Számtalan praktikát kipróbáltam, de orvossal még nem beszéltem az tény. Mivel nem hatott ki a mindennapokra, így nem is volt rá szükség, hogy pszichológushoz forduljak. – Odáig nem fajultak a dolgok, hogy szükségem lett volna olyan fajta segítségre. Szerencsére a tanulás segített átvészelni az egészet. Igaz azon kívül nem csináltam szinte semmi mást, gondolok olyanra, hogy bulizás, de amúgy az alváson kívül minden oké. – Ennyi év után furcsa is lenne, ha még mindig depresszióban lennék. Persze, azért rossz érzés fog el, ha rá gondolok vagy szóba kerül, de már nem szomorkodok annyit miatta, mint az első pár évben. Ahogy elmeséltem az álmaimat, láttam rajta, hogy kicsit feszült állapotba került. Bevallom őszintén, én sem éreztem túl jól magam, hiába mondtam ki hangosan az egészet. Senkinek sem beszéltem erről még soha, de kinek mondtam volna el, ha nem egy jó barátnak, teljes mértékben megbízom benne, szóval nem is volt kérdés. Mindketten csak szorongattuk a poharunkat, végül a csendet ő törte meg egy kérdéssel. Kikerekedett szemekkel néztem rá, mivel meglepett, viszont ahogy belegondoltam, végig az én hibám volt. – Ash… eltaláltad… egész idő alatt magamat hibáztattam a halála miatt. – A tekintetemet ismét a pohár felé fordítottam. – Valahogy úgy érzem, hogy tudod, de azért kimondom, hogy vérfarkas vagyok. – Közöltem vele halkan. – Szóval mikor apám dühös lett Riley-ra, valószínű, hogy benne is a „vér” váltotta ki az egészet. Meglehet, hogy az is közrejátszott a halálában, hogy nem tudta kontrollálni az erejét, viszont mégis csak én löktem neki az ablaknak és mégis csak miattam vágta szét az üveg. Tehát nagyobb részeben az én hibám, amit soha sem fogok elengedni. – Annyira szorítottam a poharat, hogy megrepedt. Gyorsan elvettem a kezemet onnan. – Bocsánat nem akartam ennyire kikelni magamból. – Sóhajtottam, hogy lenyugodjak, bár szerencsére Ashley elterelte a figyelmemet a kérdésemre tett válaszával. – Megjelent egy szellem előtted? – Erre nem számítottam. – Az nagyon ijesztő lehetett! – Csodálkozva figyeltem tovább a tekintetét. – Egyáltalán nem nézlek őrültnek, maga a világ egy őrült hely, szóval ez simán belefér. Amúgy, kit láttál? Már ha szabad tudni. – Érdeklődtem óvatosan, mert nem akartam felzaklatni emiatt.
Mosolyogva bólintottam. Dommal találkozni és beszélgetni olyan volt, mintha csak… hogy is mondjam? Ott folytattunk mindent, ahol annak idején abbahagytuk. Nem feszengtünk, hanem csak beszélgettünk. Mindent kimondhattunk anélkül, hogy a másik furán nézett volna ránk. Oké, persze, titkaink mindkettőnknek voltak. Bár ő nem tudta, hogy tudok a titkáról. - Igen, és remélem, tényleg össze tudunk majd futni néha – Jegyeztem meg még mindig mosolyogva, majd a továbbiakra elkomolyodtam én is kissé. Bár leginkább az ő arckifejezése kapcsán. - Valahogy úgy, Dom… - Még nyitva maradt a szám néhány pillanatig; el akartam neki mondani, én mi vagyok, de végül mégsem tettem. Mármint el akartam neki mondani, de nem így, nem most. Amúgy sem azért kaptam a képességeimet, hogy kérkedjek velük, hanem azért, hogy segíteni tudjak másokon. Legalábbis én mindig így gondoltam… azon túl, hogy rá kell találnom a kambionomra. Igaz, még fogalmam sincs, mit kezdenék vele. Ahogy azt sem tudom, a legendákból mi igaz és mi nem. Tényleg egy lennék Mydaiel reinkarnációinak? Mégis hogyan kellene ezt elképzelnem? Sóhajtottam egy nagyobbat, majd megráztam a fejemet. Dominicot hallgattam. Halványan megmosolyogtam. Oké, elég sok praktikát, trükköt kipróbált már. Bár én nem pont ezekre gondoltam. - Van, hogy néha egy orvos többet segít… mármint lehet, lelki oka van annak, hogy rémálmaid vannak – Alig láthatóan megvontam a vállamat. – Bár csak akkor érdemes orvost felkeresni vele, ha a rémálmaid már a… valóságra is kihatnak. Például stresszt okoznak, szorongsz tőlük, vagy ilyesmi – Magyaráztam. Igen, látszott azért, hogy milyen iskolába jártam, avagy mit tanultam és minek készültem. Azért egy nővérnek is tisztában kell lennie sok dologgal, ha komolyan gondolja a szakmáját. Nem tudom, meglepődtem-e a válaszára, vagy sem. Hitt a szellemekben. Rögtön az a kérdés merült fel bennem, hogy… miért? Talán találkozott már eggyel? Kísértette esetleg? Vagy miért? Aztán mesélni kezdett és ezt a kérdést meg is válaszolta. Érdeklődve ráncoltam össze a homlokomat és rögtön arra gondoltam, hogy ha igaza van… talán én láthatnám. Vagy ez csak Jeffersonnal működik? Hogy… látom őt? Mármint ő tényleg itt ragadt. De nagy valószínűséggel azért, mert még valójában él. Nem halt meg. De Dom apja egy egészen más kategória, ugye? Mégis elgondolkodtatott a helyzet. A poharamat kezdtem babrálni, és azt is bámultam, miközben hallgattam a történetét a megannyi rémálomról. Érdekes volt. Mindig más és más végkimenetellel álmodott ugyanarról a végzetes napról. Nagyot nyeltem, ahogy befejezte és hosszú ideig meg sem szólaltam, csak próbáltam átgondolni logikusan a dolgot. Aztán a szemem sarkából ránéztem. A kérdése csak késve jutott el hozzám, a tudatomig, de nem is reagáltam rá azonnal. - Nem azért álmodod ezeket, mert magadat okolod a történtek miatt, Dom? Mintha nem engedted volna el a dolgot – Nem kioktatásnak szántam, vagy támadásnak, csupán egy észrevétel volt. Az is előfordulhatott, hogy tévedtem. - Egyébként én is… hiszek. Nagyon is, ugyanis megjelent egy szellem előttem – Megnyaltam a számat, ahogy Jeffersonra gondoltam, majd szabad kezemmel a szőke tincseim közé túrtam. – Nyugodtan nézhetsz őrültnek, Dom… - Nem terveztem konkrétan elmondani, kinek a szellemét látom, de úgy éreztem, muszáj beszélnem róla valakivel. És ki mással beszéltem volna meg ezt, ha nem egy olyan személlyel, akit régóta ismerek és akiben bízom? Persze, mesélhettem volna az öcsémnek is, Tomnak, de valahogy úgy éreztem, neki nem szabad tudnia erről. Rossz érzésem volt vele kapcsolatban.
A narancslé… Igen… Bármennyire is rossz vagy éppen jó az élet, ezekért a pillanatokért érdemes élni egyáltalán. A Szép emlékekért… Ahogy ott ült velem szemben és kacagott, felidézte bennem a gyerekkori énünket. Mindig is aranyos volt, amikor mosolyogni láttam és örülök neki, hogy ez nem változott ennyi év után sem. Mosolyogva kortyoltam bele a dzsúszomba. – Igen almára. Én meg, ha jól emlékszem kiwi-re. – Tettem hozzá, majd figyeltem a mondandóját. Örültem neki, hogy sínen van az élete. Mindig is nővérnek akart állni és ezt tiszteltem benne. – De szuper! Ami meg még jobb, hogy így több időt tudunk majd együtt tölteni. – Kacsintottam felé. A következő mondatára viszont komoly arcot vágtam. – Teljesen megértem. – Halkan válaszoltam vissza neki. Egy kicsit meglepett, hogy tisztában van a lények létezésével. – Nem lehet tudni ki természetfeletti és ki nem. – Mondtam, majd egy jó nagyot ittam a léből. Fogalmam sincs vajon tudja-e, hogy én mi vagyok vagy sem, de nem szeretném, hogy a farkas dolog miatt máshogy nézzen rám. A tekintetemet a poharamra szegeztem. Majd a kérdéseire hirtelen felkaptam a fejem. – A rémálmaim ellen? Jó pár „ellenszert” kipróbáltam. Kicseréltem a matracot meg a párnát valami kényelmesebbre. Új tapétát raktam a falamra. Már a szobát a Feng-shui szerint rendeztem be. Nem eszek 3-4 órával lefekvés előtt. Szóval szinte mindent kipróbáltam, de nem segített. – Sóhajtottam egy nagyot és a második kérdése után nagyot nyeltem. – A szellemekben… Igen… hiszek… – Az utolsó kortyot is legurítottam a torkomon. – Igaz élőben eddig még nem láttam szellemet, de ennyi év után már tudom, hogy nem véletlen miért jelenik meg apám az álmaimban. Talán nem lelt békére… vagy a szelleme egyszerűen csak itt ragadt… vagy az is lehet, hogy teljesen más áll a háttérben. Az álmokban a legtöbbször azt a bizonyos napot élem át, viszont van, hogy teljesen más helyzet alakul ki, például nem apám hal meg, hanem anyám vagy tesóm. Valamikor az idő változik meg, például az őskorban vagy éppen valami futurisztikus korban játszódik le a jelenet. Persze volt olyan is, hogy megálmodtam a jövőt, bár az csak egyszer fordult elő. Alapból a pincében játszódott a jelenet és apám egy régi osztálytársam ruháját viselte, ami véres volt. Oda volt kötözve az egyik oszlophoz és felém üvöltözött, hogy segítsek neki. Felébredtem, felhívtam őt és remegő hangon válaszolt, hogy minden rendben van vele. Abból tudtam, hogy nem mondott igazat. Rendőröket hívtam hozzájuk és szerencsére elkapták a tettest. Kiderült, hogy az osztálytársam apja tartotta félelemben a saját családját. Szóval ezért hiszek a kísértetekben. – Az üres poharamat szorongattam és tettem fel én is a kérdést felé. – Veled mi a helyzet? Te hiszel? – Érdeklődve figyeltem rá.
Rendes volt tőle, hogy le akarta venni rólam a terhet, de úgy éreztem, egyáltalán nem az ő hibája. Nem a kettőnké. Hanem csak az enyém. Én tűntem el túlságosan is, hiszen költöznöm kellett a szüleim miatt és könnyebb volt mindent magam mögött hagyni. Bár sosem sikerült igazán. Az öcsém valahogy mindig visszahúzott ide. Mármint nem ő, fizikálisan, inkább az, hogy folyton gondoskodni akartam róla és kihúzni a bajból. De sosem sikerült jobb belátásra bírnom. Nehéz eset volt. - És tényleg. El is felejtettem! A végén már szinte rosszul voltam a sok narancslétől – Kuncogtam. – Emlékszem, egy időre le is cseréltem valami másra. Talán almásra – Vállat vontam. Elkapott némileg a nosztalgia, de ez nem feltétlen volt baj. Aztán elcsendesedtem és hallgatni kezdtem őt. Bólintottam, hogy tudom, mi van a családjával, aztán tovább hallgattam. Akkor kezdtem ráncolni a homlokomat, mikor szóbahozta Theodore-t. - Személyesen nem ismerem őt, de… közvetetten igen – Nagyot nyeltem, majd a narancslémre pillantottam magam előtt. – Nem untatsz, Dom. Sosem untattál. – Halványan elmosolyodtam, de nem néztem rá, csak gondolkodtam. Viszont kérdezett, így nem mehettem el mellette anélkül, hogy ne válaszoljak. De előtte kortyoltam az italomból. - Elkezdtem a nővéri sulit. Nem rég kezdtem a gyakorlatomat, de… de bizonyos okok miatt itt folytatom tovább. Haza kell jönnöm – Bólintottam egy aprót, majd a szemem sarkából ránéztem. – A zűrös pedig azt jelenti, hogy nagyon zűrös. Tudod, kezd magába szippantani ez a… - Lehalkítottam a hangomat. - …természetfeletti világ. – Elmosolyodtam halványan, majd újból a narancslébe temetkeztem pár korty erejéig. – A rémálmaidat illetően nem próbáltál semmi praktikát? – Mondjuk én magam nem voltam tisztában azzal, mit lehet tenni rémálmok ellen, de abban biztos voltam, hogy van rá módszer. Az enyhítésre. Bár nyilván az apja halála örökre nyomot hagyott benne és ezt nehéz lenne eltüntetni, nem igaz? - Dom, te… hiszel a szellemekben? – Tettem fel végül elgondolkodva a kérdést. Nem akartam Jeffersonról beszélni neki, hiszen nem akartam, hogy eljusson Theodorehoz esetlegesen a híre… nem volt itt az ideje és nem akartam Jeff háta mögött rendezkedni sem. De érdekelt, hogy vajon más is tapasztalt-e már ilyesmit, mint én. Egy szellem megjelenését.
Megszorongatott. Örültem neki, hogy viszonozta az ölelésemet. Ebből éreztem, hogy még ennyi év után sem változott semmi kettőnk között. A régi barátság megmaradt. Bántott a dolog, hogy eltűnt, de persze ezt hozta az élet. Semmi szükség nem volt arra, hogy sajnálkozzon, semmi rosszat nem tett, én sem tartottam vele a kapcsolatot, egyszerűen eltűntem. – Ugyan semmi gond. Én is felszívódtam, szóval egyáltalán nem hibáztatlak emiatt. Valamilyen szinten a kettőnk hibája. – Mosolyogtam rá. A következő pillanatban már az italára figyeltem és egyből elkapott a nevetés. – Narancslé? Csak nem? Mindig ezt ittuk középsulis éveink alatt. Szinte már a fülünkön jött ki! – Egyértelmű volt, hogy én is azt kérjek. A csapos felé szegeztem a mondandómat. – Ugyanazt szeretném kérni, mint amit a hölgy iszik. – Amint megkaptam, elindultunk a zenegéphez közeli asztalhoz. Ash villámgyorsan lerohanta, csak hogy véletlenül se foglalja el más. Leültünk és láttam rajta, hogy elöntötték az emlékek, ahogy azt a gépet nézte. Valahogy nem csodálkozok ezen, sok-sok emlék köt minket ide, és nem feltétlen a Grill-hez, hanem úgy alapból Mystic Falls-hoz. – Tudod, egy közös „narancslézést”, sosem hagynék ki! – Egy kisebb kacajjal zökkentettem ki a gondolataiból és amint rám nézett, tette fel a kérdéseket mellyel az érdeklődését fejezte ki irányomba. Válaszoltam is neki őszintén. – Hiába mondanám, hogy jól vagyok meg hasonlók, de azzal nem mondanék igazat. Persze valamilyen szinten minden okés, mert a tanulással például semmi gond, sőt még túlzásba is vittem. A családi helyzetet nem kell elmondanom, mivel azzal teljes mértékben képben vagy. Anyáék megvannak, mindenben támogatnak, ahogy én is őket. Apa halála után megváltozott az életem, azért döntöttem el, hogy Riley-t mindentől és mindenkitől megvédem, ahogy csak az erőm engedi. A fősulin összebarátkoztam az egyik osztálytársammal. Nagyon jóban lettünk Theodore Storm-mal, nem tudom ismered-e. Azon kívül pedig, hiába telt el több, mint 10 év, nem tudtam túltenni magamat, hogy apám nincs többé. Az a nap jön elő a rémálmaimban minden áldott este. – Az egész mondandóm alatt ökölbe volt szorítva a kezem. Próbáltam lenyugtatni magamat és elterelni a gondolataimat. – Viszont, nem akarlak untatni az én bajommal. Veled mi a helyzet? Mi volt New York-ban? Említetted, hogy egy kicsit zűrös az életed. Minden oké? – Érdeklődtem én is, ahogyan ő tette.
Azon gondolkodtam, én vajon hogyan reagálnék, ha valaki x év után felkeresne. Nem mintha előfordulhatna ilyesmi, de… elgondolkodtató volt. Bár biztos voltam benne, hogy nem lennék elutasító, maximum meglepett. Ahogy a telefonom üzenetjelzője megszólalt, odakaptam a tekintetemet. Aztán magamhoz húztam a telefont és el is olvastam a választ. Elmosolyodtam. Tipikus Dominic. Örültem, hogy pozitívan áll a találkozóhoz, így még visszaírtam neki annyit, miszerint várom. A narancslevemet szürcsöltem szívószállal, közben a telefonomon kezdtem böngészgetni. Mivel Dom visszajelölt, így rá tudtam lesni az adatlapjára, de láthatóan nem volt egy közösségi média sztár. Mondjuk nekem sem volt fent túl sok fotóm, vagy bejegyzésem. De neki, ha lehet, még kevesebb volt kint. Mindenesetre egy kicsit elnézelődtem rajta, majd a zsebembe csúsztattam a telefont. Ekkortájt érkezhetett meg, illetve ekkor hallottam a nevemet. Egyből felismertem a hangját és felé fordultam. - Dominic! – Lemásztam a bárszékről és viszonoztam az ölelését, kissé meg is szorongatva őt. – Sajnálom, hogy ennyire eltűntem, de… tudod. Zűrös élet. Bár most, ha lehet, még zűrösebb, mint valaha – Nevettem fel zavartan, majd magamhoz vettem a narancslevemet. - Ha rendelsz valamit, leülhetnénk máshova – Mondjuk egy asztalhoz, az kényelmesebb; meg jobban is lehet beszélgetni. Ha elfogadta a javaslatomat és rendelt valami italt, akkor magamhoz vettem a székre lerakott kabátomat is és indultam asztalt keresni magunknak. Ki is szúrtam egyet, így azonnal elfoglaltam; a zenegéptől nem voltunk messze. Emlékszem, annak idején számtalan alkalommal használtuk, jobbál-jobb, vagy épp rosszabb zenéket berakva. A régi szép idők, mi? Nem mintha nosztalgiázni jöttem volna. Legalábbis az elsődleges feladatom egészen más volt. Domra pillantottam, majd magam elé húztam a poharamat. - Mesélj, mi újság veled? Hogy vagy? – Mosolyogtam. A családi témakört egyelőre nem akartam emlegetni, hisz pontosan tudtam, mi történt velük… sajnáltam érte őket. Bár, legfőképpen őt. Egyszer ugyanis láttam, miként változik át farkassá. Meglepett, de nem tudtam elmenni a tény mellett; aznap éjjel igyekeztem őt megfékezni azzal a kevéske mágiával, ami megadatott nekem. Nem mintha ő erről tudna, úgy egyáltalán… talán nem is baj. Mindenkinek vannak titkai, nem igaz? Talán pont a legelső átváltozását láttam.
Egy átlagos napnak indult ez is, mint az elmúlt összes többi. Ébresztőre keltem a kolesz szobában, letusoltam, magamra vettem pár normális göncöt, bekaptam valami kaját és leültem az íróasztal elé. Mivel Theo-nak is megígértem, hogy segítek a tanulásban, így nem ártott, ha felkészülök. Persze az én dolgaimat is meg kellene csinálnom, szóval van „munka” dögivel. Hmmm… Tényleg csak egy átlagos nap. Kivéve, hogy a tevékenység közepén egyszer csak megszólalt a telefonom. Kettő pittyegő hang. Egyből a kezembe vettem az eszközt és megnéztem, hogy mi az. Ez a hang végül is bármi lehetett, bár én üzenetre tudtam volna tippelni. Sosem voltam a közösségi oldalak híve, inkább a személyes találkákat preferáltam, viszont a kapcsolattartáshoz valahogy elengedhetetlen dolog lett. Ilyen világban élünk. Ashley küldött egy kedves üzenetet nekem. Teljesen meglepődtem, mivel már nagyon rég nem beszéltünk egymással, sőt sajnos alig tartottuk a kapcsolatot. Az sem segített a dolgon, hogy nem is volt meg, mint ismerős. Ahogy nézegettem a listát, hogy megbizonyosodjak róla, azzal a lendülettel kaptam a kövi pittyenést, hogy bejelölt. Ezek után rögtön válaszoltam is neki:
„Szia, Ash! Egy jó barátot nem felejt el az ember. ;) Mystic Falls-ban vagyok igen. Van időm, így szívesen találkozok veled! Sietek, amilyen gyorsan csak tudok! ”
Kell egy kis pihenés ennyi kutatás után. A farkas erőnek hála se perc alatt odaértem a Grill-hez. Be is léptem a helyiségbe. Egyből a bárpult felé vettem az irányt, mert tudtam, ha bárki „betéved” ide, akkor az lesz az első dolga, hogy valamilyen italt kérjen. Ahogy közeledtem a pult felé, a széken ülő lány, egyre jobban kezdett ismerősnek tűnni. Ő volt az. Persze, amellett nem lehet elmenni, hogy nőiesebb lett, legalábbis a középiskolás énjéhez képest, de be kell vallanom alig változott az elmúlt évek alatt. Egy kissé tátott szájjal ültem le mellé. – Ashley? Te vagy az? – Rákérdeztem, azért a biztonság kedvéért. Amint rám nézett, egyből felpattantam a székből és átöleltem őt, már ha hagyta. A testem szinte magától mozgott. – Hiányoztál! – Mondtam, elcsuklott hangon.
Nem tudtam, mit kezdjek a helyzettel. Mármint, tudtam, hogy mit kell csinálnom, épp csak a hogyanja volt a kérdéses. Hiszen segíteni akartam Jeffersonnak, ráadásul bármi áron, azonban… csak a sötétben tapogatóztam. De nem adhattam fel. Ahogyan olyan apró problémákkal sem törődhettem, mint a furcsa lakótársam. Wyattel nem stimmelt valami; nem örültem, hogy egy lakásban kellett vele lennem. Furcsa volt az egész férfi és legszívesebben távol maradtam volna tőle, de nem volt más lakhatási lehetőségem. Tom ezt tudta nekem elintézni és hálával tartozom neki érte. Ahogy azért is, mert kisegített egy kis pénzzel... Kezdett frusztrálni az egész helyzet. A tehetetlenségem, a kilátástalanságom, ugyanakkor a pozitívum lángja még égett bennem; nem tudtam teljesen negatívvá válni, de ezt csak annak köszönhettem, ami voltam. A Guardian szívem nem tudott negatív lenni. Valahogy nem. Aztán eszembe jutott egy régi ismerős, sőt, barát! Dom. Középsuliban rengeteget lógtunk együtt és tényleg egymás bizalmasaivá váltunk, de amikor elköltöztem az egyetem miatt… a barátságunk is megszakadt. Valójában nem csak vele nem tartottam a kapcsolatot, hanem nagyon másokkal sem. Úgy voltam vele, így egyszerűbb elszakadnom innen, hisz itt úgysem láttak szívesen. Legalábbis a szüleim nem. Vettem egy mély levegőt, majd ahogy a város utcáin sétáltam, elővettem a mobilomat. Mivel a telefonszámát nem tudtam Domnak, így az egyik közösségi oldalon kerestem meg őt, majd írtam neki egy üzenetet, amiben ez állt:
„Szia, Dom! Emlékszel még rám? ;) Nem tudom, MF-ben vagy-e, de ha igen, ugorj be a Grillbe. Jó lenne újra beszélni! Ashley”
Meg persze ismerősnek is bejelöltem. Ezt követően a Grillt vettem célba és titkon reméltem, hogy Dom tényleg eljön. Szükségem volt valakire, akivel beszélhetek… és rajta kívül senki más nem jutott az eszembe. Az öcsémet nem rángathattam állandóan ide vagy oda. Amúgy is olyan kétes volt a kapcsolatunk. Nem akartam fárasztani őt már a jelenlétemmel. A pulthoz léptem, majd kikértem magamnak egy narancslevet, azzal ültem le az egyik bárszékre. A kabátomat magam mellé raktam a táskámmal együtt, aztán a telefonomat kiraktam a poharam mellé és… és vártam. Kíváncsi voltam, szerencsével járok-e vagy sem.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Döntsd el, hogy mi a fontosabb: a büszkeséged és semmit nem kapni vagy kockáztatni és talán mindent megnyerni.
Szerettem Arcadius-t, ahogy egy gyermek szeretheti az apját. Ha úgy vesszük ő volt a teremtőm, aki jobb sorsra kárhoztatott, mint a saját nevelőm tette egykor. Felnéztem rá, mégsem volt megingathatatlan a hűségem az irányába. Túlságosan nagyra tartotta magát és láss csodát mi lett belőle? Egy kis hamu, semmi több. Vicces, hogy egy nő könnyedén elcsavarta a fejét és úgy táncolt, ahogy Katherine fütyült. Ezek után bárki képes azt kérdezni, hogy miért vagyok hű a királynőmhöz? Kell ennél több? Egy erős, mindenre kész nőről beszélünk, halandó koromban éppen ilyen akartam lenni, most viszont csak hatalomra vágyom. Arra, hogy a legerősebb legyek. Még egyszer nem vagyok hajlandó alábecsülni az ellenfelemet. Szemeimet forgatom szavai hallatán, nevetésem halkul egy kicsit, de még mindig ugyanolyan angyali arccal meredek rá. - Ez a kedves verziód? Azta, észre sem vettem! Jól elrejtetted az biztos - előbb meglepettséget tettetek, majd megerősítve a mondandómat mindentudóan bólintok egyet. Miért húzom az agyát? Pofon egyszerű! Ha már volt olyan modortalan és elrontotta a játékomat, akkor megérdemlek helyette egy kis szórakozást. A piszkálódása célt talált, nagyjából. Ingerülten meredek rá, szemeim szikrákat szórnak, de nem vagyok hajlandó válaszolni az ércelődésére, nem alacsonyodok le az ő szintjére. Egyre érdekesebb ez a beszélgetés, az érzéseink eléggé kölcsönösek egymás irányába, szíves örömest feldarabolnám vagy kitépném a szívét, hogy abból lakmározhassak. Emlékei túlságosan kuszák, abból semmit se tudok kiszűrni, így maradnak a testi adottságaim, kizárólag arra hagyatkozhatok. Egyelőre. Érezte, hogy az elméjébe léptem, ebben az esetben egyértelmű a fajt tekintve. Nálunk csak a démonok és a pokol úrnője erősebb. Egy penge élén táncolok, ahogy közelebb hajolok hozzá és az ajkaiba suttogok, mégsem hátrálok meg, a célban nem fogom feladni ezt a játékot. Nem készültem fel arra, hogy egy csókkal legyek gazdagabb. Még a levegőm is benn akad, ugyanakkor nem adom meg neki azt az örömöt, hogy elakarjak húzódni tőle. Hagyom hadd sodorjanak az események. Ahogy vége szakad elvarázsolva érzem magam, de hamar kitisztul a kép és látom magam előtt az emlékeit, azon belül is egy bizonyos fontos részletet. - Többet mint hinnéd - vigyorgok, majd meghallom az általa kiejtett szavakat és kérdőn meredek rá. Látom, amint egy halandó nyitja az ajtót, de az se ki, se be nem mozdult, mintha egy igézetet olvastak volna rá. Talán azt is tette, hiszen a test, amit most használ egy boszorkányé. Úgy tűnik ezzel a boszi erejét is megkapta. Micsoda meglepetés! Közben újra a szöszire emelem a pillantásom, aki kezét felemelve a szilánkokat a magasba emeli, miközben dühösen suttog. Olyan mosoly ül ki az arcára, ami jobban áll neki mint eddig bármi más. Kissé kérdőn, leginkább érdeklődve figyelem a következő lépését. Nézem, ahogy a szilánkok mozgásba lendülnek, majd hirtelen megállnak egy fiatal hölgy előtt. - Mit javasolsz? Gyors vagy lassú legyen? - teszem fel a kérdést, majd a nő felé pillantok. Pszichés fájdalmat idézek elő neki, aminek következtében megtántorodik és minő véletlen, pont a szilánkokba esik. Vigyorral az arcomon nézem a jelenetet, majd a démonra sandítok. - Ki a következő? - könyökölök a pultra - Tudod nem kellene egymást hergelnünk, legalábbis nem így... - nézek végig rajta az alsó ajkamba harapva, majd vissza a tömegre - ...inkább szórakozzunk egy kicsit. Benne vagy? Már nem is figyelek rá, kiválasztok egy baráti társaságot, akik elméjébe új emlékeket ültetek, miszerint gyűlölik egymást és minden vágyuk a másik életére törni. Természetesen fél percen belül verekedés támad közöttük, egyből egymásnak esnek mint az állatok. Imádom a káoszt!
Éveken át csupán tűrtem az elnyomást, mintsem egyféle kiváltságot, s azt, miként egy öleb módjára bánnak velem. Nem lehetett kívánságom, sőt igazából nem is kaptam meg semmit abból, amit a többiek bezzeg előszeretettel élvezhettek. A szabadság, mint fogalom, s mint... tény?! Nálam nem is létezett! Folyton ugrottam egyetlen tárgy hívó szavára, míg olykor kényszerből kellett megtennem kicsit sem szimpatikus, avagy egyáltalán nem tetsző dolgokat. Hisz' egy nyamvadt kis tőr határozta meg az egész létezésemet, s egy halandói test, ami eléggé ingatag állapotban roskadt össze évről évre az uralmam alatt. Nem volt önálló döntési lehetőségem, ugyanis semmire sem mondhattam nemet. Csendben hallgathattam az ítélkezéseit, a nagyszerűen valóságtalan terveit, s még néha elregélte nekem a múltját is, amire koránt sem voltam kíváncsi. A helyzetem sosem volt igazán rózsás, viszont ennek ellenére; nem vártam egy hősre, ki megmentve engem; kiszabadít. Nem, ez a képzelgés egyszerűen lehetetlen volt, ugyanis ÉN magam egy démon voltam. Szóval... ki volna oly' őrült, miszerint megszabadítson a kínjaimtól? Ugye, hogy senki?! Egy gonosz kis lélek vagyok, akinek a pokolban kellene elégnie, avagy épp' tartózkodnia, de ehelyett... itt töltöm a nyavalyás időmet. Arcadius társasága sehol, démonok megint csak... nincsenek jelen, viszont ez a nő.. Kezd már teljességgel az idegeimre menni! Mintha szándékosan arra játszana, miként a penge élén táncoljon, s ha ez volt a terve, akkor bravó! Összejött... - Ami azt illeti... - Szólalok meg halálosan komolyan, s ekként rezzenéstelen arckifejezéssel. - ...én a helyedben háromszor is átgondolnám azt, miszerint mit ejtek ki az ajkaimon... - Vonok vállat egy finomabb könnyedséggel, ezzel is azt a látszatot keltve, hogy igenis számítanak a szituációs párbeszédek. - ...viszont nyilván annyira elvagy szállva önmagadtól és a kis produkciódtól, miként ez lehetetlen kérés, nem igaz? Ám, ne aggódj, mert, ha tovább folytatod, akkor nem, hogy nem leszek ilyen kedves, de még a fejed sem marad a helyén.. - Nyomom meg kellő nyomatékossággal a szavakat, s ha továbbra is csak nevet; az az ő gondja lesz. Én semmiképp' sem viccelek; szívesen kitépem a szívét, netán még a fejét is levágom... és ezáltal nem áll majd többé az utamban. - Micsoda' megerőltetés lehetett ez a részedről... - Szúrom oda kifejező éllel. - ...bár megértem azt, hogy nehezen megy számodra a gondolkozás, mert... mert ahhoz ész is kellene, ha volna, de neked... - Lazán ingatom a fejemet, s ha már én ingerült vagyok, akkor ő sem maradhat ki eme remek kis sorból. Persze... nehéz megállnom, miszerint ne húzzam tovább a kis agyát, s ne ugrasszam ki a nyulacskát a bokorból. Nagyon is érdekel az, hogy mi lehet Ő. A természetfeletti kör szimplán tényszerű, de azon belül... akármi lehet, s pont ez az! - Kétlem, miként erre képes lennél. - Döntöm oldalra a fejemet, így figyelve az íriszei tükrét, miközben hagyom, hogy azt tegye, amit tesz. Engedem, hogy kutasson az elmémben, s csak is azért teheti meg, mert én úgy rendelkezem; más esetben az ő ereje leperegne az enyém által, ugyanis... attól, hogy emberi testben vagyok; nem lettem gyengébb, sőt mi több még boszorkányerőt is kaptam, ami csak még inkább erősebbé tesz. Főként, mert egy négyezer éves démonról van szó; azaz Rólam. S bár szeretné, ha ő irányíthatna; mégsem jön össze ez a kör. Egyrészt, mert az akaratom egy tőrhöz van kötve, másrészt, mert... falatnyit se látott még abból, hogy mire vagyok képes. - Senki kedvéért sem állok le, de ezt kiolvashattad volna már az elmémből, ha már így kutakodsz utánam.. - Húzom egy ördögi vigyorra az ajkaimat, miközben ő igencsak közelebb hajol hozzám. Nem ellenkezem, sőt.. meg sem mozdulok. Mitől kellene rettegnem? Tőle, mint...? Még mindig nem tudom, hogy melyik fajt képviseli, de... ha elmekontrollt használt, akkor... nem... vámpír semmiképpen sem lehet, viszont.. szirén.. Az már igen! Bingó! - Oh, kedves... - Suttogom vissza; az ajkaiba immár', míg ő nem sokkal később az alsó ajkamon nyal végig. Egy halk hümmögés keretén belül; kapok az ajkai után, s akár akarja, akár nem, de egy csókban részesül, ha kell lehet kényszeres is, hisz' számomra az erőszak sem kizáró tényképviselet. Ám abba bele se gondolok, miszerint újfent olvashat bennem... - Mit tudsz Te rólam? - Csattanok fel, s mire utána nyúlhatnék az egyik kezemmel; ő már rég elhúzódott tőlem. - Semmit... - Sziszegem ingerülten, miközben egy hangos ige ismétlésével bűbájt bocsátok az egész Grill-re. S aki épp' kiakart menni, nos nem tud... mert tádám; a varázslatom nem engedi. - Néhány pillanatkép... - Emelem meg a kezemet, s ezzel egyaránt a hátam mögött lévő összes szilánk is megemelkedik a földről. - ...ócska vacak emlékek... - Suttogom dühösen. - ...s bár lehet mi nem halunk meg... - Ravasz mosolyt öltök. - ...de Ők igen. Tehát... - A telekinézis segítségével lendítek a törmelékek ezrein, amik egy ponton megállnak; épp' a nő előtt. - ...mi legyen a sorsuk? - Tárom szét a karjaimat, miközben az elmémmel erősen tartok minden egyes darabkát. Na még szerinte mindig gyenge vagyok?!
Döntsd el, hogy mi a fontosabb: a büszkeséged és semmit nem kapni vagy kockáztatni és talán mindent megnyerni.
A hatalomnál édesebb dolog nincs is a világon. Talán egyetlen dolog, ami versenyre kél vele, az nem más, mint a friss vértl tocsogó hús. Nem tehetek róla, szirén vagyok, akinek ugyanúgy szüksége van a táplálkozásra, mint bárki másnak. Bár a mi étkezési szokásaink kissé eltérnek a többiekétől, de oda se neki. Viszont ahhoz, hogy kellő élelemhez jussak szükségem van temérdek szolgára. Nem, nem érem be eggyel! Az olyan unalmas lenne, főleg ha csak a drága kicsi Elena lenne, akivel más terveim vannak azaz nem is nekem, hanem Katherine-nek. Ez megint csak részlet kérdés, hiszen a munka piszkosabbik részét én végzem. Ó, kissé elkalandoztam. Hol is tarottam? Á, igen, a szolgáknál! Befolyásolható lényekre van szükségem, ezért is ültem le a város legforgalmasabb helyén. Egyelőre csak énekelgettem, amivel egyesek figyelmét magamra vontam, persze a jobbik értelemben, hiszen angyali hanggal rendelkezem. A tervemet jól elrontotta a "kocsmába" tévedő idegen, aki megbontotta az általam teremtett rendet. A ramazurit követően áthajolok a pult felett, hogy megnézzem mi van a szőkeséggel, aki hatalmas mosollyal a képén emelkedik fel a padlóról. Fenyegetőzésére csak felvonom a szemöldököm, majd apró mosollyal az arcomon szemlélem, ahogy kissé mérgesen felpattan. Egészen gyors, ahhoz képest, hogy most verték péppé. - Ó, ahhoz előbb kell felkelned, Szöszi - nevetem el magam, jól megnyomva az italsó szót. Imádok a tűzzel játszani tudva, hogy az sosem fog tudni megégetni, annál sokkal erősebb vagyok. Láttam és éreztem már a pokol tüzét, tudom milyen könyörtelen, pont mint én. Látom, ahogy apránként szedi ki magából a szilánkokat, közben be nem áll a szája és mindenféle ostobaságot összehord, körbe mutatva a termet, hogy végül a pulton támaszkodjon. - Rögtönöztem - vonok vállat egyszerűen, folytatni akarnám a mondandóm, de belém folytja a szót. Nagy szemeket meresztek rá, pislantok kettőt, majd megrázom a fejem. Még, hogy én rondítok bele az ő szórakozásába? Hallatlan! Hirtelen vált és nevetésben tör ki, akár egy elmegyógyintézetből szabadult pszichopata. Pillantásom egyetlen másodpercre sem veszem le róla, ahogy előre hajol minden egyes porcikáját végig nézem, hogy végül az ajkain álljon meg a tekintetem. - És te miért rontod el az aprólékosan felépített tervemet? - kérdezek vissza felháborodva - Mindent elvehetek tőled, ami még a tiéd! - előre dőlök, ahogy ő tette az előbb, szemeibe nézve belépek az elméjébe. Képek milliója tűnik fel előttem, mintha egy filmet néznék, mégsem áll össze a kép. Arcadiust látom, egy férfival üzletelni, majd egy másikat és őt fiatalon. A kép megszakad, én pedig zavarodottabb vagyok, mint valaha, míg ő nagymellénnyel osztja az észt. Édesem? Helyre teszi a dolgokat? Szirén lenne? Nem, mi nem csinálunk ilyeneket. Démon! Az nem lehet, hiszen úgy néz ki, mint egy ember és olyan gyenge is. - Még a kedvemért sem? - döntöm oldalra a fejem, kiskutya szemeket meregetve rá. Ha akarnám egyetlen mozdulattal befolyásolhatnám a cselekedeteit. Mégsem teszem, ahhoz túlságosan érdekesnek bizonyul. Közel hajol hozzám, aminek hatására más régen visszavonulót fújt volna. Ezzel szemben én még közelebb hajolok hozzá. Ha harc, hát legyen harc! Nem fogom hagyni magam ilyen könnyedén! - Az édesed kedvéért sem? - ajkaim súrolják az övét, de ez egy cseppet sem zavar, sőt még rá is teszek egy lapáttal azzal, hogy megnyalom az alsó ajkát. Azt akarom, hogy ő adja fel a játékot. Újabb látogatást teszek az elméjében hátha elkerülte a figyelmem egy apró részlet. Ó, micsoda fordulat! - Azt hittem a démonokat nem lehet rabigába hajtani. Biztos az indulatkezelési problémáid miatt kerültél ekkora slamasztikába - búgom mézédesem, hatalmas vigyorral az arcomon hátrébb húzódok, mielőtt támadólag fellépne ellenem.
Kezdőlap
••• 
Mosolyogva bólintottam. Dommal találkozni és beszélgetni olyan volt, mintha csak… hogy is mondjam? Ott folytattunk mindent, ahol annak idején abbahagytuk. Nem feszengtünk, hanem csak beszélgettünk. Mindent kimondhattunk anélkül, hogy a másik furán nézett volna ránk. Oké, persze, titkaink mindkettőnknek voltak. Bár ő nem tudta, hogy tudok a titkáról.
┃ 
”
┃ 
❀ 
Éveken át csupán tűrtem az elnyomást, mintsem egyféle kiváltságot, s azt, miként egy öleb módjára bánnak velem. Nem lehetett kívánságom, sőt igazából nem is kaptam meg semmit abból, amit a többiek bezzeg előszeretettel élvezhettek. A szabadság, mint fogalom, s mint... tény?! Nálam nem is létezett! Folyton ugrottam egyetlen tárgy hívó szavára, míg olykor kényszerből kellett megtennem kicsit sem szimpatikus, avagy egyáltalán nem tetsző dolgokat. Hisz' egy nyamvadt kis tőr határozta meg az egész létezésemet, s egy halandói test, ami eléggé ingatag állapotban roskadt össze évről évre az uralmam alatt. Nem volt önálló döntési lehetőségem, ugyanis semmire sem mondhattam nemet. Csendben hallgathattam az ítélkezéseit, a nagyszerűen valóságtalan terveit, s még néha elregélte nekem a múltját is, amire koránt sem voltam kíváncsi. A helyzetem sosem volt igazán rózsás, viszont ennek ellenére; nem vártam egy hősre, ki megmentve engem; kiszabadít. Nem, ez a képzelgés egyszerűen lehetetlen volt, ugyanis ÉN magam egy démon voltam. Szóval... ki volna oly' őrült, miszerint megszabadítson a kínjaimtól? Ugye, hogy senki?! Egy gonosz kis lélek vagyok, akinek a pokolban kellene elégnie, avagy épp' tartózkodnia, de ehelyett... itt töltöm a nyavalyás időmet. Arcadius társasága sehol, démonok megint csak... nincsenek jelen, viszont ez a nő.. Kezd már teljességgel az idegeimre menni! Mintha szándékosan arra játszana, miként a penge élén táncoljon, s ha ez volt a terve, akkor bravó! Összejött...