"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
A fiatal vöröske azonnal megnyugodott, amint meglátta és hallotta, barátnője milyen vidáman köszöntötte. Ha mérges lenne rá, vagy neheztelne, akkor biztosan más stílust választott volna, ez pedig azt jelentette, hogy minden rendben volt kettejük között. Kár volt annyit aggodalmaskodnia. -Találkozni akartam veled. Olyan régen láttuk egymást.- Válaszolt egy széles vigyorral, miközben belekarolt a szőkeségbe és elindult vele az egyik kávézó felé. -Persze! Habár még mindig nem "javultam meg" és nem kávézok.- Mondta Shaelyn egy szégyellős mosollyal, ami inkább megszokás volt, minthogy valóban zavarta volna. Kinek ez, kinek az, ugye. Be is irányította Sofit egy közeli, barátságos hely belterébe, és beállt a sorban, majd körülnézett, hogy hova fognak tudni leülni. -Jaj, annyira jó látni téged! Úgy hiányoztál!- Nézett barátnőjére, és ismét magához húzta egy nagy, szoros ölelésre, amiből a pénztáros lány krákogása szakította ki. Ők következtek. Kikért magának egy teát, és megvárta, hogy Sofi is rendeljen, majd elkalauzolta a kinézett asztalhoz a leányzót, és leültek. -Mesélj, mi történt veled, mióta beszéltünk? Őrült jól nézel ki!- Dicsérte, és valóban, barátnője máshogyan festett. Persze Sofia mindig is egy bombázó volt az ő véleménye szerint, gyönyörűség, de mintha akkor mégjobban sugárzott volna. Kezdte azt gyanítani, hogy valami, vagy még pontosabban, valaki van ennek a hátterében. Úgy döntött, nem rohanja le azzal, hogy erre rákérdezne, hanem hagyja, hogy Sofia magától kezdjen bele a mesélésbe, és remélhetőleg kitér majd arra is, hogy van-e valaki a képben. Mérget mert volna rá venni, hogy igen.
Az előző este nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Bekövetkezett az, amiről sosem gondoltam, hogy meg fog történni, beszéltem Vele, a vámpírral, akit annyi ideig üldöztem, és próbáltam megfejteni. Ambivalens érzések kavarogtak bennem a férfi miatt, nem tudtam mennyire szórakozik velem, mennyire akart becsapni, és egyáltalán miért érdekelte, hogy ki voltam én, és miért tettem, amit tettem. Ezek a gondolatok kavarogtam a fejemben, miközben elhagytam a lakásomat és elindultam csak úgy futni, hogy levegőhöz jussak, hogy végre ne csak a tegnap estén pörögjön az agyam, minden egyes szón, amit ő intézett hozzám és én őhozzá. Nevetségesnek éreztem az egészet, mert olyasmik is felmerültek bennem, amikkel nem akartam foglalkozni, mint a megnyerő és magabiztos mosolya. Megráztam a fejemet, miközben a kulcsaimat eltettem a pulóverem belső cipzáras zsebébe. A telefonom a karomra volt erősítve egy pánttal. Napok óta nem voltam futni, de nem is tudtam volna erre összpontosítani most, és talán ma sem… de meg kellett próbálnom kizárni egy percre legalább a vámpírt a fejemből. Egy órája indultam neki, és teljes sikertelenség volt az egész futás. Még mindig a férfi járt a gondolataim között, s éppen azon voltam, hogy veszek egy kávét és haza sétálok, amikor egyszer csak eltakarták a szememet, és egy ismerős hang szólított meg. A meglepetéstől, ami részben ijedtség is volt, felsikkantottam. – Lynie – fordultam meg a nő felé, és egy pillanatig el sem hittem, hogy a barátnőmet tényleg viszont láthattam. Elköltözött évekkel ezelőtt, de azért sohasem tévesztettük egymást szem elől teljesen. – Te meg hogy kerülsz ide? – boldogan öleltem át a vöröskét, aki baromi hiányzott, és talán a legjobbkor került elő a semmiből. Nagyon régen ismerkedtünk meg, és azóta töretlen volt a barátságunk, valószínűleg ő volt az egyetlen, aki igazán tudott rólam mindent. Talán csak ezt a vámpírhistóriát leszámítva, hiszen ezzel nem igazán villogtam az ismerőseimnek. – Ugye nem kell sehová sem menned, és meghívhatlak egy kávéra? – kérdeztem gyorsan, de már húztam is magammal a legközelebbi kávézó felé. – Mesélj, mi van veled? – folytattam tovább, miközben betessékeltem az üzlethelyiségbe, amely az egyik kedvencem volt ezen a környéken. A rusztikus, kicsit modern, indusztriális belsőtér nagyon is illett ebbe a városba.
Shaelyn nem járt New Orleansban már jó ideje, pontosabban azóta, hogy elhagyta a helyet, ahol felnőtt. Viszont nagyon, de nagyon hiányzott már a legjobb barátnője, így muszáj volt visszatérnie és meglátogatnia, hiába rohanta meg mindenféle ellenérzés, amint átlépte a város határát. Egyik kezével a talizmánjához nyúlt, majd a zsebéből elővett egy tárgyat, amikkel egy félreeső sikátorban egy térkép fölé hajolt. Egy barátságkarkötő volt a másik kezében, amit Soffal együtt készítettek egymásnak az egyik nyári táborban, sok-sok évvel ezelőtt. Lehunyta a szemét, koncentrált, elmormolta a varázsigét, majd amikor kinyitotta ismét a szemét, már pontosan tudta, hol van a lány, a térképen pedig megnézte, hogyan is jut oda. A karkötőt ezután a csuklójára csúsztatta, és el is indult a megadott helyre. Nem kellett túl messzire mennie, hogy meglássa a számára olyan kedves szőke üstököt, mögé lopakodott, és eltakarta a szemeit. -Na, ki vagyok?- Kérdezte vigyorral az arcán, miközben arra várt, hogy barátnője eltalálja. A szíve a torkában dobogott, hiszen ez akár rosszul is elsülhetett, és Sof nagyon fontos volt a számára. Még az első nyári táborban lettek barátok, ahová Shae-t tévedésből vitték a szülei. Egy másik táborba kellett volna mennie, egy boszorkányoknak szólóba, de ez csak egy sima, szokványos volt. Annyira megtetszett neki azonban, hogy az első nap után megbűvölte a listákat és belepiszkált néhány ember elméjébe, hogy ne tűnjön fel nekik, egy olyan gyerekük is lett, akinek semmi keresnivalója ott. Ezután, amikor hazament, közölte a szüleivel, hogy ő márpedig oda fog menni a következő nyáron is. Nagyon hamar a szívébe fogadta a kis szöszit, üdítő volt számára végre egy sima emberi társaság. Amikor pedig először meghallotta, hogy a nagyapja miket mondogat Sofinak, már tudta, hogy hamis volt az emberi ígéret, hamis, és mégsem. Tudta, hogy Sof vérfarkas gént hordoz, tudta, hogy a nagyapa szavai nem csak üres frázisok, és tudta, hogy mellette kell majd lennie, amikor készen áll megismerni a természetfeletti világot. Ki más támogathatná jobban? Aztán persze minden megváltozott, amikor el kellett hagynia New Orleanst. Lehet, hogy már elkésett, és Sof egyedül bírkózott meg az első átváltozással... vagy többel is. A sokkal az új világról, amibe belecsöppent.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Beharapom alsó ajkam. Vér serken fogaim nyoma után, lenyalom, még mielőtt bármelyikük is észrevehetné. Ostoba voltam. Nem gondoltam át a tervemet, kapkodtam és hamar túl akartam esni a dolgon. Nem akartam közvetlen a közepébe csöppenni, de sikerült és egyelőre nem látok kiutat belőle. A pajta hátsó részében ülök, kezeim hátam mögé kötözve, ruhám egy része lefoszlott rólam a nagy dulakodás miatt. Szabad vállaimon jól látható nyomai vannak az elmúlt fél órának. Védekeztem, melyik nő ne tette volna meg, ha elkapják. Derek még holtában is kísért, képtelen vagyok szabadulni a kutyáitól, melyek időről időre felbukkannak az életemben. Azt hittem, azzal, hogy megöltem, végleg elvarrtam a szálakat. Hatalmasat tévedtem. Évtizedek teltek el úgy, hogy a sötétben a családja néhány tagja, bosszút esküdve loholt a nyomomban. A nagyapjuk szemével néznek rám. Épp úgy, ahogy annak idején Derek. Kísérteties a hasonlóság, kiráz tőle a hideg, valahányszor az idősebbik hozzám ér. Játszik velem, élvezi, hogy kínozhat. -Fejezzük be ezt az egészet. – Ég az ajkam, a végtagjaim sajognak a rendellenes hajlástól. Megmozgatom a csuklómat. Valamelyest enyhült a kötél szorítása, de nem eléggé. -Majd ha könyörögsz, te ribanc. – Csontos ujjai meglepetésként érnek, ahogy kézfeje arcommal találkozik. Elnevetem magam. Kaptam már ennél nagyobbat is. -Tegyek úgy, mint ahogy a nagyapátok tette? A végén zokogott, mint egy kisfiú. – Félmosolyra húzom a számat, várom a következő fájdalom hullámot, sarkaimmal a pajta falához tolom magam, épp akkor, amikor a kisebbik megindul felém. Megtorpan előttem, észreveszek benne némi hezitálást. Kihasználom az alkalmat, felemelem még ép lábamat és egy jól irányzott rúgással, térdre kényszerítem. - Derek is pont így vinnyogott. – Állásba tornázom magam a pajtában felejtett néhány öreg, kopott bútornak köszönhetően. A kezeim még mindig megkötve, de az idők során megtanultam nélkülük is küzdeni. Ha az életemről van szó, bármire hajlandó vagyok. -Kinyírlaaaaaak! – Egy pillanatra meginog az egóm. Az emlékeim közt kutatok, varázsigére van szükségem. Apró gyertyaláng táncol a horizontom elé, eddig észre sem vettem. -Ex spiritumin taculum, en terrum incendium phasmatos salves a distum. – Belerúgok a kisasztalba, négy lába könnyedén adja meg magát. A padlóra fordul, a tűz egyre nagyobb lánggal ép, éket verve közém és elrablóim közé. Most vagy soha. Az utolsó lehetőségem a menekülésre. Bicegve, a háta mögé kötött kezeimmel indulok az egyetlen kijárat felé. Még egy lépés és szabad vagyok. Nem nézek vissza. Hallom a sikításukat. Érzem a megpörkölődött húsuk szagát. Elmosolyodom…
A vaskos fatörzs megfelelő hely ahhoz, hogy megpihenjek. Az előttem terpeszkedő bokrok pedig ahhoz, hogy a félhomályban figyeljek. Még néhány pillanat és megérzi, hogy itt vagyok. Nincs erőm ahhoz, hogy meggyógyítsam magam. Fáradt vagyok és elcsigázott. A kötelet időközben sikerült elvágnom, sérült karom a másikban pihen, vértől ragacsos ruhám szinte elveszi a levegőm, úgy tapad testemre. -Sajnálom, ha valaki mást vártál. – Jegyzem meg epésen. Nem tudom, mikor jött el az a pillanat kettőnk életében, mikor rossz szemmel néztem a szomszéd lány kedvességét. - Nem tudok róla. Remélem porig égett az a francos pajta. – Kísért az a hely. Közel öt évtizeddel ezelőtt úgy hittem, eltemethetem magamban a fájdalmat. Azt, amit a családom elvesztése okozott. Aznap éjjel – mit sem sejtve – bosszút kreáltam, egy kapaszkodót, amibe még ennyi év leteltével is lehetett fogódzkodni. - Csak egy hely kell, ahol összeszedhetem magam. – Motyogom, ahogy beljebb lépek a műhelybe. Az asztalhoz lépek, kihúzom lábammal a széket. Lassan ülök le, egyáltalán csoda, hogy hajlik a térdem. -Nincs más választásom. – Elfordítom a fejem, nincs szükségem arra, hogy lássam szemében a sajnálatot. Vagy az aggódást? Nem tudom pontosan, mire számítsak. Annak ellenére, hogy erős nőnek tartom magam, két hitvány kölyöknek sikerült olyannyira megtörnie, hogy szinte alig ismerek magamra a tükörben. Pislogok párat, mire szemem hozzászokik a fényhez. Horzsolások tömkelege éktelenkedik az egész testemen, a ruhám megtépázva. Leengedem karjaimat, megadom magam az akaratának. Mást úgy sem tehetek. Egyedül nem tudok helyre jönni. -Essünk túl rajta. - Összepréselem ajkaimat. Nem vagyok hozzászokva a lassú gyógyulásokhoz. Egyrészt még sosem volt ennyire súlyos sérülésem, másrészt pár perc leforgása alatt újra a régi voltam. - Légy óvatos, nem bírom a fájdalmat...
Nyugodt voltam ma. Nem mintha máskor őrjöngő őrült módjára rohangálnék a főutcán vagy izgatottan pattognék ide-oda, mint a lányom gumilabdája; mindig nyugodt vagyok, ha esik, ha fúj, és nem igazán tudtam megérteni, miért. Azt hiszem, apámnak hatalmas könnyebbség lehetett, mikor ilyenné látott felnőni; nem erőszakosabb, mint bármely kortársam, s ha lehet, ez azóta csak tovább mérséklődött, immár tudatosan. Soha többé nem szeretném elveszteni a fejemet – bár még meglehet, hogy valaki megfojt álmomban a halálos nyugalmam miatt. Mondjuk Teddy. Szokásomhoz híven bőven záróra után is a műhelyben szereltem, kihasználva, hogy ma sincs otthon senki, és saját balszerencsémet átkozva, amiért most még Gwen sem volt hajlandó kitölteni az üres óráimat. Lehetséges, hogy ez valamiféle vérfarkas-ösztön; mindig mellettem kell lennie valakinek. Ennyire dependens lennék? Úgy néz ki. Így mégis meglepő, hogy mindenkit elengedtem és senkit sem fogtam túlórára sem, még Dirnberget sem, aki önként jelentkezett volna, és az égiek látják a lelkemet, lett volna mit csinálni. A nyár eljövetelével előkerültek azok a jogosítványok is, amelyek mindaddig a polcon porosodtak. Mégis elküldtem, annak ellenére, hogy némi bizonytalanságot éreztem felfedezni a levegőbe pöffenő hormonfelhőben. A szerencsétlenségemben akartam fürdőzni, azt pedig nem lehet társaságban. Munkahelyi, szürke kantárosnadrágot viselek, a zsebeit lehúzza jó pár szerszám és pótalkatrész, amire kéznél van szükségem a javítóaknába mászva. Annak ellenére, hogy már bőven az éjszakában jártunk és direkt felhúzva hagytam a motoros garázskaput, a levegő egy tapodtat sem mozdult, sőt, mintha külön melegedni tért volna be ide New Orléans hősége. Valami csatornapatkány meg meghalni, mert dögszagot hozott felém a nyugati szél; legszívesebben levetkőztem volna, ha már egyedül vagyok, de mégsem áll szándékomban nudista strandot nyitni a város közepén, akkor sem, ha egyedül vagyok. Akkor persze egészen más lett volna a ruhaledobás, ha esetleg bejönnek a ma esti számításaim; és az epekedő gondolatok számlájára írom azt is, hogy a hirtelen változó szélirány ismerős illatot röpít felém. Egek, hogy vehette el így a józan eszem?! Visszamerülök inkább az előttem lévő GMC Yukon alá, hogy ellenőrizhessem a fékvezetékeket. Már az jár a fejemben, hogy vajon van-e 2013-as CIFAM hátsó fékmunkahenger Carlnál, akinél az alkatrészeket szerzem be, mikor valami új illat vegyül a korábbiba – a vér fémes íze nehezen ül rá a nyelvemre és kaparászni kezdi a mellkasomat. Kellemetlenül csettintek a nyelvemmel, ahogy az egyre erősödő illat forrása közeledik felém. Már nem tudom eltéveszteni vagy figyelmen kívül hagyni, és a szívem hevesebb tam-tamba kezd, amit Ő minden bizonnyal teli szájjal nevetne ki, ha hallana. Szerencsére nincs olyan éles hallása, mint nekem, aki épp akkor mászik ki a szerelőaknából, amikor Ő végigkopog a műhelyhez vezető, aszfaltozott kis úton. Most is gyönyörű, mint mindig, és minden készenléti befeszülésem ellenére is elragad néhány másodpercre az, ahogy a holdfény ezüst hullámokat vet a hajára. Aztán hirtelen visszazuhanok a valóságba, eltépve tekintetem a feszülő felsője által sejtetett dekoltázsról, vissza arra, hogy a karját szorongatja a kezével, és mintha olyan… Furán is állna. – Gwen…? – szólítom meg, mintha nem lenne egyértelmű, hogy Ő az; mintha véletlenül keveredett volna ide, és nem egészen biztos, hogy engem keres. Sietve törlöm gépolajos kezeim a pólómba, ami új korában szürke volt, mostanra pedig a legtöbb helyen már feketéllik. Egy részem egyszerre elborzad s reméli a gondolatot, hogy talán nem Ő az, aki megsérült; talán Ő bántott valakit. Nem az lenne az első alkalom, s azé sem, hogy szemet hunyok felette, mert ennyire bolond vagyok. – Mibe keveredtél már megint? – sóhajtom olyan nehezen, mint mikor legalább tíz évet öregedve veszem tudomásul, az egyik gyerek megint lógott az iskolából, vagy épp felfüggesztést kapott. Sokszor megesik, ha trauma éri őket, ha elvesztik az egyik szülőjüket, ezt tudom azokból a késő esti dokumentumfilmekből, amiket az inszomniám elűzése céljából szoktam nézni. Általában nem működik, de legalább tele a fejem csupa hasznos információval a tonhalhalászatról és a kvantumkáosz-elméletről. Az ember a bajt keresi, mert úgy érzi, ha már így is, úgy is megtalálja előbb-utóbb, legalább nála lesz a kezdeményezés biztos erőfölénye. Tudom, hogy a szőkeségnek is megvannak a maga démonjai, akikkel küzd, akikkel néha akkor is küzd, mikor a szökőévente előforduló alkalmakkor megengedi, hogy nála aludjak. Ez általában valahol telihold után következik be, amikor olyan gyenge vagyok s tompa a fájdalomtól, hogy nem bírok s merek hazakecmeregni. Néha rémálmai vannak; de nem mondja el, miről. Úgy tűnik, mégsem lesz ez a nap olyan átlagos, mint gondoltam. – Gyere beljebb. Nagyon megsérültél? – intek neki, majd nyomok egy gombot a falpanelen, mire a garázsajtó elkezd becsukódni; félúton állítom meg, hogy a levegő még beszivárogjon, de a kíváncsi szemek elől, melyek New Orléansban még ilyenkor sem aludtak, legalább egy kicsit védve legyünk. Ez rögtön szöget üt a fejembe. – Követett valaki…? Óvatosan kémlelek ki az egyik, vasráccsal fedett ablakon. Az utcai lámpák fénye mozdulatlanul vet árnyékot minden kiszögellésre, amelyek folyvást tekeregni látszanak. Ez csak a paranoia. Csak egy hely kell neki, ahol összeszedheti magát, valami ilyesmit mond, mert a hullámzó, dohízű sötétség kémlelése jobban lefoglal, mint a válasza, de azért hallom az elgyötörtséget a hangján. Fájdalma van, és elég rosszul sérült meg ahhoz, hogy ne tudja meggyógyítani magát. Gondolkodás nélkül lépek oda a szemközti falhoz, hogy egyrészt levegyem onnét a kötelező jelleggel s mivoltunkból adódóan józan paraszti észből is több csomagban tartott egészségügyi készletet, illetve bevizezzek egy nagyrészt tiszta rongyot a fali csapnál. A kezemet is megpróbálom leöblíteni higítóval, de kicsit nehezen mozdul, így mire visszaérek Gwenhez, ő már rég kényelmebe tudta helyezni magát az asztalnál, amit egyébként az iktatásra használunk, ahogy azt az ott csücsülő, már nem épp mai csirke asztali gép is mutatja. Felmutatom a kezemben tartott eszközöket. – Hagyod, hogy segítsek, vagy ragaszkodsz a feminizmushoz…?
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Sosem voltam igazán egy szentlélek, s ez a halálom után sem lett másként. Így szerintem nem meglepő, hogy nemcsak a fajtársaimat kaszabolom, hanem az emberek létszámát is lejjebb viszem némileg. Persze, lehet ellentmondásos a tettem, de nem fogok merő ideálból lemondani a friss vérről, csak mert egyes példányaink ebben látják a megoldás kulcsát. Ugyan már... Erős akarok egyáltalán lenni, vagy netán szánalmasan gyenge? Szerintem egy percig sem kérdéses, ami azt illeti.. szóval megválaszoltam helyetted is a dolgot, így nincs mit. Tehát, mindenféle szempont nélkül választottam ki az áldozataimat, akiknek a vére egyszerűen mesés volt... bár, mintha útközben rebegtek volna az ajkaikon keresztül, nos valami olyasmit is, hogy nem beszélnek. Mégis miről kellett volna csevegniük, ami úgymond érdekelt volna engem is? Kétleném, hogy szolgálhattak volna bármi információval, azonkívül, miszerint egyébként roppant módon kitűnő vérük volt. Nem hiába szívtam el tőlük, s küldtem őket a túlvilágra. Az áldozatokat, nos nyilván nem hagytam az adott helyszínen, hanem elrejtettem őket valahol messze, ahol legfeljebb a varjak lakmároznak még egy jót belőlük. Ugye milyen állatbarát vagyok? Nos igen, mint láthatod... Így bűntudat nélkül léphettem vissza a városba, immáron fényes nappal, avagy más néven kora reggel. A hetedhét határon át sütő nap, majd leolvasztotta rólam a bőrkabátot, amiből én csak annyit érzékeltem, mintha bomlani kezdene az anyag. Persze, kicsit sem volt úgy, de az érzet az hitelesnek hatott, amivel csak néhány pillanatig törődtem, aztán megindultam az utcák szerte ágazó irányába. Jobbról balra, avagy balról jobbra, végül is édes mindegynek tűnt. Különösebb célt nem igazán tűztem ki a szemeim elé, hiszen csak sétáltam arra, amerre a lábam vitt. Percek teltek el, és én céltalanul lézengtem megannyi ember között, akik dolgoztak, vagy vásároltak. Néha megálltam, szétnéztem a portékákon, de különösebben nem igazán érdekeltek a termékek. Amolyan figyelemelterelőnek szántam csupán, miszerint lekössem némileg a figyelmemet. Bizonyos szempontból hasznosnak bizonyult, míg egy másikból teljes őrültségnek. Mindkettő állításban volt valami, amit nem tagadhattam meg, mégis.. érdekesnek véltem, hogy folyton ugyanaz az érzés fog közre, mintha éppen valaki követne. Nem akartam felfogó értékké tenni, mert kezdtem azt hinni, miként ez egy őrült paranoia a részemről, de hamar rá kellett döbbennem, hogy ez nem így van. Egyre többször álltam meg, s tekintettem újra, meg újra körbe. Egyre gyakrabban néztem a hátam mögé, de nem szúrtam ki senkit, aki túlontúl is gyanús lett volna. Felsóhajtva túrtam végül a hajamba. Talán ténylegesen is megőrültem, amit igazából nem is csodálnék. Oké... elkönyvelhettek egy újabb napot, mint jelentőséget. Az égre tekintettem fel néhány hosszúnak tűnő pillanatig, majdan az árusra, aki érdekesen nézett rám. Most mégis mit szeretne? Szabdaljam fel, s akkor boldogabb lesz? Kicsit sem kedves nézéssel illetem, amire rögtön elkapta rólam még a tekintetét is. Én pedig egy ravasz mosollyal folytattam az utamat, kikeveredve a tömegből. Egy elhagyatottabb utcaszakasz felé vándoroltam, mert már kezdtem rosszul lenni ennyi halandótól, még a végén megfertőznek itt engem. Erre röviden fel is nevettem, ahogy az egyik téglából készült épületnél megálltam. Elővettem a mobilom, elkezdtem nyomkodni, mintha bármiféle érdekeset tudhatnék meg róla, aztán a következő pillanatban suhantam. Valakit a falnak szegeztem, és kicsit sem törődtem azzal, hogy ember. Nem érdekelt a szívének a zakatolása, de még a rezdülő kis szempillája sem. - Mégis mi a fenét akarsz? - Kérdeztem kicsit sem kedves éllel, sőt már-már ridegen, ahogy igencsak mélyen az íriszeibe néztem. - Ajánlom valami jó indokot mondj, vagy csatlakozhatsz te is az áldozataim listájához.. - Sziszegtem ingerülten, el nem engedve, mindenesetre, ha meggyőző érvet mondott, elengedtem, míg, ha nem, akkor szerintem, ne akarja kivárni a végét..
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
● 
❖ 
|| 