Elengedtem Charlotte-ot. Minden porcikám tiltakozott ellene, de képtelen voltam tovább bezárva tartani. Igaz, nem tudtam meg tőle semmi hasznosat, egyetlen szót sem volt hajlandó a vámpírokról mondani, ugyanakkor a hírnevemet nem akartam kockára tenni. Ezzel nyugtattam magam, s mindenki mást is. Igyekeztem azzal nem foglalkozni, hogy érzésk gyötötek, amikről azt sem tudtam micsodák, ráadásul... Charlotte volt a központjukban. Ennyire még nem rettegtem soha, akkor sem, mikor újoncként először fogtam fegyvert, vagy mikor először lőttek meg, és a golyó a vállamra fúródott. Ezek mind eltörpültek az érzések mellett, amik... megrémisztettek. Ezt férfiasan beismertem, persze csak saját magamnak, s magukkal az érzelmekkel legalább nem kellett foglalkoznom. Nem számított semmi. Folytattam a dolgomat, ahogy előtte is, mikor megkaptam a hírt Estella haláláról. Egy ideig gondolkodnom kellett, miért is üzent nekem, nem igazán emlékeztem már arra a bizonyos alkura, amit kötöttünk. Raymond emlékeztetett rá, én pedig teljesen elfehéredtem, le kellett ülnöm. Ray nagylelkűen hozott nekem egy üveg whisky-t, miután meghökkenve meredt rám. - A nagy fickó nem kedvel engem, Ray. - sóhajtottam, Istenre utalva szavaimmal. - Miért ver engem a nőkkel? - méltatlankodtam széttárt karokkal, majd az előttem lévő pohárra kulcsoltam ujjaimat, s nagyot kortyoltam az italból. Egyáltalán nem vágytam rá, hogy újra egy lány legyen egy fedél alatt velem, Charlotte hisztijeit is alig hevertem ki. Furcsa mód egy kicsit hiányoztak a szóváltásaink, piszkálódásaink, az éles nyelve, vagy a némaságba burkolózó, duzzogó alakja, ahogy az ágyon görnyedt. Megráztam a fejem, és megkértem Ray-t, hogy kerítse elő a sofőrt, akinek általában nem sok dolga akadt. Ittasan viszont nem vezethettem, nem akartam fölöslegesen magamra vonni a rendőrök figyelmét, így is eléggé figyeltek minket,a szervezetet. Különösképp engem. Fintorogva vettem fel a zakómat, miközben kiittam a maradék, rozsdaszínű löttyöt a pohárból, amit hangosan csaptam le az asztalra. Ray még beszólt az ajtón, hogy a kocsi kint vár, a sofőrrel együtt, majd sietős léptekkel távozott, ahogyan én is, csak ő fel a lépcsőn, míg én ki a bejáraton. Az egyik sikátorban parkoltunk le, két emberemet beküldtem a temetőbe, figyelni a lányt, míg én kint várakoztam. Nem mehettem oda Estella temetésére, különben esküszöm én hozom el, hogy ne az legyen a vége, mint Charlotte-nál. Ám jobb volt kerülni a feltűnést. Várakoztunk, a karórámra pillantottam elég sűrűn, nem igazán telt az idő. A rádióban valami bugyuta számot játszottak, megkértem a sofőrt, Carlt, hogy kapcsoljon át valami jazz rádióra, vagy kapcsolja ki, mit bánom én! Ideges voltam, úgy ültem a hátsó ülésen, mint aki karót nyelt. Eltelt tízperc, húsz, harminc... Sem a lány nem bukkant fel, sem a két capóm, nem igazán értettem, mi a fene tart eddig. Ha megint elbasszák, esküszöm rosszabbul járnak, mint kalóz Sam. Dühös pillantásaim Carlt egyáltalán nem érdekelték, még fütyörészett is a jazzre, amit végül bekapcsolt a rádión. Küldtem felé is egy gyilkos pillantást, mire elcsöndesedett, de nem félt. Tudtam türtőztetni magam, főleg nyilvános helyen, ám ha nem bukkan fel valaki gyorsan, talán ő fog rábaszni.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Muszáj valahogy tartanom magam, és helyrehoznom ezt, különben hallgathatom majd Nathant azzal kapcsolatban, hogy miért is jobb nekem, ha a négy fal között rothadok éjjel-nappal. És bár kiakasztana a hegyi beszéddel, de sajnos kénytelen lennék beismerni, hogy igaza van. Ezt pedig nem akarom. Szóval most szépen veszek néhány mély levegőt, aztán gyakorlom az igézést, és elfeledtetem a sráccal, ami történt. Remek kis gyakorlás lesz, amivel legalább tudok is büszkélkedni Nate-nek. Természetesen a sztorimból kihagynám az artériafeltépés közeli állapotot. Igen, most már csak kiviteleznem kell ezt a szimpla kis tervet. Nem számítok rá, hogy odajön hozzám és megszólít. Sőt előbb feltételeztem volna azt, hogy megrémül, elfut, és nekem kell majd utánaloholnom. Erre még mindig itt ácsorog, és nemhogy egyenesen rám néz és hozzám beszél, de valahogy még nyugodtnak is tűnik. Meglepő. Hirtelen nem is tudom, mit felelhetnék. Viszont nem hiszem, hogy az a megoldás, hogy némán bámulok rá. - Öhm, igen...köszi. Már kezelik a dühkitöréseimet. - Mégiscsak jobb ez a válasz, mintha közlöm, hogy nemrég lettem vámpír, és nehezen kontrollálom a vérszomjamat. Mit kéne csinálnom? Egy "kösz az érdeklődést és bocsi az előbbiért" benyögése után szépen lépjek le és tegyek úgy, mintha mi sem történt volna? Mármint oké, picit furcsa a srác reakciója, de nem úgy fest a dolog, hogy most rohan árulkodni, hogy ki akarta szívni egy vámpír. Szóval akár odébb is állhatok innen. Feltápászkodom a földről, ám nem mozdulok. Nem is tudom, vagy mert nem vagyok az a megfutamodós fajta, vagy szimplán csak kíváncsi vagyok, miért ilyen nyugodt, amikor épp most a semmiből előbukkanva hajolt rá a nyakára egy vadidegen nő, aki aztán akkorát vert a falba a falatnyi öklével, hogy az berepedt. Nekem legalább ezer kérdésem lenne a helyében, vagy legalábbis nyakamba venném a lábam. Lassan kezdem unni a csendben meresztjük egymásra a szemünket helyzetet, szóval azt hiszem, rontani már úgysem tudok a dolgon. Beszélgetek vele, mielőtt megigézem. Ennyi szórakozás jár nekem, ha már egyszer nappal nem tehetem ki a lábam a motelből, nehogy fájdalmak közepette porrá égjek. - Tényleg ne haragudj. Néha gyorsabban hat a drog, mint általában. Arielle vagyok egyébként. - Drog és gyors bemutatkozás? Tényleg? Oké, végül is édes mindegy, mit mondok neki. Ha rajtam múlik, nemsokára úgysem fog emlékezni semmire.
Ezzel a Charlotte Grey-el tényleg csak a baj van. Lényegében attól a pillanattól kezdve, hogy idehoztuk őt a főnök parancsára. Igazából maga ez a fogvatartósdi még nem is feltétlenül lenne rossz ötlet, de így, ahogy Patrick űzi, lényegében értelmetlen. Lassan már kezdem úgy gondolni, ő nem is annyira túsznak tartja ezt a lányt, hanem valamiféle háziállatnak. Vigyázni kell rá, mint a hímes tojásra, ha egy haja szála meggörbül, örülhet az illető, ha túléli (mint Adam, mikor sikerült egy kicsit erősebben megszorongatnia az elrablásakor), meg kell adni neki mindent, amit csak kér, de a szobájából ki nem engedhetjük. Mint a kanári a ketrecben. De az legalább énekel. Ez a lány semmi hasznot nem hajt. Engem mondjuk hidegen hagyna a dolog, végül is mindenkinek lehetnek fura hobbijai, ami viszont nem tetszik, hogy Patricket ez a nő kicsinálja. Nem is láttam még korábban soha ilyennek. És tartok tőle, ez idővel akár a "család", a munka rovására mehet. A főnökön szerencsére egyelőre csak én látom, hogy feszültebb, dekoncentráltabb, mint általában, de csak idő kérdése, hogy ezt más is észrevegye. Ez az állapot így tarthatatlan. Ilyesmiken kattogok, ahogy átvágok a sikátoron, hogy a legújabb megbízásom helyszínére érjek. Egy lányt készülünk kihallgatni egy raktárházban (ha minden igaz, a többiek már odavitték és Patrick is hamarosan ott lesz), akinek a testvére vámpírrá vált nemrégiben, így okkal reménykedhetünk abban, hogy tud olyan információkkal szolgálni, amik hasznosak lehetnek számunkra, hisz Patrick legújabb mániája (Charlotte Grey mellett) az, hogy vámpírokkal akar szövetkezni a maffia megerősítése céljából. Ahogy azonban keresztülsietnék a sikátoron, hirtelen teljes erőből megragad valami. Vagy inkább valaki. Leheletét a nyakamon érzem, mire egyáltalán felfoghatnám, mi történik velem. A következő másodpercben azonban ellöki magát tőlem és már azt látom, ahogy a fiatal nőnek tetsző támadóm a falba öklözik egyet szemközt, ami meg is reped egy kicsit az ütése nyomán, majd a földre roskad és onnan pillant fel rám. Ha nem sejteném, mivel is van dolgom, talán megrökönyödnék mindezen, így azonban csak egy kérdés merül fel bennem: miért is nem kajált belőlem ez a vámpír? Mert bizonyos, hogy azzal van dolgom. Majdnem a nyakamba harapott, emberfelettien gyors és erős. Tiszta sor. Elég jó pontokat érhetnék el a főnöknél, ha ki tudnék szedni belőle valamit, pláne, ha még elé is vihetném. De ennyire nem vagyok telhetetlen. Azzal is tisztában vagyok, hogy óvatosnak kell lennem, hisz egyszerű emberként, mint azt az előbb is érzékelhettem, nem sok esélyem van ellene, amennyiben rám támadna. Óvatosan teszek felé néhány lépést. - Hé, minden oké? - elég ostoba kérdés valószínűleg, de valamivel indítanom kell. Remélhetőleg nem szalad el. Az nagy kár lenne. Ehhez viszont valahogy maradásra kell bírnom. Kár, hogy nő. Azokkal csak az ágyban tudok bánni, beszélgetni nemigen szoktam velük. Most valahogyan mégis kénytelen leszek. A cél érdekében.
Ha Nathan azt hiszi, bezárva tarthat, nem ismer eléggé. Nem fogok a hotelszobámban kuksolni. Oké, nappal persze nem megyek sehova, mert nem szeretnék ropogósra sülni. Egyszer elég volt megpróbálnom, és süvítettem is vissza a szobába. Nem poén. Vámpírként már nem is érheti többé napfény a bőrömet? Szívás. Gyűlölöm, hogy ebben az állapotomban alapjaiban változott meg az életem. Még Nathannel is olyan...más lett minden. Mondjuk ahogy így belegondolok, ez a gondolat már évek óta érlelődik bennem, szóval semmi köze a vámpírrá válásomhoz, de már eleve bonyolult volt minden körülöttünk, ez pedig végképp nem jött jól. Nate egy vadász, akinek az lenne a dolga, hogy megszabadítsa a világot a hozzám hasonlóktól. Értem, hogy bűntudata van, holott egyáltalán nem az ő hibája, ami történt...de akkor is csodálom, hogy még nem őriz hét lakat alatt. Egyelőre még nem öltem meg senkit, de ezzel azt is kockáztatja, hogy előbb-utóbb megtörténik a baj. Próbálom visszafogni magam, mert az utolsó, amit akarok, hogy kioltsak egy életet, de nincs könnyű dolgom, amikor a fülemben visszhangzik minden egyes ember artériájának lüktetése. Mint valami rossz tuc-tuc zene. Nathan már megint későig elvan, én viszont megbuggyanok idebent, szóval kicsit felfedezem a város elhagyatott helyeit, nehogy összefussak valakivel. New Orleans elég zsúfolt, mondjuk ezt nem csodálom, baromi sok errefelé a turista. Érdekes belegondolni amúgy, hogy pár éve még be nem tettem volna a lábam egy sikátorba sem, sőt inkább kerülőúton mentem, mint hogy átvágjak egy ilyen sötét és ijesztő helyen, most pedig rendszeresen ehhez hasonló helyeken bolyongok, ezzel is a halandókat óvva önmagamtól. Ironikus. Hirtelen zajt hallok a közelből, és riadtan fordulok a hang irányába. Bár elég sötét van, de tökéletesen kivehető az árnyék. Ez egy ember. A francba. Már megint érzem ezt a mérhetetlen éhséget, ami egyre sűrűbben uralkodik el felettem. Mély levegő Arielle, ne menj a közelébe, inkább távolodj el szépen. Elvégre kb. húsz méterre áll tőlem, simán elfuthatok. A rohadt életbe, nem megy. A következő pillanatban máris ott termek előtte, és még nagyon azt sincs időm szemügyre venni, hogy nő vagy férfi, idős vagy fiatal, azonnal a nyakára hajolok, ám mielőtt belemélyeszteném a fogaim, észhez térek és óriási erővel lököm el magam a faltól, ezzel a túloldalon kötök ki, ahol aztán feszültséglevezetés gyanánt akkorát ütök a téglafalba, hogy egy ponton megreped. A kezemen hamar begyógyul a sérülés, és a mély levegővételek is segítenek. Azt hiszem, most büszke lehetek magamra. A szemem sarkából rásandítok a majdnem áldozatomra, aztán leülök a földre, mert úgy érzem, a lábaim teljesen elernyedtek. Nem igazán tudom, hogy most mit tegyek. Megszólalni nyilván nem fogok, hiszen mégis mi a fenét mondhatnék? "Ez a szerencsenapod?" De nem tudom eldönteni, hogy némán ücsörögjek itt továbbra is vagy inkább tűnjek el a sötét éjszakában. Utóbbi valószínűleg bölcsebb döntés lenne, de megmozdulni sem tudok. A vámpírok kaphatnak sokkot? Nem tudom, hogy a srác mennyit fogott fel a történtekből, de Nate ezután az akcióm után már tuti ki fog nyírni. És nem is fogom hibáztatni érte.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Muszáj valahogy tartanom magam, és helyrehoznom ezt, különben hallgathatom majd Nathant azzal kapcsolatban, hogy miért is jobb nekem, ha a négy fal között rothadok éjjel-nappal. És bár kiakasztana a hegyi beszéddel, de sajnos kénytelen lennék beismerni, hogy igaza van. Ezt pedig nem akarom. Szóval most szépen veszek néhány mély levegőt, aztán gyakorlom az igézést, és elfeledtetem a sráccal, ami történt. Remek kis gyakorlás lesz, amivel legalább tudok is büszkélkedni Nate-nek. Természetesen a sztorimból kihagynám az artériafeltépés közeli állapotot. Igen, most már csak kiviteleznem kell ezt a szimpla kis tervet. Nem számítok rá, hogy odajön hozzám és megszólít. Sőt előbb feltételeztem volna azt, hogy megrémül, elfut, és nekem kell majd utánaloholnom. Erre még mindig itt ácsorog, és nemhogy egyenesen rám néz és hozzám beszél, de valahogy még nyugodtnak is tűnik. Meglepő. Hirtelen nem is tudom, mit felelhetnék. Viszont nem hiszem, hogy az a megoldás, hogy némán bámulok rá.
∗ 
