A szüleim első alapszabálya az volt, hogy az őszinteség a legfontosabb. Ennek fényében mesélték el nekem, hogy a mi családunk vérfarkas család, azaz, hogyha megölök valakit, legyen az szándékos vagy véletlen, akkor minden teliholdkor átváltozok egy vérengző fenevaddá. Hálás voltam, amiért nem titkolóztak, mert így tudtam figyelni az intő jelekre. Kerültem a veszélyes helyzeteket, nem keveredtem soha bajba, nem veszekedtem senkivel. Így a legtöbben azt hitték, valami gyámoltalan kislány vagyok, holott ez nem volt így. Magamat védtem és igazából mindenki mást is. Az évek teltek és a farkasom egyre inkább a felszínre akart törni. Éreztem, hogy egyre agresszívabb vagyok és már mások is rám szóltak, hogy ugyan mégis mi lett velem? Nem tudtam felelni.

Egy éjszaka hazafelé tartottam egy szórakozóhelyről, mikor egy férfi elkezdett követni. Hallottam a lépteit. Olyan tempóban lépdelt, mint én. Ha gyorsítottam, ő is gyorsított. Megfordultam és felnéztem rá.
- Meddig akar még követni engem?! – Csattantam fel, de a férfi nem állt meg, még közelebb lépett hozzám. Részeg volt, tántorgott, de tudta, hogy mit akar: egy nőt, aki kielégíti ügyes-bajos dolgait. Ahogy a karomhoz ért, egyből elhúztam tőle. – Hagyjon! Ne érjen hozzám, maga…! – Újra elkapta a kezem, mire én a mellkasára csúsztattam a kezem és erőset löktem rajta. A falnak esett, a fejét azonnal beverte. Vérezni kezdett, így megtántorodva nézett rám néhány pillanatig. A fejéhez nyúlt, motyogott valamit, mielőtt összeesett volna előttem.
- Ne, ne, ne, ez nagyon nem jó… - Szűrtem a fogaim közt, ahogy letérdeltem hozzá. Igen, zavart, bosszantott, hogy hozzám akart érni. Igazából nem is tudtam, mit akar. Inkább csak sejtésem volt és mégis… sóhajtottam egy nagyobbat, de végül nem nyúltam hozzá. Csak figyeltem őt és láttam magam előtt, ahogy szertefoszlik eddigi életem békés, nyugodt sziluettje.

Csatlakoztam egy falkához. Úgy véltem, sokkal jobb, ha olyanok között vagyok, akik olyanok, mint én. A régi barátaimmal úgymond megszakítottam a kapcsolatot is, mert féltem, hogy egy szörnyetegnek tartanának, ha kiderülne, mi vagyok. Hiányoztak, az elején nagyon is hiányoztak, de aztán megszerettem a társaimat. Nem is egy farkassal voltam jóban, sőt. Olyanok voltunk, mint egy család. Számíthattunk egymásra, összetartoztunk, mindenhová együtt mentünk. Egészen Daniel, az alfa haláláig. Akkor és ott minden megváltozott. Nem tudtam, hogyan jön rendbe a béke a falkában, ha nincs rendes vezetőnk.
Egyetlen egy név jutott az eszembe, azé, aki egy ideje már nem volt a falkánk tagja. Mégis ő volt az, akinek elég ereje, képessége, kitartása lett volna a falka rendjének visszaállításához. Egy éjszaka összecsomagoltam egy táskába a holmijaimat, majd elindultam. Charlotte viszont megállított.
- Hová mész, Hell? – Kérdezte mögülem, mire én megfogtam a táskám pántját a vállamon. Hátrapillantottam rá.
- Elmegyek Chadért. Ő vissza tudja állítani a falkában a békét. Tudom, mert ismerem… képes rá. – Határozottan fürkésztem a lányt, mire ő bizonytalanul elmosolyodott. – Bízz bennem, oké? Addig pedig… próbáld lenyugtatni a kedélyeket. Bár kétlem, hogy ez menni fog. – Sóhajtottam, majd visszaléptem a lányhoz és röviden megöleltem.
- Remélem, sikerrel jársz, Hell! – Szorosan vont magához, de én lassan megszakítottam az ölelést és hátráltam pár lépést.
- Ha bárki kérdezi, hol vagyok… hazamentem meglátogatni a szüleimet. – Vontam vállat. Ez tűrhető hazugságnak tűnt. Intettem még a lánynak, majd sarkon fordultam és futva indultam tovább, hogy előkerítsem akár a föld alól is Chad Jenkinst, a falkánk leendő alfáját. Mert tudtam, hogy így lesz. Nem lehetett másképp.