Valamikor magam mögött fogom hagyni a múltam, de most elfogadom azt akivé váltam...

Első lépések a hideg kövön, mely egy halott bőrbe kapaszkodva, egészen csontig hatolnak. A rideg érintésre felszalad az azúr folyam, hűs csillagként egészen térdig. S talán meg is érezné a jégkirályné leheletét, ha nem volna már kellőképp halott. Az élet már pár órája elhagyta a díszes fiatal színpadot, s mindössze nevetve tekintget vissza, hogy a természet képébe nevethessen, egy kalitkába zárt zavart lélekkel. S talán maga is csapdába esett, épp a természet mellett, ahogy teremtménye épp alkotója gyermekeinek vérére szomjazik. Így gyűri maga alá az élet egy jól irányzott fintorral a természetet, majd születik meg egy újabb természetfeletti. Születek meg én. Aki majd a képébe nevet mindannak, ami felette áll, s felemelkedve, véreztetem ki árnyékaimat és fényeimet.

"Hallottad már annyi élő családi tragédiáját, hogy talán a füleden jön ki. S csak, hogy tudd... Ez nem egy tragédia! Ez a megváltás! A megváltás, melyet én hoztam a Hyland családfára. Így nem kérlek. Karon ragadlak és a kényelmetlen, rozoga fa székre taszítalak, hogy helyet foglalva, ezúttal az igazsággal szembesülj, drága testvérem."

Méteres csápokként ostorozó gúny. Felhasadó sebek. Elnyíló ajkak. Fogatvillantó keserédes vigyor... Az ajkak közül harsány kacagás tőr elő a magasba, hogy ékes zászlaja legyen a belülről áradozó sötétségnek. Afélének, amely belülről fal fel, mint húsevő parazita. Nem fáj. A bőrödet nem tépi fel. Nincsenek vörhenyek. Nem olyan, mint a herpesz. Sem, mint az övsömör. De mégis fertőz, s mégis fáj. A lelkedet fájdítja meg. Azonban van ami csillapítsa! Alkohol. Tömény szesz! Hogy egy kicsit se érezd, hogy van lelked. Csak csont, hús és vér legyél, ami éjjelente leoszt egy-egy aznapra valót a kölyöknek. Talán néha bűntudatod van, s rádöbbensz, hogy mit teszel...  Aztán mély depresszióba és önutálatba zuhansz, hogy aztán magadat kezdd ostorozni, teljesen jogosan. A vége meg persze ugyan az, mint mindig. Az üvegért nyúlsz, legurítasz párat. De vajon gondolkodtál-e rajta, hogy milyen utat eszközöl a sors a kölyöknek? Ennek az apró szőke fiúnak. Vérben úszó vörös szemek közül az aqua kékség csak úgy világít. Tekintetét a könnyei ködösítik. Ajkai remegnek a zokogástól. A taknya az álláig lóg. S az elnyíló ajkak közül néhány fog is hiányzik. De mit érdekel. Ezek csak tejfogak. Nő helyette másik... De ha elhiszed, hogy az arcán a rettegés ül, nem csak egy paraszt vagy, hanem idióta is. A fiú, arcán a színtiszta gyűlölet bimbódzik. Hiszen te mutattad az utat neki! S csak egy lebeg előtte... Ahogy a hófehér szőnyeg, amihez anya úgy ragaszkodik, a véreddel teljen meg. A testedet eltördelt sörösüvegekkel tűzdelné teli, hogy hangot adjon gyűlölettel telt művészetének, mely a lelkét ostromolja. Ha pedig egyszer kiteljesedik az ifjú, ne feledd, az ostromlók a te szörnyetegeid.

Elegáns nyakkendő. Kötött bézs pulcsik. Hófehér ingek. Szirupos palacsinta. Szélles mosoly. Sorozatos családi összeröffenés. Egyek vagyunk. A család ölelő karként szorít keblére. Fájdalmas a képmutatás. Az tini fiú arcán csak egy laza mosoly. Tekintetében a megtörtség. Nem tartja valósnak a jelent. Elmúlt már az olcsó szesz szaga. A szakadt fehér trikó a kukában landolt. Az igénytelen szakáll helyét az elegáns borosta vette át. A hatalmas szarkalábak kisimultak. Egyedül a fiú őrzi a tőröket, melyek egykoron a bőre alá férkőztek. Talán igaza van, talán téved. Mert tudja, hogy az elegancia maszkja mögött egy kígyót rejteget. S talán megváltozott. A költözködés. Az új ruha. A borotválkozás. Az új környezet... Hiszen fújhatunk a pállott testszagra bármilyen pacsulit, a múltat nem moshatja el magáról. Nem futhat...

Drogok. Kába vörös pillantások. Öntudatlan, euforikus állapot. A csend teljesen magához öleli. Néha el-el nyög néhány szót a mellette fekvő pucér hajadonnak. De a szépséges fekete sem józanabb nála. Ebben együtt voltak benne. De miképp jutott el ide? Menekül? Igen. Minden bizonnyal valaki elől menekül. Vagy valami? Oly sok a lehetőség, s tudva, hogy az egykoron szőke fiú min ment keresztül, ma is meg lehetnek a nyomai. Tudatmódosítókba menekül. Hiszen a fiú az apa példájára cselekszik, s formálódik. Ő is ezt tette... Menekül. Mert a menekülés megoldás az összes problémára. Legalábbis az ő problémájára minden bizonnyal az. De ha nem is, ha már ő elhiszi, akkor az épp megfelel...

Nő. Egyre csak nő és nő! Ahogy nő úgy szélesedik ki a látóköre. S talán ha normális család volna az övé, talán nem is bánná annyira. Hiszen minél többet lát, annál jobban törik össze a szépen megfestett látkép, ami mögött még ott van a régi emlékek forgataga. A réseken, repedéseken át szivárog a fekete festék, hogy az arcára folyva beszökjön pólusaiba, s így felszívódva lelkét sötétebbre fesse. Amit lát, az egyre inkább aggasztja. Míg nem, el jön a keserédes est, melyen a képletes sötétség megmutatkozik, hogy az éjszaka gyermekei közé fogadja az óvatlan férfit. Nyoma vész. Napokra. A családja könnyeiben forog. Úgy tesz, mintha egy kicsit is fájdalmas volna az eltűnés. Napokkal később pedig egy rendőrautóból lép elő az éjszaka közepén. Az anya áll az ajtóban. A hófehér hálóingje besárgul a lámpa tompa fényétől. Arcán aggodalom és könnyek maszkja. Ajkai a "fiam" szót formálják, de a férfi fülébe egy szava sem ér el. Csak a tompa zúgást hallja. Hiszen meghalt. Élőként sem hallotta ezt a szót az anyja szájából. Csak az ajkainak mozgását.

Victor. Testvér. Barát. Segítség s oltalmazás! Halott, mégis többet jelent és ér néhány élőnél. A fiú barátjaként tekint erre az emberre. Mi több. Apaként felnéz rá, mint mesebeli istenségre az égbolton, melyet a felhők festenek a hatalmas kékségre. De a háta mögé sose tekint. Olykor néhány nevezetes pillanatra még a látását is elveszíti, ha épp úgy akarja. Így óvja magát a csalódástól. Hogy ismét veszítsen. Hogy széttépjék, mint éhes ordasok a zsákmányt. Nem akar darabokban kikötni ismét. Hiszen még csak most varrták össze. Túl korai elveszíteni a boldogságot, amit kapott... De kitépik kezéből, hogy ismét egyedül maradjon a sötétben. Az anya, aki eddig csak egy rideg északi pont volt számára, véres játékot játszik. Véreset s veszélyeset. S nem lát mást maga előtt, mint a mesterét és az anyját hetyegni... Nem képes lecsukni a szemét. Szerződés. Felébredés. Öntudat. Nem képes elviselni az igazságot. Hiszen az anyja végig tudta, mit művel az apja vele. Végig! A reménytelen anya eladta őt. Mert nem volt elég ő. Neki saját kellett. S talán sajnálni kellene hiszékenységét, hiszen soha sem lelt megoldásra meddőségére.

Eltűnik. A férfi maga mögött hagyja a hazugságokat és új életben reménykedik. A csalódása azonban nem múlik. Egyre hangosabb, ahogy a sötétség is nőttön nő. De már nyitva van a szeme. Képtelen rá, hogy becsukja. Többet tud. Még kevesebbet dolgoz fel. Mégis boldogságot lát. Derűt és gyönyört. Az önfeledt jókedvet, amely kivirágoztatja egykoron sötét otthonát. Azt a családot látja, amelyre mindig is vágyott. Letagadja könnyeit, mégis összeszorul mellkasa. Azt állítja megváltást hoz, mégis könnyekkel teszi azt. Azokkal a könnyekkel, amelyek erőt adtak hozzá, hogy egy régi otthon falait vörösre fesse. Ekkor fulladt bele a sötétségbe. Ekkor szűnt meg létezni, s egyben született újjá.

Riadt pillantás. Mély sokk. Remegő ajkak. Könnyes szemek. Az aprócska leány a szülei holtteste felett áll, arcán a kósza vérrel. "Megesett rajtad a szívem. Nagyanyánkra emlékeztettél. Nem tudom miért, vagy hogyan. De ahogy rád néztem, ő jutott eszembe. Az egyetlen nő, aki tiszta szívvel és lélekkel képes volt megmutatni egykoron a helyes utat. Akkor hittem, hogy létezik reinkarnáció... Mára csak a sorsot hiszem. Mert hiszem, hogy élned kell. Mert többre vagy hivatott mint én, s többre, mint bármelyik Hyland. A testvérem vagy. S talán felhagytam mindennel ami egykoron voltam, de te, mint lélekerősítő emlékeztetsz arra, hogy jobbá kell válnom, mint apánk.
S tudod, oly sokszor álmodozom, ahogy elmondom neked ezeket a szavakat. Az igazat. De félek elveszíteni téged. Félek szembenézni a bennem lévő pokollal. S talán egyszer elfogadom, hogy mit tettem... Hogy mit kell tennem. És talán bocsánatot is kérek... "