- Lehet nem tapasztaltam sokat, de ha megölsz is jobban járok, mintha arra kárhoztatnának, hogy teliholdkor átváltozzak vagy emberi vérre szomjazva ébredjek fel örök kárhozatra ítélve. Már miért is ne lennék arrogáns és öntelt, hiszen annyira nem érdekel senkit az életem, ahogy engem sem különösebben, elvégre, ha meg kell halni, hát akkor ennyi volt az élet. Talán kicsit már belefáradtam, hogy mindenért meg kell küzdeni, mindenről hazudnom kell általában. Most megvan a luxus az életemben, de ez sem pótolja a hiányát annak, hogy nem találok korombéli vagy annak tűnő barátokat. Persze vele is beszélgethettem volna kellemesebben, ha nem úgy kezd, ahogyan... Lekicsinylően becézgetve és számon kérőn. - Mindegy, amilyen undok vagy úgy sem fogunk egyről a kettőre jutni. Megvonom a vállam, nincs kedvem nagyon beszélgetni már vele, de azért kérdezgetek és visszaszólogatok ezerrel, mert hát ha okosabb lenne, már rég elhúzott volna és hagy a fenébe, de nem teszi, inkább kínozza magát a társaságommal. - De ha elmondom, hogy itt voltál, lehet szomorú lesz, amiért nem futottál vele össze. A kezem enyhén ökölbe szorítva emelem a szemem mellé, hogy kicsit megmozgatva a sírós könnyekre utaljak, még a számat is legörbítem mellé, hogy drámaibb és idegesítőbb hatást érjek el. - Hát azért kicsit igen, mert ebbe a városba a vadászok rendet tartanak és ha alvilági lény jön, akkor általában van közünk hozzá miért jött, mit akar és mikor távozik. Közlöm vele okoskodva és még ki is húzom magam, majd arrébb állok az útjából és kinyújtom a kezem, hogy távozhat, nem tartóztatom fel. - Jó utat! Köszönök el tőle és megyek is a dolgomra utána, ami nem más, mint betérni egy közeli boltba és zenéket hallgatni ott.
Az emlékezés a találkozás egyik formája. A feledni tudás a szabadság egyik formája.
Abból is látszik, hogy nagyon fiatal még, a kishölgy, hogy iszonyatosan magabiztos. Pedig tudhatná már, hogy nem minden az aminek látszik. Álltalában az ilyen emberek szoktak irtó nagyot esni és a végén átértékelni mindent amit addig csináltak. Viszont ahogy elnézem Őt lehetséges, hogy az Ő esetében akkorra már talán késő lesz. - Azt hiszed mindent tudsz. Pedig el kell, hogy keserítselek, mert még csak egy parányi szeletével találkoztál ennek a világnak. Sokan élnek köztünk olyanok akik még a legrosszabb rémálmaidat is túlszárnyalják. Szóval én a te helyedben nem lennék ennyire arrogáns és öntelt. - vágtam oda egy aprócska fejcsóválás kíséretében. - Még nem! De ezen könnyen segíthetünk ha gondolod. - vetettem oda szárazan, miközben elindultam felé. Valamiért olyanszintű ellenérzés támadt bennem emiatt a kislány miatt, hogy azt nehezen lehetne szavakba önteni. Makacs, önfejű és iszonyatosan idegesítő, de ha mindez még önmagában nem is lenne igaz, akkor még ott van az a határtalan arrogancia és cinizmus is benne ami ha mindent figyelembe veszünk akkor nem éppen a legjobb párosítás. - Tételezzük fel, hogy igazad van. Viszont ha nem ez érdekel akkor mi? Mi a nyavaját akarsz tőlem? - vonom fel érdeklődőn a szemöldökeimet. - Nem tartozom neki számadással arról, hogy merre is járok. Egyébként pedig az ittlétemnek semmi köze Castielhez. - válaszoltam nyugodtan, miközben rápillantottam a telefonjára. Na igen, ez a legnagyobb probléma a mai fiatalsággal, mondom ezt én a nagy öreg, hogy mindig csak a telefonjukat bújják és oda se figyelnek arra amit a másik tesz vagy éppen mond. - Semmi közöd nincs hozzá, hogy mit keresek itt. Volt egy kis elintéznivalóm, de sokminden mellett ez sem tartozik rád. - válaszoltam harapósan Fogalmam sincs mit akarhat tőlem és hogy Őszinte legyek nem is érdekel. Eljöttem, mert el kellett jönnöm, de nem szádékozom a kelleténél tovább maradni sem Cas miatt, sem pedig azért mert ez a kis csitri feltartóztat. - Egyéb kérdés, óhaj, sóhaj vagy panasz? Már csak azért mert egy óra mulva indul a gépem és nem szívesen késném le. - mondtam, miután a csuklómon lévő órámról ráemeltem a tekintetem.
- Haha. Jegyzem meg, mert lepattan rólam a sértése, hogy háziállat vagyok, ott ez a természetfeletti lényekről lehet elmondani, akiket az alagsorba zárnak be a cellákba. Amúgy is, annyira megszoktam már, hogy gúnyolnak, hogy már fel sem veszem az ilyesmit, nem vagyok a szőke cicababa, aki elsírja magát egy ilyentől. Láthatóan eléggé zavarja a dolog, amiket mondok, szóval nyeregben érzem magam. - Ha te vagy a plüssmaci, akkor rossz hírem van, mert megtaláltalak. A szememhez emelem az egyik kezem, mintha könnyet törölgetnék és gúnyosan le is biggyesztem a számat. Nem félek, mert nincs veszíteni valóm, nem hiányoznék senkinek sem. Lehet fiatal vagyok, de nem érdekel, annyi mindenben úgy vélekedem, mint a felnőttek. Magam tartottam el az iskola alatt, már öt évesen rántottát sütöttem magamnak és vasaltam is. Csak mutasson még egy ilyen elcseszett gyereket, mint én, aki eltartotta az örömlány anyját. - Köszönöm, szeretem, ha butának néznek! A szívemre teszem a kezem, pontosan ezt vártam, hogy lenézzen és lekezeljen. Lehet ő bármilyen természetfeletti, engem hidegen hagy a fenyegetőzése, mert meg tudom magam védeni, ha akarom. - Ó, hát akkor lehet én már meg is haltam. Megvonom a vállamat és közelebb lépek hozzá, hogy jelezzem, nem ilyen könnyű megijesztenie engem. Szerintem nem akar bántani, csak fájó pontra sikerült találnom és ismeri Castielt, nem csak dísznek volt a képen vele. - Még nem, általában jobban felkészülök, de ez most idegen terep. Szóval jobban ismered őt, mint ő saját magát, szóval szerelmes voltál belé vagy még mindig az vagy, de engem ez nem érdekel. Nem erőltetem tovább ezt a vonalat, elvégre az ötök vezetőjével nem akarom összeszűrni a levet, túl idős hozzám és elképzelni is fúj. - Szóval vámpírkisasszony, tudja hogy itt vagy? Oldalra billentem a fejem, miközben a telefonom előveszem és pötyögni kezdek rajta. - Miért jöttél a városba? Talán nem miatta jött, de minden kis infó jól jöhet később nekem.
Az emlékezés a találkozás egyik formája. A feledni tudás a szabadság egyik formája.
Már az első pillantásra gyanús volt nekem a kis szöszi és ez a nagy segítőkészsége. Bár akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mi járhat a buksijában, mostmár viszont kezdem kapisgálni. Mindazonáltal nem hiszem, hogy huzigálnia kellene az alvó macsak bajszát, mert a végén még olyat találok tenni amivel magamra haragíthatom a vadászokat amihez amúgy meg semmi kedvem nincs. - Csakugyan? Nahát, nem gondoltam volna, hogy hozzád hasonló háziállatokat tartanak. - vetettem oda foghegyről. Két élű fegyver ez amivel játszadozik és akármennyire is vagyok Q. állítása szerint a legszelídebb vámpír a foldkerekségen, én is tudok gonoszkodni ha kell. Márpedig ha Cas kerül terítékre akkor akaratlanul is harapóssá tudok válni. - Csak nem elvesztetted a plüssmacidat, és azt kerested? - vontam fel kérdőn a szépen ívelt szemöldököm, miközben gonoszkás fény csillant a szememben. Nem fogom bántani, ahhoz túlságosan is élvezem a sértegetését és ezt a kis adok-kapok cukkolást. Hiába hasonlítunk egymásra nagyon, de mégis különbözünk. Ő még csak egy kislány, hiába próbálja az ellenkezőjét bizonygatni. - Te tényleg annyira buta vagy, mint amilyennek látszol. - nevettem fel hangosan, majd még mindig vigyorogva folytattam. - Akkor elmondom mégegyszer, lassabban, hogy te is felfogd. Aki egyszer már meghalt, azt nem érdekli igazán a halál. Sem a sajátja, sem pedig másé. - mondtam ki az igazat, miközben megvillantottam a szemfogaimat, ezzel is bizonyítva, hogy nem olyan könnyű megrémiszteni. Mivel van amivel meg tudom magam védeni ha arra kerül a sor.Próbálkozik, próbálkozik és megintcsak próbálkozik. Viszont amit még nem tud az az, hoyg Ismerem Castielt és tudom, hogy még ha piócaként csimpaszkodna rajta ez a kislány, Ő akkor sem venné észre. - Mondták már neked, hogy nem hazudsz valami jól? - pillantottam rá kérdőm, miközben újra az emberibb énemet mutattam neki és a nagyvilágnak. - Az a helyzet, hogy jobban ismerem Castielt, mint Ő saját magát. Szóval kár próbálkoznod azzal, hogy megpróbálod bemesélni nekem, hogy kavar veled. És amúgy sem szereti a szőkéket. - fűztem hozzá lenézően, miközben lassan végigmértem. Na jó, egyet igenis szeretett valamikor, és azt is tudom, hogy a lelke mélyén még mindig szeret. Az viszont már más kérdés, hogy ezt hajlandó lesz e beismerni magának vagy sem.
Úgy látom meglepődik, hogy hol élek, mintha az valami nagyon titkos társaság lenne, amiről egy magamfajta lány nem tudhat. Csak mert ilyen kis ártatlannak tűnök vagy mi? Mindig is bosszantott az ilyesmi, el is húzom a szám a kérdését hallva. - Igen képzeld, ott lakom az Öt vezetővel és az egyikhez szorosabb kapcsolat is fűz! Elégedetten elmosolyodom és keresztbe tett kézzel nekidőlök a falnak a vállammal. Na ehhez mit szól a nagy szöszi, még rá is kontrázok és persze senkinek sem az jut eszébe, hogy családi kapcsolatról van szó, hanem valami románc. A következő kérdését hallva meg egyenest csak még jobban elmosolyodom. Hát ezek szerint volt köztük valami, mert úgy fest zavarja a dolog. - Szerinted miért és hogy kerül oda bárki is, aki ott lakik? Kérdezek vissza, mintha valami nagy dolog lenne köztem meg Castiel között, de hát valójában nincs és nem is akarok tőle semmit, csak hogy vadász lehessek. Ez hogy is jön ide? Nos apa nem szeretné, hogy az legyek, szóval kénytelen leszek a vezetőt meggyőzni valahogyan, hogy döntsön az én javamra. Persze a többieket is majd meg kell győzni, hogy ha szavaznak, mindenki mellettem legyen. - Ugyan, nem te érdekelnéd őket. Nevetek fel, mert hát nem ezt akartam felé közvetíteni, senki sem olyan fontos, aki természetfeletti, legalábbis nekik. A lényeg, hogy tűnjön el így vagy segítenek neki amúgy, ami többnyire halálos. - Szerintem igen is lehetne félnivalód a városban, mert sok az új vadász és sokan osztják a dolgot, hogy ha valami természetfelettit látnak itt, akkor azt irtsuk ki, hogy tudtukra adjuk, hogy Denver nem szívesen látja a magadfajtát. Az, hogy mi is ő pontosan nem tudtam, de most lényegtelen is. Nagy a szám persze, mert itt nem bánthat, de amúgy este lehet már félnék tőle, de szerencsére nem járok kint egyedül olyankor, amikor veszélyes lehet. - Oh, az jó, akkor nem fogsz bezavarni a képbe, milyen jó, hogy a szöszit egy másikkal helyettesíti Castiel. Persze, ha lenne köztetek valami, akkor biztos visszautasítanám a közeledését. Hazudok, mint a vízfolyás, elvégre az életem nagy részében ezt csináltam és nem szégyenlem a dolgot. Az anyám kényszerített rá és meg is kellett magam védeni a sok osztálytársam előtt a kellemetlen kérdésektől.
Az emlékezés a találkozás egyik formája. A feledni tudás a szabadság egyik formája.
Nem akartam Őt letámadni, főleg nem fényes nappal így inkább a türelmesebb felemre hallgattam és vártam. Mondjuk nem is kellett sokat vacakolni a várakozással, hiszen az előttem álldogálólánynak hamar megeredt a nyelve és elmondta azt amire igazából kíváncsi voltam. Az arcomra egy szempillantás alatt kiült a meglepettség és hirtelenjében azt sem tudtam, hogy most akkor mi van. - Ácsi! Most akkor Te az Öt vezetővel élsz együtt? – pislogtam, mint hal a szatyorban és azt se tudtam mit is kellene gondolnom igazából. Nem mondanám, hogy lassú felfogású vagyok. De az, hogy ez a pici és törékenynek látszó lány, egy rakás gyilkossal él egy fedél alatt az annyira nonszensznek tűnik, hogy nem is tudom mit mondhatnék. - Hogy kerültél Cas szobájába? – villant a szemem a lány irányába. Nem vagyok féltékeny típus és erre a kislányra aztán végképp nem gondolnám, hogy alapot szolgáltathat számomra holmi féltékenykedésre. Ennek ellenére mégis zavart, hogy Ő ennyire közel lehet ahhoz a férfihoz, aki az életet jelenti, jelentette a számomra. - Arról nem is beszélve, hogy miből gondolod, hogy érdekel, hogy tudnak e rólam? Azt hiszed, hogy ha félnék attól, hogy rám találnak akkor itt lennék? – csóváltam meg a fejem, miközben összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, jól láthatóvá téve az ujjaimat. Na nem azért tettem ezt a mozdulatsort, hogy láthassa az eljegyzési gyűrűmet, amit azóta, hogy Cas felhúzta az ujjamra szinte egy pillanatra sem vettem le, hanem azért, hogy láthassa annak a gyűrűnek a hiányát, amit szemmel láthatóan keresett a tekintetével. Vicces, hogy ennyire könnyű így megvezetni embereket, hiszen a legtöbben a mi fajtánkból gyűrűként hordják a napfény ékszereiket. De én ugyanúgy ahogy minden más téren, itt is újítónak számítok a saját kis medálommal. Szinte soha senki nem számít rá, hogy a nyakamban hordom a napon járásom kulcsát elrejtve a figyelő, kutató szemek elől. - Egy szóval sem mondtam, hogy oda akarok menni. Azt pedig végképp nem mondtam, hogy el akarok hozzá juttatni valamit. – néztem rá kíváncsian, miközben azon gondolkoztam, hogy vajon tudja e a kis szöszi, hogy mit csinál.
Egy kávézóban ittam a forrócsokoládém, amikor megpillantottam a szőke lányt. Nagyon ismerősnek tűnt és eszembe is jutott honnan. Egyszer sikerült Isaac szobája helyett bemennem Castiel szobájába és hát mivel kutakodni akartam kicsit, amíg bevetésen vannak, találtam egy képet, ahol fiatalabb és ezzel a lánnyal van, aki meg nem öregedett semmit. Mi a fene? Tuti valami természetfeletti! Nos, mivel kíváncsi vagyok, hogy mit keres itt és miért is ennyire bátor ide beállítani, így követni kezdtem, szerintem nem túl feltűnően, de hát egy idő után már nem tudtam letagadni, hogy őt követem. Még nem találkoztam egy természetfeletti lénnyel sem és ő nem tűnt veszélyesnek sem, főleg nem nappal és a városban. Egy sikátorban félrevonul és én követem, de azért csak egy lépést teszek odafelé, hogy ne legyek útba a járdán lévőknek. - Szia másik Szöszi! Hihetetlen, hogy képes így szólítani, mikor ő is szőke, bár valaki erre büszke én meg csak elfogadtam, hogy ez van és kész. A kérdése nem lepett meg és persze készségesen válaszoltam is neki, legalább megnyugszik, hogy nem üldözni akarom és megölni, csak hát, mint leendő vadász, szeretnék többet tudni a vezetőről. Tudom, hogy apám nem rajong azért, hogy az akarok lenni, szóval jó lenne valami infó, hogy járjak az ötök vezérének a kedvében. - Mert jártam Castiel szobájában és láttam véletlen egy közös képet rólatok. Szeretnék többet megtudni róla és cserébe nem szólok senkinek, hogy a városban vagy. Megvonom a vállam, mert hát nem látjuk itt szívesen a természetfelettieket, amivel tisztában kellene lennie. Amúgy meg még nem tudom, hogy vérfarkas-e vagy vámpír, talán sikerül rájönnöm, mert a napfénygyűrű vagy mi elég szembetűnő szokott lenni. - Persze, ha tudok segíthetek is neked bármit eljuttatni hozzá, mert ott lakom a vadászházban, aminek a közelébe se tudsz jönni, mivel tele van veszéllyel. Nem szokásom gonoszkodni, inkább csak kicsit pimasz vagyok, de nem vagyok elszállva magamtól, kedvesen méregetem a lányt, bennem aztán semmi fenyegető nincs, túl ártatlannak is nézek ki. Persze ember vagyok és nem egy démon, aki át akarja verni, erre rá is jöhet elég hamar a szagomból is.
Az emlékezés a találkozás egyik formája. A feledni tudás a szabadság egyik formája.
Tudom! Az életemmel játszom amikor Denverben vagyok, de azt is tudom, hogy ha most nem lennék itt akkor azt örök életemre bánnám. A Castiellel való múltkori találkozásom elég mély nyomokat hagyott bennem és fogalmam sincs hogyan kezeljem mindazt ami akkor történt. Mondanom sem kell, hogy Quentin totálisan kiakadt amikor rájött, mit is művelek és azt is mondta, hogy ha egy héten belül nem vagyok európában, mellette akkor Ő fog eljönni értem. Nem szeretném ha ide jönne, mivel féltem, másrészt meg ha kiderülne, hogy Cas mostanában mivel is foglalkozik, hát... azt hiszem az lenne a legkisebb problémám, hogy az érzéseimmel mit kezdjek. De amúgy meg Q-nak is meg kell szoknia, hogy nem mindne alakulhat úgy ahogyan azt Ő elképzeli. Vannak olyan pillanatok amikor engedni kell és hagyni, hogy a másik a saját baklövéseiből tanuljon, még akkor is ha közben megüti magát. A város ismerős utcáin sétálva, akarva akaratlanul is elmerengem a multon és azon, hogy mennyi minden alakulhatott volna másként az életemben. Viszont túl sokáig nem áll módomban egy-egy gondolatnál, emlékfoszlánynál elmerengni, hiszen mindig jön egy újabb és újabb. De ami ennél is sokkal jobban zavar, az egy a nyomomban koslató alak. A kávézó óta, ahol magamévá tettem egy nagy pohár gőzölgő Latte-t, egy pillanatra sem tévesztett szemelől. Ami az igazat megvallva egy idő után már kezdett frusztrálóvá válni. - Ohh az isten szerelmére... - motyogtam magamban amikor észrevettem, hogy az imént látott pöttöm szókeség még mindig a nyomomban koslat. Szerettem volna a végére járni, hogy miről is van szó és reménykedtem benne, hogy végül megtudhatom mi a fene folyik itt, úgyhogy egy ősrégi cselhez folyamodtam és a legközelebbi sikátorba befordulva az árnyékban megállva vártem rá. Gyorsan odaért így nem okozott akkora csalódás, úgyhogy még az is megfordult a fejemben, hogy talán van benne némi vadász habtus is. - Hahó Szöszi! - szóltam oda a kislánynak, miközben a falnak dőlve mértem végig. Első ránézésre nem mondanám róla azt, hogy vadász lehet, de ki tudja. Végtére is Cas-ről se gondoltam volna, hogy valaha is ezt a hivatást választja. Úgyhogy a tisztességes távolságot megtartottva az idegen szókeségtől, feltettem az első kérdést ami a fejemben motoszkált. - Ha nem vagyok túl indiszkrét, elárulnád, hogy mégis miért koslatsz utánam? - vontam fel kérdőn a szemöldököm, miközben a tekintetemmel tanulmányoztam az övét. Soha nem szerettem ha utánam szimatoltak és ez azzal, hogy vámpírrá változtam csak méginkább a felszinre tört. Tudni akarom a miérteket. Azt hiszem ha minden vámpírral annyi problémája lenne a vadászoknak, mint velem akkor már régen kihaltak volna. Egyrészt megértem amit tesznek, de más részről mégis mit gondolnak, hogy csak úgy önbíráskodhatnak? Ez szinte pont ugyan olyan, mintha egy baromfi, egy disznó vagy éppen egy marha, önbíráskodna azért mert némelyik ember megette valamelyiktársát. Jó, talán nem ez a legjobb hasonlat, de a lényeg ugyan az. Attól pedig, hogy valaki egy bizonyos csoportba, ha úgy tetszik, fajba tartozik még nem feltétlenül kell beskatujázni. - Csak nem elvitte a cica a nyelved? - szurkálódok játékosan, miközben eltolom magam a faltól és kilépek a sötét árnyékból.
Kezdőlap
-- 