"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
A világon olyasféle változások mentek végbe, amiről fogalmunk sem volt, micsoda. Jobban mondva, hogy mi az ördög okozta. Nem, a nőstényördög biztosan nem tett volna ilyesmit, ő kicsiben játszik, nem ilyen nagyban. Ez inkább lett volna az én stílusom, mintsem az övé. Zavart, hogy nem tudtam, mi történt, még azt sem értettem, Zack, avagy most már hivatalosan is Killian – hogyan került át a saját testébe. Ami… ami halott volt, már hosszú évtizedek óta. De élt, ez volt a lényeg. Egy kis részemet érdekelte, vajon a másik testtel mi lett, de aztán nem akartam felkutatni. Egyelőre a gyökerekhez igyekeztem visszatérni és a terveimhez, amihez kellett volna az egyik gemini kislány. Sajnálatomra múltkor Josie nem volt túl készséges, nem hitte el, hogy tényleg a segítségükre lennék, így végül annyiban hagytam a dolgot. De nem kerülgethettem őket túl sokáig. Akartam azt, hogy a szövetségeseim legyenek és borsot törhessek Katherine orra alá. Még mindig haragudtam rá az árulása miatt és ezen semmi sem tudott volna változtatni. Oh, de! Ha bocsánatot kért volna. De tudtam, hogy ez sosem történne meg. Miért is tette volna meg…? Ahogy az utcákat jártam, amik teljesen másképpen néztek ki, mint amire emlékeztem, végül egy ismerős alakot véltem felfedezni. Többször érintkeztünk már a pokolban a szirénnel, de egyszer sem beszélgettünk el úgy igazán. Nem érdekelt. Megvoltak a magunk körei, így nem volt értelme több időt pazarolnunk egymásra. Talán ő is pont így vélekedett róla. - Lorie, hát téged mi szél hozott ide, Mystic Fallsba? – Végül előtte jelentem meg, és ezzel egy időben lehúztam, vagy inkább rántottam a fejéről a baseball sapkát. – Nem értesz a divathoz, szirénke? Ez nem a te stílusod. Inkább a pasiké, nézd csak – A fejemre húztam a sapit, ami legalább annyira bénán állt rajtam, mint rajta.
Csend honol mindenhol, páran lézengenek erre-arra a városban, de mintha néhányan csupán céltalan sétát tennének. Én is úgy teszek, mint ők, csak nekem azért megvan az, hogy hová is tartok éppenséggel, ámbár lényegesen én is körbenézek. Egy kislány épp az apjához fut valami kővel, ami engem visszarepít a régmúltba. Nekem sosem örültek úgy, ahogy ez a férfi örül. Honnan tudom? Szavak nélkül is tudom, hogy ki mire gondol, kiben mi zajlik...
Hol jártál? Kerestünk téged... és kitől kaptad azt az összetákolt nyakláncot? Vagy te készítetted magadnak? Mindig is tudtam, hogy hazudnak a szüleim. Tudtam, hogy hazudtak mindketten arról, hogy kerestek engem. Egyáltalán nem kerestek, apám még örömtáncot is járt volna, ha megöl akkor tizenöt évesen egy farkas vagy bármi más. Még mindig nagyon-nagyon jól emlékszem arra a temérdek hazug szóra és mondatra, melyet ők mondtak ki.
Lépteimet kissé felgyorsítva továbbindulok a főtéren keresztül a másik utca felé, ahol úgy látom: egy árva lélek sincs. Nekem az csak pozitívum, hiszen onnan közelebb az a ház, ahová igyekszem. Egy röpke másodpercre megállok, hogy megigazítsam a baseball sapkámat, amit magam sem értem, minek vettem fel, egyrészt nem sokat ér a hideg szellő miatt, másrészt bénán áll, legalábbis ez az érzésem. Jobban lehúzom az arcom felé, hogy még annyira se ismerjenek fel engem, pláne, ne állítson meg senki semmiért. Frusztrálva érzem magam, valamelyest furán érzem magam. Valami hiányzik még. A jövendőbeli szövetségesem. Legalábbis én már elkönyveltem Kai-t annak, merthogy biztosra tudom venni, ha nem is fog első másodpercben elcsábulni, de majd a közös "barátaink" témájától ő is fellelkesül, akárcsak én. Reménykedem, hogy partnerem lesz a tervemben.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
A jelenben vagyunk, de még mindig érzem a múltunk illatát.
Érdekes kérdés, hogy van-e barátság a szerelem után, avagy a szerelem előtt? Azt mondják, a szerelmet már az első pillanatban érzi az ember, legalábbis a szikrát, ami a másik emberhez fűz és ha az nincs ott, az később sem alakul ki. Ezzel pedig megkérdőjelezhetővé válik az, hogy egyes barátságok már a kezdetektől fogva többek voltak-e, vagy sem… Fogalmam sem volt, hogy tényleg lehetünk-e jóban Celiannal. Én akartam, de még mennyire! Viszont ő hiába bocsátott meg nekem, én magamnak képtelen voltam és még meg is csókoltam. A számlámon csak a hibáim sorakoztak és a lista végeláthatatlannak tűnt. Mégis, ahogy homlokon csókolt, elszálltak a kételyeim. Ő tényleg jó volt. Mármint, bizonyos értelemben. Hozzám leginkább. De egy biztos volt, megérdemelte a boldogságot amellett, akire rátalált és ettől nem akartam megfosztani őt. Őket. Akárki is volt, aki elrabolta a szívét, szerencsésnek tartottam. Halványan elmosolyodtam a szavaira, gyengén megrázva a fejemet. - Nem vitatkozok, ezúttal nem – Felnevettem röviden, halkan, majd a kezére néztem, amivel megszorította a karomat. Jó érzés volt újra számítani valakinek, még ha nem is úgy, mint régen, de… de nem akarta, hogy eltűnjek. Még ha nem is volt igazán szüksége rám. - Rendben. Még biztosan összefutunk! – Ha eddig el is akartam menni a városból, ez ebben a pillanatban vált semmissé. Látni akartam még, talán arra is vevő lettem volna, hogy párszor elővesszük a régi „játékot”, bár nem tudtam, ő benne lenne-e még. – Te is vigyázz magadra, Celian! – Szóltam még utána, de nem indultam el egészen addig, míg őt láttam.
make it fly and bless your soul you get by take me along
Haragudhattam volna az eretnek nőre, ám nem láttam igazán értelmét. Nem jutottam volna előrébb vele. Ráadásul egy részemet tagadhatatlanul vonzotta a nő, vonzottak az ajkai is, még ha nem is kívántam belebonyolódni ebbe a fellángolásba. Mert ennyi volt csupán. Tiszta fejjel, az egész vadászat heve után már nem érdekelt… nem akartam újra belekezdeni. Ettől függetlenül tagadhatatlanul Lycoris volt az a nő a hosszú életem során, aki a legtöbbet jelentette, és talán ez pontosan a hasonlóságunkból adódott, az azonos gondolkodásmódunkból. Ahogyan az élethez és a halálhoz álltunk. Hiszen ezt mások nem értették meg, soha nem is fogják igazán értelmezni, és ezért senkit nem hibáztattam: hogyan is érthetné meg egy kívülálló az én helyzetemet, a mi helyzetünket, ha nem tud belehelyezkedni, nem képes átérezni. Bizonyos szempontból hiányzott Lyc, mert ő pontosan ismerte minden rezdülésem jelentését, túlságosan is könnyen szoktunk össze annak idején, ezért fájt, hogy olyan könnyedén hagyott maga mögött. Megcsókoltam a homlokát, aztán elengedtem, és kissé el is távolodtam tőle. Arcomra halvány mosoly ült, majd megráztam a fejemet. – Te vagy túl szigorú magadhoz – leengedtem a kezemet közben, összegyűrtem a zsebkendőt és zsebre dugtam. A kérdésre bólintottam. – Remélem – kedvesen megszorítottam a karját, jelezve neki ezzel is, hogy nem bánnám, ha nem tűnt volna el örökre a látóhatárról, mert úgy éreztem, szükségem volt rá, kiengedni a gőzt, ahogyan mással azt nem tudnám megtenni. – A környéken megtalálsz – mondtam, majd kényelmes léptekkel elindultam a napfényes utca felé. – Vigyázz magadra, Lycoris – fordultam vissza még utoljára, hogy egy mosolyt küldjek a nő felé, majd a vakító napfény és a sétáló utca forgataga elnyeljen.
and i found love
where it wasn't supposed to be
right in front of me ---
Az álarc mögött :
szuszu ---
Pént. Aug. 28, 2020 2:52 am
To: Celian Darveaux
A jelenben vagyunk, de még mindig érzem a múltunk illatát.
De, az voltam, nagyon nagy idióta. Mégis mit gondoltam? Mi vezérelt? Nem foghattam mindent a múltra, a nosztalgiára… egyszerűen csak hülyén viselkedtem. Nem tudom, mit vártam. Talán egy részem azt remélte, hogy visszakaphatok valakit, úgy igazán. Pedig nem éreztem azt iránta, mint régen. Szerettem Celiant, de már nem úgy. Ezért sem értettem magamat és a csókot. Mindenképpen el akartam tűnni, felszívódni, hisz az volt az egyszerűbb. És én mindig a könnyebbik utat választottam, nem a nehezebbet, amiben maradok és magyarázkodok tovább. Ő azonban utolért és elkapta a karomat. Magához húzott. Értetlenül emeltem fel a fejem, hogy ránézhessek. A szemeit fürkésztem, egyik szembogaráról a másikra ugrott a tekintetem. Azon agyaltam, mi járhat a fejében. Aztán közelebb hajolt és megéreztem az ajkait a homlokomon. Lehunytam a szemeimet az érzésre. A szavai egyszerre voltak szívbemarkolóak és kedvesek. - Sajnálom. Nem akarok tönkretenni semmit közted és közte… - Suttogtam. – Én is szeretlek, Celian. És én sem úgy már… csak összezavarodtam – Vallottam be halkan, majd felnéztem rá, mikor elszakadt tőlem. – Túl elnéző vagy velem, ugye tudod? – Kérdeztem, miközben igyekeztem visszaszuszakolni a határozottságomat a hangomba. Vagy inkább az életet. – Látlak még? – Kérdeztem végül, ezt már újfent halkabban, miközben merengve fürkésztem őt. Nem akartam ezúttal örökre elmenni, főleg, hogy… hogy nem haragudott a hülye csók miatt sem. Talán… még lehetünk barátok? Abszurd gondolatnak tűnt, mégis örültem volna, ha sikerül eljutnunk erre a szintre. Sőt, egy részem a szíve választottját is meg akarta ismerni, de nem akartam túlságosan előrerohanni.
make it fly and bless your soul you get by take me along
Talán hagytam volna magamat, ha nem lett volna más is a képben, de így képtelen voltam bűntudat nélkül visszacsókolni és nem arra gondolni, mi történne, ha a kisfarkas megtudná ezt. Erre nem sok esély volt, de nem akartam becsapni. Magamat sem. Szerettem a kapcsolataimat őszinteségre és bizalomra építeni, nem pedig megjátszani mindent. És ha hagytam volna Lycoris-nak mindezt, akkor hazudtam volna saját magamnak is. Ahogy eltoltam magamtól a nőt, elhátrált, láttam rajta a zavarodottságát és valahol teljesen megértettem. Jó néhány évig voltunk együtt, ismertük egymást, és a közös szórakozásunk bennem is felidézett sok emléket, olyasmiket amiket eddig nem szedtem elő, mert úgy hittem, nem látom többet a szőkeséget. – Nem vagy az, Lyc – ráztam meg a fejemet és megnyaltam a számat, az arcomról pedig letöröltem a vért a kezemmel. Nem igazán tudtam, mit is mondhatnék neki. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy a múlt jelen esetben nem múlt el teljesen, s még mindig sokat jelentettünk a másiknak. Ezt a leginkább az elmúlt órák mutatták. Hosszú léptekkel siettem utána, hogy elkapjam a karját és visszahúztam magamhoz Lycoris-t. Néhány percig csak bámultam a nő íriszeibe, mert nem akartam félrevezetni, de azt sem, hogy úgy váljunk el ez az egész tüskeként maradjon bennünk. Aztán csak közelebb hajoltam, és a homlokának nyomtam az ajkaimat. – Mindig is szeretni foglak, Lycoris, mert megérdemled, de már nem ugyanúgy szeretlek, mint amikor utoljára találkoztunk – szinte a hajába, a bőrébe mormogtam ezeket a szavakat. Aztán elengedtem, és újra a tekintetét fürkésztem. – Ha nem így lenne, nem jelentene oly’ sokat a közös vadászatunk – halvány mosoly jelent meg a szám szélén. Előszedtem egy zsebkendőt, és letöröltem még néhány apró vérfoltot a nő arcáról.
and i found love
where it wasn't supposed to be
right in front of me ---
Az álarc mögött :
szuszu ---
Csüt. Aug. 06, 2020 4:08 pm
To: Celian Darveaux
A jelenben vagyunk, de még mindig érzem a múltunk illatát.
Nem tudom, mi üthetett belém. Magával ragadott minden olyan érzés, amit mélyen elástam magamban és persze mindaz, ami történt. A nosztalgia. De tényleg nem tudom, mit gondoltam, mikor megcsókoltam – tudtam, hogy hiba. Abban a pillanatban, hogy megtettem: tudtam. Mégsem szakadtam el tőle egészen addig, amíg el nem húzódott tőlem. A felismerés ekkor hasított belém szinte villámcsapásként. Mit művelek? Hátrébb léptem, majd igyekeztem nem kimutatni, mennyire összezavarodtam. - Tudom, tudom, én csak… - Fogalmam sem volt, mit kellene mondanom. Rá sem mertem nézni. Tudtam, hogy van valakije, hogy boldog. Nem állt szándékomban tönkretenni a kialakuló kapcsolatát. Egyszerűen csak megtörtént, túl ösztönös volt ez ahhoz, hogy legyen időm átgondolni. - …sajnálom, tiszta hülye vagyok. Nem tudom, mi ütött belém – Ez az egész még kínosabbá vált, mint azt eleinte sejteni véltem. Talán jobb lett volna, ha nem jön utánam. Ha nem találkozunk újra. Ha… ha sikerül elsétálnom, ahogyan annak idején. - Ne haragudj… jobb, ha megyek – Letöröltem az arcomra tapadt vért a ruhám ujjával, majd végignéztem magamon. Szánalmasnak éreztem magam. Nem tudtam ennél többet kinyögni, csak sarkon fordultam és elindultam, habár nem használtam a vámpírsebességemet. Feszülten túrtam közben a hajamba, a fejemet megcsóválva lassan. Nem kéne éreznem. Semmit.
make it fly and bless your soul you get by take me along
Nem feleltem a megjegyzésére, csak felnevettem. Sok minden felkavarodott bennem a nőt látva, újra játszva a mi sajátos, őrült játékunkat. A közös múltunk ott lebegett mögöttünk, és annyi év után nagyon élesen buktak elő az emlékeim az együtt töltött időből. Mindezen pedig a hedonizmus katarzisában töltött pillantok sem segítettek. A gyilkolás hatalmától és a vér mámorától teljesen elvesztettem a fejemet, és nem számított ebben a pillanatban semmi, csak a forró vörös folyadék, amelyet nagy kortyokban vettem magamhoz, és a halandó tébolyult üvöltése, ahogy külső, tehetetlen szemlélőként nézte végig önnön halálát. Ahogy a férfi összezuhant élettelenül magamhoz húztam Lycoris-t, nem számított, hogy mindketten véresek voltunk, csak a tudat érdekelt, hogy itt volt velem. Hogy semmi baja. Az egyetlen lény volt ezen a földön, aki előtt semmit sem kellett rejtegetnek, akivel kiélhettem minden mocskos vágyamat, minden őrült ötletet, mert ő olyan volt mint én, és megértette mindazt, ami bennem tombolt. S nem csak fizikailag volt olyan mint én, hanem a gondolkodásmódunk is hasonlított. Azt hiszem, ezért voltunk képeseket olyan jól és könnyen együtt működni. Nem számított az sem, hogy elhagyott, már nem rágódtam a múlton, semmi miatt, mert a mi életünkben, ha csak a haragra emlékeztünk volna, nem maradt volna semmi más. És én nem akartam egy örökkévalóságot gyűlölködéssel tölteni. Ám arra, ami ekkor következett, nem voltam felkészülve, s alig hogy átöleltem Lycoris-t, ő magához húzott és megcsókolt. Éreztem az ajkait az enyémeket, a kezeit, ahogyan a pólómba kapaszkodtak, és gyűrték össze azt. Egyetlen pillanat volt, amíg a helyzet varázsa magával ragadott, de aztán gondolataimban bevillant a kisfarkas, ezért elhúzódtam, és kibontottam magamat Lycoris karjaiból. – Ezt nem… sajnálom, Kedvesem, én már tovább léptem – eltoltam magamtól és hátráltam egy lépést, de a tekintetemet nem szakítottam el a nőétől. Meg akartam érteni, miért tette, annak ellenére is, hogy a találkozásunkkor kifejtettem, hogy van valaki az életemben. Ismert, mindig is monogám alkat voltam, s ha valaki mellett elhatároztam magamat, akkor jó néhány esetben a haláláig kitartottam mellette. Lycoris csak azért volt kivétel, mert ő nem várta meg ezt, csak szó nélkül elment egyik pillanatról a másikra. Most mégis azt éreztem, ha lehetne megpróbálna visszaszerezni, és ezzel nem tudtam jelenleg mihez kezdeni.
and i found love
where it wasn't supposed to be
right in front of me ---
Az álarc mögött :
szuszu ---
Hétf. Júl. 13, 2020 11:38 am
To: Celian Darveaux
A jelenben vagyunk, de még mindig érzem a múltunk illatát.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha újra láthatom Celiant, azt pedig álmaimban sem remélhettem, hogy megbocsát nekem mindenért, amit tettem. Amiért cserben hagytam őt. S arra még csak nem is számítottam, hogy egy kicsit olyan lehet minden, mint régen. De az, amit csináltunk, csakis a kettőnké volt. A mi játékunk, a mi érzéseink. Egymás előtt sosem kellett takargatnunk a valódi énünket, a bennünk élő szörnyeteget és túl jó érzés volt, hogy most újra önmagam lehettem egy olyan ember előtt, aki fontos volt nekem. Nem félt tőlem, sőt, ő is olyan volt, mint én. Nem ítélt el. Celian még mindig fontos volt nekem, nem csak emiatt… hanem mert mindig úgy éreztem, hogy egy kincset hagytam magam mögött. Jobban mondva… dobtam el. A gondolataim habár száguldottak a fejemben, lelkiekben mégis a jelenben voltam és az áldozatot figyeltem. Aztán mikor Celian átadta a stafétabotot, nem kellett sokat várnia, hogy lássa, mit találtam ki. Mosolyra húzódtak az ajkaim. - Ez volt az egyik tulajdonságom, amiért szerettél, nem? – Az aljasság. Csak a szemem sarkából néztem a férfira, egy röpke pillanatra, mielőtt újra az áldozatunkat kezdtem volna figyelni. A hangja olyan volt számomra, mint egy kellemes dal. Ahogy a férfi végül rávilágított arra, hogy a vacsoránk minősége romlani fog, ha tovább kínozzuk, egyetértőn bólintottam. Hagytam, hogy ő szüntesse meg a varázslatunkat és figyeltem, hogyan rántja magához az áldozatot. Azt mondják, az áldozat vére sokkal finomabb, ha úgy hal meg, hogy rettegett. Hát, ezt azt hiszem, tanúsíthatjuk Celiannal. Az ilyen játékaink alatt mindig nagyon finom vérhez jutottunk. Ahogyan most is. Közelebb léptem és a fogaimat az áldozat nyakába mélyesztettem a másik oldalon. Szinte egyszerre ittunk Celiannal, s minden csepp vér, ami végigszáguldott a torkomon, csak még élvezetesebbé tette ezt az egész helyzetet. Nem is voltam annyira éhes, de az, hogy Vele voltam… Azt hiszem, kissé elvette az eszemet. Pedig már nem voltam szerelmes belé, mégis, annyira nosztalgikus volt a helyzet, hogy nem tudtam ne a múltunkra gondolni. Engedtem, hogy az áldozat végül rongybabaként hulljon alá, aztán a férfira emeltem a tekintetem. Az arcom csurom vér volt, de úgy tűnt, őt nem zavarja. Magához húzott és a kezdeti meglepettség után visszaöleltem neki szorosan. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor a mérleg nyelve arra billent, amerre nem szabadott volna. A józan ész gondolatai valahogy messze jártak, mikor hagytam, hogy a szívem cselekedjen; szavakkal ugyanis nem reagáltam Celiannak, hanem a következő pillanatban ajkaim az övére tapadtak, hogy úgy csókoljam meg őt, mint annak idején. A szeretetére éhesen. Mindeközben a hátánál markoltam fel a ruhát.
make it fly and bless your soul you get by take me along
Olyan régen ittam élőből, hogy egészen elfelejtettem, milyen könnyű volt elvenni, amit akartam, ami járt nekem, milyen édes volt a hatalom és a fémes folyadék íze, és mennyire élveztem ezt az egészet. Olyan nagyon régen volt, hogy átadtam magamat teljesen az ösztöneimnek és csak hagytam „élni” magamat egy egészen más szinten. A kegyetlenség, a részvét teljes hiánya a zsigereinkbe volt kódolva, és mi, Lycoris-al hajlamosak voltunk ennek adózni. De mit is várhatna bárki tőlünk, akik puszta létfenntartásért lettünk gyilkosok? Azért élünk, mert ölünk, és ez örökké elkísér majd minket, nekünk pedig semmi választásunk nincs. Nekem különösen. Az elsők egyikeként főként nem volt választásom. Talán ha találtam volna annak idején megoldást, már nem is élnék, de ilyesmi nem létezett. Ahogy elmondtam a fickónak az életben maradásának feltételeit, és újra felüvöltött, ismét csontja törött. Élvezettel figyeltem a földön fetrengő halandót, ahogyan küzdött, s minden erejével próbálkozott betartani, hogy csendben maradjon, kisebb-nagyobb sikerrel. A nő hangja szakított ki a kéjes pillanatból, ahogy az áldozatot figyeltem. – Én figyelmeztettem – fordultam vissza Lycoris-hez, aki csillogó szemekkel figyelte a mesterkedésemet, én pedig gonoszkás vigyorral az arcomon pillantottam rá. Olyan sok emlék kavargott hasonló pillanatokról a fejemben, és ha nem lett volna az életemben ott a kisfarkas, valószínűleg, most ugyanúgy folytattam volna, mint annak idején a kis játékunkat… De most nem állt szándékomban megcsókolni a nőt, bármennyire is nosztalgiáztunk. Helyette hagytam, hogy Lyc kezdjen valami még rosszabbat az áldozatunkkal, s odébb léptem a férfitól. – Ez azért tényleg aljas, Lyc – nevettem, amikor rájöttem, mit művelt a férfival, s mivel nem szűnt meg az én varázslatom sem, így minden üvöltésnél újabb és újabb csontja tört el szerencsétlennek. Nem mintha annyira sajnáltam volna, ennek ellenére eszembe jutott még valami. – Ideje elfogyasztani, mielőtt még belehal a fájdalomba – persze ezt nem együttérzésből mondtam, sokkal inkább csak nem akartam pazarolni. Egy mozdulattal felhúztam a földről az áldozatunkat és néhány szóval megszűntettem mindkettőnk varázslatát, hogy aztán egy olyan bűbájt mormoljak el, aminek hatására a fickó úgy érezhette kívülről látja az eseményeket, ergo végig nézhette, ahogyan lassan kiszipolyoztuk a barátnőmmel. Egyik kezemmel tartottam a pasast, aki értetlenül kérdezgette, mi történt vele a hirtelen nézőpontváltást követően, a másik kezemet pedig kinyújtottam a nő felé, és intettem, hogy jöjjön, fejezzük be, amit elkezdtünk. Ha talált magának egy helyet a halandón, ahonnan kényelmesen kortyolhatta a vérét, úgy én is bele mélyesztettem a fogaimat az áldozatunkba, és élvezettel hallgattam az üvöltését, az értelmetlen könyörgést az életéért. Olyan szánalmasak voltak mind, amikor azt hitték, pénzzel meg lehet váltani bármit. Lassan csendesedett csak el, én pedig bódult, eufórikus kábulatban léptem el a testtől, amely már majdnem teljesen megadtam magát. Csont karistolódott csonton, hiszen szinte minden pocikája törött volt. S ha már Lycoris sem tartotta meg, mert elengedte, rongybabaként csuklott össze az élettelen test. Nevetve, szinte felszabadultam néztem a nőre, hogy aztán közelebb lépjek és magamhoz húzva megöleljem. – Áh, tényleg hiányoztál – lenyaltam a szám széléről a vért, s talán egy pillanattal tovább öleltem, mint barátok között illett volna, de most ez nem érdekelt, reméltem a nő nem érti majd félre a gesztust.
Kezdőlap
➢ 
