"Azt hittem, a legszörnyűbb dolog a világon, ha elveszítjük szeretteinket, de tévedtem. Az a legszörnyűbb dolog a világon, amikor az ember rájön arra, hogy saját magát vesztette el."
Jó érzés ezeket a szavakat hallani az apámtól. Jó érzés, hogy mellettem van és megbecsülöm, hogy erős volt és kiállta ezt a próbát. Itt vagyunk most és minden rendben kezd lenni, minden megfelelő irányba indul, én pedig már annak is örülök, hogy elindultunk ezen az úton és ismét igyekszünk egyesíteni a családunkat. - Anya biztos nehéz eset lesz, de ne aggódj, majd segítek. - Picit felkuncogok. Aztán megkapom, hogy igen sokban hasonlítok anyára, ami szintén nem zavar. Hiszen ő valamilyen szinten a példaképem. Tudom, hogy mindig úgy szeretett, hogy az már fájt néha, hogy jobb és törődőbb anyát el sem tudtam volna képzelni... sokszor neheztelek rá, de hiszen melyik kamasz ne tenné ugyan ezt? Ha nem történnének mindig ilyen dolgok velünk, ha csak egy egyszerű család lennénk, akkor is hasonlóképp történnének a dolgok, ebben igen biztos vagyok. Szinte ki sem akarok bontakozni az ölelésből, de a feltámadt szél és a különböző jelek nem erre biztatnak minket. Nem szeretném, ha a világ végét hoznánk el, nem szeretném, ha bárkinek is bántódása esne és én pedig még sok időt eltöltenék a családommal. Ennek értelmében kénytelen vagyok elengedni apámat. Szavai hallatán a szívem hevesebben kezd el verni, nem is tudom, hogy mit mondhatnék még. Olyan jó volt ez a kis időt is kihasználni, de valóban, csak ennyi jutott nekünk, és már itt is kell hagyjon, aztán pedig ki tudja, mikor tudunk legközelebb újra találkozni. Nem lehetünk meggondolatlanok, vigyáznunk kell egymásra. - Rendben. Várni foglak. De most mennünk kell, mert még nagy baj lesz. - A szél süvítésétől alig hallani a saját hangomat, kicsit hangosabban is szólalok meg, majd bús tekintettel pillantok vissza az apámra és hátrálni kezdek, vissza az iskola irányába. Látni akartam őt, ameddig el nem tűnik a szemem elől, de inkább úgy döntöttem, összeszorítom a fogaimat és megfordulok, majd futásnak eredve az erdőn keresztül visszasietek az iskolába. Ahogy távolodtunk egymástól, az szél alább hagyott, a nap ismét kisütött, mintha minden újra felhőtlen és boldog lenne körülöttünk, pedig én nem így éreztem ebben a pillanatban. Csak arra vágyom, hogy újra a családom körében tölthessek el annyi időt, amennyit csak akarok.
Egyre nehezebb volt elnyomnom Sivárt, aki feltörni készült belőlem, csak hogy megkaparintsa Hope-ot magának. Több erőmre volt szükségem, mint azt elsőre gondoltam. Túl sokáig voltam a közelében, s nem veszélyeztethettem őt tovább, még ha fájt is, hogy hamarosan el kell szakadnom tőle újra. - Igyekezni fogok, Hope. El akarom nyerni a bizalmadat, s az anyukádét is, hogy ne akarja minden alkalommal kitekerni a nyakamat, ha meglát. - mosolyodtam el szelíden, végig a lányomon tartva a tekintetemet. Hayley-t is meg kellett győznöm, hogy nem volt hiba újra beengednie Hope életébe, s ez nem volt egyszerű feladat, de készen álltam, bármit is kell tennem ez ügyben. Elszánt voltam, végre kezdett sínre kerülni az életem, bár ez pokolian ijesztő volt, s egy részem szeretett volna elmenekülni. Még ennyi év után is furcsa volt, hogy az apuka szerepben kell tetszelegnem, talán a sok kihagyott év miatt. A Caroline téma egy kissé szokatlan, pláne a kislányommal megtárgyalni, de annyi mindenben őszinte akartam lenni vele, amennyiben csak tudtam. S ez még egy kedvesebb emlék volt, egy olyan dolog, amit nem szégyelltem előtte, vagy amitől nem kellett megóvnom. - Bármennyire is nehéz beismernem, tényleg sokban hasonlítasz az anyádra. És ez nem rossz dolog. - vallottam be, hiszen Hayley volt mindig ennyire kitartó, ha valamit a fejébe vett, nem lehetett eltántorítani tőle. Még mi, az ősi család tagjai sem voltunk soha képesek rá. Ezt mindig is kedveltem a kis farkasban, talán épp ez volt az oka, hogy nem végezte holtan, pedig valahol... egészen biztosan mindenki arra számított, majd megteszem a gyermek születése után. Csak hogy meg sem fordult a fejemben, komolyan nem. - Köszönöm, Hope! - suttogtam, majd viszonoztam az ölelését. Magamba szívtam a kellemes érzést, az illatát... a pillanatot. Egyike volt azon pillanatoknak, mikor nem éreztem a tomboló vihart az elmémben. Szerettem volna, ha New Orleansban élhet velünk, vagy legalább biztonságosan hazalátogathatna az ünnepekre, vagy olykor én hozzá. De erre egyelőre nem volt lehetőségünk. Nem voltam annyira sokáig a közelében, ha azt nézzük, mennyi időt elvesztegettem, ám már így is feltámadt a szél, valamint sötét felhők gyülekeztek az égen. - Valószínűleg el kell hagynom a várost. New Orleansba fogok menni, de egy fél órára bármikor el tudok jönni hozzád. Azt hiszem... ennél több jelenleg nem jut nekünk. - sóhajtottam fel, kezdtem megint dühöt érezni, azt a fajtát, ami szinte szétszakít belülről, s amit Elijah olyan jól tudott mindig is kezelni. Ő viszont nem volt már mellettem, ahogyan Rebekah sem, de még Kol is valószínűleg a világ másik felén volt a kis boszival. Úgy éreztem, magamra maradtam, ezért... ezért kellett visszavennem a város felett az irányítást.
Az évek hosszúra nyúltak és sokszor gyötrelmesre. A családom szétszéledt a világban, én pedig úgy éreztem, egyedül maradtam. A Salvatore suli egy menedék volt tudom, de sokszor nem annak éreztem. Ahogy idősödtem és kezdtek kiütközni rajtam tinédzser vonásaim, mindent másként láttam. Mindent. Most jól esik a pillantása. Az érzelmes beszélgetés pedig még inkább. Már elkerülhetetlen volt ez számunkra, a közös jövő újbóli lehetősége pedig igazán motiválóan hat rám. - Hát, reméljük most már nem kell túlságosan sokáig távol maradnunk egymástól. Ameddig pedig igen, remélem, hogy tényleg a környéken maradsz . - Itt az ideje, hogy újabb lépést tegyünk a Sivár ügyében és végre egyesíthessük a családunkat. Nekem erre nagy szükségem lenne. Sőt. Szerintem mindannyiunknak. A következő néhány hétben fel fogom keresni Freya nénémet és beszélni fogunk újfent erről a dologról. Tudom, hogy ő is minden szabadidejét erre használja fel, de már mindenki kezd belefáradni és mindenkinek jobb lenne, ha végre fellélegezhetnénk. Mi is megérdemeljük. Némileg. - Oh, hát igen, Caroline-t ez miatt tényleg könnyű kedvelni. - Látom, ahogy elmélázik. Megnéztem volna őket együtt, igazán szép párt alkottak volna, de hát mindkettejüknek közbelépett az élet. Nem tudom, mi történt volna, ha én és az ikrek nem születünk meg, ha másként alakultak volna a kapcsolatok akkoriban, de ennek már rég, hosszú ideje, de akármennyire is elutasító vagyok és megvan a saját véleményem a srácokról na meg a párkapcsolatokról, még egy ilyen plátói újraegyesülés nekem is megmelengetné a szívem. Kicsit szélesebb mosoly kerül az arcomra ahogy ismét visszatekintek apára. - Annak ellenére. Én mindig melletted leszek. Most már nem fogom hagyni, hogy eltaszíts. - Nyilván, ha ezt akarná akkor ismét el tudná érni, hogy ne találjam őt meg, ne lássam többé... tapasztalata az van bőven és nem versenyezhetem azzal az ezer évvel, de az érzékeim, a vele való kötődésem remélem elvezetne hozzá. Mindenesetre az a legbiztosabb, ha tudom, hogy ez nem történhet meg soha többé és most már mindig ilyen közel maradunk egymáshoz. - Úgyhogy igen, én is azt szeretném, hogy részt vegyél ezen túl az életembe. Tudod, amikor hazaviszem a pasikat, puskával az ajtóban várd őket meg ilyenek... - Nevetek fel, próbálom picit oldani a hangulatot és a feszültséget, ami aztán bőven kitapintható közöttünk. Majd elmúlik. Tudom, mert csak ismét meg kell szoknunk egymás társaságát, egymás jelenlétét, hiszen ha őszinték akarunk lenni, akkor nagyon keveset láttam egész életemben. Tudom, hogy ez nem csak az ő hibája, tudom, hogy miért hozta így a sors, de ennek már vége.... vagy vége lesz hamarosan és akkor már semmi nem tud eltaszítani minket. Az ölelés amit viszonoz feltölt engem erővel és most úgy érzem, bármire képes lennék. - Azt tudod, hogy mennyire kell távolra menned, hogy ne történjen nagyobb baj? - Kérdezem miután elengedtük egymást. Tudom, hogy New Orleansba kívánkozik, de vajon elég messze lesz tőlem ott? Igazából csak azt szeretném tudni, hogy hol kereshetem, ha bármiért szükségem lenne rá.
Nem voltam benne biztos, valaha együtt leszünk-e újra úgy, mint régen, Hope-nak persze nem meséltem a kétségeimről. Ezúttal én akartam számára reményt nyújtani, valamit, amibe kapaszkodhat. Volt bennem hit, s el akartam érni mindazt, amiről mindannyian álmodtunk, de ehhez idő kellett, rengeteg idő, türelem, erő. Hope-ot biztatni az egyszerű része volt, miután az első nehézségen, azaz a felkeresésén túl voltam. Ő pedig látszólag jól fogadta a dolgot, még ha volt is mit megemésztenie. Mindkettőnknek. - Nekem is, Hope. Próbáltam elnyomni az érzéseimet amíg távol voltam, kisebb-nagyobb sikerrel... de az irántad érzett szeretetem sosem múlt el, még csak nem is csillapodott. - Itt volt az ideje az őszinte vallomásoknak, s vele nem is voltam zavarban, a szavak annyira természetesen hagyták el a számat, mintha mindig is hasonló dolgokat mondtam volna. A lányomról volt szó, nem is lehetett ez másképp. Szerettem volna, ha tényleg megismer, megtud rólam dolgokat, de először is a jóra akartam koncentrálni. A rossz oldalamról eleget tudott, látott... s még hallhatott is bárhol. Ha a nevem szóba került, röpködtek a rosszabbnál rosszabb történetek rólam. Némelyik még csak igaz sem volt, de ki voltam én, hogy kijavítsak bárkit is? Ameddig féltek tőlem, nem volt vele problémám, azt azonban sajnáltam, hogy a lányomnak is hallania kell történeteket rólam. Ha róla volt szó, szerettem volna mindet eltörölni, csak azért, hogy megvédjem. - Caroline tudta, ki vagyok, milyen ember, de a jót is látta bennem, amit viszont senki más. Őszinte volt hozzám. Ezek miatt könnyű volt kedvelni. - mosolyodtam el a távolba révedve, nosztalgiázva egy kicsit, majd mélyen magamba szívtam az erdő illatát. Néhány másodpercig még elnéztem Hope mellett, de nem az erdőt, sokkal inkábba múltat látva, azt, milyenek voltunk akkoriban a szőkeséggel, meg talán azt is, milyenek lettünk volna együtt. Azt hiszem, végül az őrületbe kergettük volna egymást. - Ez... nagyon kedves tőled. Annak ellenére, hogy én megtettem már egyszer? - kérdeztem lehajtva a fejemet, egy halk, keserű nevetést hallatva. Cserbenhagytam, ő mégis nyitottfelém, mert annyira jó volt... ezerszer jobb, mint bármelyikünk. Nem akartam újra és újra előhozakodni azzal, mit tettem, de nem is tudtam úgy tenni, mintha nem történt volna meg. Felvettem egyfajta Salvatore stílust, végtére is ők voltak az önostorozás művészei. - Igyekszem, Hope. Mostantól azon leszek, hogy ne okozzak többé csalódást. Melletted akarok lenni, amennyiben te is ezt akarod. - néztem végül újra rá, kissé félve, mi lesz a reakciója. Hiába fogadta kifejezetten jól a közeledésemet, mégis attól rettegtem, mikor lesz neki sok, vagy mikor ébred rá, hibát követett el, amikor újra beengedett az életébe. Az ölelése meglepett, pár pillanat kellett, mire elkerekedett szemeim lecsukódtak, a levegő pedig újra visszaáramlott a tüdőmbe. Szorosan magamhoz öleltem, mintha nem is akarnám elengedni, s egy kicsit így is éreztem.
Nagyon jó érzésekkel tölt el minden egyes szava amit hozzám szegez.. Nem is tudom, hogyan tudtam eddig nélküle létezni, olyannyira hiányzott és olyannyira nehéz volt minden... de most, most már bízom benne újra és titkon reménykedem, hogy soha többé nem fog itthagyni. Persze tisztában vagyok azzal, hogy el kell majd neki menni egy kicsit messzebbre, de ez a mai világba már nem szakíthat el egymástól bennünket. Csak mosolygok a mondandójára. Mindig is Mikaelsonként tekintettem magamra és nem jelentett számomra semmit, hogy nem az igazi vezetéknevemen szólítanak. Egyszer tudom, hogy úgyis kiderül majd, egyszer úgyis elmondhatom majd, és akkor minden megváltozik. Jobban belegondolva igaza van apámnak. Lehet, hogy majd félni fognak tőlem, lehet, hogy majd elutasítanak, és akkor ismét egyedül maradnék, amit aztán nagyon, de nagyon nem szeretnék. - Hiányoztál. - Teszem hozzá a mondandójához, és ahogy ő is kissé elérzékenyül, úgy bizony én is. Eddig nem volt itt és nem is találtam meg önmagam, de most, hogy itt van új reményt önt belém, úgy lehetőségeket látok és újult erővel fogom bevetni magam a Sivár elleni harcba. Meglepetten tekintek apámra amikor Carolineról mesél. Nem tudtam, hogy ilyen közös múltjuk van, és ezért most kicsit el is gondolkodom. Biztosan nem véletlenül nem mondták el ezt eddig nekünk, de persze ha már így belekezdett a dologba, akkor nem bírom ki, hogy ne faggatózzak némileg. - Óó, ezt nem tudtam. Akkor nektek biztos különleges a kapcsolatotok. - Féloldalasan tekintek rá, kicsit puhatolózva, és mosolyogva, hogy érezze, nem akarok nyomást gyakorolni rá, csak szépen kedvesen faggatózom ameddig lehet. Aztán ha ejti a témát, akkor ennyi volt. - Én nem foglak soha elutasítani. Alig várom már, hogy megmutass mindent! - Ha tehetném, legszívesebben most rögtön elmenekülnék innen. Elfutnék a világba, elmennék apával és vissza sem néznék. Persze szeretem az iskolát és nagyon sokat köszönhetek az ittenieknek, de ameddig a Sivár itt van, nem lehetünk igazán boldogok és nem is vagyunk igazán biztonságban. Most, hogy itt beszélgetünk apával és ilyen közel vagyunk egymáshoz, ez katasztrófákhoz fog vezetni, és hamarosan biztos vagyok benne, hogy a telefonjaink is csörögni fognak, mert a többiek is mind megérzik majd ezt. - Nem félek. Mert együtt úgyis megoldjuk. Most, hogy te is visszajöttél, így pedig már minden rendben lesz. - Velünk mindig történik valami. Nem nyugszik körülöttünk a világ- De hát ezzel jár az életünk. A nevünk. A létezésünk. Nekem pedig csak az számít, hogy őket ölelhetem, hogy ők itt vannak nekem. Kicsit ismét elérzékenyülök. Közelebb hajolok hozzá és karjánál fogva magamhoz ölelem őt.
Csak néztem őt, és próbáltam megérteni, felfogni, hogyan lehet akkora szerencsém, hogy ő az én lányom. Hatalmas ajándékot kaptunk, s ezt eleinte nem voltam hajlandó elfogadni, mert rettegtem. Féltem, hogy olyan apa leszek, mint Mikael, ám sokáig magam előtt sem ismertem be, miért tiltakozom annyira a magzat ellen. Nem tudtam mit mondani a szavaira, csak reméltem, nem olvasott el rólam minden feljegyzést, mert egész biztos voltam benne, hogy rengeteg írás található abban a könyvtárban. Végül is oktató jellegű mindaz, amiket tettem, vagy legalábbis elrettentő példa, amire szükségük van a tanulóknak. Végül csak elmosolyodom a szavain, annyira jólelkű, hogy még engem, az apját is csak védeni akarja, holott ennek fordítva kellene lennie. - Éppen ezért nem szabad megtudniuk. Nem ítélhetnek el az alapján, hová születtél. Te jó vagy, Hope, különbözöl tőlünk. - Furcsa érzés volt a testvéreimet is rossznak titulálni, de sajnálatos módon egyikünk sem volt tiszta, egyáltalán nem. Arról tettek a szóleink, ahogyan mi magunk is. Nem is akartam belegondlni, mit kellene átélnie, ha tudnák a társai, ki az apja. Nem akartam, hogy miattam szenvedjen, neki egészen más életet akartam, főleg most, mert már én is a része voltam, még inkább felelős lettem érte. Az elvesztegetett időt pedig borzasztóan sajnáltam. - Remélem igazad van. Nem szívesen mennék haza hatalmas káoszra. Majd utánajárok. - mosolyodtam el én is. Úgy tűnt, a városunk említése kicsit mind a kettőnket jobb kedvre derített, bár engem leginkább az tett volna boldoggá, ha megszabadultunk volna a Sivártól. Erre egyelőre nagyon kevés esély volt, ugyanakkor plusz egy fővel bővült az állítsuk meg Sivárt banda. - Nem tudom mi lenne velem nélküled. - A mosolyom szomorkássá változott, majd szép lassan eltűnt, és zavaromban néhány pillanatra el is fordultam. Inkább nem is találgattam, hol lennék most, vagy ki lennék, ha ő nem lenne. Már nem is tudtam elképzelni az életemet nélküle, nála fontosabb személy nem létezett számomra ezen a világon. Azért furcsa volt, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd apuka leszek, valószínűleg soha senki nem gondolt erre, aki találkozott velem vagy hallott rólam. - Teljesen másképp alakultak a dolgok. Akkor még azt hittem, előbb-utóbb elnyerem a szívét, s ő lesz az utolsó szerelmem. - Ez már inkább nevetséges volt, nem is bírtam ki, egy rekedtes, halk nevetés kiszaladt belőlem, de akkor teljesen komolyan gondoltam. A szőkeség valamiért felkeltette a figyelmemet, a személyisége lehetett az oka, az, hogy már olyan fiatalon tele volt ambícióval és álmokkal, vágyakkal. Teljesen magával ragadott, rabul ejtett, de az életnek más tervei voltak. - Te lettél az a lány, akinek meg fogom mutatni a világot. - kacsintottam, ennek így kellett lennie. Caroline és én talán nem illettünk össze, sőt, Stefan biztosan ezerszer jobb választás volt, még a sötét múltját figyelembe véve is. Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy nem kérdezett vissza, szót fogadott, nem faggatott Elijah-ról. Nem lett volna szívem elárulni neki, ezzel talán megutáltatva vele a bácsikáját, aki bár nem volt az élete része már jó ideje, mégis a családhoz tartozott, hozzám, hozzá... hozzánk. - Bárcsak ellentmondhatnék neked. Sajnos jól látod, valószínűleg más bonyodalom érkezik, de azt is megoldjuk. Nem véletlenül vagyunk még mindig életben, egy családként. - Közelebb léptem hozzá, és megsimogattam az arcát. Nem akartam most arról beszélni, hogy kiket veszítettünk el, hiszen Finn nem volt már velünk, ahogyan Henry sem, akit még emberként veszítettünk el. De mi, akik összetartottak évszázadokig, mi életben voltunk, s még abban is biztos voltam, hogy Elijah is újra velünk lesz, amint visszakapta az emlékeit.
Tekintetemből láthatja, hogy valamilyen szinten igaza van pár dologról. De hogy ne gondolja azt, hogy a történetek amik körüllengnek minket csupán rosszak és elszomorítóak, hozzáteszek dolgokat. - Hát, azért nem csak rossz dolgokat írnak. Van ami a vámpírok történetét foglalja magába, de na, hát, igen, vannak rosszabbak is... - Többet nem mondok, csak megvonom a vállam, és pillanatokkal később nézek vissza rá, mert eszembe jut még valami amit ehhez hozzátehetek. - Tudod, amikor hallom, hogy a többiek a Mikaelsonokról beszélnek, az kicsit rossz, mert mindig belegondolok, hogy mi lenne, ha tudnák, hogy én is az vagyok... - Persze annak idején erre gondoltak ők, nem véletlenül Hope Marshall-ként kerültem be az iskolába, tutira kinéztek volna a diákok és előbb vagy utóbbi hírem is ment volna, amivel pedig csak mindenki nyakára zúdítottam volna a bajt. Azt pedig nem szeretném. Senkinek sem kívánom. Jóleső érzéssel töltött el apa ígérete, majd New Orleans említésére kicsit el kellett mosolyodnom. Ugyan vajmi keveset járok oda már, mert szinte MF lett az új otthonom... még mindig szép emlékeket tartogatok szülővárosomról. - Hát, nekem legutóbb úgy tűnt, egész békés a helyzet. De ez lehet, hogy csak amit kívülről mutatnak, mert nem folytam bele igazán. - Ismét csak megvonom a vállamat és tekintetemmel felé fordulok, már nem érzem annyira kínosnak ezt a helyzetet, kezdem megszokni és szinte várom, hogy minél többet és többet mondjon nekem, ebben a rövidke kis időben is. Jó érzéssel tölt el amikor megerősíti ő is a Rickről való gondolataimat. Nagyon hálás vagyok neki és a családjának mindenért, hogy ennyire gondoskodik a világunkban élő gyermekekről, a nincstelenekről és a hajléktalanokról, akiket az emberek kitaszítottak... vagy épp hasonló cipőben járnak mint én. - Tudom, én szívesen elmesélek neked mindent. - Kicsit még nehéz ugyan, de biztosan ha ezek után többet beszélünk, többet találkozunk, akkor majd tudok neki mondani dolgokat és egyszer csak elfogynak a történetek, és onnantól mondhatjuk, hogy mindent tud rólam. Remélem, ő is hasonlóképp gondolkodik, mert én is szeretnék mindenről tudni, hogy meséljen a kalandjairól, a múltjáról, még ha ki is hagyja azokat a részeket amikben... őrült volt. Nagyjából tisztában vagyok a történetekkel, dolgokkal amik itt történtek MF-ben, viszont ez a mai napig sem változott úgy gondolom. Nem ismerem ugyan minden centijét a városnak, de az iskolában mindig történik valami, ami miatt sosem lehetne unalmas az életünk. Én folyamatosan azon vagyok, hogy megsemmisítsem a Sivárt, de közben ott van Landon... aki nemrég érkezett és gyanús... felettébb gyanús a helyzete. Erről egyelőre nem beszélek, még korai lenne. - És Caroline elutasította? - Tekintetem láthatóan meglepett. - Remélem, hamar túljutunk ezeken a dolgokon és... sikerül mennünk mielőbb. - Na nem azért, mert szabadulni akarnék innen. Szeretek itt élni, ugyan a barátokkal nem mondhatnám, hogy dicsekedhetnék, de azért annyira megszoktam már ezt a helyet, hogy olyan nekünk, mintha a Roxfortban élnénk. Csak kicsit több zűrrel. El is mosolyodom kicsit a gondolatokra, de aztán próbálunk áttérni a Cami témára, vagyis én faggatózom, láthatóan nem túl sok sikerrel. Meglepett tekintetem mindent elárul, és mivel azt mondja, nem szeretné, ha ezzel foglalkoznék, én engedelmesen bólintok. - Rendben. - Teszem még hozzá, majd kicsit kínosan, de elmosolyodom haloványan. - Freyával dolgozunk azon, hogy minél hamarabb eltüntessük a Sivárt. Bár meggyőződésem, hogy ettől függetlenül biztosan érkezik valami más utána, amivel kell foglalkoznunk. - Gondolkodom el, de láthatóan nem aggaszt annyira ez a téma. Közelebb lépek hozzá, kicsit érezni szeretném a közelségét, mielőtt elválunk, ki tudja mennyi időre. Folytatnám még, de egyelőre elhallgatok, mert ki akarom élvezni a pillanatot, minden pillanatot...
Nem akartam itt hagyni őt, egy idegen városban, mert bár hiába élt itt évekig, ez nem az otthona volt. Bele sem mertem gondolni, mi történhetett New Orleansban, mióta nem voltam ott sem én, sem Marcel. Eszembe véstem, hogy majd kérdezzem meg Hayley-től, vajon mit művelt a várossal, mertem remélni, hogy kiállt érte, hiszen... az az ő otthona is volt, a családjáé, a farkasoké, a lányáé. A miénk. Gőzöm sincs miért ragaszkodtam annyira ahhoz a városhoz, mikor bárhol élhettünk volna, s éltünk is sok helyen, mégis azt neveztük mindannyian otthonunknak. Nem Mystic Fallsot, pedig itt születtünk, mikor még neve sem volt a helynek, ámbár nem fűztek túl jó emlékek ide, a régi településhez. Itt halt meg Henry az én hibámból, itt nevelt az a nyavalyás Mikael, itt váltunk vámpírokká. Minden volt, csak épp otthon nem. - Valószínűleg egy csomó ostoba napló, meg persze borzalmas legendák rólam. - nevettem fel, valahogy így képzeltem el a könyvtárat. El sem tudtam képzelni, mifélék lehetnek ott rólam, illetve a családunkról, szép történetek egészen biztosan nem, pedig a sok rossz ellenére ott volt nekünk a mindig és örökké. Még ha egy kicsit kicsavart, morbid módon is. Például nem ajánlott senkinek koporsóba zárnia a kishúgát, mert megkeserüli. - Meg fogunk szabadulni a Sivártól, megígérem. De előtte vissza kell térnem New Orleansba, el sem tudom képzelni, miféle káosz uralkodhat ott. - fintorogtam, ám az édesanyját inkább nem hoztam szóba, arra mindig ügyeltem, hogy előtte ne említsek rosszat róla. Hope-nak azt kell látnia, összetartunk, nem pedig úszítjuk őt a másik ellen. Ahogy Alarciot említi, összeszorul a mellkasom, mert... ő akkor is ott volt a lányomnak, mikor én nem. Nem lepett meg, hogy kicsit a szárnyai alá vette őt, anno Elenával és Jeremy-vel is pont azt tette. A múlton való merengés nem segített abban, hogy jobb embernek érezzem magam. Most, hogy itt van nekem Hope, egészen máshogy látom a dolgokat, én biztosan kitépném a torkát annak, aki vele mer szórakozni. Ettől függetlenül még nem lesz egyik Gilbert sem a szívem csücske, illetve Ric sem. - Igazán... szép gesztus tőle. Az iskola. Meg minden. - megköszörültem a torkom, zavarban voltam. Hope sokkal kedvesebb, megértőbb teremtés volt, mint én valaha is leszek. Még csak a felét sem tudta arról, milyen voltam én egykor, nagyon reméltem, hogy nem olvasott túl sok feljegyzést a gyilkos ősi vámpírról, az első hibridről. Rettegtem attól, főleg azóta a nap óta, mikor látta, mit teszek... - Nem szeretném, hogy azt érezd, nem beszélheted meg velem ezeket a dolgokat. Szeretnék a részese lenni az életednek, Hope. - nagyot nyeltem, s egy pillanatra kedvesen elmosolyodtam. Nem szerettem volna, ha titkolózna, vagy csak az anyjával beszélne a magánéletéről, én ott akartam lenni neki most már tényleg, hiszen én és Hayley is olyan életet szeretett volna neki, aminek mindketten a részesei vagyunk. Most rajtam volt a sor, hogy mindezt be is váltsam. Ric életének említésére felvontam a szemöldököm, s újfent rácsodálkoztam, mennyire odafigyel másokra a lányom. Én sosem gondoltam arra, min megy keresztül a férfi, mit érez a felesége halála miatt, vagy amiatt, hogy majdnem a gyermekeit is elveszítette. Nem erősségem az empátia, ezt nem tőlem örökölte. - Ebben a városban senkinek sem. - vágtam rá gyorsan, elfordulva, inkább eltemetve magamba az emlékeket, mert... Alaric nem csak más által szenvedett. Élesen emlékeimben élt Elenáék nagynénje, ahogy a kezeim között csuklik össze. Megráztam a fejem, hogy kicsit kitisztuljon, s inkább megpróbáltam Franciaországra koncentrálni. - Tudod, egyszer Caroline-nak is megígértem, hogy elviszem Párizsba. Illetve... meg szerettem volna mutatni neki a világot. - mosolyodok el a gondolatra, majd halkan el is nevetem magam. - Kicsit másképp alakultak a dolgok. Téged viszont tényleg el foglak vinni! - jelentettem ki, elhatározva, hogy amint vége a Sivár mizériának, elviszem a lányomat Párizsba. Egyáltalán nem szerettem volna felhozni a Camille témát, nem előtte, azt se akartam, hogy tudjon róla. Én sem tértem még észhez, mióta a szőke nő bekopogott az ajtómon. Nem igazán tudtam még, mit érzek ezzel kapcsolatban, még én magam sem jöttem helyre, ő pedig... nem mutatta ki, mennyire viselte meg. - Camille... az utóbbi években fogságban volt. - böktem végül ki, nem szívesen hoztam ezt szóba, majd felsóhajtottam, s rögtön hozzá is tettem. - De nem szeretném, ha ezzel foglalkoznál. Most már jól van, biztonságban, ahogy azt múltkor is mondtam. - Nem voltam benne biztos, arra gondolt-e, mikor és hogyan találkoztunk újra, vagy eetleg valami másra, de ezt tisztázni akartam. Legutóbb csak annyit említettem, hogy életben van... azt hiszem. Nehéz volt rendezni a gondolataimat, mikor még nem voltam teljesen önmagam.
744 szó △ dynasty △ a sok késés miatt elnézést.. ️
Látom, hogy ő is épp oly boldog ettől a pillanattól mint én. Már nagyon régóta vártuk ezt, biztos vagyok benne, hogy ő is, még akkor is, amikor azokon a szörnyű dolgokon ment keresztül... és amiket tett... Soha nem haragudtam ezért rá. Valahol átérzem és megértem őt, a lénye egy része mégiscsak bennem él. Annyi mindenen ment keresztül az évszázadok alatt! Jóleső érzéssel tölt el az újabb ígéret és most már feltételek nélkül megbízom abban amit mond. Nem vagyok már kislány, másként látom a világot mint legutóbb amikor találkoztunk. Hamar fel kellett nőnöm, a Sivár pedig nem könnyítette meg az életemet és talán nincs is más, aki tőlem jobban szeretné, hogy ennek az egésznek végre a végére jussunk. - Már nagyon régóta ezen dolgozunk, én is kutatok folyamatosan, de azt hiszem lassan a Salvatore könyvtár végére érek. Pedig ha tudnád, mennyi minden van odabenn... - Valóban. Ezernyi könyv, megannyi leírás, régi naplók. Számtalan lehetőség, de mással nem történt ilyesmi? Mindig mi futunk bele a végtelen útvesztőkbe. Picikét zavarban vagyok azért még mellette, próbálom őt figyelni, magamba szívni az érintéseit, illatát, tekintetének különlegességét. Fejemben számtalan kérdés záporozik, de nem szeretném letámadni rögtön mindenfélével, annak ellenére sem, hogy tudom, nincs sok időnk. - Tudom, hogy nem lehetünk így sokáig, de tényleg örülnék neki, ha többször láthatnánk egymást. - Látom rajta, hogy milyen más most, hogy van még valaki az életében aki fontos számára, akiért van miért jónak lennie és tudom Cami milyen szerencsés, hogy vele lehet, mert Apám mindent megtesz majd érte... Amikor Alarickre terelődik a szó, picit elmerengek. Nem tudom mennyit meséljek neki a férfiról, arról, hogy az évek alatt szinte apám helyett apám volt. Ezt nem mondjuk ki így a szó szoros értelmében soha, de vannak helyzetek, amikor például sokkal több időt tölt el velem mint a saját lányaival. Hálás lehetek neki mindenért. - Jó ember. És úgy szeret mindannyiunkat, mint a gyermekeit. Nem lehet könnyű ennyi tinivel, gondolhatod... - Elkuncogom a mondatom végét. Mintha csak száz gyermeket lenne, de hát a többségüknél tombolnak a hormonok és ráadásul még felerősítve a vérük miatt... Nem könnyű, tény és való. Amikor a fiúkról kérdez, csak tiltakozom egyből, rázom a fejem és felemelem a karjaim is, el tudom képzelni, mit tenne velük. - Nem, neeem, dehogy is Apa! Úgyis megtudjátok, ha valaki megkörnyékezne. - Utolsó szavamnál kicsit megváltoztatom a hangom, gúnyolódva ezen a szón, majd elmosolyodom lágyan, témaváltásra várva. Könnyebben megy mind gondoltam, hamar visszatérünk az iskolai dolgok, az igazgató és a családunk vonalára. Nehéz, mert nagyon kevés emberrel beszélhetek ezekről a dolgokról és ilyenkor jó kifakadni, mint ahogyan Freyának is szoktam. Kár, hogy olyan ritkán látogat meg. - Biztosan örülni fognak az ajándékoknak. Rick pedig hát... néha még mindig igen. De azt hiszem érthető, neki sem volt könnyű az élete... - Már amennyiről én tudok, mert azért persze nekem sem mondott el mindent magáról. Úgy tűnik nekem, hogy az ikrek anyjának halála viselhette meg a leginkább, de bennünk megtalálta a vigaszt, még ha néha nehéz esetek is vagyunk. Hasonlítok apámra abból a szempontból, hogy nehezen mutatom ki, hogy tudok törődni másokkal, de ha igen... akkor pedig nagyon és életem végéig. Picit felszabadultabbnak érzem magam amikor végre áttérünk az ő meséjére, még ha tudom azt is, hogy ez nem lesz egy kellemes csevej. Csendben hallgatom végig őt, már nem annyira nehéz elképzelnem milyen, amikor gyilkol, éveken keresztül visszatérő rémálmaim voltak azzal az egy alkalomhoz kapcsolódóan... de mondhatjuk, hogy ebből is tanultam, ebből a fejlődtem, és egy részét megláttam magamban is már néhány alkalommal. A gondolataimat próbálom most félretenni és apró, kissé zavarodott mosollyal nézek fel ismét rá. - Szívesen elmennék oda egyszer komolyan. Mindenki úgy odavan azért az országért. Azt hiszem az ikrek is voltak már ott Caroline egyik üzleti útja alatt. - Gondolkodom el és kicsit talán érződik is, hogy nem igazán szeretnék beszélgetni a sötétebb időszakokról, inkább csak a jó dolgokról. - És Camivel ti hogyan... ő mikor... szóval tudod? - Szeretném ha boldog lenne. Szeretném, ha mind azok lennénk.
Nem bántam meg, hogy végül visszatértem, sőt, inkább azt bántam meg, eddig nem tettem ezt meg. S úgy döntöttem, maradok még egy kis ideig, addig biztosan, amíg nem hullik darabjaira a város, mert az sem érdekelt volna. A lányommal akartam lenni végre, ha csak pár napig, vagy pár óráig is. Minél tovább maradni akartam, de fogalmam sem volt róla, mennyi időnk lehet. A Sivár vonzását végig éreztem a közelében, nehéz volt ellenállni neki, viszont újra és újra sikerrel jártam ez ügyben. Hope miatt megérte küzdeni, szenvedni, bármennyi kínt kiálltam volna érte, csak az ő épsége, az ő szenvedése miatt aggódtam. Nem akartam, hogy fájjon neki, ha találkozunk, nem akartam, de csak így lehettünk együtt, ami pedig örömmel töltötte el őt is, nem csak engem. Nehéz dolog volt ez, borzasztóan nehéz, a családunknak úgy néz ki, ez a sors jutott, én mégis küzdeni akartam ez ellen, harcolni a családért, amit egykor Hope-nak ígértünk. - Így van. Bármi történt is, bármi is fog történni, megoldjuk. - válaszoltam én is hasonló örömmel, mint ő. Nagyon rég nem éreztem már ilyesfajta érzelmeket, hosszú évek óta. - Vissza fogok menni New Orleansba pár nap múlva. Freya nénikéddel és édesanyáddal dolgozni fogunk ezen a Sivár dolgon. - Újabb ígéret volt ez, ezt akartam csinálni, véget venni ennek a nonszensz távolságtartásnak. Cami neve hallatán nyugalom tölt el, ebben a pillanatban nem is vágyom semmi másra, csak a tudatra, hogy ő ott van nekem ennyi év után, illetve a lányommal tölteni az időt, akit szintén úgy kaptam vissza hosszú idő után. Igaz, utóbbi az én hibámból eredt, de ez most nem számított, nem akartam a múltba tekinteni, mikor végre láthattam őt, a karjaimban tarthattam, jobban megismerhettem. Tulajdonképpen nem akartam mást soha, csak... gyáva voltam hozzá. - Ő is szeretne látni téged. - szégyenlős mosolyra húzódtak ajkaim, ami az én esetemben szokatlan lehetett. Új volt nekem ez a helyzet, szokatlan, s egyben ijesztő. A nagy klaus Mikaelson rettegett... erre se túl gyakran volt példa. - Lesz még alkalmatok találkozni, amíg itt leszünk. Próbálunk minél tovább maradni. - Szerettem volna, ha eleve el sem kell mennem, illetve azt még inkább, ha hazavihetném a lányomat magammal, az otthonába, ahová valójában tartozik. Fájt, hogy nem tehetem meg. Egyelőre. - Alaric tényleg rendes ember, huh? - kérdeztem rá szolid mosollyal. Igazából nem nagyon ismertem a fickót, de azt könnyű volt belátni, hogy rendes, sőt, kifejezetten jó apa, amiért ennyi mindent megtesz a lányaiért. Emiatt egy kicsit féltékeny voltam rá. Én sosem leszek olyan jó ebben, mint ő. - A természetfeletti lényeknek nem egyszerű, különösen akkor, ha tinédzserek, akikben túltengenek a hormonok. - kezdtem, aztán ferde szemmel néztem rá. - Ugye nem környékezett meg egy fiú sem? Mert abban az esetben el kell kapnom a grabancát. - jelentettem ki határozottan, ellentmondást nem tűrve. Félig viccelődve, félig komolyan, mert még egy kamasz fiút is apró darabokra tépnék, ha bántaná Hope-ot. Érdeklődve hallgattam a szavait, közben le sem vettem tekintetemet az arcáról. Boldognak tűnt most, hogy már én is az élete része voltam újfent. Igyekeztem nem belegondolni abba, mit élhetett át eddig, nélkülem, pedig nem dughattam homokba a fejem ezzel kapcsolatban sem. - Caroline és Freya mindenképpen kapni fog egy gyümölcskosarat hálám jeléül. - vigyorogtam, viccelődve, nevetgélve érintettem meg Hope vállát. - Alaric pedig... gondoskodom a bourbon készletéről. Ugye még nem szokott le róla, miközben igazgatót, és minta apukát játszik? - Természetesen nem gúnyolódásnak szántam a kérdést, bár talán volt némi keserű utóíze, mindezt a féltékenység számlájára írtam. Ahogy kivettem az elmondottak alapján, elég sok időt töltött Hope a pasassal. Ami egyébként jó dolog volt, valaki foglalkozott a lányommal, amíg én nem tettem meg, de a kis ördög sokkal gonoszabb gondolatokat ültetett a fejembe. - Nos, ez nem épp egy kellemes téma. Mondjuk úgy, nem lettem közönségkedvenc Franciaországban. Ha tehetnék, bizonyára kitiltanának onnan, de ne aggódj! Nem tudnak, szóval még bármikor elvihetlek Párizsba. Manosque-be viszont egy pár évtizedig nem teszem be a lábam, a biztonság kedvéért. - Tulajdonképpen élveztem az ott töltött időt, már azt a részét, mikor szíveket téptem ki, ellenségeket téptem darabokra, vagy vénákat téptem fel. Mégis rossz szájízzel gondoltam arra az időre, Hope és Cami hiánya tényleg kifordított önmagamból.
687 szó △ dynasty △ a sok késés miatt elnézést.. ️
Hosszú pillanatig öleltem őt, az öröm pedig jól látszott szemeimben. Nem tudtam visszatartani, könnycseppek hullottak végig arcomon, de csak néhány, amiket gyorsan le is töröltem. Nem mintha érdekelne most bármi más... karjaim szorosan tapadtak övéhez, ennyi idő és hallgatás után, nehéz most elhinnem mindazt, ami kettőnkkel történik. Hasonló indulatokat vélek felfedezni az ő tekintetében is, szeretem látni, amikor kifejezni az igaz érzéseket, valami ehhez hasonlóra emlékeztem a múltból is. Ámbár az emlékek fakultak, nehezemre esett napról napra felidézni őket, de még éppen időben érkezett, éppen időben visszatért, és most friss élményekkel gazdagodhatunk. Erre pedig mindkettőnknek szüksége van. - Igen, összetartozunk. Mindig. - Kicsit fel kell nevetnem, mert olyan jó ezt hallani, annyira hiányzott már, és most megmagyarázhatatlan boldogsággal állok itt, és csak azt kívánom, bár megállíthatnánk az időt, bár örökké itt ragadnánk. Nekem Ő egy igen meghatározó személy az életemben. A példaképem, az, akire felnézhetek... szerettem volna mindig is jobban megismerni, ha a művészetébe is beleláthatnék, ha sokkal jobban megismerhetném 1000 éves múltját. A naplókból amik elérhetővé váltak számomra igen sok dolgot megértettem már, de ez mégsem olyan, kicsit oly érzést keltett bennem, mintha egy halott emlékét idézném fel. - Én is ideges voltam, aludni is alig tudtam, reggel futni is elmentem... - Nem tudok semmi negatívra koncentrálni, csak őt figyelem, elmémbe vésem minden mozdulatát, arcának minden rezzenését. - Cami biztos megértette. Legközelebb szívesen találkoznék vele is. Nagyon hálás vagyok neki, amiért melletted van. - Hangom ugyan még egészen halk és kicsit zavarban is vagyok, de ennek ellenére szinte felfrissült a lelkem. A Sivár ugyan bánt és már tudom, hogy nincs sok, hogy bármi olyat észleljünk, ami nem hétköznapi... de ez most tényleg teljesen hidegen hagy, mintha minden egyebet kizártam volna magunk körül, mintha csak mi ketten lennénk a világban. Nehéz ezt az érzést leírni, körbeírni. - Mi történt? Hát, alig bírtam kivárni, hogy jelentkezz. A suli nagyon jó, egyre többen vagyunk, amikor tehetem, segítek Ricknek az újakat beilleszteni a közösségbe. Sok különleges emberrel találkoztam, mindenkinek megvan a maga története, ami általában nem túl jó... - Kicsit felbátorodva kezdek bele a mesélésbe, nem húzom most az időt, nem tehetem. Közel maradok hozzá, karját megfogom közben, igazából soha nem is akarnám már elengedni, de tudom, erre még nincs lehetőség, de biztos, hogy innentől még nagyobb erőbedobással fogom kutatni a módját. - Jól érzem itt magam, Caroline és Alarick tényleg mindent megtettek, hogy otthonos legyen ez a hely a számkivetett gyerekeknek. Sokszor nehéz, és messze van New Orleanstól, keveset mutathatok magamból, de megértem, hogy miért és Freya sokat segít a fejlődésben... - Hálás vagyok a családomnak amiért segítenek abban, hogy jobb legyek, abban, hogy teljes mértékben ki tudjam használni a képességeim és az adottságaim, és hálás vagyok azért is, amiért megtanítottak erre a feltétel nélküli szeretetre a család iránt, hisz én szerencsés vagyok, még akkor is, ha szétszakadtunk. - Mesélj te is, én is mindent tudni szeretnék! - Próbálom kicsit elterelni a szót rólam és az iskoláról, nem ez a kedvenc témám, nincs túl sok barátom és olyan ismerősöm, akire támaszkodhatnék... de minden jobb már így, hogy ő itt van nekem újra.
Kezdőlap
️
