A fejemet ráztam válaszként; soha, senkivel sem játszottam a kettőnk által kitalált szórakozást. Talán tudatalatt pont amiatt, mert akkor minduntalan eszembe jutott volna Ő, akit eldobtam magamtól.
Ami pedig a szerencsétlen fickót illeti, jól szórakoztam vele, rajta. Látva, hogy szinte megfulladt a varázslatomtól, csak növelte bennem az adrenalint. Aztán visszavontam az átkot, mert nem akartam máris a végére érni a játékunknak.
Ahogy Celian elmormolta a következő, kínzási varázsigét, elmosolyodtam.
- Erre bizony… - Tudtam, hogy amit és ahogyan tesszük, kegyetlen, mégsem érdekelt. Vámpírok voltunk, varázserővel és miért kellett volna elzárnunk az erőnket, vagy megtagadni önmagunk? A kegyetlenség a vérünkben volt. Az életünk is úgy kezdődött, hogy meghaltunk. A halál… a részünk volt. Minél több életet vettünk el, annál jobban éreztük magunkat. Én legalábbis biztosan.
- Szintet? – Felvontam a szemöldökömet és érdeklődve kezdtem figyelni a férfit. Először nem tudtam, mit akar Cel, de ahogy elkezdte kifejteni a szerencsétlennek, nevetnem kellett. – Ez azért elég kegyetlen kérés, ugye tudod? – A szemeim csillogtak, ahogyan figyeltem őt. Tetszett az ötlete, és az, hogy a szerencsétlen flótás bizonyosan el is bukja, sőt, nincs más opció. És lám, tényleg felüvöltött és Celian, ahogy ígérte, máris eltörte egy csontját.
Hümmentettem, majd közelebb léptem a fickóhoz és leguggoltam mellé. Ártatlanul pillantottam rá, majd megsimítottam az állát, végül pedig megfogtam.
- Vajon mit kéne veled csinálnom? Segítsek meglógni ettől a vadállattól? – Celian felé böktem a fejemmel, de persze a szavaimat nem gondoltam komolyan. Nem akartam segíteni neki, másrészt nem is gondoltam vadállatnak a férfit. – Vagy inkább… - Varázslatot kezdtem mormolni az orrom alatt, amivel azt értem el, hogy a férfi még több kínt átélt; de csak a fejében. Fizikailag nem történt vele semmi, pusztán az agyával hitetettem el a sok fájdalmat. Újból a hangját hallatta, így a szemem sarkából Celianra néztem és reméltem, folytatja a sajátos kínzását és még a csontját is töri az áldozatunknak.

make it fly and
bless your soul
you get by
take me along

– Miért, te játszottad valakivel? – kérdeztem vissza széles mosollyal, a szememben vad élvezet lobogott, már a gyilkos játékunk gondolata is izgalommal töltött el, s bár néhány lépést már távolodtam a nőtől, a szemébe mélyesztettem a tekintetemet. Egyértelmű volt számomra, hogy ez a miénk, sose lesz másé, és biztos voltam benne, hogy ezt ő is így érezte, éppen ezért azóta nem ölt olyan brutális és kegyetlen módon, mint amikor együtt tettük ezt. Minden idegszálam kiéleződött, bizsergett a bőröm. Láttam rajta, hogy zavarba hoztam a bókommal, amire még inkább kiszélesedett a vigyor az arcomon.
Azután a sikátorban megragadtam a férfit, akit áldozati báránynak választott Lycoris, és gondolkodás nélkül bele mélyesztettem a fogaimat a halandó nyakába. A vér beleömlött a számba, és elvesztettem az idő- és térérzékelésemet, csak hagytam, hogy a friss, forró vér bejárja minden sóvárgó vénámat, és megtöltsön élettel. Semmihez sem fogható érzés volt ez, olyasmi amit senki nem érthetett egy másik vérszívón kívül. Az édes eufória megtöltötte a testemet és bár a végtelenségig képes lettem volna hagyni, hogy belém áramoljon minden csepp vér az emberiségből, eltéptem magamat a férfitól és átadtam a nőnek. Tompán felfogtam, hogy az agyamban emlékképek keveregtek, hasonló szituációkról, melyeket azért szakítottam meg, hogy felfalhassam Lycorist egy egészen másfajta módon.
Az ötletére felnevettem, és őszintén szólva nagyon is ránk vallott, hogy szegény ördögöt nem csak egyszerűen kiszipolyoztuk. Végig a nyelvemet a fogsoromon, és eleresztettem a férfit, ahogy a szöszi varázslata alá kerülve levegő után kapkodott, de leginkább úgy érezhette magát, mintha víz alá szorították volna. Már éppen a végét járta, amikor Lyc visszavonta a kis átkát, és újra lélegzethez jutott. Hagytam egyetlen percet, hogy összeszedje magát, és amikor már megpróbált a sikátor felé kúszni, kimondtam a szavakat, amelynek „hála” módszeresen elkezdtek eltörni a csontjai. Először, csak kisebbek, mint az ujjpercei, majd lassan, csontról csontra egyre nagyobbak: egy alkar vagy egy boka.
– Erre gondoltál? – kérdeztem, gyilkos mosolyt villantva a nőre, oldalra döntve a fejemet. A halandó üvöltött, egyre és egyre hangosabban, ám a sikátor mellett mindenki csak elsétált, tudomást sem véve mindarról, ami az orruk előtt zajlott.
– Tudod mit, lépjünk szintet – ezeket a szavakat Lycoris-nak címeztem, miközben a férfihoz léptem és felé hajolva megállítottam a folyamatot. – Jól figyeljen ide, ha ilyen hangosan üvölt, abba bele fog halni idő előtt. Ha csöndben tud maradni, akkor nem törik majd el a combcsontja vagy a medencéje. Felfogta? Akkor most kipróbáljuk! Shhh – a lábamnál könyörgő ismeretlen összefüggéstelen hangokat hallatott, nem túl hangosan, ám amikor a csuklója ismét elroppant, felüvöltött mire az egyik bordája bánta. – Hát látja, én szóltam – szemmel láthatólag küzdött, hogy teljesítse a feltételt az élete miatt. A halandók oly’ naivak voltak, mind elhitte, ha engedelmeskedik megmenthetik az életüket… pedig csak a saját sírjukat ásták. Végül visszafordultam Lycoris-hoz, és felvontam a szemöldökömet.
– Licitálj túl, ha tudsz – felnevettem és kíváncsian vártam, ezt meg óhajtja-e fejelni valamivel, vagy veszíteni fog?

466 --- i watch you capture
note:    
kredit

Akaratlanul is felnevettem a válaszán, majd összepréseltem az ajkaimat, így pillantottam félre. Persze, hobbi… végül is, ha jobban belegondoltam, tényleg. Mindig szerettem neki ellentmondani, s a legtöbb esetben úgy véltem, tényleg nekem van igazam. De valószínűleg ez csak a borúlátásom miatt volt így. Ő látott úgy is engem, ahogyan én önmagamat sohasem. S tudtam, hogy nem is fogom. Ahogy ő sem fogadja el azt, én milyennek látom őt, úgy ez fordítva is pont így van. Azt hiszem, az élet már csak ilyen. Az embernek nehéz elfogadnia azt, ha jobbnak látják, mint aminek önmaga gondolja magát.
- Ez azt jelenti, hogy sosem játszottad ezt mással? – Érdeklődtem kíváncsian és reménnyel telve. Mármint… a valóság az volt, hogy nem haragudhattam volna érte, ha továbbvitte volna a kettőnk játékát, hagyományát. A gyilkolás, a játék, a szórakozás mindkettőnk életének része volt, de mégis zavart volna bizonyos szinten, ha ezt a játékot pontosan úgy játszotta volna mással, ahogyan velem. A további szavaira halványan elmosolyodtam. Talán zavarba is jöttem, de igyekeztem nem kimutatni.
- Ne hízelegj… - Nevettem fel röviden, majd az áldozatunkra koncentráltam. A kiválasztásra és a becserkészésre, üdvözlésre…
Valahogy az egész helyzet, nem csak a nosztalgia miatt, hanem mert újra Celiannal lehettem és együtt csinálhattuk ezt végig, tényleg jó érzéssel töltött el. A gyilkosság, amire készültünk, közel sem töltött el bűntudattal, inkább feltöltött energiával és adrenalinnal.  Celiant figyeltem, mivel nem engedte el szinte a tekintetemet és őszintén, nem is akartam félrenézni. Beleveszte, néhány pillanatra a tekintetébe és visszaidőzött bennem megannyi közös emlék. A múltunk. Egy kicsit azt éreztem, mintha még most is azokban az időkben élnénk és… és minden rendben lenne. De a valóság árnyaltabb volt ennél. Sokkal. Figyeltem, ahogy a fogait a férfi nyakába mélyeszti és egyszerűen jó volt hallani azt a finom roppanást, ahogy a fogai átszúrták a bőrét. Megnyaltam a számat, majd nyeltem egy nagyobbat, egyre éhesebben figyelve őket. Szinte éreztem a számban a vér ízét. Újabbat nyeltem, majd még közelebb léptem, lefogva az áldozatot, mintegy átvéve Celiantól, mikor elszakadt tőle. Hirtelen és gyorsan mélyesztettem a fogaimat a férfi nyakába. Mohón kezdtem inni a vérét, mint aki már vagy hónapok óta nem ivott; pedig nem így volt, csak… csak egyszerűen jólesett és vágytam erre a forróságra, a vérre… Bár kedvem lett volna még szórakozni vele, így lassan el is szakadtam tőle és véres szájjal emeltem fel a fejemet, hogy Celianra nézhessek. A vér végigfolyt a szám szélén, végig az államig, majd onnan a földre hullt.
- Fogd… - Odatoltam az áldozatunkat neki, aki továbbra is segélykérő sikolyokat hallatott, de a füleimnek ez maga volt a zene. Megnyaltam a számat, aztán letöröltem a kézfejemmel a vért magamról, aztán eszembe jutott valami.
- Mi lenne, ha játszanánk a… játékon belül? – Mosolyt villantottam az eretnekre. – Találjunk ki feladatokat egymásnak… amit el kell végeznünk. Kínzásokat… és ha nem tudjuk megtenni, akkor valami büntetést szab ki a másik – Vállat vontam. Nem tűnt annyira bonyolultnak, de mégis… fel akartam dobni a játékunkat. Az áldozatra pillantottam, aztán elmormogtam egy varázslatot, amivel elzártam a légútjait; kínozni akartam. Egészen az utolsó pillanatig mentem, mielőtt visszavontam volna a bűbájt, így újra levegőhöz juthatott. Egyelőre nem hagyhattam meghalni, nem igaz?
Ha Celian benne volt az ötletembe, akkor egyúttal rá is bíztam a kezdés jogát.

hello, it's me
i was wondering if after all these years
you'd like to meet

Elnevettem magamat a válaszán, mert annyira jellemző volt a nőre, hogy csak azért is ellent kívánt mondani nekem, még ha egy része elfogadhatónak találta is a felvetéseimet. Mindig is így volt, gyakorlatilag a megismerkedésünk első pillanatától. Annak idején pont ezért sokat vitáztunk, aztán valahogy ezek mind szexbe fulladtak. Könnyű volt vele lenni, és azt hiszem ezért is volt rám olyan negatívan, amikor lelépett csak úgy, mert régóta először vele tudtam igazán önmagam lenni. A furcsa leginkább az volt, hogy a farkassal ugyanezt éreztem, mert ő törte meg azt a nem túl kellemes időszakot, ami Lycoris távozása után állt be az életembe. Furcsa volt, hogy a légüres teret képes valaki kitölteni, és az a valaki még csak nem is hasonlít a nőre. Semmilyen formában. Egy pillanatra elmerengtem ezen, de nem tudtam eldönteni, ennek örülök-e vagy sem, mert mindkét oldalnak megvoltam a maga pozitívumai.
– Tudom, ez a hobbid – jegyeztem meg viccelődve a tényen, hogy ellent akart mondani nekem. Jó kedvem volt, és ez egyértelműen a nőnek is volt köszönhető. Mióta visszatértem a környékre, úgy éreztem, jól alakultak a dolgaim, de Lycoris-al kifejezetten üdítő volt találkozni és kicsit nosztalgiázni. Például a kis kegyetlen játékunkat felidézni. Szemmel láthatólag meglepődött a tényen, hogy emlékszem a gyilkoláshoz körített szórakozásunkra, ami viszont számomra volt érthetetlen.
– Együtt találtuk ki és mindig együtt csináltuk – mondtam aztán, ami igaz is volt, hiszen ez tényleg csak a kettőnkké volt. Legalábbis az én részemről mindenképpen, sohasem vontam be mást ebbe, azóta sem. Ez az egész hiányzott is. A tény, hogy elengedhettem magamat, a korlátaimat, féktelen lehettem és pontosan annyira lehettem önző, amennyire akartam, mert ez a játék rólunk szólt, és arról, hogy mi mire voltunk képesek. És én nagyon élveztem valódi ragadozó üzemmódba kapcsolni. – És nincs is nálad nagyszerűbb játszótárs – tettem hozzá, amíg választott egyet a halandók közül, akik körülöttünk voltak, mit sem sejtve arról, hogy egyikük sorsáról és haláláról éppen döntöttünk. Kegyetlen dolog volt és annyira jó is. Lycoris kihallhatta a hangomból, hogy az utolsó pár szavam arra vonatkozott, csak vele űztem mindezt. Nem tudom, ő valaha is megosztotta a kis sportunkat mással vagy sem, de nekem a jövőben sem állt senkit sem bevonni és lecserélni a nőt. A mi rituálénk volt, és úgy éreztem, nincs jogom kiadni a kapcsolatunknak ezt a részét.
Mire az áldozat a sikátorhoz ért, én már felhúztam a mágikus falat, amely ugyan láthatatlan volt, mi azonban Lycoris-al érzékeltük. A férfi áthaladt rajta és szemben találta magát a nővel, amire egyből zavarodottá vált és kissé rémültté is. Azt szokták mondani, hogy a hús minőségét rontja, ha az állat fél a mészárszék előtt, mert a stressz elrontja az ízét. Szerencse, hogy ez nem volt igaz a vér ízére. Figyeltem Lyc-t, ahogyan megnyalta a száját. Az áldozatunk kettőnk között volt, én azonban nem a férfit figyeltem, hanem a szöszit. Tagadhatatlanul izgalomba jöttem, hogy újra láthattam vadászat közben. Intettem a férfinak, amikor rémültem megfordult és a volt barátnőm kedvesen bemutatott; éhes, sóvár mosolyt villantottam fel, a tekintetem a nyaki vénán pihent meg. Ismertem a mozdulatsort, ahogy megközelítette az áldozatunkat, de csak akkor mozdultam meg, amikor kivillantotta a szemfogait és az arca eltorzult, apró erek hálózták be az arcát. Persze a szerencsétlen halandó menekülni akart, de Lycoris könnyedén ellentartott neki, és pedig hátulról a hajánál fogva megragadtam, tehetetlenségre kényszerítve.
– Nem hallotta a hölgyet? Jól fogunk szórakozni – már az én agyaraim is előbújtak, s arcom a szösziéhez hasonlóan elváltozott. Szavaimat az áldozatnak szántam, de közben nem vettem le a szememet a nőről, akitől csak egy test választott el, s ilyen közel részen kerültem hozzá. Végül elszakítottam a pillantásomat Lycoris-étól és belemélyesztettem a férfi nyakába a fogaimat, mire az felordított a fájdalomtól. A bőr halkan roppanva adta meg magát nekem, ahogy az ütőér fala is, a számba tolult a fémes ízű vér, ami forróbb volt, mint amire emlékeztem. Túl régen ittam élőből… Bő kortyokban itt a halandóból, aki próbált ellenkezni, kiabált, mindez azonban nagyon távolinak tűnt számomra. Végül aztán elemelkedtem a vér forrásától, hogy a nő kisajátítsa egy rövid ideig a testet.

659 --- hello, how are you?
note:  
kredit

Kissé zavarban voltam az okfejtése kapcsán. Még mindig úgy gondoltam, hogy sokkal jobbnak lát engem, mint kellett volna. Nem voltam jó, egyáltalán nem… kezdve azzal, hogy a testvéremet a saját kezemmel öltem meg. Az ilyen bűnök valahogy megragadnak az emberben és örökké kísértik. Igen, néha még álmodom a testvéremmel; álmaimban pedig gyűlölettel fordul felém, amiért megöltem őt. Csak a keserves sírását, sikolyait hallom álmomban és a vádló szavait… Gyengén megráztam a fejemet, majd félrefordítottam és egy pontot kezdtem figyelni a földön.
- Ha így is van… talán azért bocsátok meg másoknak, mert nekem sosem bocsátottak meg a szüleim. Talán úgy érzem, ezzel tartozok másoknak… a megbocsátással. Vagy igazából én magam sem tudom, csak most próbálok valamit kitalálni, hogy ellenkezzek veled – Néztem rá végül egy mosollyal, aztán hanyagul vállat vontam. Igaza volt, könnyebben elnéztem másoknak a hibáikat, de ez nem jelentette azt, hogy ne jegyeztem volna meg azokat. De Celiannak nem voltak hibái… nem olyanok, amiket fel kellett volna hánytorgatni. Én voltam az, aki rosszul cselekedett és aki megbántotta őt annyira, hogy még az érzéseit is kikapcsolta. Túlságosan szeretett és én is őt. Pont ezért kellett elmennem és… pont ezzel tettem tönkre mindent.
A szavai és az, hogy oldalba bökött, kicsalt belőlem egy mosolyt. Habár nem válaszoltam neki, de sejthette, hogy ennyitől még nem gondoltam meg magam és nem felejtem el a múltat, vagy épp a hibákat, amiket vétettem. Mégis jólesett, hogy ennyire elnéző volt velem és kedves… mint régen. Pedig nem érdemeltem meg. De még mennyire nem!
- Tudtam, de… ez a kettőnk játéka volt és az, hogy emlékszel erre… - Halványan mosolyogtam. Nem akartam tovább ragozni ezt az egészet, de tényleg meglepett és örültem is neki, hogy emlékezett rá. Vajon mással is játszotta ezt, vagy megmaradt a kettőnk szórakozásának? Meg akartam kérdezni, de végül kiválasztottam az áldozatunkat, így arra kezdtem koncentrálni. Aztán bólintottam Celiannak.
- Rendben, Celian – Némileg belefeledkeztem a tekintetébe, majd nagyot nyelve figyeltem, hogyan cserkészi be a közös áldozatunkat. Vártam, míg eltűnnek a sikátornál, mire körbenéztem és érzékelve, hogy nem igazán figyeltek fel Celianra és arra a pasasra, utánuk indultam. A sikátor bejáratánál álltam meg egy kisebb mosollyal. Éreztem, ahogy átléptek a bűbáj „függönyön”, ami eltakarta a kíváncsi szemek elől a művünket. Imádtam ezt a kis mágiát, trükköt, mert így nem voltak korlátaink… csak mi ketten és az áldozat. Nosztalgikus érzés kerített hatalmába. Megnyaltam a szám szélét, majd tettem feléjük néhány lépést.
- Uram… még be sem mutatkoztunk önnek; Lycoris volnék, ő pedig Celian – Szólítottam meg végül a férfit, Celianra lopva pillantottam el, majd újra a férfira. – Engedje meg, hogy… beavassuk abba, mi fog történni – Fura mosolyra húzódtak az ajkaim, majd még közelebb léptem, megérintve a férfi karját. – Játszani fogunk és jól fogjuk magunkat érezni… bár véres lesz kicsit, és nem éli túl, de higgye el, ön is élvezni fogja – Megjelentek az erek a szemem körül, elváltozott a tekintetem és megnőttek a szemfogaim is. Meg akartam mutatni neki, kivel, jobban mondva mivel áll szemben. Ha menekülni próbált volna, szorosabban fogtam a karját. – Hisz a természetfelettiben? – Mosolyt villantottam felé.

hello, it's me
i was wondering if after all these years
you'd like to meet

– Ismersz, túl öreg vagyok hozzá, hogy ezt minden nap elhiggyem – nevettem fel, mert saját tudatlanságomat igen szórakoztatónak találtam. Különös volt úgy élni, hogy szinte már mindent láttam a világon, ismertem minden fizikai határt és megtapasztaltam megannyi kort: háborút és békét, s mindennek ellenére önmagamat még sem ismertem meg soha igazán. Talán nem is akartam, hiszen akkor meg kellett volna küzdenem megannyi démonnal saját magamban, a létezésem minden kérdőjelével, s mindazzal, ami miatt több mint egy évezred alatt kikapcsoltam az érzéseimet, hogy ne kelljen szembenéznem velük. Az örökkévalóság sem elég ahhoz, hogy egy magamfajta rendezze minden gondolatát és érzését magában. Felfoghatatlan volt, hogy a halandók hogy képesek rá oly rövid idő alatt.
– Igen is meg nem is – feleltem a visszakérdezésére, és a gondolatmenet fejtegetésére. – Úgy látom most is, és korábban is így gondoltam, hogy a sok rossz ellenében, amelyet magadban látsz, mindenki másnak könnyebben megbocsájtod a hibáit. Pedig mindannyiunknak vannak sötét pillanatai – fejeztem be a magyarázatot, bár azt hiszem a nő értette mire akartam kilyukadni, még ha nem is tudtam megfogalmazni rendesen.
A hiánya a szöszinek igazából mindig is érezhető volt számomra, ezért is kapcsoltam ki az érzésemet, amikor elhagyott, mert hirtelen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Végül mikor lenyugodtam és újra éreztem, hiába volt fájdalmas, legalább már létezni tudtam a gondolattal. Most viszont, hogy újra itt volt, karnyújtásnyi távolságra, valahogy olyan természetesnek tűnt Lycorisszal lenni. Nem akartam volna újrakezdeni, a kis farkas sokkal jobban izgatott és kezdtem beleesni is, még ha nem is tudtam, mi fog kisülni abból. Ennek ellenére amikor a nő a karomnak simult egy röpke pillanatra, valahogy a megszokottság érzése jutott eszembe. Hiányzott ez a fajta könnyedség a napjaimból.
– Most tetted jóvá – mondtam oldalba bökve egy kicsit a nőt és rámosolyogtam. Nem akartam, hogy tovább eméssze magát, hiszen én már lezártam a múltam ezen szakaszát, ám tudtam, ő nem így tesz, hiába is oldoznám fel még százszor. Azért szerettem volna tudatosítani benne, hogy nem számít már: a múlt egyik nap előnye, hogy már elmúlt.
A közös kis játékunk sokat jelentett nekem mindig is. Az éveim alatt, Lycoris előtt éltem huzamosabb idei vámpírokkal, mégis velük nem alakult ki hasonló szokásom. Valószínűleg mert sosem tudtam azonosulni velük, s ők sem velem. A nővel ezért is működött minden másként, sokkal könnyebben, mint bárki mással. Kényelmes volt, egyszerű és zökkenőmentes. Legalábbis én így éreztem mindig is, éppen ezért a vacsoránk megosztása sem okozott gondot.
– Azt hittem, tudtad, mennyire szeretek vadászni – halkan felnevettem, s legalább olyan halkan ejtettem ki a szavakat, amíg a szöszi kereste a mai áldozatunkat. Mindegy volt kit választ majd, soha nem volt lényeges. Pont azért volt izgalmas ez a „játék”, mert egyik pillanatról a másikra döntöttünk sokszor úgy, hogy vadászni fogunk, teljesen spontán csináltuk, nem törődve senkivel sem. Ezért sem lehettem ártatlan… Bárkit hajlandó voltam megölni ebben a rituáléban, gondolkodás nélkül. A varázsunk segítségével pedig könnyű volt elterelni a figyelmét a körülöttünk lévőknek, így ténylegesen akárhol űzhettük a „vadakat”.
– Találkozunk a sikátorban – mondtam egy széles mosollyal az arcomon, figyelve a nő kék szemében a felcsillanó játékost fényt. Tagadhatatlanul így találtam a legvonzóbbnak Lycorist, ám ennek nem adtam hangot, úgy mint egykor. Helyette hátat fordítottam neki és megkezdtem a fogócskát. A férfi felé közeledve megállapítottam, hogy kissé túlsúlyos volt és enyhén kopaszodott már a feje tetején. Mellé léptem, ahogy a kirakatot bámulta egy antikvárium előtt. Micsoda műkedvelő… Megragadtam a karját és elsuttogtam egy varázsigét, amivel elvettem az irányítást tőle, s magamhoz vettem, így minden feltűnés nélkül követte az utasításomat, miszerint sétáljon be a sikátorba és várakozzon addig, amíg egy szőke hölgy meg nem szólítja. Ez a mozzanat azért volt fontos, mert amikor ez megtörténik majd, a férfi visszaszerzi az öntudatát és menekülni akar majd, de addig már a sikátor le lesz zárva egy kis mágiával, és nem is fognak minket látni vagy hallani mások, odakint, így aztán üvölthet, könyöröghet, csinálhat, amit akar… Nem éreztem részvétet.

637 --- hello, how are you?
note:  
kredit

Néha azt gondoltam, Celian jobban átkozza a saját mivoltát, mint én magam tettem ugyanezt. Magam sem tudom, miért gondoltam ezt így, de… valahogy olyan érzésem volt, mintha sosem fogadta volna el azt, ami ő valójában. Ahogy rajtam felejtette a tekintetét, nagyot nyelve néztem félre végül.
- Az élet már csak ilyen. Mindig van valami új… amit megtapasztalhat az ember – És mindig van lejjebb, mindig van változás, mindig van… mindig van valami. Sóhajtottam egy aprót, majd visszapillantottam a férfira, de ekkor már nem engem nézett.
Elgondolkodtam a válaszára és a vidám hanglejtésére, aztán én is elmosolyodtam valamelyest.
- Persze, hogy tudom. – Vámpírok voltunk mindketten és a hozzánk hasonlókban nem volt ártatlanság; de mint mondtam, Celian kedvessége valahogy ezt is elfeledtette velem annak idején. Valahogy sokkal közelebb éreztem magamhoz őt, mint addig bárkit. Még a gyermekem apja is távolibb volt, sőt… ő közel sem hozzám igazán, pedig egykor szerettem őt.
- Nem törődök? – Kérdeztem vissza elgondolkozva, a földet figyelve. – Lehet, hogy így van… mert csak a saját hibáim érdekelnek, az, amiket elkövettem a múltban és amik megbélyegeznek engem. A sorsomat. A lényemet. – A férfira néztem egy rövid pillanatra, majd inkább újra előre.
Egy részem nem tartotta jó ötletnek, hogy ennyire a közelembe jött és az érintése is túl jólesett… de nem voltam hülye, nem tettem semmit, még ha akartam volna sem. Már nem tartozott hozzám, s nem is vártam volna, hogy visszajöjjön hozzám.
- Nekem is hiányoztál, el sem tudod képzelni, mennyire, de… - Némileg a kezéhez bújtam. - …mindent elszúrtam. Ez már velem marad örökre – Végül vállat vontam és ennyiben is hagytam a dolgot. Nehéz volt újra látnom őt, szembesülve a múltammal, a hibáimmal. A gyávaságommal. Igen, Celian a gyávaságom két lábon járó emlékeztetője volt. S tudtam, hogy… hogy legközelebb nem menekülök el, bármi is történik. Bármekkora teher szakad a nyakamba, vagy bármennyire is ijedek majd meg. Nem tehetem meg ezt újra magammal. Sem mással. Már ha egyáltalán lesz valaki, akinek számítok még… egyelőre ebben nem hittem. De a sors tartogathatott bármit nekem, ugye?
Amikor felvetette a régi „játékot”, amit annak idején űztünk, igencsak meglepett. Egyfajta szokásunkká vált annak idején, de nem gondoltam, hogy még emlékszik rá. A kérdésre bólintottam is ennek kapcsán.
- Igen… Mármint, nem hittem, hogy ez az apróság annyira megragadt a fejedben. – Fürkésztem néhány pillanatig a férfit, majd körbenéztem és kiválasztottam azt a férfit. Nem tudtam, vannak-e bűnei, van-e családja, vagy bármi egyéb… nem érdekelt, nem volt lényeges. A játékunk lényege a gyilkolás volt, a vérivás… és nem számított, hogy az áldozatunk valójában ki volt.
- Mivel én választottam, így hozd te – Rámosolyogtam, ezúttal játékos fény csillant a szememben. Összefontam magam előtt a karjaimat és a testsúlyomat a jobb lábamra helyeztem, így kezdtem nézni Celiant. Még ha csak egy röpke idő is az, ami megadatik nekünk újra, nem zavart. Az, hogy beszélhettem Vele és hogy nem gyűlöl azért, amit tettem… és végezetül az, hogy még ezt a régi játékot is újrajátszhatjuk ketten: mindennél többet ért. Valahogy… azt hiszem, a lelkem megnyugodott ennek kapcsán. Mintha egy apró teher lekerült volna rólam.

hello, it's me
i was wondering if after all these years
you'd like to meet

Olykor felmerült bennem az évszázadok során ugyanaz, amiről a szőkeség beszélt nekem, hogy nem érdemelt sem ő, sem pedig én boldog befejezést, mindazért a sok rosszért, amit valaha elkövettünk. Volt benne némi ráció, ezt nem tagadhattam, de ha így éltem volna le minden egyes napomat az öröklétben… már keresnek kellett volna egy fehértölgy karót. Ami igazi kihívás lett volna. És bármennyire elkeseredett is voltam néhányszor, mindig volt valami vagy valaki, ami és aki ellenpontozta mindazt. Lycoris is egy ellenpont volt, méghozzá azért, mert bebizonyította, hogy nem vagyok egymagam a saját képességeimmel a világban. Az eretnekség más volt, mint egyszerű vámpírnak lenni és más volt, mint elszívó boszorkányként létezni, s ezt sokszor nehéz volt elmagyarázni. A férfi, akivel most voltam, ő sem igazán értette még, pláne nem azt, hogy egyike voltam az ősieknek. Senkit nem irigyeltem, aki ismert, és mindezt fel kellett dolgoznia, majdhogynem egyszerre.
– Olykor hajlamost vagyok azt hinni, hogy már mindent tudok a világról, már minden színét láttam, minden illatát éreztem. De mindig tartogat meglepetéseket – egy hosszú pillanatig a nőn felejtettem a tekintetemet. Bárhogy is váltunk el, ő mindig is különlegesnek marad meg a számomra, és ezen nem tud változtatni semmi sem. Egyszerűen csak azért, mert más volt, mint sokan, és mert vele olyan könnyű volt összhangot találni. Azt hiszem ennek az az oka, hogy rengeteg dologban hasonlítottunk. Végül előre pillantottam, az embereket figyeltem. Beszélgetés foszlányok kavarogtak a széllel a napsütésben, néhány szívdobbanással, melyekkel inkább nem törődtem.
Visszamosolyogtam Lycorisra, amikor azt mondta, hogy a lényem ellenére mindig kedves voltam vele. Nyilván… Szerettem, talán egy részem most is szereti, nem úgy mint egykor, de szereti. Ám akkor is ott volt bennem egy „de”…
– Tudod, hogy ennek semmi köze az ártatlanságomhoz – jelentettem ki vidáman, vidámabban, mint az indokolt lett volna talán, legalábbis ami a témát illette. A személyiségem nem sokban változott meg miután Esther átalakított a maga kedvére, mégis sok mindent elvett tőlem a tettével, hogy legalább ugyanannyit adjon is. Ezért élt az emléke furcsa kettősségként az emlékeim között.
– Mind máshogy működünk, és más is mozgat minket. Szeretem benned, hogy nem törődsz mások hibáival – feleltem. Néha úgy éreztem magam, mint egy agg bölcs, amikor hasonlóan kezdtem a mondandómat, bár az volt az igazság, hogy kinevezhettem volna magamat bölcsnek, idősnek elég idős lettem volna hozzá. Gondolatban megjegyeztem magamnak mindezt. – Tényleg az – bólintottam végül a válaszára, ami a lehetőségek végtelenjére vonatkozott. Minden, amit csak álmodtam valaha, lehetséges volt, és annyi év elteltével is, újra és újra képes voltam meglepődni azon, hogy ez valóban igaz volt, mert mindig találtam valamit, amiről azt hittem nem lehet, hogy létezzen. A világot éppen ezért tartottam fantasztikus helynek.
– Nagyon is hálás vagyok az együtt töltött időért – mondtam mosolyogva. – És azért is, hogy most újra látlak. Hiányoztál, kedves – a kézfejemmel végigsimítottam az arcélét. Nem volt ebben részemről semmi… romantikus szándék, de nem akartam tagadni a tagadhatatlant. Mindig fontos lesz számomra ez a nő, épp annyira mint bármelyik korábbi párom az életemben. Mind hozzáadtak valamit a létezésemhez.
Láttam rajta a meglepetést, amikor a közös szórakozásunkat felhoztam. A játék nem volt bonyolult: valakit választottunk és megöltük. Számomra igazi rituálévá alakult rövid idő alatt, ám mióta szétváltak útjaink a szőkével nem találomra választottam ki az áldozataimat.
– Azt hitted, megfeledkezem róla valaha is? – kérdeztem vissza, a hangom kissé elmélyült és halkabban is szóltam a nőhöz. A beszédemből kiérezhetett némi izgatottságot. Kaparni kezdte a torkomat a szomjúság. Most jutott csak eszembe milyen rég nem táplálkoztam élőből.
Hosszú ideig hallgatott Lycoris, míg sétáltunk Mystic Falls utcáján, és türelmetlenül vártam, hogy rámutasson valakire. Végül egy férfit választott.
– Rendben – bólintottam rá. – Hozod vagy hozzam én? – kérdeztem a néhány méterre eső sikátorra pillantva.

540 --- hello, how are you?
note:  
kredit

Egyszerűen nem tudtam nem elmosolyodni a szavai kapcsán. Már most érződött rajta, hogy más… hogy boldog. Talán sokkal boldogabb is volt, mint velem valaha.
- Van. Miért ne lenne értelme? Attól, hogy régóta élsz, még nem tapasztalhattál meg mindent… minden jót – Ingattam kissé a fejemet és elgondolkoztam, rám vár-e ilyesfajta boldogság, mint rá. Úgy gondoltam, hogy nem, de egy részem talán reménykedett. Talán van számomra is valaki, aki igazán hozzám tartozik majd és akit nem hagyok kicsusszanni a kezeim közül. Olyan, akiért majd képes leszek küzdeni és nem gyáván elfutni, mikor úgy érzem, az a helyes. Vettem egy mély levegőt, majd hagytam, hogy tovább lendüljünk a beszélgetésben.
Felvontam a jobb szemöldökömet, ahogy azzal hozakodott elő, hogy egy gyilkos. Megcsóváltam a fejemet.
- Tudom, hogy mi vagy és azt is, hogy milyen tudsz lenni. Nem tagadhatod meg önmagad, az ösztöneid és nem kényszerítheted magad arra, hogy ne gyilkolj… ilyen vagy. Ahogyan én is. De mindezen túl akkor is kedves vagy. Velem az voltál… mindig is. S gyanítom, az előbb említett személlyel sem bánsz rosszul – Rámosolyogtam. A továbbiakra viszont megráztam a fejemet. Kezdtem úgy érezni, hogy vitába torkollik ez az egész köztünk, de ezt nem akartam.
- Nem áltattam magam, de engem nem mások ballépései, bűnei érdekelnek, hanem csak a sajátom… és bűntudatom volt mindig azért, amit csináltam. Nem így kellett volna, érted? – Néztem rá kérdőn, de végül elszakítottam róla a tekintetemet. – Minden lehetséges – Nem tudtam, hogy ez jó dolog-e egyáltalán.
- Már kimondtam – Vontam vállat ártatlanul, majd tovább indultunk, de végül nem bírtam ki, hogy ne állítsam meg. Csak köszönetet akartam mondani neki. Azzal viszont meglepett, amit erre fel mondott.
- Te nekem? Miért? Semmit sem tettem, amiért hálával tartoznál. De te velem… igen – Magyaráztam neki, de ennél jobban már nem akartam belemenni ebbe. Megbeszéltük, amit meg kellett és ez volt a fontos.
- Azt a régi játékot? – Nem azért kérdeztem vissza, mert nem emlékeztem, hanem mert meglepődtem, hogy Ő még emlékszik rá. Nem is tudom, miféle pihent pillanatunkban találtuk ki ezt a játékot… az volt a lényege, hogy én vagy ő választottunk egy alanyt és kedvünkre, különféle módon… nos, végeztünk vele. Szabad volt bármit használni, mágia, a fogaink… eszközök. Hümmentettem egyet, majd körbenéztem. Sokáig meg sem szólaltam, csak Celian mellett haladva nézelődtem, mígnem megpillantottam egy jól szituált pasit, aki épp a pénzét számolgatta elégedetten az egyik kirakat előtt, nem messze egy sikátor bejáratától.
- Ő jónak tűnik – Böktem oldalba finoman Celiant és a fejemmel próbáltam jelezni neki, kire is gondolok. Ezek után már rajta múlt, hogy belemegy-e a választásomba, vagy sem.

hello, it's me
i was wondering if after all these years
you'd like to meet

– Máshogy is érzem magamat… ha ennek van értelme egy ezer éves eretnek szájából – jegyeztem meg kiegészítve a válaszomat. Tulajdonképpen elég furcsa volt, mert hát én már nem voltam képes a változásra, Esthernek hála egyáltalán. De valahogy valamit mégis megváltoztatott a férfi bennem. Annyival másabb volt, mint bárki, akit korábban ismertem, annyival nyitottabb volt, még ha ő nem is így látta magát. Nem ült a lelkén a sok száz évnyi por, amely az eretnekekre és a vámpírokra olyan jellemző volt. És bármennyire közel is állt hozzám életem során bárki, ez a srác egészen új kapukat döngetett és nyitott meg maga előtt bennem. A Lycorisszal való találkozás ezt az érzés pedig csak tovább erősítette bennem.
Valóban tudtam milyen a nő, mégis bíztam benne, hogy most már, a beszélgetésünk után képes lesz túllépni legalább ezen az egy ballépésén. Sok nyomorúság nehezítette meg az életét és a halálát is, és tudtam, hogy szüksége lenne valakire, aki igazán képes őt elfogadni, jobban mint én voltam képes… mert tagadhatatlan a szükség és a meglepetés hozott minket össze. Őelőtte nem ismertem más eretneket és felfoghatatlan volt, hogy létezik más hozzám hasonló, és ez rendkívül vonzóvá tette számomra. Természetesen éreztem iránta vonzalmat, most is éreztem, talán mindig is fogok, amíg a világ, az világ, különben nem töltöttem volna vele éveket el. A vágyaim hajtottak életem jó részében, s csak ritkán a józan eszem. Ez volt az egyetlen fogadalmam magammal szemben, amikor ráébredtem valódi öröklétemre.
– Pontosan tudod, hogy csak annyira vagyok szent, amennyire annak akarsz látni. Egyébként tagadhatatlanul gyilkos vagyok, és nem leszek ártatlanabb attól, hogy nem mészárosként viselkedem – kétségtelenül nem öltem meg minden utamba tévedőt, már persze amikor az érzelmeim is élesítve voltak, de ettől még nem éreztem magamat tisztának. Cseppet sem voltam az. És nagyon kevés élővel és létezővel találkoztam, aki valóban kiérdemelte volna ezt a jelzőt. Legalábbis abban a puritán és egyszerű értelemben, amit nekem jelentett ez a szó. – És remélem nem áltattad magadat azzal, hogy ezer év alatt nem volt semmi, ami miatt ne iktattam volna ki az érzéseimet. A kis vonatos incidensünk megtörtént máskor és máshol is. Nem mondanám hogy számtalanszor, de nem egyedülálló eset volt – szerettem volna, ha megérti, hogy nem ő volt az egyetlen, aki fájdalmat okozott nekem valaha. Nem bántani kívántam ezzel, inkább csak felnyitni a szemét a tényre: az élet könyörtelenül halad előre bármi is történjen. – Hozzá kell tennem, nem csak szerelmi bánat miatt kapcsoltam ki. Az első alkalommal pusztán csak kíváncsi voltam, hogy tényleg lehetséges-e… – ifjú voltam és hitetlen és minden meg akartam tapasztalni.
– Soha ne mondd, hogy soha – mosolyogtam rá a szőkeségre, majd hagytam, hogy megállítson, belém karoljon és maga felé fordítson. Egy pillanatig csak néztem a szemeit, próbáltam megérteni, mit láthatott és lát talán most is bennem, amiért oly értékesnek és különlegesnek tartott, s hogy miért esik nehezére elhinni, hogy más épp ezt gondolhatja róla is.
– Nem tartozol hálával. Vagy ha igen, akkor én is neked – feleltem végül, aztán körbepillantottam, amikor elengedett. Fényes nappal nem lett volna a legszerencsésebb Mystic Falls kellős közepén randalírozni…
– Mi lenne, ha játszanánk… azt a régi játékot? – kérdeztem végül, a hangomban felcsengett a vadászat iránti vágy és izgalom. Az elmúlt időszakban vértasakokon éltem, és be kellett valljam, amennyire feltűnésmentes ez az életforma, annyira unalmas is volt. – Válassz, kedves – mondtam, és csak vártam.

540 --- hello, how are you?
note: hosszú várakozásért,
hosszú reag jár  
kredit

Halványan elmosolyodtam a válaszára és némileg hunyorogva figyeltem néhány pillanatig, majd elszakítottam róla a tekintetemet.
- Biztos minden rendben lesz… ki tudna neked ellenállni? – Kérdeztem töprengve, majd folytattam. - Rég nem láttalak ilyen boldognak. Vagyis úgy mondanám, egészen más a kisugárzásod most – Jegyeztem meg, miközben magam elé néztem. Nem zavart, hogy talált valakit magának, sőt, akkor haragudtam volna rá a legjobban, ha még mindig egyedül van. Ha valaki, ő megérdemelte, hogy rátaláljon a másik felére… magára a boldogságra. Kissé irigyeltem érte, de tudtam, hogy nekem nem szán az élet ilyesmit. Sosem voltam több, mint egy félresikerült lény, aki a családjában annyi kárt okozott, amit már nem lehetett helyrehozni. Továbbá az egész életem egy romhalmaz volt, de legalább már igyekeztem nem az önsajnálatomban dagonyázni, hanem lefoglalni magam ezzel-azzal. Azonban Celian most megzavart ilyen téren, hisz a gondolataimat mégis csak a múlt felé irányította a jelenléte. Az, hogy mennyi mindent elszúrtam vele kapcsolatban és hogy bíznom kellett volna benne.
Hálás voltam viszont neki azért, amiért megértőn viselkedett velem, bár nem éreztem úgy, hogy megérdemelném ezt. Sokkal inkább… azt gondoltam, hogy gyűlölni fog engem.
- Elengedném, ha tudnám. De nem tudom – Vallottam be halkan, majd vállat is vontam. – De hiszen ismersz, tudod, milyen vagyok – Sajnos pontosan tudta, mennyire önsanyargató vagyok és mennyire sötéten látok mindig mindent. Ez nem változott azóta sem.
Bólintottam egy aprót a leheletnyi keménységet érezve a hangjában. Nyilván nem akart semmiféle reményt kelteni bennem, de nem is azért mondtam el neki mindezt, hogy visszafogadjon. A bizalmát, a szeretetét réges-rég elveszítettem és nem állt jogomban visszakönyörögni magamat hozzá. Amúgy sem tettem volna. Hiszen már volt valakije, illetve alakult egy kapcsolata. Másrészt hülye lettem volna megint magammal rántani a sötétségbe.
- Bizonyos értelemben pedig az vagy, Celian. Igen, az vagy, ami, de… az nem egyenlő azzal, aki vagy – Rámosolyogtam, de a következő szavaira ez le is olvadt az arcomról. – Ezzel arra célzol, hogy mások is bántottak téged? – Érzelmileg. Vagy talán máshogyan is? Aggódni kezdtem, de nem akartam tolakodó lenni. Amúgy sem tudtam, mit várhatnék ettől a találkozótól. Úgy saccoltam, hogy nem látom majd őt újra és ez az egész csak pillanatnyi lesz az életemben. Talán így járt volna a legjobban, míg én… nem tudom.
- Az én életem sosem lesz pozitív, Celian. Számomra nincs boldog befejezés, mint a mesékben – Mondtam ki szelíd hangon, de nem volt bennem megbánás. Elfogadtam, hogy ezt érdemlem.
Belekaroltam, ha nem húzódott el tőlem és így néztem fel rá.
- Csak remélni tudtam… és Celian – Fürkésztem pár pillanatig. – Köszönöm. Mindent – Elengedtem lassan és így indultam tovább, bár ötletem nem volt, merre indulhatnánk vadászni. Nem szabadott feltűnést keltenünk, így valami kihaltabb helyet kellett választanunk, mégis olyat, ahol van egy-két két lábon járó vértasak a számunkra.

hello, it's me
i was wondering if after all these years
you'd like to meet

Azt hiszem, nem volt nehéz levágnia senkinek a beszédemből és hanghordozásomból, hogy van valaki az életemben, aki többet jelent a számomra. Ez alól természetesen a szőkeség sem volt kivétel. Egy pillanatig haboztam, mit is mondhatnék. Nem azért, mert nem akartam bevallani Lycorisnak a helyzetet, sokkal inkább azért, mert nem tudtam, miként definiálhatnám a saját helyzetemet.
– Igen, erről van szó… bár még nem tudom, hogy mi fog kisülni belőle – vontam meg a vállamat, de a szám sarkában mosoly bujkált. Boldog voltam, még akkor is, ha igazából nem derült még ki, mi fog történni a férfi és köztem, vagy hogy ő lát-e esélyt hosszútávon kettőnk között bármire. Emiatt érezhettem volna kényelmetlenül is magamat, de nem zavart, hogy a választottamnak időre volt szüksége. Nekem valójában csak egyetlen dolgom volt: korlátlan mennyiségű időm.
Nem tudtam, a válaszom milyen reakciót válthat majd ki a nőből, de nem akartam hazudni és letagadni a tényt, hogy tovább léptem. Persze nem akartam büntetni sem őt, hiszen sokat jelentett, az is, hogy újra láthattam, hogy tudtam, hogy élt, s bár a sorsa nem volt a legszerencsésebb, alapvetően rendben volt. Igaz a mi a fajtánk strapabíróbb volt, mint mások, ám mégis boldog voltam a tudattól, hogy Lycoris nem veszett el a világban. Azonban ennyit éreztem iránta. Kellemes, nosztalgikus élmény volt a viszontlátás, de már elengedtem a veszteség fájdalmát, amit maga után hagyott, ahogyan a kínzó vágyat is, hogy visszakaphassam. Szeretőből egyszerű baráttá vált a szívemben a nő, és úgy hiszem, ez így is volt rendjén.
Nem hagytam, hogy folytathassa a balszerencsés és átkozott sorsáról szóló mondókáját. Sose vallottam be neki, de néha nagyon fárasztó volt ezt hallgatni korábban is. Persze abban az életben, amikor együtt voltunk válogatott és sokszor pikáns megoldásaim voltak arra, hogy eltereljem a figyelmét a negatív gondolatairól. Most mindez csak múló emlékfoszlányként úszott az elmémbe, hogy aztán távozhasson is egy halvány mosoly kíséretében.
– Tedd meg a kedvemért akkor, hogy legalább ezt elengeded – válaszoltam rápillantva. Tudtam, mennyi negatív tapasztalata volt az élete során, rövidebb idő alatt, mint nekem, s megértettem a pesszimizmusát egy bizonyos mértékig, ám azt akartam, hogy bocsásson meg magának velem kapcsolatban, ha én már régen megtettem ezt.
Őszintén szólva, nem számítottam rá, hogy annyi idő elteltével választ kaphatok a kérdésemre, Lycoris miért hagyott el. Akkor hazudott nekem, s most kiderült, értelmetlenül és teljesen feleslegesen, s most, a jelenben sem értettem jobban, miért érezte úgy, mindez szükséges. Nem adtam rá okot, hogy bizalmatlan legyen velem szemben, ám ő úgy döntött eltitkolja talán a legfontosabb dolgot az emberi létéből. Ez pedig bántott, annyi év múltán is. Nem azért, mert mellébeszélt akkor, sokkal inkább, mert ennyire bizalmatlan volt, és úgy éreztem, erre nem szolgáltam rá. Néhány fájdalmasan lassú és hosszú évig merengtem rajta mi lehetett a baj, amiért őszinteség nélkül hagyott el, azt követően végül elengedtem, nem próbáltam válaszokat találni. S most, mikor elfeledtem végre, itt volt, és feltépte ezeket az eltemetett koporsókat a nem létező lelkemben. Nem tudtam volna, és nem is akartam megjátszani előtte, hogy miként esett a vallomása. Mélyet sóhajtottam.
– Sajnálom Lycoris – mondtam végül, a hangomba most először leheletnyi keménység vegyült, amikor azt taglalta elvesztette mindenét, engem is. Tagadhattam volna, hogy nem érintett kellemetlenül a vallomása és a tény, hogy így gondolt rám, de nem láttam értelmét. Ezért nem is taglaltam tovább a témát. Nem tudtam, ő tovább lépett-e, és nem akartam megbántani semmivel sem, nem éreztem úgy, hogy rászolgált volna ilyesmire. Talán, ha lett volna gyermekem, én is őt követtem volna, felkutatva az egész világot, csak hogy újra láthassam egyetlen pillanatra. Azt hiszem, én sem tudtam volna elengedni a lehetőségét annak, hogy újra a karjaimba zárhassam. Egy részem megértette Lycorist.
Letöröltem a nő könnyeit, amelyek kibuggyantak a szempillái alól.
– Te tudod talán a legjobban ezen a világon, hogy sem tiszta, sem pedig ártatlan nem vagyok. A legkevésbé sem – feleltem mosolyogva a szőkének. Szerettem benne, hogy annyival jobbnak látott, mint amilyen voltam, annak ellenére is, hogy látta és ismerte az ösztönénemet, amely pontosan olyan volt, mint bármilyen ragadozó: hidegvérű és kegyetlen. – Egyébiránt pedig folyton ki lennék kapcsolva, ha hagynám, hogy a gyűlölet vezéreljen – tettem hozzá egy vállvonás kíséretében.
A hangját hallva megráztam a fejemet, és egy hosszú percig nem szóltam semmit sem. Úgy éreztem, nincs igazán jelentősége. Végül azonban mégis szólásra nyitottam a számat: – Lehetséges. De szeretnék hinni abban, hogy a döntésed pozitív irányban változtatta meg az életünket: még ha nem is most, de az öröklétben igen.
Ahogy ott álltunk felidéződött bennem megannyi emlék abból a néhány évből, amelyet közösen töltöttünk el. Azt hiszem, ha nem lett volna valaki az életemben, abban a pillanatban megcsókoltam volna Lycorist, de így nem tettem, s nem is kifejezetten vágytam rá. Inkább csak… van az az ismerős érzés, ami biztonsággal és melegséggel tölti meg az ember szívét, még akkor is, ha nem ember és nem dobog a szíve. Ez fogott el egy pillanatra.
– Örömmel – feleltem aztán, amint elkapta a karomat, és közölte, vadászni akar. – Az ilyen lehetőséget sosem utasítanám vissza.

811 --- hello, how are you?
note: hosszú várakozásért,
hosszú reag jár  
kredit