Kiskoromban imádtam a templomokat. Mindig is lenyűgöztek ahogyan a felhők közé magasodva vigyáztak a halandó emberekre. Szerettem a színes, átható rózsa ablakokat, és a nagy, szépen megmunkált bejárati ajtót, ami tárt karokkal várt mindenkit. Isten bárányait. Istenben már akkor sem hittem. Ismertem a saját tudásomat, azt, hogy mire is vagyok képes valójában. Boszorkánynak születtem, s ezt viszonylag hamar megtapasztaltam, éppen ezért is nem hiszek a feljebb valóban. Nem hiszek Istenben, aki a világot teremtette.

Mi, boszorkányok teremtettük a világot, - legalábbis én így gondolom. Mi, akik őseinktől és a természettől nyerjük erőnek, mi hoztuk létre ezt a földet, és a benne élő és ólálkodó gonoszt, a vámpírokat. A boszorkány iskolában azt tanították nekünk, hogy a vámpírok nem mások, mint vérszívó, gyilkos szörnyetegek. Akik nem ismernek sem szeretetet, sem könyörületet, sem pedig tisztességet.

Én már abba a korba születtem, amikor New Orleansban háborúk dúltak. Boszorkányok és vámpírok küzdöttek egymással az éjszaka leple alatt, és éppenséggel mi álltunk vesztésre. Ezért kellett az aratás. Kellett, hogy erősebbek legyünk. És én, én magam kiválasztott voltam. Azt mondták nekem, és testvér húgaimnak - kik bár nem voltak vér szerinti rokonaim, annak tartottam őket, - hogy különlegesek vagyunk, és hogy mi fogjuk megmenteni a szövetségünket.
Még most is emlékszem, ahogyan felsorakoztunk a temető kertben, fehér ruhánkban, mintha valami felszentelésre készültünk volna. A hold sápadt fénye bevonta a bőrünket, és kísérteties csillogást kölcsönzött neki. Milyen boldogok voltunk, és mennyire izgultunk mindannyian. És akkor, abban a percben mikor Sophie oly’ kifordultan ránkrontott elkezdődött a vérfürdő, s nem tudtam menekülni. Csak sikoltoztam, és sírtam. És az a sok vér, ami a társaim nyakán éktelenkedő sebből tört elő, teljesen megbénított. A boszorkányok némán álltak, és néztek, és aztán… megjelent Marcel. A semmiből jött, és megragadta a derekamat, hogy arrébb rántson. Még láttam, ahogyan Monic tenyerében összegyűlik a fehér mágia, és egyenesen átruházódik rám.

A vászon előttem tele van foltokkal, és csíkokkal. Nincs benne szín, csak a fekete és szürke, meg némi fehér. Az ecset a két ujjam között pihen, miközben meredten bámulok magam elé, a képre. Fogalmam sincs, hogy mit ábrázol. Eddig sem tudtam. Csak érzem, hogy valami veszélyes közeledik, és olyankor ki kell adnom ezt magamból. A fejem sajogni kezd, ahogyan képek villannak be az agyamba. Megtántorodom, és megtámaszkodok egy széken. Hangosan nyögök, de nem hallja senki, hiszen a St. Anne templom padlása távol van mindenfajta civilizációtól.
- Jane-Anne… - suttogom - Marcel! - kiáltom, s mint egy széllökés terem a szobámban. Annyira biztonságban érzem magamat mellette. - Jane-Anne Deveraux varázsol.