-Nehogy félre értse Mr. Flours én nagyra értékelem a csendet, de ez már a harmadik alkalom, amit szemezve ülünk végig. -nagyot sóhajt- Talán ez valami játék önnek? -kérdi a pszichológus a vastag szemüvege mögül.
-Kötelező itt lennem, ezt maga is jól tudja. -Válaszolom meg a tényekkel a feltett kérdést és közbe az órámra pillantok, már csak 10 perc szenvedés, nyugtázom le magamba.
-Ez haladás -írja le a kis jegyzettömbjébe - képes volt válaszolni, bár nem a feltett kérdésre, de ez nézőpont kérdése
-Milyen könnyű azt látni, amit akarunk, ha túlságosan is arra figyelünk, hogy van-e valami javulás -akaratlanul is újra az órámra pillantok, de nem sok változás. Hátradőlök a kanapén és a hajamba túrok. - Nem igaz doki?
-Hatalmas dolog a pszichológia, öcskös. Ki kell igazodni az embereken, és el kell tudni találni a gyenge pontjaikat. Mint a verekedésben - egy ötven év körüli ősz pasi az orvosom, karvaly orral és mély dörmögős hanggal. - Verekedett már valaha?
- Ez is valami pszichotikus kérdés? A válaszom meghatározza majd a rólam kialakított képét doki? Miért érdekli minden pszichológust a gyerekkorom?
- A fájdalom feldolgozásában az is szerepet játszik, hogy gyermekkorunkban mit láttunk a szüleinknél, nagyszüleinknél. A fájdalmat félelem kísérte? Vagy felszólították, hogy rá se hederítsen, mondván, hogy "katonadolog"? Ha az ember gyerekkorában egy fájdalomélmény nyomán több figyelmet, vigasztalást vagy szeretetet kapott, mint más érzelmi szituációkban, akkor hajlamosabb kimutatni a fájdalmát. És én ezt szeretném megtudni, hogy ön miért nem hajlandó?
- Talán mert nem érzek - vágom rá , ez volt az első alkalom, hogy a feltett kérdést válaszoltam meg. - Tudja, doki minél többet járok magához annál inkább pszichotikusabb leszek. Még a végén én leszek a huszonegyedik század kibaszott Coelho-ja.
-Az elmebaj egyik első tünete, ha az ember kezdi azt érezni, hogy egyre pszichotikusabb. Ez is egy kínai ujjbilincs. Ha az ember rágondol, bekerül. -újra firkál valamit a papírjára
-Akkor ez a diagnózis? Elmebaj? -dőlök hátra újra - Ne legyen nevetséges
- Akit az egyik ember idealistának tart, azt a másik elmebajosnak, ez is csak nézőpont kérdése.
-Itt minden az? - ez az utolsó alkalom, ez tartja bennem a lelket
-Mikor kezdődött ez magánál? Mióta nem érez?- húzza fel a szemöldökét és engem fürkész.
-Mire céloz? - terelem a szót.
-Önt kötelező pszichológiai kivizsgálásra küldték miután csurom véresen találták meg egy erdei házban, két szétmarcangolt tetemmel, ön is csurom vér volt, a ruhája ugyan olyan állapotban, de magán nem volt egy karc se. Érdekli a diagnózis? Ön egy kis milliomos csemete, apuci pénze kihúzta a bajból, el lett tusolva a balhé és csak hozzám küldték. De családja tudja, hogy beteg? Az én diagnózisom az, hogy maga pszichopata. Tudja mit jelent? - Nem doki, avasson be - mosolygok rá kedvesen.
- Első megközelítésre az antiszociális személyiségzavarban szenvedő ember nagyon barátságos, elbűvölő, intelligens, mindig azt mondja és csinálja, amit elvárnak tőle. Általában magas pozíciót tölt be, a céljait mindig eléri, sikeres embernek nevezhető. Ha azonban jobban megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy mindez csak a látszat, és a jólszituáltság maszkja mögött egy teljesen más ember lakozik. Az antiszociális ember végtelenül önző és egocentrikus, mindent azért tesz, hogy a saját céljait elérje. A mások feletti kontroll megszerzésére bármit hajlandó bevetni, legyen az a személyes kisugárzása, manipuláció, erőszakos viselkedés, szex vagy megfélemlítés. Az áldozatok sokszor csak késve ismerik fel, hogy az elbűvölő álarc mögött ki is lakozik valójában. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az ilyen személyiségzavarban szenvedő ember nem érez. Nem érez megbánást, bűntudatot vagy lelkiismeret-furdalást a tettei miatt, sokszor elhárítja magáról a felelősséget mondván, az áldozata megérdemelte, amit kapott. Nem érez empátiát, nem tud együtt érezni másokkal, ezért gyakran tapintatlan, lenéző és érzéketlen más emberekkel szemben. A viselkedése sokszor távolságtartó, hideg. Noha mindig tudja, mit kell mondani, de a szavai mögött kevés a meggyőződés és a valós érzelem.Másik jellemzője ennek az embertípusnak, hogy nem szorong. Mivel csak önös érdekeik vezérlik őket, ezért nem riadnak vissza a hazudozástól, álnév használattól, csalástól, mások becsapásától sem. Kölcsönöket vesznek fel, melyeket soha nem fizetnek vissza, a munkahelyüket igen gyakran váltogatják. Viselkedésük sokszor feszült, felelőtlen, kiszámíthatatlan, alkalmanként a saját magukra veszélyes cselekedetektől sem riadnak vissza. Nem képesek felismerni annak a következményeit, ha bűncselekményen kapják őket, sok esetben visszaesőként kerülnek az igazságszolgáltatás elé. Nos az ön esetében ott volt fenn az erdei házban a barátjaival, név szerint - pillant az aktába - Corey-val és Claire-vel. A dolgok rendben mentek addig amíg a baráti azt tették amit ön mondott, majd valamit másképp akartak ön bekattant és lemészárolta őket, egy kérdés maradt, hogy-hogy magán egyetlen karc sem volt? Egy 50 kilós nádszál vékony lányt megölni egy dolog, de egy 90 kilós pasit?-ezeket az információkat is az aktából szedte- Biztosan harcoltak! Szóval, hogy csinálta? Hogy történt?
Hideg, ez volt amit elsőként megéreztem. Sokszor ki voltam már önkívületi állapotba a drogok miatt, de ez más volt.
Egy New Orleans-i bárba kezdtem az estét az még tisztán megvolt, ott szedtem fel egy prostit, aki nem az olcsó fajtából való volt, a mosdóban intéztük el a dolgokat, majd fizettem. Miután a csaj lelépett felszippantottam egy csík heroint és mentem vissza a tömegbe. Rögtön kiszúrtam a vámpírt, ő vörös hajú lány vele táncoltam, és ittunk, kérdezte, hogy felmegyek-e hozzá, én igent mondtam, de az utolsó emlékem az volt, hogy a sikátorba érünk, onnantól van a képszakadás.
Egy kanapén feküdtem és egy nappali közepén voltam, ordítani tudtam volna úgy fájt mindenem. Úgy kapkodtam a levegőt mintha eddig víz alatt lettem volna. Felkeltem az ágyról és a cuccaim után keresgélve körbenéztem, nem ez az első esett, hogy a drog így kiütött. Szembe találtam magam egy tükörrel, az ingem szakadt és véres volt a nyakam ki volt szívva, a szememen látszott a drog és valaki állt mögöttem.
-Felébredtél? -szólalt meg a lány aki mögöttem állt és a tükrön keresztül néztünk egymásra, ő volt a vámpír a bárból már azt hittem megöltelek -vágott szomorú fejet - kár lett volna érted - szembe fordultam vele és a végig mérem, a lánygyönyörűen festett, mintha egy címlapról szedték volna, egy ajtófélfának támaszkodott és úgy mosolygott rám, lassan felé indultam, de valami bökte a csőröm.
-Egy halott srác fekszik mögötted a földön -jegyeztem meg és a padlóra hajított zakómat vettem fel és elkezdtem kutatni a zsebébe
-Ráfért a pihenés - a cipőkének sarkával elfordította a halott fiú fejét, hogy a fennakadt szeme ne ránk nézzen -hosszú és fájdalmas éjszakája volt - nevet fel - Mit keresel? Nem tán ezt? - a kezében volt az órám ami nagy mennyiségű verbénával volt megtöltve. - Egy ideig nem tudtam rájönni miért nem tudlak megidézni, aztán leesett, cseles vagy mit ne mondjak, hisz a véredbe nem volt verbéna, így még azt is mondhatom, hogy finom is
-Köszönöm ezt a nagy bókot - mosolyogtam rá -Nincs egy cigit? Kifogytam - húztam elő a kabátom zsebéből az üres dobozt
-Emlékszel a tegnap esti beszélgetésünkre? - nemlegesen megráztam a fejem- Tényleg, hogy is tehetnéd, hisz miután ezt leszedtem rólad könnyű volt megidézni, hogy légy őszinte és felejts el mindent. Szóval kedves Roman a tegnapi egyességünk rám eső részére te nyilván nem emlékszel, de én betartom- egy kis hűtőládát nyújtott felém - egészségedre! - A táska tele volt kis ampullákkal, amiben vörös folyadék volt, vámpír vér, gyógyszer mindenre. A lány persze rögtön lelépett a zsaruk meg pár órán belül kijöttek és engem találtak a házba két hullával.
-Doki nézze, három óra - mosolygok rá - értékes órákat töltöttem magával, nagyon köszönöm - állok fel a kanapéról, arcomon kamu mosoly és a kijárat felé indullok
-Minden lehetséges követ megmozgatok, hogy maga börtönbe kerüljön pszichopata - szól utánam, de én már nem vagyok a szobában.
Kezdőlap
