*Mit is mondhatnék a mai napomról? Nem különbözött annyira a többi napomtól. A városokban és a Pokolban is mindig akad néhány egyed, aki kapható egy kis játékra, hogy fogalmazzunk így. Hát nem szépítek, minden este más ágyában típus vagyok nagyjából. Bár vannak előirányzok magamnak kihívásokat, ilyen Katherine is. Na nem örökre, de a Pokol úrnőjének ágy hívogató. Mindent meg is teszek, hogy a kedvében járjak. Annyi lelket szállítók neki, amennyit csak bírok. Minél több, annál jobb elvet követem. Alakultak is volna a dolgok, amikor megjelent ez a kis boszorkány... Vagyis inkább szirén. Úgy nyüzsög Katherine körül, hogy... Nincs is megfelelő kifejezés arra, hogy mit gondolok róla. Igen, a Holdra kilőném legszívesebben. Vajon van megfelelő eszköz a közelben? Nem is tudom mi a neve a csajnak, de nagyon a bögyömben van. A mai rám szabott feladatom végeztével a tróntermet vettem célba. És ott volt az a fruska is... ilyen az én szerencsém. Hála égnek hamar elinalt, ahogy megérkeztem. A távozása után köszöntöttem az Úrnőt, aki ugyan visszafogottan, de mindig megdícséri az alattvalóinak a munkáját. Ma is jó munkát végeztem a lelkekkel, nem egyet sikerült bezsebelni, ha lehet így mondani. Meg is kaptam a nekem járó dícséretet, én pedig szokásomhoz híven bókokkal halmoztam el. Viszont nagy bánatomra érkezett egy másik démon is, így angolosan távoztam. Az utam a kerten át vezetett. Nem tudom miért jöttem erre, nemigen szoktam ezt az utat választani. Ééés most sem kellett volna, mert ott állt az a pimasz kis szirén. Ilyen az én formám. De nem fogok kereket oldani, nem az a fajta vagyok, aki meghátrál. * -Mi a neved kislány?*Sétáltam mellé. Hogy is mondják? Tartsd közel magadhoz a barátaid, de még közelebb az ellenségeid? Valahogy így... Én is ezt a taktikát fogom alkalmazni. Higgye csak azt, hogy a barátja vagyok.. *
A napjaim szerencsére mostanában eléggé gyorsan teltek. Mindig volt mit intéznem Katherine számára és ez le is kötötte a figyelmem. Különben vagy Esotephrest boldogítanám vagy pár szirén barinővel vonulnánk egy bárban és rendeznénk belőle jó kis vacsorát. Az eznapi teendőkkel már megvoltam, így igyekezhettem vissza hozzá. Katherine Úrnőhöz. Izgatottság lett rajtam úrrá, hiszen Katherine még dicsérni is tökéletesen tudott. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy kinek, mit mondjon de közben arra is figyelt, hogy ne szálljon a fejünkbe. Hiába voltam nagyon izgatott, hogy láthatom az elégedett tekintetét, mégis úgy léptem be a Trónterembe, mint egy igazi udvarhölgy. Én aztán nem fogom kellemetlen helyzetbe hozni azzal, ahogy viselkedek. Illendően köszöntöttem és amikor fogadott, akkor már büszkén csacsogtam neki az eredményes küldetésemről. Ő megdicsért, a szokásos módon, a kis szirém meg majd kicsattantam az örömtől. Ez volt a pillanat, amikor valami ismeretlen démon jelent meg előttünk. Katherine üdvözölte, én pedig egy pillantást vetettem rá kék íriszeimmel. Ennyi is elég volt, hogy lássam a vágyat, az imádatot az ő, szintén kék szemeiben. Nem tetszett a dolog, de nem is szándékoztam vele foglalkozni. Visszafordultam az Úrnőmhöz és még egy pár mondattal tartottam föl. Nem vagyok én illetlen, nagyon is tudtam, mikor kell lelépnem és eljött az ideje. Kecsesen, mint egy gazella lépdeltem ki a trónteremből, el az ismeretlen démon mellett. Nyugatalanított a jelenléte, valami zsigeri érzés miatt, de nem mentem neki "vetlenül" és nem is nézt rá flegmán, kifelé menet. A kertet vettem célba, már rég nem festettem de megjött hozzá a kedvem. Ki gondolta volna, hogy festeni akkor biztosan nem fogok?
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
You make the call, I make the next move on the chessboard
Minden kapcsolat, ismeretség, különösképp idelent a Pokolban, olyan, akár egy sakktábla, én legalábbis szeretek rájuk így gondolni, mert ily módon biztosítható a feddhetetlenség, az, hogy senkinek még csak eszébe se jusson sakkra játszani. Természetesen, nagyravágyók, előre törni akarók mindig vannak, akik előre mozdítják gyalogjaikat, mintegy saját határaikat próbálgatva, ám ez, úgy hiszem, létünk velejárója. Mindig lesz olyan, aki a helyünkre pályázik vagy éppen a hatalmunkra, amelyet, ha nem is közvetlenül, de használni kíván. A mi alvilágunk már csak így működik, nem kétlem, hogy ezzel jelenlegi uralkodónk is tökéletesen tisztában van. Még akkor is, ha eddig különösebb kapocs nem alakult ki kettőnk között. Én nem bíráltam a trónon töltött időszakát, ő pedig nem hívatott magához. Sértett? Kicsit talán igen, de az annál jobban, hogy a kastély, s vele a trón körül Kai legyeskedett. De nem ezért vagyok itt, a fődémonoknak, a bűnöknek Arcadius irányítása alatt is megvoltak a szabályaik. Nekem pedig nem kell abszolút módon egyetértenem velük ahhoz, hogy betartsam őket. Most sincs szó másról. Akkor sem, ha ez a többiek általi negatív megítéléssel jár együtt. - Nem vitatom én senki lomtárazási szokásait, biztos vagyok benne, hogy ez volt a selejtezés leggyorsabb és legeffektívebb módja.- bizonyos tekintetben ebben ki is egyezhetünk, noha annyi bizonyos, hogy jómagam nem így végeztem volna a likvidálást, de hát ki vagyok én, hogy a Királynőt felülbíráljam, nem igaz? Az ő asztala, az ő döntése. Nem mellesleg az élettelen tárgy hordozta szimbolizmus megkérdőjelezhetetlen. Eldobható, feláldozható, pótolható. Pont, mint a fiatal démonok legtöbbje. De ez nem csupán az ijoncakra vonatkozik. Senkinek sincs semmi bebiztosítva, még az idősebbek között sem, hiába a betöltött rang, a hosszú ideje meglévő uralom. Tökéletesen jó példája ennek Arcadius maga. De nyilvánvalóan azt nem fogom szóvátenni, hogy szavai mögül kiérezhető volt, az asztal nem több, mint átmeneti célpont. Nem lenne értelme, mert kétlem, hogy az orromra kötné az igazságot, ráadásul nem is fontos, hogy tudjak róla. Ittlétem okát tekintve legalábbis biztosan nem az. Amennyiben persze máshogy dönt, én itt leszek, hogy meghallgassam. - Ajánlhatnám saját magamat is, azonban ha dühről van szó, inkább Nauron volt mindig is a terület szakavatott mestere, jóllehet, én magam sem jövök zavarba, ha keménykezűség alkalmazására kerül a sor. De nem az elsődleges eszközöm.- kellemetlen hírek hallatán ugyan nem elmaradó aspektus, ám nem prioritás. Még csak nem is másodlagos eszköz. - A Királynő pedig a legjobbat érdemli. - közlöm egy bizalmat ébresztő mosoly kíséretében, mimikálva oldalra biccentett fejét, csupán az ellenkező irányba téve ezt. Lehet, hogy nem gondolta komolyan, ám mégiscsak illetlen volna válasz nélkül hagynom a dolgot. - Mint azt bizonyára mindketten jól tudjuk, a tehetség, mint megannyi más is, egy szubjektív megfogalmazás, ezáltal nincsen kőbe vésve az sem, ki micsodát ítél meg annak. Szóval, az én olvasatomban, nincs miért szabadkoznia, Királynő.- egy diplomatikus válasz mellett teszem le a voksom, olyan mellett, amellyel nem bírálom nyíltan sem az ő, sem pedig Arcadius uralmát. Metódusaiban a kettő személy egyébként sem összehasonlítható. A maguk diszciplinírái működnek, az érme másik fele szempontjából meg különben sem vagyok abban a pozícióban, hogy kritikát fogalmazzak meg. Akkor sem, ha egy elhunyt Királyról van szó. Ez nem egyenlő azzal, hogy ne volna véleményem, de kétlem, hogy igazán ez érdekelné. De meg kell hagyni, a simulékony stratégiája igazán kifinomult, olyasmi, melyet én is alkalmaznék fordított esetben. - Nem tisztem meghatározni, hanyag-e vagy sem. Noha, ha megengedi a megjegyzést, ez a taktika kimondottan alkalmas arra, hogy kiszűrje a hűtleneket. Így, ha engem kérdez, részemről a hanyagságot kizárnám. - ha engedi, szavaim közben arra a kezére csúsztatom az enyémet, amelyik mellkasomon pihen, hogy aztán felhúzhassam és ajkaim apró csókot lehelhessenek kézfejére. Apró gesztus, talán mivoltomból kifakadóan még némi vágyrezgést is kelthet, noha az illem mellett nem feltétlenül lapul meg ez a szándék. Talán egy hangyányit. Elvégre, ahogy ő tesztel engem, úgy egy kicsit viszonozhatom ezt. - Tehát ezért vagyok itt? Kompenzálásképp?- merész kérdésnek tűnhet, ám céltudatosan alkalmazom a kissé provokatív megközelítés, melynek célja az egyenes beszédre való rávezetés. Hab a tortán csupán az a tény, hogy más módon is értelmezhető a kérdésem, mely lencsén át olvasva némileg az áldozat helyébe helyezem magam. A Kai-pótlékéba. De ez egy fontos lépés a sakktáblán. A mi sakktáblánkon.
Még élesen elmémben él a kép, talán örökre bele is égett, mikor Kai csak úgy hátat fordított nekem. Sértette az önérzetem, épp amiatt volt ő olyan csábító számomra, mert nem kaphattam meg. Ugyanis számára... egész más szükségletek voltak fontosak, mint nekem. Csalfa voltam, amiért félrevezettem, elárultam, de nem ő is ugyanezt tette velem? Az alku az alku. Az ő szavaival élve rengeteg olyan démon volt, akivel eljátszadozhattam, vagy hogyan is fejezte ki magát legutóbb... így is tettem, bár Aglarnir nem éppen az a démon volt, akit zsinóron rángathattam. Nem is kívántam ezt megtenni vele, ahogyan Kait sem kényszeríthettem semmire, ám inkább olyan körökben keresgéltem, ahol vevőek voltak rá a férfiak, hogy szövetkezzenek velem, nem pedig a trónomra folyatják a nyálukat. Aglarnirben mindig is volt valami elegáns, valami úri, mint egy démonherceg, vagy valami olyasmi, de eddig nem vettem észre, vagy csak nem akartam. Épp a hozzájuk hasonló egyedek voltak veszélyesek, akiket jobb volt magad mellett tudni. Akik céltudatosak, mint Sierra vagy Drezath... esetleg Lothrin. Veszedelmesek voltak, s a férfit is ebbe a kategóriába soroltam. Az egészben annyi előny volt, hogy a démon kifejezetten jóképű volt. Na, nem mintha az ágyamba szerettem volna csábítani, csak magam mellé állítani, de miért is ne? Majd ahogyan alakul. Elütni az időt mindenesetre jó lesz a társasága, bármilyen módon. A léptek őhozzá tartoztak, néhány másodperc múlva már az ajtó is nyílott, s már bent is volt a teremben. Szavai hallatán először őt vettem szemügyre, majd az asztalt egy vállvonás kíséretében. Végül megint csak ráemeltem a pillantásom. - Nos... ráuntam az asztalra. Egy másik majd jobban fog mutatni. - fintorogtam, majd ezt követően lazán intettem az asztal egykori helyére. Lehet, hogy érződött a gúny a hangomból eléggé ahhoz, hogy rájöjjön, az asztal csak egy ártatlan áldozat, illetve nem arra irányult valójában a dühöm. Mégsem mondhattam, hogy Kai helyett most már őt szeretném gyakrabban a közelemben látni, ugye? - Így van. - léptem közelebb hozzá oldalra billentett fejjel. - És köszönöm, de azt hiszem ezt vissza kell utasítanom. Bár meglep, miként nem a saját szolgálataidat ajánlod fel. - néztem rá összevont szemöldökkel, mielőtt egy vigyor jelent volna meg az arcomon, ezzel jelezve felé, nem komolyan gondoltam a kijelentést. Na jó, talán csak egy kicsit... A kérdés gondolkodóba ejtett néhány minutumra, ajkaimra tett mutatóujjal merengtem el ezen. Miért is? Mármint, pontosan tudtam, mit akarok tőle, ám még kérdéses volt, hogyan tálalom. Nem fordítottam a férfinek túl nagy figyelmet eddig. - Biztosan észrevetted, hogy... szóval eddig ritkán fordultál meg a kastélyomban. Szeretnék ezen változtatni. Jobban kihasználni a tehetségedet. Nem szeretnék olyan hanyag lenni, mint Arcadius, aki rengeteg tehetséget hagyott veszni. Te nem így gondolod, Aglarnir? - még néhány lépés, s ahogy elértem, mellkasára csúsztattam az egyik kezemet, amennyiben engedte. Nem, ez nem kikezdés, csupán egy kis hízelgés. Mint ahogyan a kígyó szép lassan az áldozata köré tekeredik. A különbség csupán annyi, én nem kívántam összeroppantani a csontjait, vagy felfalni.
480 szó ♛ youtube ♛ note: ha valami nem jó sikíts ♛
You make the call, I make the next move on the chessboard
Miként az ingem felkerül, s szinte légies könnyedségével egyfajta második bőrként simul a testemhez, érzem magamon a fürkésző, és, noha semmi egyéb verbális vagy non-verbális megnyilvánulására nem kerül sor, kétséget kizáróan elutasító, de minimum értetlen tekintetet. Noha kelt bennem egy furcsa, többiekétől eltérő érzést Laeriel kutató, hosszú ideig fenntartott pillantása, még így is, hogy hátam közepének szól éppen, nem mondhatnám azt, hogy hibáztatni tudom a kérdőjelekért, melyek benne sorakoznak. Nem ő az egyetlen. Érzem ugyanezen káoszt más démonokban, még az ifjakban is, akik a hierarchiát és az idősebbek hatalmát tiszteletben tartva önszántukból döntenek úgy, hogy nem szólnak semmit. Jól van ez így, mégis kimondatlanul is ott van. - Túleshetnénk azon a részen, hogy esetleg mondani akarsz valamit vagy kezdjem el találgatni, hogy éppen nevetségesnek vagy szánalmasnak tartod, amit teszek? - költői kérdés ez, nem csak, hogy nem várok rá választ, de leginkább abban reménykedek, noha még én magam is belátom, hogy naiv módon, hogy magamra hagy, ameddig készülődök. persze nem így történik, én pedig átkapcsolok abba a stádiumba, amikor automatikusan kezdi el szűrni az elmém a mondandóját, hogy "fontos" és "kevésbé fontos" halmazokba ossza szét az információt. Szavai kilencvennyolc százaléka az utóbbiban köt ki. Félreértés ne essék, az uralkodótársamról van szó, és nem az áll fenn, hogy ki nem állhatom, másképp sose jutottunk volna odáig, hogy egymáshoz közel magasodjanak kastélyaink, és egy térség irányítását tudjuk a kezünkben. Bizonyos tekintetben, azon kevesek közé tartozik, akinek megszavazok egy minimális mennyiségű bizalmat fizettség nélkül is. Talán ez az oka annak, hogy mióta Pokol a Pokol ő és én nem... vagy annak, hogy nem is fogom... nos, ez talán mindegy. - Biztos vagyok benne, hogy még ezer formában meg tudnád fogalmazni, mennyire nem értesz egyet az attitűdömmel, de ha csak nem arról van szó, hogy egy seregnyi démon tart ide, hogy romba döntsék az uralmunkat, attól tartok, rövidre kell ezt fognunk. - egy megjátszott mosollyal fordulok meg, miután végeztem a gombokkal, hogy egy reflexszerű mozdulattal magamra kanyaríthassam puha tapintású, sötét zakómat. Már látom, hogy éppen szólásra nyitná a száját, de megelőzöm, ahogy őt is meglepem a gyorsaságommal, amikor közelebb lépek hozzá és gyengéden ajkaira helyezem mutatóujjamat, mégis az apró nyomásból kiérezheti, hogy a mozdulat ellentmondást nem tűrő. De azt hiszem, a bensőségessége, az intimitása az, amivel megnyerem ezt a csatát, mert játszi könnyedséggel vélem felfedezni arca rezdüléseiben a zavartságának jeleit. - Ha visszaértem, megbeszéljük, rendben? - a hangon halkabb a szokásosnál, lágyabb, ő pedig kis hezitálás után csak bólint egyet, úgy vélem, magát is gyűlölve kissé azért, amiért így tesz. De nem várom meg, hogy felocsúdjon, mire szokványos aurám hatása elmúlik, már uton vagyok a Királynő fellegvára felé.
Léptem lassúak, nyugodtak. Nem kívánom őt megváratni, azonban arra is ügyelnem kell, hogy fődémonként nem rohanok úgy minden csettintésre, ahogyan tenné azt egy ifjú Pokollakó. Ám mikor rombolás zörejét hallom, némileg azért felgyorsítom lépteimet. - Meglepő módja ez a lakberendezésnek. - az első mondat, amit ajkaim formáznak, miután beléptem és megláttam a maradványait annak, ami egykoron valószínűleg az asztala lehetett. - Hívatott, felség! - jelentem ki a nyilvánvalót egy széles mosollyal, majd az imént szóvá tett romokra mutatok: - Ha dühlevezetésre volna szükség, van pár fiatal szolgálóm, akik garantáltan nem támadnak vissza. - elég csak jutalom hazugságával belecsalogatni őket az önkéntességbe. - Miben állhatok a szolgálatára, Királynő?
Most már a Salvatore fiúk is tudtak arról, miszerint élek s virulok, vagy valami olyasmi. S velük együtt az egész Mystic Falls-i társaság, többé nem volt titok mindaz, amit elértem idelent, mondhatni világgá lett kürtölve. A kis húzásom miatt pedig elveszítettem Kai-t, vagyis azt hiszem... végérvényesen. Meg akartam leckéztetni, mert engem, mint a pokol uralkodóját senki sem verhet át, senki sem veheti figyelmen kívül az alkut, amit kötünk. Nem bántam meg, amiért keresztbe tettem neki, de arra nem számítottam, hogy ennyire magára veszi, s majd szóba sem áll velem, a közelembe sem jön. Nem tudtam pontosan mit érzek ezzel kapcsolatban, az érzéseim túl komplexek voltak, túlságosan... zavarosak. Én, aki szinte soha nem zavarodott össze az érzései miatt. Mindig tudtam, mit akarok, kit akarok, ebben a témában nem volt helye bizonytalanságnak. Ezúttal mégis sötétben tapogatóztam, mint maga Kai, ha érzelmekről volt szó. Számomra ez nem volt új, ismeretlen, vagy idegen. Sosem zártam el az érzéseimet, vámpírként sem, mikor megtehettem volna, pedig rengeteg szenvedésben volt részem, még ha ezt nem is hiszi el senki. Épp azért voltam veszélyes, mert mindig észnél voltam, mindig tudtam, mi vezényel, mindig voltak céljaim. Ezúttal viszont teljes képszakadás. Fogalmam sem volt, miért érdekel annyira ez a férfi, ez a démon, aki az utóbbi időben megragadt a gondolataimban, mint egy bogár a légypapíron. Idegességemben föl-alá járkáltam a trónterem közepén, mint egy mérgezett egér, miközben egy másik férfit vártam, aki tulajdonképpen nem is érdekelt eddig. Aglarnir is igazán megnyerő volt a maga módján, magas, jóképű, ráadásul a bujaság démonjáról volt szó. Csak egy volt számomra a többi démon közül, de egyrészt még több támogatóra volt szükségem, ő pedig egy volt közülük - itt volt az ideje úgy is bánni vele. Másrészt valamivel le kellett kötnöm magam, valakivel, vagy talán apró darabokra robban szét a fejem, s nem igazán volt kedvem a darabjait szedegetni, vagy felmosni a padlóról. Túl csinos arc volt ez ahhoz, hogy a fényes padlón végezze. Kait pedig mindenképp az agyam hátsó, eldugott, elzárt részébe akartam űzni, ahol nem villan fel állandóan az arca, amit legszívesebben puszta kézzel csúfítanék el tehetetlenségemben. Próbáltam Aglarnir személyére fókuszálni inkább, de magam előtt nem tagadhattam le, hogy ezzel is a másik démont próbálom bosszantani, már ha egyáltalán vevő ilyesmire. Nem tudtam elfogadni, miképp csak úgy hátat fordít nekem, se szó, se beszéd... Az ajtót figyeltem járkálás közben, hátha felbukkan a várva várt vendégem, ám egyelőre teljes csönd honolt a kastélyban, mintha egy árva lélek sem lenne itt rajtam kívül. A gondolataim ezerrel pörögtek, váltva egymást, az elmém egy zümmögő méhkasra emlékeztetett, de ezek a nyavalyás dögök még csíptek is. Inkább voltak darazsak, amik nem pusztulnak el egyetlen csípés után. Szinte már úgy éreztem, lüktet a fejem, így egyik ujjammal nyomást gyakoroltam a halántékomra. Csupán egyetlen pillanatra hagytam abba a sétálást, hogy a terem szélén lévő asztalt felborítsam, egyetlen kézmozdulattal, hozzá sem értem a tárgyhoz, ami az ajtó melletti falnak csapódott, hogy aztán apró darabokra törjön. Ekkor hallottam meg a lépteket a folyosóról, s csak remélni tudtam, Aglarnir az, mielőtt még az egész berendezést felforgatom.
503 szó ♛ youtube ♛ note: ha valami nem jó sikíts ♛
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Who we are and who we need to be to survive are two very different thing
Kai nagyon biztos volt a dolgában. S hogy őszinte legyek, én már egyre kevésbé. Ő csak tippelt, míg én arra alapoztam, hogy ismerem Damont. Ám ahogy egykor neki mondtam, hogy talán nem is ismer engem... lehet, hogy én sem ismerem őt. Most már mindegy volt, s be kellett látnom, hogy egy részem nem bánta volna, ha Kai "besegít" az uralkodásba. Hiszen ha ő nincs itt, én itt lehetek, s fordítva. Ugyanakkor a másik, a kevésbé racionális, és inkább önző énem minden porcikájával tiltakozott ez ellen. A kérdése hallatán csak a szemeimet forgattam, szóra sem méltattam őt, mert nyilván azért kérdezett vissza, mert nem értett egyet, s nem azért, mert rossz a hallása. A börtönvilág igazán jót tett vele, ennyi idősen már bőven romlottak volna az érzékszervei, s még ha szenvedett is ott egyedül majd' 20 évig, az idő legalább nem járt el felette. Kellemes látványnak bizonyult. - Egyelőre! - emeltem fel a fejemet, hogy egyenesen a sötétkék szemekbe pillanthassak kihívóan. - Ki mondta, hogy csak Elena érdekel? Kivárom mindenre a megfelelő időt. Különben is, azzal, amit Elenával tettem, nem csak őt kínzom. - Halvány mosolyra görbültek ajkaim, bár már kezdtem türelmetlen lenni. Én is ki akartam menni játszani, de még túl korai lett volna, várnom kellett még egy kicsit. A beszélgetés kezdet egyre furcsább lenni, én pedig türelmetlenül mocorogni kezdtem a trónon, mint egy izgatott kislány a születésnapján. Meg volt itt mindenem, egyáltalán nem panaszkodhattam, viszont nem volt kedvem hosszan ecsetelni, mi mindennel jártam jól, még azután is, hogy meghaltam. Vállat vontam - úgy tűnt, a mai nap amolyan vállvonogatások sorozatából áll mindkettőnk részéről -, a mosoly már nem ült arcomon, de egy igencsak elégedett kifejezés ott bújkált feltűnően. - Hozzám képest még fiatal vagy. Nem a lényegre fókuszálsz, jobban mondva nem azt látod, amit én, s nem úgy, mint én. Az apróságokkal nem kell foglalkozni. Ha mélyen magadba nézel, találsz hasonlóságokat, s ez a lényeg. - Egyáltalán nem kioktatni akartam, a hangom sem úgy hangzott, mint aki okoskodik. Nem néztem őt le a kora miatt, erről szó sem volt, ám ettől függetlenül én teljesen másképp láttam a dolgokat, mint ő. Neki is igaza volt, teljesen nem voltunk egyformák, mindenki egyedi a maga módján, de ha a felszín alá pillantunk, valójában tényleg túlságosan is hasonlítunk egymásra. Az esetek kilencven százalékában én sem így gondoltam, de ostobaság lett volna ezt tagadni, a végtelenségig nem is lehet. Végül is, mind a ketten ki lettünk tagadva a családunkból, egyedül kellett boldogulnunk, s sokan a halálunkat akarták. Meg nem értett emberek voltunk világ életünkben. Attól még, mert nekem mindig is voltak érzéseim, neki pedig nem... Ez sem volt így teljesen igaz, de ki vagyok én, hogy beletapossak a kis lelki világába? Ha nem lennének érzései, nem hajkurászná a nyomorult unokahúgait, hogy őket büntesse a családja bűneiért. - Akkor lemeccseljük. - vigyorogtam kajánul. - Azért ne felejtsd el, hogy én is megkapom, amit akarok. Ha két ilyen ember egymásnak feszül... - nem fejeztem be a mondatot, csak felvontam egyik szemöldököm. Ki tudja, abból mi sül ki, ezt ő is tudta, én is tudtam. Ha megkaparintja a birodalmam felét, egészen biztos lehet benne, hogy a másik felét nem engedem ki a kezeim közül. Amikor elindult az ajtó felé, egy részem megkönnyebbült, amúgy is untam már ezt a beszélgetést. Sokkal több kedvem volt besegíteni az egyik démonnak a kínzásba, vagy egyenesen átvenni tőle. Végtére is, sosem tudhatja az "ördög lánya", hogy mikor emelhet ki valakit a szenvedésből, hogy hű szolgájává tegye meg. - Legközelebb talán én megyek, s te maradsz itt. Már ha te jársz szerencsével. - kacsintottam rá, mert naiv lett volna, ha azt gondolja, hogy csak ő kíván lelépni innen. Hagytam, hogy kisétáljon a teremből, volt jobb dolgom is, mint ővele foglalkozni, bár amint becsukódott mögötte a nehéz ajtó, idegesség költözött a gyomromba. Nemsokára kiderül, ki nyeri a fogadást.
Szentül hitte, hogy nem győzhetik le őt soha és ez önmagamra emlékeztetett. Engem is számtalanszor öltek már meg vagy állítottak félre, de teljesen… sosem sikerült. Figyeltem, ahogyan végigmutat magán, majd a szemeimet forgattam. Oké, egy részem talán elismerte őt, de hogy ezt valaha is kiejtsem a számon? Nos, lehetetlen volt. Ugyanakkor, nem riadtam volna vissza attól, hogy szembeszálljak vele. - Mit motyogsz? Nem értettem kristálytisztán… - Vontam fel a szemöldökömet a kedves kis megjegyzésére, miszerint a nők jobb uralkodók, mint a férfiak valaha voltak vagy lesznek. – Vehetünk példának akár téged is, Miss Queen. Tiéd a pokol, ezernyi dolgot megtehetnél, de te csak az Elena Gilbert Show-val törődsz. Irányítasz, ebben a játékban mindenképp, de a többiben…? Nem mintha az én dolgom lenne. – Vontam meg a vállamat. Az ő „királyságáról” volt szó, nem az enyémről. Ezért hát nem is pazaroltam több szót erre. S mikor tovább magyarázott, akkor is csak egyetlen szót ejtettem ki a számon, azt a bizonyos „sz” betűs szócskát. Hiszen nem volt képes rá. Láttam, ahogyan elkomorodik, s erre fel megejtettem egy mosolyfélét. Még szép, hogy sikerült némileg érzékeny pontra tapintanom, de megérdemelte az előbbi kis beszólásáért… még hogy a nők jobb uralkodók. Na persze. Mikor elhangzott a szájából, hogy egyformák vagyunk, megrezzent egy arcizmom. Hunyorogva bámultam rá néhány hosszabb pillanatig. - Nem vagyunk. – Jelentettem ki határozottan, majd felnevettem. – Oké, van néhány közös vonásunk, talán, de hogy egyformák legyünk, az nagy tévedés. Kezdve azzal, hogy te egykor képes voltál a szeretetre és kötődésre, meg mindenféle baromságra. Pont ez okozta azt, hogy… - Végigmutattam rajta. - …így végezd végül. Magányosan a pokol bugyraiban. Az én történetem egészen más. Én is más vagyok. – Csillogó szemekkel magyaráztam, majd végül leraktam az ölemből a nőt és felkeltem a fotelből. - S ha nekem az egész kell? – Kérdeztem vissza makacsul, miközben már a whiskyt kortyolgattam. – Vagy így, vagy úgy, de én magam is mindig megszerzem azt, ami nekem jár. Amire szükségem van. Még egy olyasvalaki sem állíthat meg, mint te magad. – Nevettem, aztán egy határozott mozdulattal vágtam le az üveget az asztalra. Igen, semmiképpen sem állhat az utamba… ha az a vámpírka elbukik, személyesen aprítom miszlikbe, hogy legyen oka az érzelmes kis hőst játszania. Idegesen szívtam magamba a levegőt. Mi van, ha Damonka elbukik? Visszakapcsol valaminek a hatására és… nem, nem. Erre nem szabadott gondolnom sem. Az üvegre vetettem egy pillantást, ami csoda, hogy nem tört el, aztán a kijárat felé indultam. Valahogy nem hittem, hogy jelen pillanatban bármi más mondanivalóm lenne a számára. Azon kezdtem kattogni, hogy mivel érhetném el Elena kapcsolójának megnyomását, de… oké, tiszta játék vagy sem? Ugyanakkor volt más dolgom is. Példának okáért az ikrek, vagy a kis pipacs virág… nem köthettem le a figyelmemet pusztán a pokolbéli ügyekkel. Az ajtónál álltam meg, a kilincsre csúsztatva a kezem, onnan néztem el a nő felé. - Nos, akkor én eltűnök egy időre, ha már engedélyezted a kijárást… bár, legközelebb kétlem, hogy megkérdezem, mehetek-e. – Mértem végig kissé talán lenézően. Jelenleg ideges voltam és ezt tükrözte a viselkedésem is. Ha nem állított meg, akkor az ajtót kitárva léptem ki a trónteremből, hogy meglátogassam a kedvenc kis unokahúgaimat… Lizzie, Josie, egyet se féljetek, a nagybácsitok már közeledik.
From: Kai Parker
523 words ❖ Straight to hell ❖ Részemről ez záró lenne, köszönöm a kört
Who we are and who we need to be to survive are two very different thing
- Cade-et mondhatni első próbálkozásra megölték, ezt ne feledd. Engem? - mosolyra görültek ajkaim, aztán egy rövid nevetés is kicsúszott a számon. - Évszázadok óta holtan akarnak látni. Kriptába zártak, megölték a szövetségeseim, letuszkolták a gyógyírt a torkomon, leszúrtak azzal az átkozott vándor tőrrel. S tádám! - mutattam végig magamon, mint élő példán, merthogy az voltam. Nos, többé-kevésbé, ha az élőt szó szerint akarjuk venni. Többet nem is tettem hozzá, ebből levehette, hogy mire akarok kilyukadni. Engem nem könnyű eltenni láb alól, sőt, nyugodtan kijelenthetem, hogy lehetetlen. Kai pedig nem volt annyira ostoba, hogy ezt ne tudja ő is, persze mindenki a saját hibájából tanul. Ettől függetlenül nem rettegtem, hogy megpróbál kitúrni a kis birodalmamból, vagy örökre megszabadul tőlem, ilyesfajta félelmeim nem igazán voltak. - És különben is, a nők jobb uralkodók, mint a férfiak valaha is voltak, vagy lesznek. - Hiszen a legtöbb férfi uralkodót is egy nő irányította a háttérből, ami általában utólag derült ki. Nem mintha egy férfi nem tudna uralkodni, viszont könnyen befolyásolhatóak, ahogy Arcadius is, vagy épp a Salvatore fivérek, vagy megannyi férfi, akit hosszú életem során az ujjam köré csavartam. Kai nem ilyen volt, nála az érzelmek, vagy épp a vágyak nem nyomtak sokat a latba, ezáltal el tudtam képzelni róla, hogy hasonlóképp uralkodjon a Pokol felett, mint én. Még egy dolog, amit neki sosem mondanék.. Az sz betűs szó hallatán elkomorodtam, mert ebben is igaza volt, de annyira nem ismert engem, mint hitte. Régen igenis képes voltam a szeretetre, épp ez a naiv gondolkodás miatt lettem célpont a Mikaelsonok számára. Még vámpírként is képes voltam szeretni, bár egészen másképp, mint ahogy arról egy regényben olvasni lehet, merthogy sosem voltam önzetlen. S aki azt hiszi, hogy szeretni csak úgy lehet, óriásit téved. Kainak mindenesetre nem akartam kiselőadást tartani arról, hogy ez mennyire nem igaz, mert részben az volt, igaza volt, mégis szerettem volna visszavágni neki, már csak azért is, hogy beleköthessek. Helyette csak vállat vontam. - Egyformák vagyunk. - Nem, nem voltunk, de ő neki nem kellett mindenről tudnia. Nekem voltak érzelmeim, sőt, olykor dúltak bennem. Az évek leforgása alatt azonban ő is változott, még ha letagadja, akkor is, de az alap személyisége megmaradt, pszichopata hajlamaira ugyanúgy számíthattam. Szavain nevetnem kellett, hiszen aki ennyire a bosszúra összpontosít, hogy lenne képes uralkodni mások felett? Ő nem az a típus volt, aki megfontoltan cselekszik, vagy képes éveket várni, hogy beteljesedjen a célja. Ő mindent azonnal akart, amit részben tiszteltem benne... Viszont teljes mértékben nem adnám át neki soha a stafétát, semmilyen körülmények között, az ezer százalék. - Lassan a testtel, én drága démonom. - vontam fel a szemöldököm, és felemelt mutatóujjal néztem vele farkasszemet. - Legfeljebb a felét, ha az idősebbik Salvatore makacskodik. - sóhajtottam, mert benne volt a pakliban, hogy Damon keresztbe tesz nekem, ahogy már nem egyszer megtette. Hinnem kellett abban, hogy nem elég erős, és megtörik a szánalmas Elena Gilbert láttán, különben kénytelen leszek megosztani a birodalmam egy engedetlen démonnal.
Szavaival egy kicsit sem értettem egyet, habár felettébb nevetségesnek találtam, hogy ragaszkodott a tényhez, miszerint én is egy vagyok a semmirekellő szolgái közül. Ugyan már, pont én hódoljak be neki? Inkább nézze meg azt a pohár whiskyt, nem csempésztem-e bele valami mérget, vagy valami bénító löttyöt, amivel szórakoztathatom kicsit őt. Jah, illetve, nos… engem. Csak egy mindentudó mosolyt küldtem felé, ezzel zárva le ezt a témát. Ugyanis a másik jobban lekötött. Felnevettem jóízűen. - Ugyan, K.P. Ha Arcadiust meg tudták ölni azok a haszontalan majmok, akkor majd a te kiiktatásodra nem találunk megoldást? Vagyis ők. Vagy talán én… oh, vagy néhány démonka, akik utálják, hogy egy nő uralkodik felettük. – Szórakozottan nevettem rá, egy kicsit sem hatódva meg a komoly pillantásától. Persze, nyilván félnem kellett volna tőle, hisz ki más pusztíthatná el szerény személyemet, mintsem ő? De tudtam, ha nem akarna itt látni, már megszűntem volna teljesen. Vagy minimum bezár valamelyik tűzkatlanba… vagy ki tudja. Katherine kreatív elméje mit is találna ki a számomra, mint büntetés. - Vagy szeretet. – Egészítettem ki komolyan a rövid kis felsorolását, hogy miben nem jeleskedik e nemesnek nem mondható nőszemély. Jelentőségteljes tekintetet küldtem felé, mélyen a tekintetébe fúrva a magamét. Aztán annyiban is hagytam, hisz nem volt ezzel semmi célom. Sem magával a szóval, sem a tekintettel. A fogadás viszont annál inkább érdekelt, hiszen a hatalom… amit kaphattam ezzel, nos, kecsegtető volt. Hiszen, ha meglenne a hatalom, ha mindenki azt tenné, amit Én akarok, könnyű szerrel irthatnám ki azokat, akik ártottak nekem. S én csak hátradőlve élvezném, bár… …nem, ebben mi lenne az élvezet? Hm, gondoljuk csak ezt át. A továbbiakra csak egy bólintásra futotta tőlem, miközben megérintettem a nő derekát, kicsit közelebb húzva magamhoz, változtatva a pozíción, ugyanis kezdett elgémberedni a lábam. Torokköszörülés után néztem fel rá újra. Nekem is hasonló volt a meglátásom, mint neki. A Salvatorék szerették másra kenni a hibáikat és ez felettébb idegesítő tulajdonság volt, hiszen mindent ők csesztek el. Az „ahogy akarod” szavakra felvontam a szemöldökömet. Talán nem értette a mondatomnak a súlyát? A valódi jelentését? A soha, az soha. Még ha el is veszítem a fogadást, a franc fog behódolni a királynőnek. Persze, ha én győzök, követelni fogom a jussom, hiszen a „fele királyságról” van szó. Azt pedig nem szabad veszni hagyni. - Nos, nálam jobb kezekben lenne ez a pompás hely. – Ejtettem ki töprengve a szavakat, miután kortyoltam a whiskymből. A poharat vissza is raktam az asztalra, majd kezeimet a nő combjaira csúsztattam, onnan pedig a derekára. Aztán hirtelen magamhoz húztam és felálltam, majd őt magát visszaejtettem finoman a fotelbe, ahol ültünk még nem rég. - S meg is fogom szerezni, Katherine. Ebben biztos lehetsz. – Hajoltam oda hozzá, megtámaszkodva a karfán a kezeimmel. Annyira közel voltam hozzá, hogy a leheletem csiklandozhatta az arcát. Vetettem egy pillantást az ajkaira, mielőtt felegyenesedtem volna. - De addig is, élvezd ki, hogy egymagad irányítasz mindent. – Tettem hozzá szórakozottan, újból magamhoz véve a whiskyt, de ezúttal az üveget fogtam meg és abból ittam.