Valamiért sosem gondoltam arra, hogy valaha is viszont fogom őt látni. Butaság, tudom, kicsi a világ, meg hasonlók, mégis... talán csak annyira reménykedtem benne eleinte, hogy én magam is elhittem a végére. Azt gondoltam, elváltak útjaink, a világ hatalmas, biztosan messzire ment, pedig tudat alatt nem hittem ebben. Ugyanakkor ennyi év után nem kellett volna olyan hevesen reagálnom a jelenlétére, egyáltalán nem kellett volna, hogy érdekeljen, nem olyan értelemben, ahogy még mindig gondoltam rá. Örülnöm kellett volna, mert újra láthatom, meg kellett volna kérdeznem tőle hogy van, mi van vele mostanság, ehelyett moccanni sem tudtam, vagy egyáltalán megszólalni. A tüdőmből mintha az összes levegő kiszorult volna, ezáltal a szavak is bent rekedtek. A hideg futkosott rajtam, éreztem, ahogy a dzseki alatt libabőrös mindkét karom, a fejem pedig tele volt az emlékekkel. Még láttam magam előtt azt a pillantást, amivel engem illetett, ami azokban a pillanatokban csak az enyém volt, senki másé. Az érintését még a bőrömön hordoztam, az illata megrekedt a hajamban, amibe egykor szenvedélyesen túrt bele. Végül felsóhajtva szakadt ki belőlem a levegő, s egy aprót kellett ráznom a fejemen, így próbáltam kissé észhez téríteni saját magamat, nem sok sikerrel. Ott állt előttem, mint egy kísértet a múltból, mégsem éreztem annak, mert az érzéseim abban a pillanatban a felszínre kerültek, ahogy megpillantottam. Feszült a mellkasom, a szívem hevesen vert, a környezetünk pedig mintha megfagyott, vagy megszűnt volna létezni. Előbb szólalt meg, mint én arra képes lettem volna, szavaival viszont újra belém fojtotta a szavakat. Egy kényszeredett mosoly jelent meg az arcomon, bár nem értettem, egyáltalán hogyan voltam képes akár egy arcizmomat is megmozdítani. A fájdalom belém mart, hirtelen újra éreztem a hiányát, amit évek óta próbáltam már elnyomni, éreztem mindazt a keserűséget, amit a szakításunk hagyott bennem, mintha újra átéltem volna az egészet. - Szia! - szólaltam meg végül, igencsak vérszegény hangon, mint akit minimum akasztani visznek. - Hogy kerülsz ide? - Mindenképp tudni akartam, hogyan is lehetséges ez, bár talán nem kellett volna azonnal ezzel letámadnom. A pillantásával újra elérte volna, hogy újra belészeressek, ha nem szerettem volna még mindig épp úgy, mint akkor, mikor szakítottam vele. Ez valahogy sosem múlt el, s képtelen voltam elhinni, hogy valaha is elmúlna. - Én... - kezdtem, majd megnyaltam az ajkaim, úgy éreztem, mint aki hetek óta nem ivott. - Örülök, hogy látlak. - A nevét valahogy még mindig nem tudtam kiejteni, talán annyira megszoktam, vagy fájdalmat okozott volna. Mást nem is tudtam hirtelen mondani, teljesen kiürült a fejem, jellemző, amikor szükség lenne a beszédes énemre, elbújik, mint egy kisgyerek az ágy alá a vihar elől. Már csak egy plüssmaci hiányzott a kezemből, hogy teljes legyen a kép.
szószám: 437 || i wasted you || note: Ha bármi nem tetszik, sikíts! || kredit
Sosem tudtam elfelejteni azt a napot, ami évekkel ezelőtt történt. Szinte még mindig élénken szemem előtt lebeg, ahogy a vadászok úgy hagyták az ő testét. Ő volt talán az egyetlen olyan nő, akit még Electra előtt tiszta szívemből szerettem. Fájdalmat okoztak, kihasználták a lehetőséget és nem foglalkoztak azzal, hogy ő nem ártott még életében senkinek sem. Ha csak rá gondolok, érzem, ahogy a düh elhomályosítja elmém s ettől néha mozdulni sem tudok. Erről sosem beszéltem Electranak, túlságosan fájt az emlék, úgyhogy megtartottam magamnak, bár láttam rajta, hogy valami igencsak foglalkoztatja velem kapcsolatban. Mintha már sejtette volna, hogy nem mindent mondtam el neki. Biztos vagyok benne, hogy ha tudta is, hogy rejtegetek valamit, akkor sem hozta volna fel, mert látta rajtam, hogy nem szívesen tekintek vissza a múltamra és hát már amúgy is túl késő volt. Egy pillanat alatt vége lett, még csak fel sem fogtam. Nehezemre esett rá gondolni, de tiszteletben tartottam döntését, nem akartam rá erőszakolni egy olyan életet, amibe aztán belebolondul. Nem volt más választásom, elhagytam. Ez volt életem második nagy baklövése a szó minden értelmében. Valamikor megpróbáltam ugyan kapcsolatba lépni vele, de még csak nem is válaszolt a levelemre. Mintha el akart volna felejteni. Úgy éreztem, mintha csak egy rossz emlék lettem volna... Felpillantottam az épületek tetejére s eszembe jutott, mit meg nem kellett tennem azért, hogy egy szalmaszálat találjak, ami elvezet majd ahhoz, aki ezt tette velem. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, még akkor sem, ha tudtam, veszélyes vizekre eveztem. Nem foglalkoztam testi épségemmel, és miért is tettem volna, ha már nem maradt semmim. Minden, amit valaha magaménak tekinthettem, már a semmivé lett. Elhagyott a szerencsém és már nem volt mit tenni, alkalmazkodnom kellett, ezért hát követtem a nyomokat egészen ez idáig. Épp belemerültem gondolataimba, mikor egy ismerős arcot véltem látni velem szemben. Pár pillanatra volt szükségem ahhoz, hogy fel is fogjam, nem csak álom az, amit látok, hogy nem csak a képzeletem játszik velem s téveszt meg. Amikor már teljes mértékben bebizonyosodott róla, hogy nem csupán egy emlékkép, egy pillanatra a földbe gyökerezett a lábam. Szinte még éreztem leheletét bőrömön s az emlékek csak úgy feltörtek a tudatalattim legmélyebb bugyraiból, mintha csak csúfolódtak volna velem. Az orrom alá dörgölték, mekkora ostobaságot követtem el azzal, hogy hagytam elmenni. Okoltam is magam rendszeresen ez miatt. - Szervusz, szépségem! - Én törtem meg a hallgatást egy apró mosollyal arcomon. Tudtam, hogy szavaimtól emlékeket idézek fel, talán olyanokat is, amiket már rég elfeledtünk, de nem bírtam ellenállni. Megráztam alig észrevehetően a fejem, hogy kijózanodjak, de az illata csak elkábított. Álltam előtte, mint egy gyerek, izgatottságomban pedig már áthelyeztem egyik lábamról a másikra a súlypontom. Kihúztam magam és kihívón a szemébe néztem, mintha csak azt akartam volna mondani, hogy készen állok rá, hogy újból levegyem a lábáról hiszen itt volt a lehetőségem, hogy mentsem, ami még talán menthető.
Az utóbbi időben nem sűrűn gondoltam Őrá, csak egyetlen egyszer, mikor az általa írt levél a földre hullott. Azóta is abban a fiókban bújt meg, ahová nagy ijedtségemben hajítottam, nehogy Larissa meglássa. Nem mintha attól kellett volna tartanom, elolvassa kérdezés nélkül, sőt, szégyellnem sem kellett semmit az írottakon, viszont akkor beszélnem kellett volna róla, s arra még ennyi év után sem álltam készen. Hiszen még a nevét sem voltam hajlandó kiejteni, gondolatban sem, nem ám hangosan! Az életre persze jellemző, hogy akkor kavar be, mikor jó úton haladsz a felejtés irányába. Nem hittem volna, valaha viszontlátom, de arra sem gondoltam soha, miszerint valaha is vámpírrá változok. Ezek után nem kellene semmin sem meglepődnöm. Élet az, ami akkor zajlik, amikor más terved lett volna. Apám szerette ezt hajtogatni, John Lennont idézte, majd előadta, miként szeretett bele anyámba, mennyire váratlan dolog volt számára, mert egészen más tervei voltak. Szerettem ezt a történetet, reményt adott, még azután is, hogy minden rosszra fordult. Átváltozásom után már nem reménykedtem szerelemben, vagy úgy egyáltalán semmiben, annyira maradtam csak pozitív, amennyire ebben a szituációban lehetett. Ennél váratlanabb helyzetben még nem voltam. Kicsi a világ, szokták mondani, az ember azonban erre csak néha döbben rá, leginkább akkor, mikor olyasvalakivel találkozik, akire nem számított. A városban sétáltam, miután megittam a szokásos reggeli kávémat a lakásomhoz közeli kávézóban, a tiszta fekete lötty felébresztett, bár inkább megszokásból ittam. Szerettem, hogy felmelegít, az én esetemben nem csak a hidegebb évszakokban, s adott egy löket energiát, amire szinte minden reggel szükségem volt. Fülem mögé tűrtem a rövidebb hajtincseimet, amit nagyjából az átváltozásom után vágattam le, a változást így próbáltam elfogadni, azóta pedig kifejezetten megkedveltem ezt a frizurát. Lehullott falevelek keringőztek előttem a járdán, egy fél pillanatra lepillantottam a tarka táncosokra, arcomon mosoly ült, ami azonnal eltűnt, ahogy felemeltem a tekintetem. Minden érzelem eltűnt az arcomról egy pillanatra, csak meredtem a jó néhány lépésnyire lévő férfire, mielőtt a teljes döbbenet kiült volna rám. Szemeim elkerekedtek, a torkomban gombóc kezdett növekedni, a gyomrom nagyjából öklömnyi nagyságúra szűkült. Örülhettem, ha az elfogyasztott kávé benne maradt, s nem a járdán láttam viszont. Nem tudtam, mit mondhatnék, sőt, a lábaimat sem tudtam mozgásra bírni, egyszerűen földbe gyökereztek, a hangom pedig az egyik őszi szellővel elreppent. Rengeteg érzelem gyülemlett fel bennem olyan hirtelen, hogy azt sem tudtam, melyik az erőteljesebb bennem. A meglepettség, a düh, a szomorúság, vagy az öröm, aminek helye sem volt itt, mégis éreztem. Mikor az ember kezdi túltenni magát a történteken...
szószám: 407 || i wasted you || note: Ha bármi nem tetszik, sikíts! || kredit
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Démon – ok nélkül soha, senkit nem neveznek így. Az én olvasatomban legalábbis semmiképpen sem, éppen ezért volt annyira furcsa a nő szájából ez az egy szó. S pontosan ezért maradtam gyanakvó is egyben. Bár… elsősorban azért, mert úgy éreztem, a nő nem mond el minden részletet. Titokzatos volt és rejtélyes, avagy megfejthetetlen. Nem tartottam magamat túl jó emberismerőnek, pedig ezekben a helyzetekben jól jött volna némi segítség ezen a téren. Tényleg, vajon nincs ilyen varázsige, ami elősegíti, miszerint könnyebben megértsük embertársainkat…? Oké, miért is lenne?! - Hát persze. – Nyugtáztam a szavaira, melyekkel arra utalt, hogy nem démonra vadászunk, hanem egy enyveskezű tolvajra. Hogyne. Én meg most másztam le a falvédőről, ugye? Oké, a bizalmatlanság az alapcsomagomban benne volt és erről nem tehettem, de tény, hogy ő sem hagyott más lehetőséget, nem igaz? Máskülönben, ha tényleg egy piti kis tolvajról lett volna szó, a rendőrséget hívta volna segítségül, nem pedig elindul egymaga kutakodni egy fotóval a kezében. Mélyen szívtam magamba a dohányt, a szavaira pedig csak felnevettem, miután a füstöt kifújtam. - Áh, rossz tapasztalata van a zsarukkal? Így érthető, ha nem kér belőlük. Vagy talán… önt is keresik? – Mosolyogtam, ami miatt talán ugratásnak tarthatta a kérdésem. Részben az is volt. – Nem, nem vagyok. De egy… barátom a rendőrségen dolgozik és határozottan állítom, hogy jól végzi a munkáját és a rá kiszabott feladatokat. – Jegyeztem meg komolyan, majd amíg haladtunk a már említett szórakozóhely felé, bőszen szívtam a cigarettámat, sőt, útközben még egy szál előkerült. Amint odaértünk, a földön landolt, s eltapostam, majd… Az ördögbe, a nők mindig ennyire sietősek? A nő után léptem, de ő máris magánakcióba kezdett és újból a fotóval kezdett kérdezősködni. Bár ez is egy megoldás volt, de határozottan inkább a körbenézést javasoltam volna első körben, meg azt, hogy várjon meg. Azonban a nőnek szerencséje van, ugyanis a pincér felismeri a férfit és beszélni kezd a nőnek arról, hogy tegnap este itt volt és egészen hajnalig nem tudta kirakni az épületből. - Nos, ez már egy jó nyom… vagy pont, hogy elkéstünk? – Pillantottam a nőre, a számat húzva.
"CLOSE YOUR EYES, AND YOU'LL SEE THAT YOU'RE REALLY NEED!"
Egy félig összegyűrt térkép landol a köztér szemetesében. A viseltes útikalauzt egy segítőkész férfira cserélem. Reményeim szerint a közbenjárásával hamar a nyomára akadok a pokolfajzatnak és visszaszerzem tőle, amit oly pofátlanul elorozott tőlem. Bár nem látszik rajtam, haragom jól leplezem, de igen zabos vagyok rá. Felmerült bennem, ha végre viszont látom, üdvözlésképp kicsit megtaposom. -Eddig sem volt nagy hasznomra. - felelem kérdésére apró vállrándítással, majd hosszasan elgondolkodom, mit feleljek a következőre. Ha jobban meggondolom igaza van. Jobban vigyázhatnék magamra, noha nem a testi épségem miatt, mint amire ő gondolhat. Ügyelnem kell, hogy a legkisebb jelét se mutassam annak, hogy nem vagyok ember. Hallottam a vadászokról, akik ebben a városban tanyáznak, nem volna szerencsés felkerülnöm a térképükre. Roppant kellemetlen volna, ha folyton hátra kellene tekintgetnem mikor tűnik fel egyikük és akarná a fejemet a fegyvere hegyére tűzni. -Igaza lehet...idejöttem és nem vagyok felkészülve a nagyváros veszélyeire. - felelem végül. Hogy nem tudom a keresettem nevét, meglepődést okoz a férfinak. Engem pedig a felkészületlenségem. Igazán számíthattam volna erre, ha már ennek a semmirekellőnek a nyomába eredek. Miért nem tudtam benyögni egy Tomot vagy egy Bélát? De semmi vész, ebből legfeljebb annyi látszik, hogy nem ismerem valami jól azt, aki után kutakodom. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy többször is, alaposan végigmér. Vajon most mire gondolhat? Tuti a démon ütött szöget a fejébe. Nem gondolok semmi rosszra, mégis van valami furcsa, ahogy a démont és a vadászatot említi egyetlen mondatban. Miért fogalmazott így? Talán megsejtett valamit? Gyanakvó gondolataimat egy kedves mosoly mögé rejtem. -Sokkal inkább egy enyveskezű tolvajra. - felelem apró mosollyal. Újdonsült idegenvezetőm teljesen jogosan veti fel a rendőri segítség gondolatát, ahogy azt az ilyen helyzetek logikus lenne. Rendőrség?! A szemöldököm a szó hallatára magasra szökken a homlokomon. Mint amikor az ember valami éktelen ostobaságot hall és rátör a csodálkozás. Pedig voltaképpen semmi különös nincs a felvetésében. -A zsaruk szart sem érnek. - csúszik ki a számom. Láthatóan felettébb bizalmatlan vagyok a bőrkabátokkal szemben. Nem fejtem ki ugyan, miért vonakodom a hatóságoktól, annyi viszont lejöhet, hogy nem vagyok róluk valami jó véleménnyel. -Ohh...- kapok hirtelen észbe túl őszintére sikeredett mondatom után. -Remélem nem rendőr....és nem sértettem meg. - kérdő pillantással nézek rá. A férfi jobbra indul, és én követem őt. Egy népszerű szórakozóhely felé tartunk, ahová a pokollakó barátocskám is nagy eséllyel feltűnhet. Rövidesen meg is érkezünk a korábban említett, felkapott szórakozóhelyre. A férfi nem viccelt, valóban nagy az érdeklődés a hely iránt, hisz egy kisebb tömeg verődik össze a bejárat előtt. Várnak, hogy bejussanak. Kicsit körbenézek, majd kiszúrok egy nagy darab férfit közvetlenül az ajtó mellett. Ordít róla, hogy biztiőr. Odalibbenek némi felháborodást keltve a sorban állókból. Kapok oldalszélből pár cenzúrázatlan beszólást. Azt hiszik eléjük furakodom. -Elnézést. - szólítom meg a hegyomlást. -Látta már ezt a férfit? - mutatom meg a démonról készült képet.
Könnyedén elsétálhattam volna, magára hagyva egy bajba jutott nőt; de mégsem tettem. Megállítottam, s láttam rajta a meglepettséget is, miszerint… nos, valaki végre nem nézi levegőnek. Nyilván jólesett neki és értékelte. Bólintottam a szavaira, majd figyelemmel követtem, ahogy a kukába dobja a térképét. Ez meglepett, de meg is mosolyogtatott egyben. - Biztos, hogy az már nem fog kelleni? – Nevettem fel röviden, gyengén megrázva a fejemet. Oké, tehát az én kezembe adta a „sorsát”, nem igaz? A hős megmentőre. Na persze, én ilyen jelzőt amúgy nem aggatnék magamra. Hosszan vizslattam az arcát, miután elláttam néhány, azaz egy fontosabb tanáccsal. - Megesik néha…? Miért nem vigyáz magára jobban? – Érdeklődtem, majd félre is pillantottam. Nem mintha közöm lett volna hozzá, ugyanakkor én is szerettem veszélyesen élni. S engem nem csak autók csaptak el néha, hanem démonok, s más lények akartak egyenesen a halálba tuszkolni. Tehát, talán nekem kellene jobban vigyáznom, azaz megfogadnom a saját tanácsomat. - Hm? – Kíváncsian vártam, mi is a férfi neve, de végül nem kaptam folytatást. Felvontam értetlenül az egyik szemöldökömet, a nőt fürkészve. Olyan volt, mintha egyáltalán nem tudná, mi a neve annak a férfinak, akit keres. Akkor mégis… miféle közük lehet egymáshoz? Ezen töprengtem, s tőle némileg ellépve, hagytam, hogy igyon az ásványvizéből. Addig én a zsebembe mélyesztettem a kezem és ráfogtam a cigarettás dobozra, de végül… nem vettem elő. Most volt fontosabb dolgom, mint egy újabb koporsó szög beverése. Másrészt… ledöbbentett a „démon” szócska, mikor kiejtette a száját. Vetettem a nőre egy igencsak kérdő pillantást, mire rögtön korrigálni kezdett, de ezzel a gyanúmat nem oszlatta el. Végigmértem egyszer, majd még egyszer, végül félrepillantottam. - Oh, vagy úgy. – Ezúttal mégis elővettem egy szál cigarettát és az öngyújtómat; majd a szálat a számba rakva meg is gyújtottam töprengve, a gondolataimba merülve. Nem akartam, hogy azt higgye, kevésbé érdekel az ő démonja, de... a magam részéről kellett egy kis nyugtató, azt hiszem. Újabb démon. Mármint, még ha csak a beceneve is az, azért aggasztó volt. Beleszívtam a cigarettába, majd a számból kivéve kifújtam a füstöt, ezután fordultam újfent a nő felé. - Tehát egy démonra vadászunk. – Jegyeztem meg mosolyogva, s azért használva efféle szavakat, hogy lássam a reakcióját. Démon és vadászat és… talán ő is vadász? Ahj, miért kapaszkodtam bele ebbe a becézésbe? Mi van, ha valójában nem is démonról van szó? - Nem mellesleg van néhány hely a környéken, ahová érdemes benéznünk. Mindenesetre, a rendőrségen jelentette? Ha pénzt lopott öntől, akkor könnyebb volna bevonni a hatóságokat is, úgy gondolom. – Ingattam a fejemet, beleszívva újfent a dohányba. - Jöjjön csak. – Indultam el jobbra, de vártam, hogy ő is csatlakozzon hozzám. – Erre van az egyik legfelkapottabb szórakozóhely, talán ott megfordulhatott az ön démonja.
"CLOSE YOUR EYES, AND YOU'LL SEE THAT YOU'RE REALLY NEED!"
Néhány nappal ezelőtt csak futólag hallottam Denverről, nem terveztem, hogy a közeljövőben ideutazom, most mégis itt vagyok. "Vakon" egy térképpel a kezemben, mágia nélkül próbálok eligazodni egy idegen nagyvárosban, miközben pokolravaló társamat kutatom. Nem, nem és nem. És temérdek fejcsóválás. Sorra kapom a lehangoló válaszokat. Senki sem látta őt, nem hallott felőle. A nemek sajnos nem visznek előrébb, az idő pedig telik. Mit ne mondjak ez elég nagy kudarc eddig és legalább akkora időpazarlás... Na de, annyi pozitívuma legalább van, hogy megbizonyosodhatok arról, amit már amúgy régóta sejtek, hogy pokollakó cimborám mégsem akkora nagy ász, mint ahogy azt ő magáról állítja. Még hogy "rettegés fogja el azokat, akik szembe néznek vele...könyörgésbe foglalják nevét, bármerre jár". Ugyan, láthatóan a kutya sem emlékszik rá. -Sajnálom, de nem. - hangzik egy újabb válasz, amit furamód egy ajánlat követ. Már lépnék tovább a következő áldozathoz, de ez a kedvesnek látszó gesztus visszafordít. -Valóban? - nézek végig a férfin. Egész barátságos arca van és olyannak tűnik, aki jól kiigazodik az itteni betondzsungelben. Feltehetően helybéli. -Ez esetben örömmel veszem a segítségét. Köszönöm. - hajtom össze a kezemben lévő méretes útikalauzt és egy közeli szemetesbe hajítom, a továbbiakban nincs rá szükségem. Egyúttal jelzés a fiatalembernek bizalmam apró jeleként, hogy ezentúl rá és a helyismeretére hagyatkozom. A férfi még egy jó tanáccsal is ellát bónuszként. Azt javasolja: legyek figyelmesebb. Egy másodpercnyi zavartság ül ki az arcomra, majd amikor megemlít az autót, leesik mire is gondol. Valóban, két pillanattal ezelőtt, majdnem kivasaltak. Ahogy a többi száz ember, úgy az ő figyelmét sem kerülte el az úttesten való kockázatos és látványos átkelésem. A kocsi dobhártyaszaggató dudája és fékcsikorgatása felkeltette a környezet figyelmét, sokaknak még most is cseng a füle emiatt. Szavaira huncut mosoly fut végig ajkaimon. -Ja, néha megesik az ilyesmi. - teszek úgy, mintha mindennapos kósza apróság volna szélvédőre simulni, miközben felpattintom arcomra fekete napszemüvegemet. Örülök, hogy akadt segítségem, de úgy vélem rászorul némi infóra a keresett személyről. A fényképet látta, így a személyleíráson átugrom. Amúgy sem volna nagy segítség, teljesen átlagos külső, amolyan tucatember benyomását kelti, aki könnyedén elvegyül a tömegben. -A férfi neve...- kezdenék bele, mikor hirtelen elakadok. Basszus. Most mit mondjak erre, hiszen még én sem tudom a nevét. Persze ennyi idő után könnyedén aggathattam volna rá valami tisztességes emberi keresztnevet, de kényelmesebb volt csak "ledémonozni" vagy különböző Pokoli származására utaló jelzővel illetni őt. Kicsit megköszörülöm a torkom, mintha a nagy város pora okozná hirtelen jött szótlanságom. A táskából előveszek egy kis üveges, buborékmentes ásványvizet és belekortyolok. -...mi csak démonnak hívjuk. - legyintek, majd tovább folytatom. - ...rászolgált a becenevére...egy halom pénzt nyúlt le, szóval fontos lenne minél hamarabb megtalálnom őt, mielőtt elveri az összeset. - magyarázom, miközben lelki szemeim előtt látom, ahogy két kézzel szórja a megtakarításomat. -Kocsmák, játéktermek, esetleg kaszinók vagy didibárok. - sorolom a lehetséges helyeket, ahol ez a semmirekellő tanyát verhet. A kiindulópont megvan, így újdonsült idegenvezetőmre bízom a döntést, merre induljunk tovább.
A dolgok irányt változtattak. Legalábbis bennem kezdtek megváltozni a dolgok; egy fokkal nyitottabb voltam, s mégis, másik részről épp annyira voltam zárkózott, mintsem azelőtt. Blair elindított bennem valamiféle változást és hinni akartam abban, hogy jó dolog az, ha megnyílunk egymásnak. S ott volt Larissa is, aki egy kissé felkeltette az érdeklődésemet, mégis… neki még képtelen voltam „engedni”. Őt még kézzel-lábbal igyekeztem ellökni magamtól, mindenféle szimpátia ellenére. Hazel pedig…? Nos, azt hiszem, Ő az a nő, akivel sosem fogok megbékélni, ahogyan ő sem velem. Úgy vélem, ő még nálam is magányosabb típus és ő… nem hogy engem nem, de mást sem fog közel engedni magához. Ami nem baj. Én nem is szándékoztam rámászni, sem így, sem pedig amúgy. Oh, és Poppy, az a drága gyermek. Vajon jó ötlet volt a Denveri legénylakásomba költöztetni? Hinni akartam, hogy az biztonságosabb hely a számára, mint az a ház, ahol megölték a nevelőszüleit. Egyébként egyértelmű volt, hogy ki tette, vagy kinek a hatására követték el… Kai Parker. Egy részem meg akarta érteni, mekkora gyűlölet van abban a démonban, sőt, azt is; miért. De egy másik részem nem volt kíváncsi a válaszokra, csak arra fókuszált, miszerint végezzek vele. Lehetőleg örökre. De ugye, van egy aprócska bökkenő: véglegesen még mindig nem tudtuk egyik démonfattyat sem megölni. Csupán egy jegyet válthattunk a számukra a pokolba, ahonnan könnyedén vissza tudtak térni… újra és újra… meg újra… Örökös körfogás. Véget nem érő szituáció. Bosszantó. Annyira a gondolataimba merültem, hogy fel sem tűnt egy hölgyemény, aki igyekezett mindenkit megállítani és… várjunk. Majdnem elcsapta egy autó is! Kissé elkerekedtek a szemeim a látványára, majd megtorpantam, követve tekintetemmel az útját. Meg akar halni? Jobban is figyelhetne, hogy merre is halad! Bár ez rám is vonatkozik. Túlságosan is csak a gondolataimnak éltem az utóbbi fél órában, vagy lehet, több idő is eltelt már, mióta a várost róttam, újabb és újabb természetfeletti után koslatva. Sóhajtottam egy aprót, feszülten a tincseim közé túrva. Ekkortájt érhetett oda hozzám, s én kérdőn néztem rá, majd a következő pillanatban a fotóra. - Sajnálom, de nem. – Ingattam a fejemet gyengén, de mielőtt tovább mehetett volna, utána fordulva megérintettem a karját. – De ha akarja, segíthetek. – Nem tudtam, ki az a férfi, de gyaníthatóan fontos volt a nő számára, így… nem akartam figyelmen kívül hagyni úgy, mint az összes többi ember körülöttünk. Mintha nekik egy kicsit sem számított volna a dolog, habár jogos, nem? Miért törődjenek olyasvalamivel, ami őket nem érinti? Mindenkinek a saját gondja a legnagyobb és nem számít, mi történik az embertársainkkal. Tipikus felfogás és ez… ez egyébként nem túl szívderítő tény. - S ha megenged egy tanácsot… máskor legyen figyelmesebb. Láttam ugyanis, hogy kishíján elütötték magát. – Jegyeztem meg egy halovány mosollyal az ajkaimon, majd némileg oldalra döntöttem a fejemet.
"CLOSE YOUR EYES, AND YOU'LL SEE THAT YOU'RE REALLY NEED!"
Három napja csend és nyugalom. Szinte szokatlan. Lassan három napja színét se láttam a démonomnak, nem mintha hiányozna vagy ilyesmi. Egyszerűen csak nem vall rá, hogy szótlanul lépjen le. A harmadik nap délelőttjére kezd úrrá lenni rajtam az unalom. Se egy zuhanyzós poén, egy bosszantó megjegyzés. Kinyitom a hűtőt és különös érzés fog el látva, hogy nincs kizabálva, és senki nem pakolt vissza üres tányérokat a polcokra. Fura. Egy órán keresztül téblábolok a lakásba, mire elhatározom magam és sétára indulok. Odakint verőfényes napsütés, kellemes az idő. Szinte hívogatja az embert a szabadba. Körbejárom a környéket, kicsit kérdezősködök a démon után, de a kedvenc kocsmájában sem látták már napok óta. Különösnek találom, le mertem volna fogadni, hogy harmadnaposan találok rá valamelyik asztal alatt. Még az épület melletti árokba is belesek, hátha hazafelé jövet beleájult nagy részegségében, de hiába. Bár valóban fekszik ott valaki, de az határozottan nem ő. Egy másik szerencsétlen iszákos heveredett oda. Séta közben felmerül bennem a gondolat, mi van, ha megölték, és pajtikám visszaröppent a Pokolba. Emlékszem mindarra amit mesélt, nem először járna így. Már félig el is földeltem gondolatban, mikor szembetalálkozok az egyik haverjával és megtudom, hogy két nappal ezelőtt találkozott vele. Együtt kocsmáztak egy új helyen, ami nem rég nyílt. Síkrészeg volt, a biciklitárolóval veszekedett és Denverről hadovált. Azt ordibálta, hogy megöli az összes vadászt. Tipikus. Ezen mondata után sokan hitték róla, hogy valami fanatikus állatvédő. A sokadik sör után úgy döntött, hogy bebizonyítja a biciklimegőrzőnek, hogy ő kemény gyerek, nem csak a levegőbe beszél. Megígéri, hogy elhozza a vadásztársaság egyik fejét. Bizonyítási vágytól felbuzdulva leakasztotta a haverja bőrdzsekijét és azzal a lendülettel elindult gyalog az éjszakába. Feltehetően Denver felé. -Igen, ez rá vall. - Ismerem el, kicsit szégyenkezve miatta, de legalább tudom, merre induljak utána. Nem sokat tudtam erről a Denver nevű városról, csak annyit, hogy egy vadásztanya. Ez a magam fajtának sem feltétlen biztonságos, de vállalom a kockázatot. A démon az egyezségünkön felül még nagyon sok pénzzel lóg nekem. Egy hónappal ezelőtt úgy gondolta, hogy közös kasszán vagyunk és bátran lenyúlta minden megtakarításomat. Majdnem visszaküldtem őt a Pokolba...
Néhány nappal később Denver utcáin sétálgatok, kezemben egy méretes térkép, próbálok eligazodni. Egyszerű hétköznapi emberként próbálok boldogulni. Bár a mágiámmal előrébb lennék, ezúttal igyekszek minden feltűnést kerülni és mellőzni a varázslást. Ez nehezebben megy, mint gondoltam. Túlságosan hozzászoktam, hogy mindenhez az erőmet használom. -Hát ez totál gáz. - állapítom meg csalódottan életképtelenségemet. Annyira rátapadok a várostérképre, hogy észre sem veszem, hogy az aszfaltra festett csíkok mentén, egy piros lámpán keresztül gázolok át és közben majdnem kivasal két autó. A fékcsikorgatások és az ütközések hangjára tekintek fel a papírosból. -Basszus. - rongyolok át a túloldali járdára, és próbálok eltűnni a tömegben. Közben azon a helyen találom magam, amiről démon barátocskám beszélt. Legalábbis az egyik ilyen helyen. Itt az idő a faggatózásnak. -Elnézését. Kérem. Ne haragudjon. Nem látta ezt az ember? Bocsánat, látta ezt a férfit? - kérdezősködöm kitartóan az arra járóktól. Mindenkit lekapcsolok, még azt is, aki nem akar megállni nekem. Rámenősen, ahogy a kunyerálók és az adománygyűjtők szokták. Kérdezek és a képet az arcukba nyomom.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Vas. Szept. 30, 2018 11:36 am
Szabad játéktér.
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Összeszűkülnek a szemeim. - Édes ám a tudod ki… – sziszegem résnyire nyílt ajkaim között. Megérdemelné, hogy jól pofán vágjam, de olyan istenes, mélyről jövő haraggal. Ám szerencséjére, önuralmat erőltetnek ránk, pont azért, hogy elkerülhessük azokat az eseteket, mikor a rendőrt gyanúsítják meg bármivel. Ennyi eszem még maradt. Talán. Verekedős hangulatom meg amúgy is változik, megjelenik az értetlen én, ki nem igazán tudja, hogy mit is keres itt. Telefonomat előhúzom és az órára pillantok, hogy meglessem vajon m ennyi idő esett is ki. De még ezt sem tudom belőni. Egyik kézfejemet a szám elé teszem, rálehelek, ezzel ellenőrizve, hogy vajon mennyit ihattam, de a mentolos cukor keveredik a kávéval, melyben nem bújik meg egy cseppnyi alkohol sem. Ez megnyugtató, legalább eddig, még nem süllyedtem le. Hölgyem? Szemöldököm felszökken. Sok ezernyi kéretlen szó jut eszembe, melyekkel legérthetőbben kifejezhetném, hogy hívja csak az anyját vagy a nagyanyját hölgyemnek, ne pedig engem. Hát minek nézek én ki? Egy megfeslett öregasszonynak, aki a macskáival tölti otthon az estéit? Ne már. Csessze meg. – Én hívtam ide? – sóhajtok egyet. –Talán még arra is megkértem, hogy ellenőrizze a fogsoromat? –hangom kicsit sem barátságos. Lehet, hogy igaza van az embernek, s én hívtam ide. De abban biztos vagyok, hogy arra nem kértem fel, hogy az államat tartsa. Ha pedig véletlenül rosszul lettem és elkapni készült volna, akkor nem az államat ragadja meg, nem? Kezeit nézem, keresek valamit, esetleg fecskendőt, kis fiolát, bármit, ami adhatna magyarázatot arra, hogy mégis mit művelt velem. Kezeimet magam elé nyújtom, hogy megbizonyosodjak arról, nem remegnek-e. Légzésemet némiképpen normalizálom annak érdekében, hogy feltűnő kórjeleket állapítsak meg. De se hányinger, se szédülés, se semmi… Nincs olyan pontja a testemnek, ami indokolatlanul fájna, így még mindig nem értem, hogy mi a francot képzelt. S választ sem ad. Oldalra lépek, hogy elférjen mellettem. Véletlenül sem szeretnék újra érintkezni vele, mert még mindig nem tudom, hogy mit adott át, hogyan és miért. Telefonomat felemelem, s míg háttal van nekem, lövök egy képet, bár tudom, hogy ezzel nem sokra fogok menni. Mikor válla felett hátrafordul, kecsesen megemelem a jobb kezem, s mutatóujjamat megcsillogtatom neki. De nem azért, hogy a körömlakkomat mutogassam neki. Csak a lelkiállapotommal szeretném megismertetni. Ha elér hozzá az üzenet, hát elégedetten vigyorodom el, de utána nem indulnék. Pedig látom, hogy megáll, mintha várna valamire, de engem nem izgat. S bizony addig jó neki. Mert, ha rájövök egyszer, hogy mit tet velem, akkor biztos lehet benne, hogy nem egy szeretett teljes öleléssel fogom őt megjutalmazni. A telefonom megcsörren, ezzel hoz vissza rohanó világba, s szürke hétköznapokba. A rendőrségről keresnek, s behívnak, mellyel végre elérik, hogy testem mozduljon, s ne csak úgy álljak az utcán, m int valami kiállítási tárgy. Míg kocsimhoz szedem lépteimet, egy különös bejegyzésre leszek figyelmes, mely tőlem származik, s látszólag köze lehet az ismeretlen, állkapocs vizslató idegenhez. De olyan zavaros, hogy azt hiszem, egy kódfejtő sem lenne elég ahhoz, hogy megtudjam, mit is akartam jelezni magamnak.
Kezdőlap
|| 
Sosem tudtam elfelejteni azt a napot, ami évekkel ezelőtt történt. Szinte még mindig élénken szemem előtt lebeg, ahogy a vadászok úgy hagyták az ő testét. Ő volt talán az egyetlen olyan nő, akit még Electra előtt tiszta szívemből szerettem. Fájdalmat okoztak, kihasználták a lehetőséget és nem foglalkoztak azzal, hogy ő nem ártott még életében senkinek sem. Ha csak rá gondolok, érzem, ahogy a düh elhomályosítja elmém s ettől néha mozdulni sem tudok. Erről sosem beszéltem Electranak, túlságosan fájt az emlék, úgyhogy megtartottam magamnak, bár láttam rajta, hogy valami igencsak foglalkoztatja velem kapcsolatban. Mintha már sejtette volna, hogy nem mindent mondtam el neki. Biztos vagyok benne, hogy ha tudta is, hogy rejtegetek valamit, akkor sem hozta volna fel, mert látta rajtam, hogy nem szívesen tekintek vissza a múltamra és hát már amúgy is túl késő volt. Egy pillanat alatt vége lett, még csak fel sem fogtam. Nehezemre esett rá gondolni, de tiszteletben tartottam döntését, nem akartam rá erőszakolni egy olyan életet, amibe aztán belebolondul. Nem volt más választásom, elhagytam. Ez volt életem második nagy baklövése a szó minden értelmében.
mekkora ostobaságot követtem el azzal, hogy hagytam elmenni. Okoltam is magam rendszeresen ez miatt.
