To: Sonja Sinclair

Felvontam a szemöldökömet, mikor méregetni kezdett. Nagyon szellemes, hogyne. Hullákat említettem, s máris úgy méregetett, mint aki gyilkosságra készül és arra kíváncsi, beférek-e az autója csomagtartójába. A hajamba túrtam egy laza mozdulattal, igazítva a szőke fürtjeimen, majd igyekeztem visszarázódni a beszélgetésbe. Mondtam ezt, mondtam azt, próbálva terelni a szót, összezavarni őt, miegymás. De emberemre akadtam. Ez a nő okos volt, nem lehetett félrevezetni.
- Hát persze. – Megforgattam alig láthatóan a szemeimet, s megvártam, míg végez a telefonnal. Nem futottam el, pedig megtehettem volna és megpróbáltam volna tényleg örökre eltűnni a szeme elől. De nem. Tudtam, hogy meg kell oldanom így vagy úgy ezt az ügyet. Tovább járattam vele a bolondját, hátha feladja, de végül csak egy nevetést sikerült kicsikarnom belőle. Nos, legalább arra rájöttünk, hogy mindkettőnknek van humorérzéke. Pazar.
- John Doe? Kösz a tippet, édes, legközelebb majd ezt hozom fel. – Húzódtak mosolyra az ajkaim, de ezzel is csak az időt húztam, mint minden egyes szavammal. Aztán eljött az a pont, mikor azt mondtam magamnak, elég. Egyrészt nem szórakozhatok a végtelenségig, másrészt… én nem vagyok ilyen. Nem játszhatok senkivel, nem tehetek tönkre senkit sem így, sem máshogyan.
Habár észrevettem, hogy pötyög valamit a telefonján, de nem fordítottam rá nagy figyelmet. Talán hiba volt, sőt, de ezt ekkor még nem tudhattam. Megragadtam hát az állát, s a tekintetébe fúrtam a sajátomat. Éreztem, ahogy megfeszül, láttam a haragját, de nem eresztettem el. Csak kimondtam a szavakat, rábízva őt is és magamat is a képességemre. Felejtés. Milyen csodálatos volna, ha ezt magamon is tudnám alkalmazni, huh? Kitörölhetném a fél életemet és talán egy boldogabb ember lehetnék. Szép, naiv álmok ezek. Éppen ezért álmok. Ahogyan láttam, hogy a tekintete változik, s beleköltözik az értetlenség, megnyugodtam. Sikerült elfelejtenie. A kérdésére automatikusan engedtem el, de még így is kaptam a mozdulatából, avagy lökéséből.
- Elnézést, hölgyem… - Léptem hátrébb, mindkét kezemet felemelve. Ám az egyikben ott volt a rajz, így azt sietősen összegyűrtem és végül a zsebemben landolt a műremek. Nem kerülhetett vissza hozzá semmiképpen sem… soha.
- Ön hívott ide az előbb, nem emlékszik? – Kérdeztem vissza, értetlenséggel a tekintetemben, ahogy végül oldalra döntöttem kissé a fejemet.
Az utolsó kérdésére viszont nem volt logikus és épkézláb magyarázatom, így figyelmen kívül hagytam.
- Valójában, már itt sem vagyok. – Hosszan fürkésztem még, mielőtt elléptem volna mellette, hogy tovább mehessek. Ám valamiért nem hagyott nyugodni ez az egész helyzet, vagy ő maga. Hogyan szúrhattam el ezt ennyire? Néhány lépés után lelassítottam és a vállam felett néztem hátra rá. Aztán megálltam, de nem fordultam meg, csak gondolkodtam.
Sosem szerettem belevonni az embereket abba a világba, amiben éltem. Amióta csak az eszemet tudtam, avagy tisztában voltam a természetfelettiekkel, rájuk vadásztam. Aztán néhány hónapja még inkább magával ragadott ez… kiválasztott lettem. Vezetőként pedig még nagyobb súly nehezedett a vállamra. Felelősség. Életek. Társak. Beavatott tagok. Sok olyan dolog került napvilágra, amiről előtte fogalmam sem volt. Egy sokkalta veszélyesebb hely volt a világunk, mint valaha hittem. S ez… igazából, akár tud róla az ember, akár nem, a tényen nem változtat, nem igaz? Mégis, úgy próbáltam megóvni az embereket, hogy öltem, gyilkoltam, de úgy, hogy ők erről nem szereztek tudomást. Érdekes kettősség volt ez. Mintha hőst játszottam volna az éj leple alatt, álarcban, majd napközben, mint minden normális ember, munkába mentem volna és mosolyogtam volna, mint akinek az ég világon semmi baja.

547 words ❖ devil within ❖ note: hmhm... :<3:  

❖

To: Isaac

–Hullákat? – szökik fel a szemöldököm. – Eddig nem jutott ilyesmi az eszembe, de most, hogy mondod… – hátrébb lépek egyet, hogy jobban szemügyre vegyem. Tetőtől talpig jól bevések mindent az agyamba, ami egy kicsit is segítségemre lehet a későbbiekben, ha már Ő nincsen. A többi kérdését mintha meg sem hallanám, mert érzem, hogy van benne egy kis gúny is. Igen, nekem vannak odahaza bőven rajzaim róla, s egyáltalán nem szégyellem, elvégre azoknak köszönhetően állok most itt vele szemben, s végre nem hiszem magam akkora bolondnak. Elvégre létezik.
Szám széle megrándul, legszívesebben egy hiénákhoz hasonlatos nevetést szalasztanék ki magamból, ahogy elkezdi azt ecsetelni, hogy mégsem vagyok akkora művész. Azt hiszi ezzel sérteget, s megbánt, holott csak erősít a gyanúmon, mi szerint rejteget valamit. Már csak azt kellene kideríteni, hogy mit.. Kissé oldalra döntöm a fejemet, s érdeklődve nézem őt. –Nem készülök művészeti egyetemre és én egy szóval sem állítottam, hogy akkora csoda rajz lenne –fújom ki lassan a levegőt. – De te egyre mélyebbre ásod magad alatt a lyukat -  grimaszolok egyet, aztán a továbbiakban a telefon megzavar. Végig figyelem őt, várom, hogy pattanjon, de nem teszi. Marad, ami egy kissé elbizonytalanít az eddigi feltételezéseimben. De szerencsémre visszatér a kamuzáshoz, ezzel pedig kicsikar belőlem végre egy nevetést.
– Ez egyre jobb lesz – nevetek még mindig. Ikertestvér, mi? Hallottam én már cifra sztorikat, de ez tuti benne lenne a top10ben. Szánalmas. –Ennél még a John Doe is hihetőbb lett volna barátom – nevetek tovább, aztán a telefonomba írok egy emlékeztetőt a mai napról, hogy találkoztam vele, végül a zsebembe csúsztatom, hogy ismét minden figyelmemet élvezhesse.
Minden porcikám megfeszül, mikor hozzámér. Ütni akarok, jobb kézfejem már ökölbe is szorul, ám ő még így is gyorsabbnak bizonyul. Összeszűkült szemekkel nézek rá, harag tükröződik íriszeimben, ami szépen lassan, szavainak a hatására változik. Teljes értetlenség látható benne, ami leginkább annak a helyzetnek köszönhető, hogy nem értem miért néz, miért fog és ez egyre idegsebbé tesz.
– Elengedne? – morranok rá, s ha nem tenne gyorsan eleget a kérésemnek, még lökök is a kezén egyet. – Mit bámul? Nem látott még fehér embert? –förmedek rá továbbra sem, nőhöz méltó viselkedésben. Mivel nem tudom, mit keresek itt, s mégis mi a fenéért fogdosta az államat, így csak arra tudok következtetni, hogy valami rosszat kívánt tenni. Csak nem a legjobb emberrel kezdett.
– Amúgy meg mi a fenét képzel magáról, hogy az államat fogdossa? – kihúzom magam, hogy ezzel magasabbnak és magabiztosabbnak tűnjek. Holott ez egyértelműen nincs így. Zavar, hogy nem tudom mit keresek itt, ki ez az alak és mégis mennyi az idő. Az agyam már megint szórakozik velem, s lassan tényleg el kell mennem egy diliházba.

- ❖ Human ❖ note: Ez van..

❖

To: Sonja Sinclair

Minden agytekervényem valami megoldáson dolgozott, kikutat keresvén ebből a lehetetlennek tűnő helyzetből. Bár, tulajdonképpen a kezem ügyében volt az egyetlen mentőöv: maga a képességem, de egyelőre valamiért nem használtam. Mindig, bármiféle helyzetbe is keveredtem, először a magam módján igyekeztem megoldani azt. Nem akartam folyton egy képesség, avagy boszorkányság mögé rejtőzködni. Az életemben e nélkül is éppen elég varázslat volt.
- Nos, pedig valamiért mégis csak lerajzoltál úgy, hogy sosem láttuk egymást. Legalábbis, én nem emlékszem rád, abban egészen biztos lehetsz. – Pillantottam újfent a rajzra, majd vissza rá. A válaszra, miszerint háromhavonta jár kivizsgálásra, gondolkodóba ejtett. Bátran kijelenthetjük, hogy egy átlagos munkahely nem követel ilyesmit. Tehát valamiért egyből arra tudtam gondolni, hogy a rendőrségen dolgozhat, vagy valami hasonló helyen, ahol nagyon is fontos az, hogy az ott dolgozó 100%-ig beszámítható legyen. Azaz: makkegészséges, mindenféle tekintetben. Nos, pazar; nem csak jól néz ki ez a nő, de valószínűleg okos is, avagy semmi baja… …kezdhetek aggódni és a képességem előnyein gondolkodni?
Persze, hogy megmondta, miért akarja tudni, ki vagyok – de újfent rákérdeztem, hátha sikerül összezavarnom vele. Vagy úgy az egész beszélgetésünkkel. Arcom nem árult el szinte semmit, komoly voltam, amennyire csak tőlem telt, s egy arcizmom sem rezdült, bármiféle kérdést intézett felém. Őszintén szólva, ennél sokkal szorultabb helyzetekben is volt már részem.
- Oh, vagy úgy. Tehát te azt gondolod, hogy rejtegetek valamit. Mégis mit? Hullákat a lakásomban? Vagy rajzokat rólad az asztalom fiókjában? – A szemeit fürkésztem egy halványabb mosoly kíséretében, s amennyire tudtam, fogvatartottam a tekintetét. Aztán egyszerűen elmosolyodtam teljesen, s kissé „védekezőn” emeltem fel magam elé a kezeimet.
- Jó, oké, lebuktam. – Kezdtem bele, majd oldalra döntöttem a fejem. – Az előbb hazudtam. Egyáltalán nem vagy olyan jó művész, látszik, hogy amatőr munka. – Vallottam be töredelmesen, de egyáltalán nem őszintén. A másik kérdését figyelmen kívül hagytam. Aztán kapott egy telefonhívást, hála az égnek, viszont… nem próbáltam meg lelépni. Az gyanúsabbá tette volna a dolgot, így hát csendben álltam és várakoztam. Csak a sérült csuklómra pillantottam le, majd csúsztattam rá a kezemet. Még mindig nem nézettem meg orvossal, pedig talán nem ártott volna. Vagy legalább fájdalomcsillapítót szerezni. Ezen gondolkodtam, mikor visszalépett hozzám a nő.
- Mit? – Néztem rá. Mit kell tudnia? Oh, persze, még mindig nem jutottunk túl a „ki a fene vagy te?” kérdéskörön. – Rendben van, győztél. – Közelebb intettem magamhoz. – Elmondom. Valószínűleg az ikertestvéremmel találkoztál és nem velem… - Szinte suttogva ejtettem ki a szavakat. Nyilván rájöhetett, hogy hazugság az egész, de legalább azt is sejthette, hogy emberére akadt: belőlem semmit nem szedhetett ki. Aztán eljutottam arra a pontra, hogy azt mondtam magamnak, elég a bolondozásból. A hazugságokból. Egyszerűen tudtam, hogy jobb volna, ha elfelejtene újra, ezúttal teljesen. Megragadtam a sérült kezemmel az állát és magam felé fordítottam, hogy mélyen a tekintetébe véssem a sajátomat, s a képességemet használva megoldjam ezt az egész ügyet.
- Felejtsd el, hogy valaha láttál és beszéltél velem. Az álmodban felbukkanó arc nem hozzám köthető. – Kezem remegett, de nem azért, mert féltem, hanem sokkal inkább fájt ez a határozott mozdulat, amit tettem. A csuklóm, a törött csontok… az egész kezem megfeszült és fájt. Szabad kezemmel megpróbáltam elszedni tőle a rajzot, ugyanis nem akartam, hogy rátekintve újfent nyomozgatásba fogjon. S ezen felül csak remélni tudtam, hogy semmiféle papírt, rajzot, nyomot nem hagyott sehol, ami netán újra arra késztetné, hogy nyomozzon utánam.

543 words ❖ devil within ❖ note: sajnálom...

❖

To: IzzieBébi

Valahogy nekem ez így nem áll össze. Tudom, hogy mélyebben rejtőzik valami, mely hozzákapcsolódik. Itt áll előttem, látszólag magabiztosan, mégis mintha egy kicsinyke kétség benne is lenne. Bár tudnám, hogy miért és mire adna az magyarázatot.. Ha lennének bájos női trükkjeim, akkor most biztosa azokhoz folyamodnék, de én sajnos csak a nyers zsaru dumát ismerem.. S látszólag jelen helyzetben az nem igen hatásos.
– Ne haragudj, de nem szokásom random embereket rajzolgatni, akiket látok valahol az utcán lötyögni – húzom el az orromat, még ha a dicséret kissé meg is cirógatja az önérzetemet. – Nem vagyok egy elvont művész, nem ihletnek meg az emberek – főleg azért nem, mert általában nem vagyok képes elviselni őket. Még, hogy ihletet merítettem a valóságból.. nevetséges.
– Ühm, háromhavonta, munkahelyi ártalom – megvonom a vállamat. Nem olyan rossz az, ha szemmel tartják az embert. Emellett, még az is dicséretes, hogy akkor is meg kell jelenni a pszichómókusnál, ha valami rendkívüli történt. Nyilván mindenkinek nyűg, de legalább biztosan nem engednek ki elmeháborodottan az emberek közé.. Ha csak nem vagy jó játékos, mert ugye erre is volt már jócskán példa.
- Hiszen megmondtam, hogy miért akarom tudni – közlöm egyhangúan. Minek kell ismételnem magamat? Utálom, mikor értetlenek az emberek. Ráadásul, hirtelen kezd el pörögni a nyelve, ami eléggé felkelti az érdeklődésemet. Támad, terel és próbálkozik megtalálni azt a pontot, ahol robbanni fogok, vagy feladni. De sajnálatára, nem vagyok az a nő, aki csak úgy megtántorodik. Sőt. Tudok az idegesítő, fenekébe mászó típus lenni, de jobban örülnék, ha ezt kihagyhatnánk mára.
Szemeim megállapodnak a kezének mozgásán. Nem vagyok szakértő, de azért csak észreveszem, ha van valami gáz. S bár nagyon böki a csőrömet, ehhez már tényleg nincsen közöm, illetve ez csak mellékes számomra az egész történetben. A neve kell, hogy rákeressek, hogy kutassak. Ha nem adja meg, hát akkor a végén még be kell húznom neki egyet, hogy DNShez jussak. Hmm.. Elég csábító lenne ez a dolog, ha legalább még jobban provokálna.
– Tudod – édesdeden mosolyodom el, míg a papírért nyúlok, s ha kell ki is tépem a kezéből. – Azok szokta így viselkedni, akik rejtegetnek valamit – miért ne tudnám? Volt bőven szerencsém olyanokhoz, akik valamit szerettek volna eltitkolni, méghozzá azért, mert nem feltétlen voltak makulátlanok. – Elismerted, hogy jó rajz, még művésznek is tituláltál – kezdek bele a magyarázatomba úgy, hogy közben tekintetemmel vizslatom őt, a testtartását, az arcát, mindenét. Az sem zavar, hogy közel van vagy távol, eléggé gyenge nyomozói képeségekkel lennék megáldva, ha ilyesmitől megrogynának a lábaim. – Most pedig szeretnéd, ha elhinném, hogy jajj mégsem olyan, mint te vagy? – felszökken az egyik szemöldököm. S még folytatnám tovább, ám ekkor megszólal a telefonom. Mutatóujjamat felemelem, hogy ezzel jelezzem neki, még nem végeztem. Majd felveszem a telefont.
– Sinclair – szólok bele hűvösen, de a tekintetemmel nem eresztem a férfit. – Rendben hadnagy, utána nézek – nyomom ki a telefont végül egy rövidke cseverészés után. Nos, eddig nem közöltem azt, hogy miben is dolgozom, vagyis hát a kötelező vizsgálat tudomásom szerint nem sok helyen elvárt, de így kapizsgálhatja, hogy nem véletlenül nem hagyom annyiban a szálat, amin elindultam.
– Nézd, én tényleg nem akarok galibát, de tudnom kell – a nevét, azt hogy honnan ismerős hogy miért jár az agyamban, hogy mi történt. Miért van olyan emlékem, hogy egy barátnőmmel voltam valahol, amikor nincs is barátnőm, akivel bárhova elmennék? S miért kapcsolódik ehhez az emlékhez az Ő képe? Nem áll össze, nem találok kapcsot, s ha nem ad valami kis morzsát, akkor vagy megőrülök, vagy pedig őt fogom az őrületbe kergetni, mert egyszerűen képtelen vagyok ennyiben hagyni.

574 ❖ Human ❖ note: Kitartok, míg lehetséges.

❖

To: Sonja Sinclair

Felvontam az egyik szemöldökömet egy rövid pillanatra. Makacs egy nőszemélynek tűnt, s ez, azon az ominózus estén nem jött le nekem. Nem is beszéltünk szinte semmit, sőt, esélye sem volt mondani bármit, hiszen hamar elfeledtettem vele mindent. Aztán egyszerűen hazament a kérésemet követően. Most viszont itt állt előttem és látszott rajta, hogy komolyan tudni akarja, ki vagyok. Kezdtem sejteni, hogy a nagy rohanásban elronthattam valamit. Az „ismeretlen”, kihangsúlyozott szó nem váltott ki belőlem igazából semmit. Úgy értem, az arcomon semmit nem látszódott. Bár talán pont ez volt gyanús. Magam sem tudom.
- Bárki miatt aggódnék, aki ilyen lélekszakadva rohan utánam, s azt látom, kész összeesni bármelyik pillanatban. – Mértem végig a nőt, s úgy véltem, remekül kivágtam magam a szituációból. Vagy legalábbis jó lett volna. Összehúzott szemekkel figyeltem, mit szed elő, de amivel szembetaláltam magam, az… enyhén szólva meglepő volt, hiszen önmagam arcképe köszönt vissza rám egy papírról, rajzolt formában.
- Wáó. Ezt te rajzoltad? Én képtelen vagyok a pálcikaembereken túlmutató művészetre. – Nevettem el magam, terelve ezzel némileg a tényt, hogy ez a nő valóban emlékezett rám, sőt, lerajzolt. Keresett. – Bizonyára láttál már itt-ott és emlékeztél rám, majd papírra véstél. Nem szégyen az, ha a valóságból merít ihletet az ember. – Emeltem a tekintetemet a nőre a rajzról.
- Már ne is haragudj, de egy szóval sem mondtam, s nem is akartam mondani, hogy őrült vagy. Csak egy művész… talán. Gondolom. A rajzból ítélve. – Böktem a fejemmel a papír felé. Aztán felvontam a szemöldökömet. – Kötelező vizsgálat? – Kérdeztem vissza, ezúttal komolyan. Remek, úgy tűnik, valami rendfenntartóba botlottam… vagy valami olyasmibe. Sóhajtottam egy aprót. Érzékelhető volt a bizonytalansága, azt sem tudta, mit és hogyan kérdezzen, vagy épp mivel érveljen. Mégsem tágított. Nem akart. Én pedig még mindig azon kattogtam, honnan a fenéből emlékszik rám? Elintéztem mindent. Gondosan ügyeltem a részletekre… felejtse el azt, ami történt. A támadást, a vámpírt. Nem lehettem akkora ostoba, hogy azt nem mondtam, nem feledtettem el vele, miszerint én voltam az, aki ott volt… Sosem követtem el még ekkora hibát. Soha. De millióból egyszer előfordulhat, nem igaz? A fenébe is. Mélyen szívtam magamba a levegőt, azon gondolkodva, mivel vágjam ki magam a helyzetből. Miféle választ fogad el az, akinek voltaképpen e pillanatban semmi sem volna elég?
- Nem hinném, hogy egy név bármit megoldana. Amúgy is, miért mutatkozzak be valaki olyannak, akiről nekem fogalmam sincs, ki? Halljam, te ki vagy. Ki vagy, s miért akarod tudni, én ki vagyok. Nos, persze azon túl, hogy velem álmodsz… - Röviden felnevettem. – Vagy várjunk… - Előhúztam a sérült kezemet, majd azzal nyúltam a rajzért. Ha engedte, átvettem tőle, hogy jobban szemügyre vegyem. A fejemet forgatva néztem néhány hosszabb pillanatig. – Hm, ha jobban megnézed… figyelj csak… - Mellé álltam, a fény felé tartva a rajzot, s úgy mutogattam neki magát a rajzot, a férfi arcvonásait. Igazából mindent végigmutattam a rajzon. - …ez egyáltalán nem olyan, mint rajtam. S ez sem. – El akartam érni, hogy azt higgye... – Nem én vagyok, akit keres. – A szemem sarkából tekintettem rá, elég közel voltam hozzá.

496 words ❖ devil within ❖ note: össze tudlak vajon zavarni?

❖

To: Isaac

Szedi a lábait, ami gyanús. Ha nem lenne rejtegetnivalója, akkor biztosan nem így reagálna, tapasztalat. De én nem adom fel. Végre látok valami aprócska fényt abban a káoszban, melyet elmém kreált számomra, erre ő meg akar lépni.  A kis hamis.
Szedem a lábaim, s kishíján neki ütközöm, mert már annyira lendületben vagyok az „üldözése” közepette. De éppen megállok, s kissé zavartan pislogok fel rá. Kezdeti határozottságom pedig elbújik valahol és kiváncsian kukucskál, hogy ebből vajon mi lesz.
Bal szemöldököm felszökken, arcomra is kiül a „tudod kit nézzél hülyének” arckifejezés. Mély levegőt veszek, a kávét, mely még mindig a kezemben pihen, lassan beledobom a bal oldalamon lévő kukába, majd visszalépek, ugyanabba a távolságba, mellyel előtte voltunk, mielőtt ő távolodott volna.
– Szerintem az elmúlt pár hétben, egyetlen egy nap sem éreztem magam ennyire jól – kezdek bele a mondanivalómba, majd a belső zsebemben kezdek el kutatni. – De nagyon figyelmes tőled, öntől, hogy még így „ismeretlen” is aggódik – az ismeretlen szót kiemelem, mert látni szeretném, hogy arca miképpen rezdül rá. Ó igen, őrült vagyok. Elértem azt a szintet, hogy már ki se engednének a diliházból. Mindenhol ezt az arcot kerestem, s most még tetézi itt a helyzetemet azzal, hogy tagad. Csessze meg.
Végre sikerül előkotorni a szépen összehajtogatott lapot, melyet immár kinyitva nyújtok oda neki. – Pár hete folyamatosan ezzel az arccal álmodom, fel-felvillan, mikor nem kellene… nem ismerős? – bár csak rajzolt kép, de azért az arcvonások, melyek rá jellemzőek ragadhatatlanok. Az elején kezdetlegesek voltak a rajzok, tekintettel arra, hogy nem vagyok egy fantomkép rajzoló. De ez, ez kifejezetten jól sikerült, főleg így, hogy itt áll előttem.
– Ó igen, s még mielőtt jönnél a maga megőrült dumával… papírom van róla, hogy ép az elmém.. a múlt hónapban átestem a kötelező vizsgálaton – igaz ezek az álmok utána kezdődtek. Lehet, hogy a következő teszten nem megyek át ilyen könnyedén, ha az életemet így folytatom tovább. – Szóóval még egyszer, had kérdezzem meg. Ki a fene vagy? – a magázás, tegeződés váltakozása is sugallja, hogy tényleg eléggé bizonytalan vagyok. Tudom, hogy itt van, látom, meg érzem, de még mindig nehezen fogom fel, hogy nem az álmaim világában vagyok elmerülve, mint általában. Nem kell hősnek lennie, nem kell, hogy ismerjem. Csak adjon értelmet annak, hogy miképpen fészkelődött be a fejembe, ha elvileg soha az életben nem érintkeztünk. Hát az ember nap, mint nap lát más arcokat az utcán, mégsem álmodik velük hetekig, különböző emlékek kavalkádjában.

396 ❖ Human ❖ note: Nem mintha a folytatás jobb lenne..

❖

To: Sonja Sinclair

Szinte minden nap van egy vámpír, démon vagy másféle lény, akit el kell tenni láb alól. Ez alól tényleg nincs kivétel; ebben a szakmában nincs szabadnap. Ha arra gondolok, hogy mondjuk kellene egy civil munkahely is, azt mondom, köszönöm, de inkább kihagyom. Lélegezni sincs időm olykor, nem hogy még máshol is helytálljak.
A bekötött csuklómra pillantottam. A legutóbbi akció során megsérült, s még rá is segítettem a dologra egy edzés keretein belül, bár az nem nyúlt túl hosszúra. Blair. Meglepő volt, hogy végül egészen más irányba ment el a beszélgetés, mint azt eleinte gondoltam. Sóhajtottam egy aprót, miközben kezemet a zsebem mélyére csúsztattam. Volt némi elintéznivalóm a városban, tehát ezúttal semmiféle vadászati célzatom nem volt. Bár ha az utamba akadt volna egy drágalátos lény, bizonyára nem hátrálok ki a munka elől. Néhány fontosabb papírmunka, irodáról-irodára való járkálás után ismét tovább indultam. Csak be akartam ülni valahova, meginni egy frissítő… hm, akármit. Alkohol kizárva. Napközben ugyanis nem szerettem inni, nem engedhettem meg magamnak. Oh, merre is van a kedvenc helyem? S ekkor meghallottam valaki hangját. Ismerősen csengett, mégsem hittem, hogy ahhoz a személyhez köthető, akit néhány hete megmentettem. S ha mégis ő, mi a fenének szól utánam? Inkább úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna. Sőt, abba a tévhitbe ringattam magam, hogy nem nekem, hanem valaki másnak szólt. Igen, biztosan nem nekem. Még a lépteimet is sietősebbre vettem, s már nem érdekelt a kedvenc helyem sem – csak az, hogy minél messzebb érjek innen. Azonban hallottam a lépteit. Követett. Már semmi kétség nem fért hozzá, hogy hozzám beszél. Hogy engem keres. De miért? Megtorpantam végül. Magam elé néztem néhány pillanatig, majd felé fordultam. Először farkasszemet néztem a nővel. Igen, ő volt az. Fogalmam sincs, mi a neve, vagy milyen az élete, ki ő valójában… csak azt tudom, hogy meghalt volna, ha nem érek oda időben. Az a vámpír darabokra szaggatta volna mérgében. Láttam. Szinte most is láttam magam előtt a jelenetet, így gyengén megráztam a fejemet.
- Már megbocsáss, de… inkább az a kérdés, te ki vagy. – Vontam fel az egyik szemöldökömet. Csak egy ismeretlen alak akartam lenni a számára, hiszen annak kellett lennem. Nem is emlékezhetett rám! Bár, akkor jön a kérdés, hogy miért szólított le? – Szerintem összekever valakivel. – Jegyeztem meg, miközben tettem egy kósza pillantást a kezére, mely felém mozdult. De aztán hátrált és nem ért el hozzám. Újra ránéztem, tekintetemet az övébe fúrtam.
- Minden rendben van? – Néztem rá némileg aggódva. – Sápadtnak tűnsz. – Tettem hozzá, bár ezen szavaim igazságtartalma egyenlő volt a nullával. Csak terelni akartam kicsit a témát, valamerre másfelé… - Haza kellene menned, nem? – Mondjuk afelé, hogy eltávolodjon a közelemből, hiszen senkihez sem lehet közöm. Főleg nem egy civil nőhöz. Az ő élete békés és nyugodt, nem lehet köze egy magamfajtához. Tettem egy pillantást az órámra, ezzel azt sugallva, hogy dolgom lenne, s erre fel Ő itt van és feltart engem. Egyszóval: mindent bevetettem, hogy mérhetetlen távolságot állítsak fel kettőnk közé. Még egy lépést is tettem hátra, míg végül a másik kezemet is a zsebembe süllyesztettem.

499 words ❖ devil within ❖ note: hát szia

❖

To: Isaac

- Hahó Szívem, figyelsz te rám? – hallom anyám hangját a távolból. Mondjuk nincs is itt a közelemben csak a telefon túlsó végén, de most mégsem oly erőteljes, mint szokott. Csak bambulok magam elé. Úgy érzem, hogy a vállaimon nagy súly pihen. A fejem napok óta zsong, a munkában sem tudok úgy odafigyelni, mint illene. Pedig most nagyon szükség lenne arra, hogy ne essek szét. A kollégák, mint az éhes vadak, kik megérezték a hús szagát, egyre jobban rám akaszkodnak, s nem értem miért. Rajtam kívül van más nő is az osztályon, de őt nem szivatják ennyit, mint engem.
Egyszer sem fordult meg a fejemben az, hogy meghátráljak, de az elmúlt napokban bizony többször is eljátszadoztam a gondolattal, hogy hagyni kéne az egészet a fenébe és inkább keresni valami más állást. Elvégre pont a saját magam ügyében nem jutok előrébb, s ez egy olyan fajta kudarc a magamfajtának, melyet nehezen dolgoz fel.
– Nyugi anya, nem felejtettem el, holnap este találkozunk – szólalok meg végül miután a kávés pohárkából felszálló illatot magamba szívom.
– Pont ezt mondom, nem érek rá.. Merre jársz? – elemelem a telefont a fülemről és megnézem, hogy a beszélgetésünk mennyi ideje tart. Anyám 5 perce taglalja azt, hogy miért nem ér rá, én pedig ezt eddig fel sem fogtam? Ez egyre súlyosabb lesz..
– Ne haragudj anya, csak egy ügyön kattogok, le is teszem inkább, jó legyél – és hallom, hogy ő még mondana valamit, de inkább kinyomom. Az ember nem szívesen áll elő az anyjának azzal, hogy figyelj, azt hiszem megőrültem. Bár kétségkívül ismerne jó dilidokit, aki tutira kiszedné belőlem, hogy mi a baj, de annak meg túl hamar menne híre az őrsön.. Kell a fenének az.
Az éltető koffein adagot – mai napon a negyedik – éppen a számhoz emelem, mikor a túloldalon egy ismerős(!?) alakot vélek felfedezni. Félrenyelek, köhögök, kiköpöm a nedűt és a tekintetemmel követem a férfi mozgását. Na nem. Mit csak a tekintetemmel? Lábaim visznek utána, az úttesten átfutok, egy autó majdnem el is üt, s még én csapok oda a motorháztetőre dühösen, hogy mi a retket képzel, de nem állok le tovább vitázni. Szedem a lábaimat tovább, befordulok, ahol ő, s lépteimet sűrűbbre veszem, mígnem majdnem halló távolságba érkezem.
– Hé Te! – kiáltok utána, mintha csak egy tolvaj lenne. Testem megfeszül, a továbbiakról fogalmam sincsen, s tudom, hogy bőven lehetnék finomabb is. De több hete benne van az elmémben ez a fickó és még csak azt sem tudom, hogy kicsoda. Ha nem állna meg, akkor gyorsítok a lépteimen, ha viszont véletlen felkapná a fejét, s megtorpanna, akkor ugyanazzal a tempóval haladok felé, mint eddig. Egészen addig visznek a lépteim, míg karnyújtásnyira nem kerülök tőle.
- Ki a fene vagy? – döntöm oldalra a fejemet. Azt várom, hogy felébredjek. Mert álmaimban is mindig valahogy eddig jutok, de aztán a hatalmas ürességgel és csalódottsággal kell kikelnem az ágyból, mert sosem kapom meg a választ. Önkéntelenül nyújtom előre a kezemet, a filmek világával ellentétben nem az arca után kapok, hanem a karja felé, de félúton megállok a mozdulatban és még hátrálok is egy lépést. Mi a francot művelek?

504 ❖ Human ❖ note: Még mindig utálok kezdeni.

❖