Nem tudtam, mi lesz ennek a találkozónak a végkimenetele, nagyon vegyes érzések dúltak bennem. Szerettem volna még látni őt ezután is, ha már életben van, ugyanakkor megkönnyebbülés lett vlna, ha eltűnik, s nem látom többé. Oké, ez így volt teljesen igaz, mert bizonyára beleőrültem volna, ha csak úgy szó nélkül eltűnik, vagy úgy egyáltalán nyoma veszik. Rengeteg évet hagytunk ki, amit már nem pótolhattunk be, s amúgy sem tudtam már hogyan viszonyulhatnék hozzá. Szinte idegenek voltunk egymás számára, ami... rosszul esett.
- A vámpírokat gondolom annak általánosságban. Nem téged. - vontam vállat, zavarban voltam, le is néztem a földre addig, amíg újra hozzám nem szólt. Nehéz volt, a feltörő emlékek, érzések, s mellé még az átkozott ösztön, amit igyekeztem elnyomni magamban. Mindig is makacs voltam, már gyereknek is, később pedig határozott is, céltudatos, bármibe fogtam sikerrel jártam, persze csak ha akartam a dolgot. Ilyenformán nem volt annyira nehéz az érzéseket magamba fojtani, eltüntetni az életemből amennyire csak lehetett, az ösztönt is ugyanúgy próbáltam kordában tartani. Nem reagált a szavaimra, azokra, amiket saját magamra mondtam, de talán jobb is volt így. Nem akartam magyarázkodni, mesélésbe fogni, nem lett volna értelme, biztos sejtette is, miért tartom magam annak. Részben.
Az ő szavaira én nem reagáltam, mert nem tudtam mit mondhatnék neki. Talán nem változott volna semmi, talán igen. Ezt sem ő, sem én nem tudtuk volna megmondani, bár egész biztosan tudni akartam volna, hogy életben van, mégsem feleltem semmit, csak próbáltam a tekintetét követni.
Lehajtottam a fejemet, egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyom. Nem szerettem a múltra gondolni, a fivéreim halála utáni időkre, amit teljes némaságban töltöttem. Nem is igazán éreztem már semmit, ha a szüleinkre gondoltam, ami valahol szomorú volt, vagy talán csak szánalmas.
- Nem értem, mégis miért. Gyűlöltél, nem? Illetve... még most is. - nyeltem egyet, hol őt néztem, hol másfelé fordultam, nehéz volt szembenézni vele, olyan volt, mint egy arculcsapás.
Nem igazán tudtam figyelni arra amit mond, hiába hallottam minden egyes szót, de csak tompán, emiatt nem is voltam rá dühös. Néhány mélyebb lélegzet után sikerült életet lehelnem magamba, igaz, még mindig kicsit nehezen kaptam levegőt, s a lábaimban sem voltam teljesen biztos, megtartanak-e.
- Nem. Mármint... ez nem azzal jár, hogy engedelmeskedik valaki. Azt hiszem. - csóváltam a fejemet. - De minden egyes nap bántam, amiért utánatok mentem. - nyögtem ki végül, ez volt az egyik legnehezebb vallomás, ami aznap elhangzott. Azt már inkább nem tettem hozzá, hogy egy idő után már inkább nem is gondoltam arra az éjszakára, így nem is bántam minden nap, hiszen a bűntudatot is magamba temettem minden mással együtt. Mégsem volt pofám ezt elárulni neki, jobban is tettem a hallgatást.
- Az számít, amit az ösztöneim súgnak, amik amúgy nem is valódiak, lévén ötök tag vagyok... vagy az számít, amit valójában érzek és gondolok? - kérdeztem egészen komolyan, állva a pillantását. Ezzel kikerültem a válaszadást, ugyanakkor részben feleltem is rá a kérdésemmel. Nem tartottam ellenségnek, egyáltalán nem, ösztönök ide vagy oda. Semmi sem változtatott azon a tényen, a bátyám áll előttem.
Volt egy sejtésem, miért nekem háttal áll, de nekem eszem ágában sem volt ártani neki, megölni meg főleg! Egyszerűen nem fért a fejembe, miből gondolja, hogy megtenném. Vagy csak egy teszt volt az egész? Mennyire bízhat meg bennem, mennyire tartson tőlem... Ezt is el tudtam képzelni, bár nem ismertem már őt. Nem tudhattam, mi jár a fejében, vagy mit akar elérni a tetteivel, a jelenlétével, a szavaival. Tulajdonképpen én is furcsának találtam az elnevezést, de találó volt, mert elviekben megbíztunk egymásban, támogattuk egymást, vigyáztunk egymásra, mint a testvérek. Gyakorlatban egészen máshogy működött ez.
- Úgy nézek én ki, mint aki másik családot akart magának? - horkantottam, nem törődve a gúnytól csöpögő hangjával, ami egyértelműen féltékenységre utalt, vagy csak szánalmasnak találta a szervezetet. Igen, ez a szó jobban passzolt hozzá. - Egy kard választott ki. Ha tehetem, nem csatlakozom semmilyen "családhoz". - emeltem ki a szót, láthatatlan idézőjelet emelve rá. - Abban jó, hogy leköt, van célom, nem egy elveszett szar alak vagyok, illetve lehetnék rosszabb is... hiszen elvileg jót cselekszünk. - Azt azért érezhette a szavakból, a hangomból, hogy most, hogy ő itt áll előttem vámpírként, nem igazán tudom, tényleg jót teszünk-e. Legutóbb talán épp valaki másnak a fivérét öltem meg. Nem, ilyenekre nem is gondolhatok...

words: 706 ❖ - ❖ note: :hmphm:  ❖ kredit

Egyszerűen nevetséges volt. Olyan volt, mintha maga sem tudná eldönteni, mit higgyen vagy mit mondjon egyáltalán.
- Oh, most legalább bevallod, hogy szörnyetegnek gondolsz – Felnevettem. Az előbb még azt mondta, nem erre gondolt, de most kimondattam vele. Legalább ilyenkor legyen őszinte, nem igaz? Ahogy folytatta, hogy ő vadász, de ugyanúgy szörnyeteg, csak felvontam a szemöldökömet. Nem igazán értettem, miért tartja magát is szörnyetegnek, habár ha azért, amit velem és Ryddel tett, akkor tökéletesen egyet tudtam érteni. Vagyis nem egészen. A francba az egésszel.
- Ha tudod, hogy „élek”, az sem változtatott volna semmin. Hidd el – Jegyeztem meg egy fokkal csendesebben, mikor láttam, hogy ő maga nem tud mit kezdeni a helyzettel. Hogyan is tudott volna? Több, mint 20 éve volt ez az egész. Lehetetlen volt belegondolni egy „mi lett volna, ha” szituációba.
Elszóltam magam. Nem akartam, hogy tudja, követtem egy ideig, de már mindegy volt, hiszen kimondtam és ő fel is figyelt erre az információra. Meglepődött rajta, ez tisztán kiült az arcára. A szemeit fürkésztem néhány hosszabb pillanatig, mielőtt válaszoltam volna.
- Egy ideig igen, figyeltelek, Reagan. Figyeltem, hogyan okolnak téged a szüleink mindenért – Magyaráztam egy fokkal halkabban, majd megráztam a fejemet, ezzel ennyiben is hagyva a dolgot. Ennél többet nem kellett tudnia… még nem. Idővel el akartam mondani neki, hogy mit tettem. Azt akartam, hogy majd oka legyen gyűlölnie engem. Úgy éreztem, megérdemlem, még akkor is, ha voltaképpen miatta tettem azt, amit. Pont emiatt volt érdekes az egész… a haragom. Egyszerre akartam őt felmenteni minden vád alól és egyszerre akartam életfogytiglanra ítélni a bűnei okán. Persze, csak átvitt értelemben. A szüleinket azért öltem mert, mert jogtalanul bántak Reagannal, én mégis valami ostoba bosszú miatt álltam itt előtte. Talán kezdtem megőrülni végérvényesen.
Ahogy figyeltem őt, láttam, hogy érzelmi viharba került, de mégis igyekezett tartani magát és nem átengedni magát ezeknek az érzéseknek. Amíg figyeltem őt annak idején… láttam, hogyan zárkózik el fokozatosan minden érzelemtől. A válaszára meglepődtem, de arra sokkal inkább, hogy olyan volt, mintha kezdett volna… pánikrohamot kapni.
- Hé… - Meg akartam kérdezni, jól van-e, de végül becsuktam a számat. Nem azért jöttem, hogy pátyolgassam, nem igaz? – Felnéztél ránk, huh? Nem pont ezért kellett volna hallgatnod rám? Ránk… - A fejemet csóváltam. Nem tudtam, mi játszódik le benne, de úgy éreztem, nem is fogja magától kimondani. Mert már ez volt ő. Elzárkózott. Kizárt mindenkit. Vajon ez miattunk volt? Miattam és a fivérem miatt?
Megemelte a hangját, mintegy rám förmedve. Felvontam a szemöldökömet és újabb lépést tettem felé, hiszen hátrált tőlem.
- Hát az meglehet, Reagan… talán pontosan ezért vagyok itt, nem igaz? Mert megőrültem és azt akarom, hogy vess véget ennek… avagy nekem – Kitártam a karjaimat is, tovább figyelve őt. – Komolyan így gondolod? Nem vagyok az ellenséged, Reagan? Az ösztöneid is ezt súgják? – Kérdeztem némi éllel a hangomban. Tudtam, miféle társaság tagja. Bár nem tudtam minden részletet, de a vadászösztönös dologról hallottam és ez elég volt ahhoz, hogy próbára akarjam tenni őt.
Háttal álltam meg neki végül. Talán tényleg arra vártam, hogy leszúrjon azzal a karóval és vége legyen mindennek. Ugyanakkor Lexy arca is fel-felrémlett előttem, így tudtam, hogyha az öcsém tényleg megpróbálna ártani nekem, nem hagynám annyiban.
Tett felém egy lépést. A szemem sarkából néztem el némileg hátra, de a látókörömbe nem került be, így újra magam elé pillantottam és… csak vártam. Azonban mást nem tett. Nem jött közelebb, nem támadt rám.
A szavai, nos, bevallom: jólestek, de nem mutathattam ki. Nem kibékülni jöttem ide.
- Az ösztöneid csak egy béklyó, nem igaz? A testvériség egyik… ajándéka neked, nektek, ugye? Mennyire vicces egyébként, hogy testvériség a ti szervezetetek neve – A fejemet csóváltam, majd lassan megfordultam, hogy egymással szemben legyünk újra. – Mondd csak, legalább olyanok vagytok egymásnak, mint a család? – Érdeklődtem, de a hangomból a gúny sütött leginkább. Nekem nem volt családom, nem találtam új embereket magam köré… aki volt, azt én magam öltem meg, mert egy hatalmas nagy barom vagyok. De ha ő még új családra is szert tett… az már több lett volna, mint elég.

659 words ❖ I feel nothing ❖ note: öcskös   ❖ kredit

Olyan sokáig zártam el az érzelmeimet, hogy kis időbe telt, mire rájöttem, valójában milyen érzelem is az, ami szorítja a mellkasom. A fájdalom volt. A bűntudat is kínzott, de azt felismertem azonnal, évekig küszködtem vele, ahogyan a kínnal is, de... a bűntudatom valójában sosem tudtam teljesen elzárni. Mindig ott lebegett a fejem fölött, mint valami kard, ami időnként lesújtott rám. A fájdalommal viszont nem tudtam mit kezdeni. Mintha újra átéltem volna a halálukat... Valójában alig álltam a lábamon, bár igyekeztem tartani magam, erősnek mutatni. Abban viszont biztos voltam, hogy az arcom árulkodik, s hiába tudok titkolózni mások előtt, Ral előtt nem fog menni. Ő nem valaki más, ő a bátyám, akit halottnak hittem. Egy részem abban reménykedett, nemsokára magamhoz térek, az ágyamban lihegve, izzadtan, míg egy másik részem épp ettől rettegett.
- Teljesen mindegy, mi vagy. Igen, szörnyeteg lett belőled, de akkor is a fivérem vagy. - jelentettem ki azonnal, ez nem volt kérdés. - Én vadász vagyok, és szintén egy szörnyeteg. - nagyot nyeltem, miután halkan bevallottam neki az igazat. Hiába öltem szörnyeket, hiába mentettem ezzel embereket. Nem voltam én sem különb nála, sőt. Talán ő még vámpírként is jobb ember volt nálam.
Lehajtottam a fejem, nem tudtam mit feleljek, nem tudtam befejezni a mondatot, mert fogalmam sem volt, mi lett volna, ha tudok róla. Ha tudom, hogy életben van. Az vajon változtatott volna bármin is? Más ember lennék most, ha korábban tudom meg? Talán. De nem okolhattam semmiért Ralt, azonban ő megtehette. A szavain mindenesetre meglepődtem, ami ki is ült az arcomra.
- Várj! A nyomomat veszítetted. Ezt azt jelenti, hogy végig figyeltél? - Nem igazán tudtam, hogyan reagáljak erre, vagy mit érzek ezzel kapcsolatban. Azt hiszem túl sokáig zártam el az érzéseim ahhoz, hogy most kiigazodjak rajtuk. Ráadásul ez egy lehetetlen helyzet volt.
A szemeim égtek, ha nem tartom magam egy minimálisan, egészen biztosan könnyek szöktek volna beléjük, már ha még képes voltam a sírásra. Így viszont csak meredtem rá, a dühöm hirtelen el is párolgott. A körülöttem lévő dolgok viszont elmosódtak, rettenetesen szédültem, maga az egy helyben állás is nehéz volt. Igaza volt. Mindent elveszített, miattam. Minden erőmre szükségem volt, hogy felelni tudjak neki, s ne omoljak a földre, mint egy zsák.
- Azért voltam a nyomotokban, mert felnéztem rátok. - suttogtam lehunyt szemmel, kellett pár pillanat, hogy talpon tudjak maradni, vagy ne fulladjak meg. Akadozva vettem a levegőt, szinte sajgott a tüdőm.
Nem értettem, miért pont most jött, miért most... mikor bármikor megkereshetett volna. Nem érdekelt, mit mondott korábban, hogy nyomomat veszítette, nem tudtam elfogadni. Évekig halottnak hittem, emésztettem, gyűlöltem magam, aztán elfogadtam a halálukat. Eltemettem magamban minden mással együtt. Szó szerint érzéketlenné váltam, hogy meg tudjak birkózni a múlttal. Dühített, hogy most előttem áll, s hibáztat, mikor én is ugyanúgy a poklok poklát jártam meg, mint ő. Kicsit másképp, de én nem az ő álmát akartam megélni. Soha nem akartam igazából vadász lenni, nem gyűlöltem az összes szörnyet, kétségeim voltak, nem akartam ölni, még vámpírokat sem. Végül pedig meggyűlöltem minden lényt, pusztítani akartam őket, mintha az összes vámpír és démon hibás lenne a bátyáim halála miatt.
- A vámpírlét a józan eszedet is elvette?! - förmedtem rá, ahogy újabb lépést hátráltam. Nem akartam, hogy közelebb jöjjön. Nem akartam bántani, megölni végképp nem, viszont nem segített a viselkedése abban, hogy elnyomjam az ösztöneimet. Majd' szétrobbant a fejem a küszködéstől, mégis ellen kellett állnom, nem volt más opció. A halála nem volt opció. - Nem tudom miért jöttél, miért most... de nem foglak bántani vagy megölni. A bátyám vagy, nem az ellenségem. - bizonygattam, s így is gondoltam, viszont a bennem lakozó vadász igenis ellenségként ismerte fel a férfit, akit egykor mindennél jobban szerettem.
Tett pár kört körülöttem, mint egy cápa a vérző áldozata körül, majd háttal állt meg nekem, mintha... teljes mértékben megbízna bennem, vagy nem számítana az élete. Nem tudtam, melyik. A kezem még mindig remegett, mikor leemeltem a karóról, a másikat pedig kihúztam a zsebemből. Nem érdekelt az sem, ha látja, sőt, tulajdonképpen az sem érdekelt volna, ha megöl. Talán jobb is lenne úgy.
Tettem felé egy lépést, szerettem volna megölelni, vagy legalább megérinteni a vállát, biztosítani róla, hogy sosem tudnám gyűlölni, akkor se, ha ő lenne maga az ördög. Képtelen lennék rá. Felsóhajtottam, de végül nem mentem hozzá még közelebb, nem akartam veszélybe sodorni az életét, ugyanis nem lehettem teljesen biztos magamban.
- A vámpírt gyűlölöm, aki lettél. Az embert nem. Téged nem, Ral. De az ösztöneim... nem megy... nem tudom lerázni őket magamról. - feleltem teljesen őszintén, bár akadozva, nehezen jöttek a szavak.

words: 752 ❖ - ❖ note: :hmphm:  ❖ kredit

A szemembe hazudott és ki akartam nevetni, de végül csak egy fintorra futotta.
- Hiába próbálsz hazudni, Reagan. Az öcsém vagy… és ismerem minden rezdülésedet – Mutattam végig rajta, majd a tincseimbe futtattam az ujjaimat. Nem tart szörnyetegnek? Jó vicc. Ki az a hülye, aki beveszi? Mert én ugyan nem. Vadász volt, én meg vámpír, tehát ő volt a hős, én meg a szörnyeteg. Tudtam, hogy ezt gondolja, s nem értettem, miért nem volt olyan tökös, miszerint a szemembe mondja. Mitől félt? Attól, hogy átharapom a torkát, mint ahogyan a szörnyetegek teszik? Mikor kérdéseket tett fel, nyitottam a számat, de a befejezetlen mondata jobban felkeltette az érdeklődésemet.
- Ha tudod, akkor mi lett volna, Reagan? Mégis mi? Együtt éldegélünk, míg meg nem halunk? Vagy mégis mi jár a fejedben? – Fürkésztem a szemeit, már amennyire sikerült elkapnom a tekintetét. – Azért nem jöttem hamarabb, mert küszködtem ezzel a léttel. Később pedig a nyomodat veszítettem. – Közöltem komolyan, ezúttal mindenféle vád nélkül a hangomban. A valódi oka az volt, hogy mikor visszamentem, láttam, hogyan bánnak vele. Másrészt nehezen uraltam az éhségemet, nem tudtam kezelni az átváltozást, s nem szándékoztam az öcsémre bántani. A szüleink ez alól viszont nem voltak kivételek. Velük könyörtelen módon végeztem, legalábbis anyánkkal. Apánkkal az a vérfarkas banda végzett, akiknek elszórtam némi infót a híres Mr. Blairről.
Ahogy megemelte a hangját, sőt, kiabált, én magam is még dühösebbé váltam.
- Egy engedetlen gyerek! – Vágtam vissza és ha akkor ott vagyok előtte, biztos, hogy még taszítok is rajta egyet idegességemben. Az érzések tomboltak bennem és ez… ezt volt a legnehezebb kezelni. Vámpírként ezerszer jobban éreztem mindent. Beleértve a dühöt, fájdalmat… mindent. Feszültebbé váltam. – Pontosan. Mindent elvettél tőlem! – A nevetése (én annak érzékeltem), ha lehet, csak még jobban dühített. – Ne mondd, hogy te nem akartál vadász lenni. Hiszen pontosan ezért voltál folyton a nyomunkban, Reagan! – A szemeimet forgattam. Nos, legalább nem nekem kellett kimondanom, hogy mi mindent vett el tőlem… persze, a szívem mélyén tudtam, hogy tényleg csak egy gyerek volt, aki rosszkor volt rossz helyen. Nem szándékosan tette. Mégis… utáltam. Gyűlöltem ezt az egész helyzetet. Miért velem történt ez? Miért nem haltam meg én is a fivéremmel együtt? Annyival egyszerűbb lett volna, mintsem így élni… szörnyetegként.
Provokálni kezdtem, tesztelni a tűrőképességét, avagy feszegetni a határait. Láttam, hogy a karóért nyúl, de nem húzódtam el. Talán tényleg nem érdekelt volna, ha belém szúrja. Viszont, mikor erre gondoltam, a lelki szemeim előtt megjelent a szőke hajú lány; Lexy. Ha meg is kell halnom, nem azelőtt, hogy segítettem neki leszedni az átkát. Feltűnt, hogy elengedte a karót, habár ez egy kérdő tekintetet vont maga után. Az öcsém arcára néztem, majd tettem utána egy lépést.
- Miért nem? – Folytatta. Nem fog megölni, nem ezért jöttem… honnan tudhatná, miért jöttem? A szemeit figyeltem. – Neked mi a tipped, Reagan? Miért jöhettem pont most, pont ide…? Családegyesítés? Vagy gyilkosság miatt…? Talán tényleg vagyok olyan őrült, hogy a saját halálomat kívánjam Tőled? – Ismét körbejártam, majd megálltam előtte, de ekkor már háttal voltam neki. Karbatettem a kezeimet és az épület felé pillantottam. A vadászok főhadiszállására.
Valójában Lexynek sem tudtam megmondani, mit akarok pontosan. Túl sok érzés kavargott bennem az öcsémmel kapcsolatban és egyszerűen nem tudtam kibogozni őket. Egyszerre gyűlöltem őt és egyszerre akartam újra a karjaimba vonni, mint mikor kisgyermek volt. Az öcsém. Mindig is az volt, de elárulva éreztem magamat. Gyűlöltem ezt az egészet. De leginkább magamat.
- Gyűlölsz, Reagan? S azt, ami lett belőlem? – Kérdeztem egy fokkal csendesebben. Nem fordultam meg.

571 words ❖ I feel nothing ❖ note: öcskös... ❖ kredit

Is it a dream or a nightmare?

Akárhányszor ránéztem Ralra, nem akartam hinni a szememnek. Tényleg hihetetlen volt az egész... jelenléte. Mintha valami abszurd álomban lettem volna, ami valahogy egyszerre jó és borzalmas. A bennem élő gyermek szerette volna megölelni őt, de a jelenlegi énem ezt nem hagyhatta, az érzelmek így is majdnem leterítettek. Túl sokáig zártam el őket, valamint ezt a hatalmas titkot, ami felemésztett volna, ha engedek a kísértésnek, és gyakran előásom az elmém rejtett zugából. A nevetése kicsit megzavart, kizökkentett a gondolataimból, majd ahogy feleszméltem, megráztam a fejemet válaszul a szavaira. Valóban erre a szóra gondoltam, ám sosem mondtam volna ki hangosan, nem neki, nem... róla ilyesmit sosem mondanék.
- Nem. Nem erre gondoltam. - hazudtam, s nagyon örültem, hogy neki nincs meg az a képessége, ami nekem. Titkolózásban nagyon jó voltam, ez az utóbbi hetekben, hónapokban is kiderült. Már nem csak a bátyáim haláláért voltam felelős, bár Reed egy kicsit más volt. Őt nem önzőség miatt hagytam cserben.
Tovább hallgattam a szavait, s ahogy kitért Rydre, a kezeim remegni kezdtek. Zsebre dugtam őket, hogy ne lássa. Nem tudtam mit kezdeni ezzel az információval. Már meggyászoltam őket, elfogadtam a halálukat, mégis... Ral itt állt előttem, Ryd pedig nem. Ő tényleg halott volt. Ettől egyszerre könnyebbültem meg, s estem újra kétségbe. Nagyot nyeltem, de a gombóc így sem tűnt el a torkomból, úgy éreztem, a fulladás fenyeget. Nem kaptam levegőt, mintha minden oxigént elszívtak volna előlem. Ilyen borzalmasan már rég éreztem magam, olyannyira megszoktam az ürességet, a hirtelen jött érzelmek intenzívek voltak.
- Miért most? Hol voltál eddig? Ennyi éven át... én... ha ezt tudom, akkor... - Akkor mi, Blair? Nem tudtam volna befejezni ezt a mondatot, így inkább elhallgattam. Ha tudom, akkor nem hibáztatom magam? Nem élek félig remete életet? Ugyan már, hiába van "életben", attól még meghalt, s én vagyok a felelős a haláláért, ahogyan Ryd haláláért is. Ezen semmi sem változtat.
Ledöbbentem a szavain, hirtelen még dühös is lettem, holott teljesen igaza volt. Megmondta, hogy ne menjek utánuk, szépen megkért, én pedig rábólintottam. Mégis kimeréskedtem, s ezzel a vesztüket is okoztam. A dühöm viszont erőteljesen csapott le rám, nem tudtam türtőztetni magam.
- Csak egy gyerek voltam, Ral! - fakadtam ki, hangosabban, mint szerettem volna, szinte rákiabáltam. Mély levegőt vettem, bocsánatkérő pillantást küldtem felé, bár már nem szívhattam vissza amit mondtam. Ahogy a történteket sem csinálhattam vissza, bárhogy szerettem volna. - Nem mindegy, miért mondod ezt? Vadász akartál lenni, nem pedig préda. Én pedig elvettem tőled ezt a lehetőséget, tőletek... s a nyomdokaitokba léptem, mintha valaha is ezt akartam volna csinálni. - Ezúttal én nevettem fel, vagy inkább csak felhorkantottam, nem igazán tudom, minek is hangzott. El akatam mondani, hogy részben a haláluk miatt lettem vadász, bosszúból, haragból, tehetetlenségből. Mégsem mondtam el, hallgattam, teljesen fölösleges lett volna mindezt kimondanom.
A nevetés után kénytelen voltam újra elzárni az érzelmeimet, muszáj volt, különben szétrobbanok... ennyi érzelmet lehetetlen volt egyszerre átélni. Ép ésszel legalábbis, nem véletlen zártam el őket hosszú évekkel ezelőtt. Abban a pillanatban nem számított, mit gondol majd erről a bátyám, csak az, hogy elmúljon, megszűnjön minden érzésem. Így legalább az ösztöneimet is könnyebb volt elnyomnom, egészen addig, míg oda nem suhant elém. Az arcizmaim megfeszültek, ahogy összeszorítottam az állkapcsom, miközben az a kérdés visszhangzott bennem, mi a fenét művel?! Alig tudtam tartani magam, hogy ne essek neki, erre nekem ugrik, mintha direkt provokálni akarna. Az volna a célja?
Lassan körbejárt, miközben beszélt, bebizonyítva, miszerint tényleg provokálás a célja. Újra nagyot nyeltem, de a kezem akaratlanul is a karóért nyúlt, ujjaim rászorítottak a fadarabra, minden ösztönöm azt súgta, végezzem be, amit kér. Csak tegyem meg, egyetlen pillanat volna az egész, s már vége is lenne... csupán egyetlen mozdulat. Megráztam a fejemet, s lassan elengedtem a karót.
- Nem! - hátráltam egy lépést tőle. Még egyet. Hangom határozott volt, ugyanakkor érzelemmentes. - Nem foglak megölni, Raleigh. És van egy olyan sejtésem, hogy nem is emiatt jöttél. Tehát? Mi vezetett ide éppen most, ennyi év után? - A kérdések ezúttal komolyak voltak, s minden figyelmemmel a válaszokra összpontosítottam. Érdekelt, vajon őszinte-e hozzám.

words: 667 ❖ paralyzed ❖ note:  o_o   ❖ kredit

Fogalmam sem volt, mi játszódik le benne. Örül nekem? Vagy képtelenségnek gondolja, hogy itt vagyok? Netán valami sokkal negatívabbat érez az irányomba? Bár az biztos, hogy tele volt kérdésekkel. Hogyan lehetek itt? Mi történt velem? Hol voltam egészen eddig? Rengeteg dolog volt, amire válaszolhattam volna. Az viszont meglepett, hogy tényleg magára vállalta a halálom tényét.
- …ilyen szörnyeteggé, ugye? Ezt akartad mondani? Hát igen. Az lettem. Nem is tagadom. – Felnevettem. Ha tudná, hogy tényleg mekkora szörnyeteg lettem. Megöltem a szüleinket; de nem magam miatt, hanem miatta. Őt okolták azért, amiért meghaltunk Ryddel, pedig… a valóság sokkal árnyaltabb volt ennél. Nyilván én magam is okoltam Reagant, de a lelkem mélyén tudtam, hogy nem ő a felelős. Ő csak egy gyerek volt. Mégis, ha bűnbakot kellett keresnem, én is csak őt találtam meg.
- Nos, ő nem volt ilyen szerencsétlen, mint én… - Félrenéztem, majd vissza. – Azon a vadászaton én már egyszer majdnem meghaltam. Ryd megitatott annak a vámpírnak a véréből és… jah. Innentől már tudod, mi történt. Bárcsak ne ittam volna a vérből… - Tettem hozzá mélyen szívva magamba a levegőt. Aztán megráztam gyengén a fejemet. A szavakra kissé meglepődtem. Őt kezdtem figyelni, s bármennyire is suttogott, minden szavát kristálytisztán értettem.
- Tudom, hogy nem akartad. De kijöttél utánunk… holott világosan megkértelek rá, hogy maradj otthon. – Kissé élesen szólt a hangom, de vámpírként az érzések sokkal hevesebben tomboltak bennem, mintsem emberként. Megráztam gyengén a fejemet. – Mindegy. Már teljesen mindegy, mi történt. – Igazából csak magamat próbáltam ezzel nyugtatni. Hiszen… végtére is, bármi is történt, nem tudtam rajta változtatni. Nem lehettem újra ember, nem forgathattam vissza az idő kerekét. Nem tehettem egyszerűen semmit. Borzasztó érzés volt vámpírként a vadász öcsém előtt állni.
Ahogy érzelemmentessé vált az arckifejezése, kissé meglepődtem. Az előbb még teljesen más arcát mutatta felém, most pedig olyan volt, mintha egyáltalán nem számítana az, hogy visszatértem… hogy itt vagyok újra, a halottnak hitt bátyja. Ez is bosszantott. Bár nem hibáztathattam. Remek élete volt, olyan, amiről én csak álmodhattam annak idején, vadász volt, lélegzett, ÉLT… míg én… mondhatni egy élőhalott voltam. Egyre feszültebbé váltam, s mikor feltette a kérdést, odasuhantam elé, egészen közel.
- Azért, hogy befejezd, amit annak idején, kölyökként elkezdtél. Úgyis tombolnak benned az ösztönök, Reagan. Nem igaz? Csak döfd belém azt a karót, ami nálad van és vége. Nem kísértelek tovább. – Sziszegtem. Nos, nem vágytam a halált. Nem vágytam rá, de tudni akartam, a tulajdon öcsém bántana-e így… vagy elfogad olyannak, amilyen vagyok. Ösztönök ide vagy oda. Körbejártam lassan, alaposan végigmérve. Jól megnőtt, és tagadhatatlanul sármos úriember lett… oké, ezt nem tudtam nem észrevenni. Biztos tapadtak rá a nők, de a zárkózottsága kapcsán… sejtettem, hogy nem sokkal volt valójában dolga.
Végül újra előtte álltam meg, de nem tartottam semekkora távolságot sem. Mondhatni, tálcán kínáltam magamat, de nem felejthette el, hogy hasonlóan hozzá, én is vadásznak készültem. Sőt, a magam módján még most is az voltam; irtottam az arra szánt lelkeket és két lábon járó szörnyetegeket, csak épp vámpírként, „közülük valóként”, önjelölt igazságszolgáltatóként.

493 words ❖ I feel nothing ❖ note: öcskös... ❖ kredit

Is it a dream or a nightmare?

Nem akartam hinni a szememnek. Ral állt előttem, teljes valójában, de nem tudtam, mi döbbentett meg jobban. Az, miszerint életben volt, avagy az, amit érezni véltem? Minden egyes idegszálam megfeszült, az ösztöneim azt súgták, húzzam elő a karót, amit mindig magamnál hordtam az ilyen sétáimon, s döfjem egyenesen a szívébe. Ettől a gondolattól a hideg is kirázott, végigfutott a hátamon, egyenesen a fejem búbjáig. Erre még gondolni sem akartam, mégsem tehettem mást. Küzdöttem, minden erőmre szükségem volt, hogy ne rontsak neki, vagy legalább ne próbáljam meg. Nem akartam bántani, a halálát végképp nem kívántam, hiszen csak most kaptam vissza. Mégis... az érzés ott volt, nem tehettem egyebet, mint küzdök ellene a végletekig. Még sosem próbáltam azelőtt, Blackwelltől pedig sosem kérdeztem, hogyan csinálja, maximum megjegyeztem, miszerint nem értem őt. Nem igazán tudtam, mi a teendő ebben a helyzetben, ám egyszer már elveszítettem saját magam miatt a testvéreimet, még egyszer nem történhetett meg. A történelem újraismétli önmagát, de én ezt nem fogom hagyni, inkább meghalok, mintsem elvegyem az életét. Zavarodottan pillantottam rá, miután összeszedtem magam, a gondolatok áradatát viszont nem tudtam megfékezni. Ott keringtek továbbra is, hatalmas lódarazsakként zümmögtek, támadásra készen. Úgy éreztem, kicsúszik a talaj alólam, az eszem pedig menten elveszítem... Ez képtelenség. Életben van! Ezután rögtön a másik bátyám arca ugrott be, ami nem sokban különbözött az előttem álló fivéremétől. Külső szemlélő talán meg sem tudta volna őket különböztetni, én viszont minden egyes vonásukat ismertem, talán jobban, mint a sajátjaimat. Ahogy tett felém egy lépést, én úgy hátráltam, nem azért, mert féltem tőle, inkább őt féltettem magamtól. Viaskodtam magamban, hisz' egy részem azt súgta, ő már nem Ral, nem a bátyám, míg a másik megmakacsolva önmagát nem hitt ebben. Még egy lépést tett felém, mire én védekezőn felemeltem a kezeimet, tenyérrel kifelé.
- Nem... igazad van. Miattam haltál meg. Miattam váltál ilyen... - szörnyeteggé, fejeztem be gondolatban, hangosan viszont nem mondtam ki. Nem akartam őt még szavakkal sem bántani. Ráadásul épp próbáltam meggyőzni önmagamat is az ellenkezőjéről.
- Ryd? Ő is...? - kérdeztem esdeklő tekintettel, bár nem igazán tudtam, miben is reménykedem. Hogy él? Élet ez egyáltalán? És ha ő is vámpírrá vált akkor... és akkor? Az ő közelében sem fogok tudni megmaradni? - Nem akartam ezt. Nem akartam, hogy bajotok essen. Én csak... nem is tudom. Veletek akartam vadászni, együtt, ahogyan ti ketten. Sajnálom. - ejtettem ki az utolsó szót suttogva, lehajtott fejjel. Tudtam, ez nem segít rajta, kicsit bántam is, hogykimondtam, de már nem szívhattam vissza. Erőt vettem magamon, miközben mély levegővel szívtam tele a tüdőmet. Erősnek akartam tűnni, sőt, erősnek lenni, félretéve minden érzelmemet. Lehunytam a szemeimet, az sem érdekelt, ha ezzel a fivérem célpontjává válok, s újra kizártam minden érzelmet, vagy legalábbis tompítottam azokat. Érzelemmentesen meredtem rá, s kezeimet lazán zsebre dugtam. Minden erőmre szükségem volt ehhez, s nem is éreztem biztosnak ezt a védőpajzsot, mégis fent tartottam, erőnek erejével.
- Miért jöttél? - kérdeztem aztán, nem ítélkezőn, inkább csak kíváncsian, tekintetem immár nem csillogott érzelmektől, tompán néztem vissza rá.

words: 491 ❖ paralyzed ❖ note:  o_o   ❖ kredit

Ahogy várható volt, végül az öcsém lépett ki az épület kapuján. Követtem a tekintetemmel, méregettem, s egyszerűen… túlságosan fájt őt látni, ennyi év után. Mármint, mostanság gyakran jártam erre, de nem jöttem túlságosan közel. Ennyire… közel. Hiszen most meg akartam neki mutatni magamat. Talán annak idején Orionnak igaza volt; joga volt tudni, miszerint „élek”. De akkoriban még tombolt bennem mindenféle olyan érzelem, amit képtelen voltam leküzdeni. Talán sosem fogom. Sőt, hisz most is… most is gyűlölöm ezt az egészet. Azt, hogy miatta… nem lehetek az, aki akartam. Azaz nem miatta, de mégis, hiszen… a fenébe is. Hogyan utálhatom és szerethetem egyszerre az öcsémet? Ez a kettősség… egyszer még biztos, hogy szétszakít belülről.
Borzasztó volt látni, hogy ő elért mindent, amiről én annak idején álmodni sem mertem. S nem is lehettem már az, aki lenni szerettem volna. Vadász. Egy söpredék voltam a mocskos kis lények között. Olyasvalaki, akire csakis a halál várt.
Talán egy részem abban reménykedett, hogy majd Reagan végez velem.
Ahogy megtorpant, kissé összerezzentem, magam sem tudom, miért. Aztán nyeltem egy nagyot és lassan végigmértem. Látszott rajta, hogy nem hisz a szemének. Halott vagyok, ugye? Évek óta ezt hiszed, Reagan. De az igazság az, amit a saját szemeddel látsz. Itt vagyok.
Továbbra sem mozdultam, szavakat sem ejtettem ki a számon. Hagyni akartam neki időt, hogy feldolgozza mindazt, ami az orra előtt van. Bár az sem lepett volna meg, ha azt hiszi; megőrült. Hiszen ennyi év után… ki sétálna vissza a halálból?
Figyeltem, ahogy összegörnyed, majd némileg aggódva vontam össze a szemöldökömet. Már megszólaltam volna, de ekkor felegyenesedett és újra rám emelte a tekintetét. A szemeit fürkésztem, azt az ismerős szempárt… még mindig olyan gyermekinek tűnt, de ott csillogott benne valami furcsa, különös fény is. Megtörtnek láttam. Vagy csak én képzeltem bele. A becenév hallatán dobbant egyet a halott szívem; soha, senki sem hívott így, csakis ő. Azonban megdöbbentett, hogy felismert ennyi év után. Rydersonnal olyanok voltunk, mint két tojás, még a szüleink is gyakorta összekevertek minket, de Reagan valahogy… tudta. Érezte, hogy melyikünk kicsoda. Néha ámulatba is tudott vele ejteni.
Bólintottam egy aprót, majd elszakadtam az autótól, magam mellé ejtve a kezeimet.
- Én vagyok, Reagan. Rég láttalak, kisöcsém. – A szemeimben némi szomorúság csillogott, majd tettem felé egy lépést.
- Mondd meg Te magad. Tudom, hogy érzed… utána néztem ennek a híres szervezetnek, aminek a feje vagy. – Böktem a fejemmel az épületre, az Ötök Testvériségére utalva, majd vállat vontam. – Ösztönök, huh? Remélem, elég erős benned a vágy, hogy megölj. Hisz egyszer már… lényegében megtetted. – Rávillantottam a tekintetemet, de hamar szelíddé is vált. – Ugyan, csak vicceltem. Bár az tény, hogy vámpír vagyok. Gondoltam, ideje, hogy megtudd, mi lett belőlem… annyi év után. – Ingattam a fejemet és tettem felé még egy lépést. A reakcióit figyeltem, a mozdulatait. Kíváncsi voltam, miképp működik benne az a bizonyos ösztön; képes lenne a saját testvérére támadni? Ennyire lehetetlenség uralkodni ezen az erőn?

477 words ❖ I feel nothing ❖ note: öcskös... ❖ kredit

Is it a dream or a nightmare?

Egy ideje kissé meg voltam zavarodva. Jobban mondva, nagyon zavart, hogy valaki látott kiborulni. Nem uralkodtak el rajtam az érzések már hosszú évek óta, Lestrange viszont láttott egy... nem épp remek állapotban. Igaz, nem hozta fel a dolgot azóta sem, hallgatott róla, s igazán tiszteltem emiatt, mégsem hagyott nyugodni. Nem szabadott volna egy álomnak ennyire felzaklatnia, hiszen hosszú ideje nem kísértett már a múlt, azt gondoltam emiatt, sikerült elengednem. Ezek szerint mégsem. Ez zavart, bosszantott, el sem tudtam volna mondani, mennyire. Megpróbáltam túllépni rajta, talán némileg sikerült is, de ott volt a felszín alatt megbújva, s emiatt még inkább arra törekedtem, miképp minden érzést elnyomjak. Koncentráltam, meggyőztem magam, miszerint én irányítok, s nem uralkodhat el rajtam semmiféle érzelem. Elzártam az összeset magamban, jó mélyre, hogy még én se találjam meg. S újra bevált, újra a régi voltam, az érzelemmentes vadász, akit senki sem ért. A cyborg gúnynevet is rámaggathatták volna, hiszen sokan gondolták úgy, félig robot lehetek, mert élő ember nem lehet ennyire érzelemmentes. Engem ez tartott életben.
Korán keltem, pontban hatkor, s mivel ezúttal nem kellett senkinek órát tartanom, így foglalkozhattam a saját edzésemmel. Egy teljes óra hosszat gyakoroltam, erősítettem, levezetésképp kicsit ütögettem a zsákot, majd lezuhanyoztam. Már közben elhatároztam, járok egyet a városban, kicsit körülszaglászom, hátha belebotlok egy vámpírba, amire igencsak kevés esély volt. Akik idemerészkedtek, vagy nagyon ostobák voltak, vagy kezdők, esetleg informátorok. Leginkább Blackwell mániája volt mindez, én sosem álltam volna le egy vámpírral. Megértettem az ő álláspontját is, egyáltalán nem ítéltem el, amiért megkímélt néhányat közülük, biztosan voltak jobbak is, számomra viszont ők ragadozók voltak. A múltamat tekintve, egyáltalán nem volt csoda, hogy rájuk vadásztam, s nem ismertem kegyelmet. Kevés esély volt rá tehát, miszerint belebotlok egybe, de szerettem odafigyelni a városra. Ha meg is akartuk tartani a békét, muszáj volt járőrözni is néha. A kijárat felé haladtam céltudatos léptekkel, s miel nem szoktam hozzá, hogy látogatónk érkezik, először fel semtűnt a kocsinál támaszkodó férfi. Mikor kiértem a kapun, és elhaladtam mellette, hirtelen megtorpantam. Nem hittem a szememnek. Megráztam a fejem, megdörgöltem a szemeim, de még mindig ott volt. Elképedt arccal, tágra nyílt szemekkel bámultam a férfit. A bátyámat. Hirtelen megrohamoztak az érzelmek, még könnyek is szöktek a szemembe, amiket olyan gyorsan pislogtam ki, emiatt szinte észre sem vettem. Kapkodtam a levegőt, s meg kellett támaszkodnom a térdeimen, különben nem tartottak volna meg. Nem tudtam, mihez kezdjek ezzel a rengeteg érzéssel, hová rejtsem őket, hogyan zárjam ki őket, sőt, azt sem tudtam, miképp kellnormálisan lélegezni. Fülsüketítő volt, ahogy a tüdőm sípolva próbált oxigénhez jutni, a fülem csengett, forgott velem a világ. Lehunytam a szemeimet. Sötétség fogadott, azután pedig emlékek özönlöttek, nagyon nehéz volt kizárnom őket, különösen Raleigh és Ryderson arcát. Újra megráztam a fejem. Ezúttal némileg kitisztult az elmém, az oxigén is szabadabban áramlott a tüdőmben. Felegyenesedtem, s végre rá mertem pillantani a testvéremre. Egyenesen a szemeibe, amik egyszerre voltak idegenek és ismerősek. Mielőtt megszólalhattam volna, hirtelen megéreztem valamit. Egy ösztönt, AZ ösztönt, ami arra utasított, döfjek karót a húsába, át a csontjain, egyenesen a szívét megcélozva. Nyeltem egy nagyot, s pokoli nehezen ugyan, de sikerült uralkodnom magamon.
- Ral. - ejtettem ki halkan a becenevet, amit még én aggattam rá gyerekkoromban, mikor még nem tudtam kiejteni a nevét. Ráragadt, bár talán egyedül én szólítottam így azóta is.
- Mi a fene történt veled, bátyám? - suttogtam, képtelen voltam hangosan kiejteni a szavakat, a v betűs szót pedig kifejezetten kerültem. Nem akartam elhinni, nem hihettem el, amit éreztem. Nem lehetett vámpír, nem, ugyanis akkor... nem. Őt nem bántanám, soha. Egy hang a fejemben viszont megkérdezte; biztos, Blair?

words: 592 ❖ paralyzed ❖ note:  o_o   ❖ kredit

Amióta a városba jöttem, nos, a nyakamba vettem Aranyhajat – s időközben sikerült kinyomoznom, merre találom a bátyámat. A híres-neves Ötök testvérisége szervezet, a vadászok szövetsége… vagy nem is tudom, mi ez. Sokféle teróirát hallottam már erről az egészről, többek közt az is világossá vált a számomra, hogy nem válhat akárkiből vezető. De ezen felül… nem sok használható információhoz jutottam. Egyedül a pontos címet tudtam meg, miként hol tartózkodnak ezek a vadászok. Egyébként milyen képmutatóak… amíg a várost jártam, nem egy informátor természetfelettibe botlottam vele. Most akkor küzdenek a természetfelettiek ellen vagy összedolgoznak velük? El kellene dönteni. De nem volt kedvem beleszólni ebbe. Sőt.
Nem is tudom, mi vezérelt pontosan, mikor elindultam az épület felé. Látni akartam az öcsémet, ez tény, de… fogalmam sem volt, mit mondok neki, mikor előttem áll majd. Illett volna valami beszéddel készülnöm, huh?
Azt sem tudom, örülne-e nekem. Azt pedig, amit én tettem a múltban… egyelőre nem akartam az orra alá dörgölni. A sokadik dolog pedig… a mérhetetlen nagy féltékenységem az irányába. Talán nem is a Blair fivérek újra egymásra találása volt a cél, hanem egyfajta rivalizálás, ellenséges viszony kimondása. Vagy… ki tudja. Idegesített, hogy mi mindent elért, miközben én egy nyomorult vámpírként élhettem. Ez nem volt élet. S a másik tény, miszerint ellenségekké is váltunk ezáltal… mármint, mégiscsak a magamfajtákra vadászott, nem igaz?
Ahogy néha én magam is megtettem. Nem voltam rest eltépni a torkát a rosszfiúknak; bár őszintén szólva ebben a városban még nem tettem semmi hasonlót. Lexy rosszakaróit öltem volna meg, de nem akartam rossz benyomást kelteni. Szóval hagytam eltűnni őket, mielőtt megigéztem őket.
Ahogy az épület elé értem, avagy a kapuhoz, megtorpantam. Számítottam arra, hogy esetleg varázslattal védik a helyet, így nem mentem tovább, csupán… vártam. Aztán körülnéztem és kiszúrtam egy autót, ahhoz lépkedtem oda és dőltem neki, majd fontam keresztbe magam előtt a karjaimat. Nem tudtam, mikor bukkan fel az öcsém, de egy részem azt súgta, nem kell túl sokat várnom rá. Tekintetemet végigfuttattam néhányszor az épületen, az ablakokat fürkészve, hátha megpillantok valakit, de aztán egy idő után feladtam. Este volt már, sőt, kezdett sötétedni is, de ez nem igazán zavart.
A gondolataim egyre inkább Reagan körül forogtak és egyre feszültebbé is váltam. Nem tudtam napirendre térni mindazzal, amivé vált.
S a múlt… a múlt pillanatai is felrémlettek előttem. Az a vadászat. A sikolyok. S a vámpírok. A fivérem… Az, mikor sorra követtük el a hibákat, csak azért, mert összezavart minket az öcsénk jelenléte. Féltettük. De ha nem jött volna utánunk…
Ryderson még most is élne.
S én magam is ember lehetek.
Vadászhatnék, mint Ő most.
Az élet szörnyen igazságtalan.

429 words ❖ I feel nothing ❖ note: öcskös... hát rég láttalak ❖ kredit

Talán túlságosan elvakult voltam, talán pontosan Reg az az ember, akire hallgatnom kellett volna, mikor az ösztöneim mást súgtak. De ez nem róla szólt, nem arról, bízom-e benne, vagy adok-e a véleményére; hanem saját magamról és a megérzésemről. Mindig is azokra hallgatva cselekedtem, mindig is a belső kis hangomat követtem, és igen, sokszor mentem falnak emiatt, de ilyen vagyok; ez a hang pedig azt súgta, meg kell tennem. Így aztán mindegy, mennyire próbált józanságot verni belém bárki más, képtelen voltam meghallani őket. Az agyamat talán rá tudták volna beszélni, hogy adja fel, de a lelkiismeretem sosem nyugodott volna bele.
- Nem érdekel a békéje, sem a túlvilág, sem másnak a szentsége. Egy közülünk, közénk való, és közöttünk a helye. - erősködtem. Nem csak az zavart, hogy a sírhelye, ha nevezhetjük annak a gödröt, az isten háta mögé került, mintha valami névtelenül elesett harcos lett volna, hanem az is, hogy nem láthattam. Nem láthattam a saját, két szememmel, hogy tényleg elment. Azt mondják, jobb így, mert úgy marad meg a fejemben, amilyen volt - csakhogy az én fejemben nagyon is él, és képtelen leszek feldolgozni, hogy elvesztettük és hogy soha többé nem jön haza, míg nem láthatom, mi lett vele, és nem tudatosíthatom magamban, hogy egy nap velünk is ez lesz. Látnom kell őt, a saját békémről kell gondoskodnom, mielőtt figyelembe venném az övét. Titokban ugyanis még mindig hazavártam.
Megszorította a karomat, s bár nem mondom, hogy tőből letépte volna, de erősebb volt, mint szokott. Odavillant a szemem, majd vissza rá értetlenül, ahogy habogni kezdett. Ha nem értem, akkor miért nem magyarázod el, hogy megértsem végre?
- Mi van veled mostanában, Reg? Olyan... Furcsán viselkedsz. - Nem kellett elrántanom a karomat, mert magától is elhúzta a kezét. Azt reméltem, ha kicsit enyhítek a hangulaton, talán partner lesz benne és eltemethetjük ezt a különösen alakult beszélgetést. Úgy tűnt, bevált, legalábbis végre elmosolyodott, amitől csak még szélesebben jelent meg az arcomon a lenyomata.
- Persze-persze. Valld csak be, hogy belém vagy zúgva! - cukkoltam tovább, és oldalvást fordultam, hogy tovább induljak a motorom felé. Őszintén szólva a legkevésbé sem gondoltam, hogy bármit érezne irántam barátságon túl - abban sem voltam biztos, hogy ami kettőnk közt kiépült az együtt átdolgozott hónapok alatt, az barátság-e a részéről egyáltalán. Részemről határozottan az volt, és az egyik legerősebb testvéri viszony. - Sürgősen? Ennyire elviselhetetlen vagyok? - A fejemet csóválva csípőre tettem a kezem. Tény és való, nem lenne rossz minden reggel ugyanazzal az arccal együtt ébredni, de hát ahogy ő is mondta, ennyi munka mellett mégis kinek lenne ideje egy párkapcsolatra? Csodálkozom, hogy a saját testemmel-lelkemmel képes vagyok törődni, nem hogy valaki másé is az én gondom legyen.
- Ez a beszéd! - Vidám bólintással vettem tudomásul, hogy velem jön. Az út Mystic Fallsba nem túl hosszú, de motoron mégis csak kényelmetlen lenne, így egyértelműen az autók felé böktem. Ezzel pedig az is eldőlt, hogy ő vezet - én meg a kocsik, hát mehh. - Kocsi, és menet közben mesélek. Jobban megered a nyelvem, ha felpakoltam a kesztyűtartóra a lábam... - Természetesen cipő nélkül gondoltam, bár talán ismert annyira, hogy tudja, nem szándékozom összekoszolni a drágaságát. Ha a motorom lehetővé tenné, én is ölnék érte, ha valaki cipőstől pakolgatná rajta a lábait.
- Egy informátorom informátora ismer valakit Mystic Fallsból - kezdtem bele, de közben intettem neki, hogy haladjunk. A veszekedéssel már így is rengeteg időt elpazaroltunk. - Állítólag ő hajlandó lenne mesélni néhány dolgot Zack utolsó bevetéséről, de csakis személyesen, máshogyan nem. Úgyhogy Mystic Fallsba megyünk és kikérdezzük, utána pedig jöhet a hely, ahol meghalt. - Ez volt a terv, ennek hosszabb, bővített változatát pedig az úton óhajtottam kifejteni. Ha hajlandó volt felajánlani a kocsiját, akkor bedobtam a hátsó ülésre a táskámat és elfoglaltam az anyósülést. Mennyivel kényelmesebb, hogy nem nekem kell vezetnem!

open your eyes

@