Talán rá kellene végre ébrednem, hogy nem is az élet kegyetlen, s miként nem maga a sors okolható mindenért. Hiszen lássuk be; a döntéseket mi határozzuk meg, míg.. amire én áment mondtam, az úgy is volt. Én döntöttem el, miszerint nem küldök ki senkit és csendben maradok, míg a többiek mit sem sejtettek a vészjelző üzenetről, amit persze, Zack Reed hagyott az utolsó pillanatában. Lehetett volna ott más is, akármelyikünk, s akkor felvetődne a kérdés; vajon ő hogyan döntött volna? Meg kellett hoznom egy jelentős tényt és nem alaptalanul. Nem, azért tettem, amit, mert élveztem, hanem, mert szükséges volt. Ha szólok és a többiek gondolkodás nélkül odamennek, akkor.... ki tudja hány halott lett volna még, vagy egyáltalán lélegeznének-e. Nem Zack hibája volt a hullandóság, viszont... nem tehettem mást. Megvolt kötve a kezem a démonok által, amennyien ott voltak, s ahányan meghaltak. Aznap nemcsak vezetőt vesztettünk el, hanem vele együtt egy kisebb csapatnyi katonát. Hősies, bátor és elszánt embereket, akik teljesítettek egy rosszul megítélt parancsot. Gyakorlatnak kellett volna lennie, míg a többiek... Az egész egy csapda volt.. s mire szólt... már szinte mindenki más... ők... meghaltak. Minek áldoztam volna be még több embert? Vagy mi értelme lett volna az erősítésnek? Ezért inkább úgy döntöttem; haljon meg, ő és az a pár vadász. Tudom, tudom... nem mentségeket keresek, vagy kifogásokat, egyszerűen csak... Nincs csak, igaz? Vétkeztem, egy árulást követve el magunk ellen, ami, ha kiderülne... kizárnának, megbélyegeznének, sőt... akár meg is ölnének. Nem is értem, hogy ez az idióta Wallace-kard miért engem akart. Hagyott volna inkább bent égni abban a mocskos házban, amelyet én magam gyújtottam fel... Ott és akkor; megakartam halni. Most pedig.... bűnöket bűnökre emelek, hibákat hibákra halmozok, s mint vétkes lélek megbocsátást várok. De kitől? Istentől? Mert, ha létezne... ez... ez itt... nem lenne a Földön. Akkor kit akarok áltatni? Önmagam? Másokat? Azt, aki lenni akarok és sosem leszek? Vagy azt, ami vagyok? Igen, elismerem, egy sorozatgyilkos vagyok. Egy őrült félnótás alak, aki rohangál egész nap a fegyvereivel, s ha nem állatokra vadászik; úgymond szörnyekre, akkor az emberekre. Mindkét félt ölöm, mindegyiket... mindenkit... és álszentként előadom, hogy "hű, váó, meg ez és az.." Közben meg... nem vagyok jobb, mint a természetfelettiek. Kicsit sem vagyok az. Sosem voltam jó ember, hiszen megöltem az egész családomat.. - Igazad van, megérdemli... - Nyelek egy nagyobbat. - ...de ettől nem tér vissza, ahogy nem is lesz békésebb, ha bolygatjuk a sírt... vagy azt a gödröt, ahol van. - Nem, nem vagyok dühös és nem, nem haragszom rá. Akármit is szűrt le az előbbi mérgemben levezetett reakcióból, az csak puszta zavartság; a lebukásom tényének kockán forgása. Épp ezért is kellett tökéletesen biztosra mennem az ügy kapcsán. Vagy le kell zárnunk itt és most, vagy vele kell mennem és elterelnem azokról a szálakról, amik hozzám köthetnék az egészet. Tudom, ez rohadtul nem fair... S lehet, hogy hazugság, de meg kell óvnom... meg kell védenem őt. Vagy... valld csak be gyerünk, Blair! Nem őt véded, hanem attól félsz, hogy meglincselnek emiatt, hogy nem értenék meg, hogy elítélnének.. Félsz a teljes magánytól; a teljes kiközösítéstől... Félsz, mert gyenge vagy.. - Ezt... ezt nem értheted, oké? - Görcsösen nyúlok a karja után, amivel megérintett, kissé erősebben szorítva meg a kelleténél, miközben némileg remegni kezdek. - Ebben nincs béke. Emberek halnak meg... emberek, Riss', és ez... ez kikészítő... ez őrjítő... ez... - Hirtelen elengedem, ahogy a hajamba túrok, összeborzolva ekként az egész frizurám. - Én... én sajnálom, csak... csak hónapok teltek el és... - Mélyen felsóhajtok, próbálva elnyomni a gyengeségemet. Észhez kell térnem... észhez! Gyerünk már, Rea'! Gyerünk! De aztán felmorranok hirtelen. Mi az, hogy engedjem el? Mi az, hogy oda akar menni még mindig? Egy pillanatra bezárom a szemeimet, próbálva valami könnyed kis békét keresni. Aztán ő... a szavak, a tette.. Halvány mosoly rajzolódik ki az arcomon, ahogy barátian meglöki a vállam. Rendben, egye fene... de akkor nekem is ott kell lennem. Szemmel tartva és ügyelve mindenre. - Larissa... - Kezdek bele halkan, ahogy komolyan figyelem őt. - ...nem tudom, hogy mire jó ez, de legyen. Viszont nem mehetsz egyedül és... várjunk már.... - Döbbenek le hirtelen. - Milyen barátnőt akarsz nekem hozni? - Pislogok rá néhány másodpercig. - Nekem ilyesmire nincs szükségem. Rengeteg a munkám és... és egyebek. - Magyarázom, ahogy oldalra döntöm a fejem. - Inkább neked kellene valaki, de sürgősen és... - Nézek oldalra, a jármű irányába. - Ha már veled megyek, akkor melyik marad; a kocsi vagy a motor? - Félreértés ne essék, van sajátom is, szóval nem fogom kilapítani őt hátulról. - Illetve, mielőtt elindulnánk mesélj el mindent... mindent, amit csak megtudtál. - Terelem vissza a témát kénytelenül is Zack-re.
Talán túlságosan sokat vártam ettől az egésztől. Az öcsém miatt már fiatalon kialakult bennem a testvéri kötődés, és amikor a kard kiválasztott és az Ötök tagja lettem, úgy éreztem, családra leltem köztük. Igaz, hogy csak néhány hónapja ismertem őket, mégis valahányszor Regre néztem, gyerekkori barátot láttam benne, egy olyan embert, akivel a kötelékünk van annyira erős, mint bármelyik hosszú évek keserves munkájával kiépített bizalmi kapocs. Megszoktam, hogy a másik felem, a másik agyam, a másik kezem, és most túlságosan erős pofoncsapásként ért, mikor rájöttem, ebben a dologban nem áll mellettem. A legrosszabb az egészben az volt, hogy ezúttal az érveit sem tudtam megérteni, hiszen nem láttam akadályát vagy miértjét annak, hogy Zack halálának végére járjunk. Egy volt közülünk, a társunk, a barátunk, a testvérünk - ha a többieknek nem is, ha számukra ez csak munka és kötelesség, számomra akkor is. Ha egyikük sem érezte úgy, hogy tartozunk Zacknek ennyivel, bennem annál erősebben tombolt az iránta érzett hűség. Ez nem száll a semmibe a halálával... Hallottam, hogy utánam kiabál, de csak a szemem forgatva kilöktem magam előtt az ajtót. Tőlem aztán orra is bukhat a lépcsőn, nem lassítottam a kedvéért. A bőrkesztyűt próbáltam felügyeskedni a kezemre, ahogy a hűvös, kora hajnali ellenszélben a motorom felé indultam. A nyomok Mystic Fallsba vezettek, s bár a csalódottság keserű lenyomatot hagyott a nyelvemen, elszántam magam, hogy egyedül is nekivágok az útnak, ha kell. Elkapta a karom, és a lendületnek engedve szembepördültem vele. A kezemről félig lelógott a kesztyű, de megtorpantam a mozdulatban, hogy szikrázó szemekkel állhassam dühös pillantását. Már ha dühös volt egyáltalán, elég nehezen állapítottam meg. Mindig is Reg volt a legtitokzatosabb ötünk közül, és hiába tisztelt meg a bizalmával és a közelségével, még így is alig tudtam róla valamit és alig sikerült a lelke felszínét kapargatnom az enyémmel. - Makacs... - Látványosan forgatom a szemem, halkan sziszegve károgva a jelzőt, mivel illetett. Az az egy szó kissé észhez térít, épp csak elfojtja a haragomat, de nem csitítja az elszántságomat. Lesütöm a szemem, ajkam morzsolgatva bámulok cipőnk kusza halmazára, majd egyetlen heves mozdulattal tövig rántom a csuklómon a kesztyűt, igazgatva rajta bőrkabátom ujját. - Épp ez az. Ez nem makacsság kérdése kéne, hogy legyen. A társunk volt és megérdemel ennyit. - Amint végeztem a kesztyűvel, megigazítom a ruhám alját, lehúzom a derekamra, rendezem a cipzárt, fonott cofjaimat. Pótcselekvések, melyekkel igyekszem megnyugtatni magam és nem kiereszteni minden fájdalmam és haragom Regre. Nem érdemli meg. - Nem én vagyok túl makacs, hanem ti vagytok túl nemtörődömök. Hé, ez nem baj... - nézek rá újfent, megengedve magamnak egy halvány mosolyt. Ha engedi, megérintem a felkarját, gyengéden és törődőn, mintha megérteném, holott jelenleg nem igazán értem. A pillantását kutatom, igyekszem sajátommal lágyítani az övét. - Megértem. Nem tartalak vissza, ha le akarod zárni. Nem kérem, hogy gyere velem, ha nem akarsz küzdeni. Nincs azzal baj, ha meg akarod találni a békéd. - Mióta Isaac csatlakozott hozzánk, még a lehetőség is adott. Zack halálát olyan könnyű lenne átlépni, hogy egy pillanatra én is elgondolkodom azon, egyáltalán minek kapaszkodom ilyen görcsösen a múltba. - De nekem nem megy. Nem találok békét, amíg nem jártam ennek a végére. - Talán ha halk szóval, higgadtan és csendesen magyarázom, feltárva előtte a sebezhetőségemet, jobban megérti, mintha veszekednénk - és így talán a többieket sem keltjük fel a felesleges kiabálással. - Kérlek, Reg... Engedj el. - Egyáltalán nem engedélyt várok tőle, hiszen semmi joga nem lenne itt tartani. Sokkal inkább az áldását várom, a jókívánságát, hogy ahogyan ő is kérte, ne haraggal és ne így váljunk el. Nem tudnék nyugodtan távol lenni úgy, hogy tudom, a nyomozásom feszültséget kelt kettőnk közt. Bármitől is fél vagy félt engem, szeretném, ha támogatna. - Nagylány vagyok, és Mystic Falls nincs is olyan messze. Hozok neked valami szuvenírt... - Hangomba játékos szín szökik, arcomon terebélyesedik a mosoly. Gyengéden, barátian meglököm a vállát, csak hogy kicsit eloszlassam a feszült légkört és játékra hívjam. - Hozok neked valami barátnőt... - cukkolom, még kissé bátortalanul, egyre csak őt fürkészve, hogy lássam, érnek-e bármit is a szavaim, enyhül-e a feszültség köztünk, vagy hiába próbálkozom.
Amikor elkövetjük a vétkeinket, s bűnösökké leszünk végleg.. Amikor évekkel később visszaemlékszünk, s mi... mi csak letagadnánk mindent.. Amikor is ott állunk, töprengve a történteken, farkasszemet nézvén a sötétséggel.. -, akkor jogos a kérdés, miszerint: szembe tudunk-e kerülni mindazzal, amit feláldoztunk, elengedtünk, s magunk mögött eltiportunk? Nem emészt-e fel minket a bűntudat oltára, s nem vág-e fejbe az emlékek töm kellegének hada? Nem fáj? Nem ijeszt meg a felismerés? Pontosan az, miszerint mi van abban az esetben, ha minden kiderül? S ez... ez most egy ilyen helyzet. Dobálózhatnék mellékérvekkel, miként mennyire felesleges utána menni, s hogy... hogy... nem. Erre nem álltam készen sem akkor, sem most. S bár érvényesül a 'mindennek ára van' titulus, én mégis átkozottul nem akarom azt a számlát a képemben. Mégis mivel törleszthetnék? Mivel? Nem volt elég? Nem kaptam eleget az élettől? Vagy... S igaz, ami igaz alapon, 'néha az ár megfizethetetlen', mint ez a pillanat, ahol is darabokra hullik minden. Ha rájön, ha kirakja, ha... ha csak megsejti... Nem, Larissa Blackwell, nem, ezt a kiváltságot nem kapod meg, ha kell a sírba viszem a titkot, de annyiban fogod hagyni Zack Reed történetének kutatását. S mint egy eszelős őrült kapom magamra a kabátom, szinte utána futva egy tört pillanat alatt. Mindig is makacs volt, de, miként Mystic Falls-ba menjen csak azért, hogy nyomok után kutasson, megkeresve a testet... ez már sok. Nekem legalábbis az. Miért nem hagyja nyugodni a jó öreg pokolba jutott lelket, s miért ringatja oly' álmokba magát, miszerint információkhoz juthat? Miért teszi ezt velem, s legfőbb módon magával? Mire jó a múltat bolygatni? Hónapok teltek el az Istenit.... itt van egy új Ötök tag és ahelyett, hogy azokkal a szemét démonokkal törődnénk.... s ahelyett, miként megoldást keresnénk... ő... ő... - Larissa! - Kiabálom a nevét és az sem érdekel, ha mindenki felkel ebben a nyomorult épületben. Nem bír meghatni a kora reggeli idő, az alvás szépítésének ereje, sőt maga az sem, ki hányadán áll jelenleg. A kijárat felé veszem a lépteimet, tudván, hogy a nő is csak arra mehetett. - Állj már meg az Istenért! - Emelem meg a hangom, miként sikerül végre utolérnem kívül -, az épület előtti térnél. S ha önszántából nem áll meg, akkor visszahúzom magamhoz a karjától fogva. - Nem akarom, hogy így menj el... s azt sem értem, miként mi értelme van ennek az őrültségnek. Bár tudom, hogy makacs vagy és szeretsz a saját fejed után menni, de.... kérlek... hagyd ezt. Most az egyszer hagyd. - Néhol kissé megremeg a hangom, de nem érezhető benne a félelmem. Viszont.. a lebukásom ténye szinte egy penge élen táncol és ettől erősen tartok. - Meghalt! - Teszem hozzá halkabban, nyomatékosítva a tényt, amelyen nem változtathatunk, s amely után igazán időpazarlás futnia. Jól tudom, hogy meghalt... s azt, miként elvan temetve. Ismerem a pontos helyszínt is, hiszen.... én vagyok maga a gyilkosa és ezt sosem bocsátom meg magamnak. Ne akarja... ne akarja ezt. Ne okozzon nekem még több sebet. S bár a meggyőzését felírom a lehetetlennek, talán... talán mégis van kiutam. Ha eltérítem a szálakról, ha... megtévesztem. Hazudjak? Újabb cselszövéseket tegyek? Mire lenne ez jó? Hangosan felsóhajtok, ahogy elengedem. Talán, talán vele kellene mennem csendben és hagynom, miként rájöjjön magától. Egyes részletek tiszták lesznek, míg mások nem. Ártatlanok halála... mert képtelen voltam erősítést küldeni, s ő... ő, mint Zack. Ezt nevezném én a lehető legnagyobb árulásnak. S ha ezek után mindenki hátat fordítana nekem, én... én... nem bírnám ki. Nagyot nyelve nézek félre, nem várva hálát a kis dühös produkcióm kapcsán... s valahol egészen mélyen próbálom elnyomni ezt a mélyről jövő impulzust. Nem lehetek gyenge... Nem kezdhetek el kiakadni és kifordulni önmagamból.. Nem, ezt a luxust nem adhatom meg a személyemnek. Így hát megmakacsolom a jellememet és szigorúan nézek rá, mint egy jó útra térítő bátyus, vagy, mint egy épp' dorgáló alak, aki leszidja a testvérét, csak mert megette az utolsó szelet csokoládét.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
