"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Erősen szorítom az ujjaim között a láncot, ekként áztatva el azt a véremmel. Mialatt már-már görcsösen kémlelem a távolt, így várva az ismeretlen idegent, aki volt oly' kedves megzavarni az én kis egyedi játékom. Az elmém berkein belül, ezernyi cafatra tépem a kriptában lévőt, míg a rideg valóság keretein túl, pusztán sóvárgok utána. Fogalmam sincs arról, miszerint mikor is ittam vért utoljára, viszont e momentumban baromi nagy éhség gyötört, s a lehető legrosszabbkor zavart meg ez a.. félkegyelmű flottás. Mondhatni; a szerencse elpártolt ezúttal tőle, hisz' a sors a karjaimba lökte őt is, mintsem egyféle étket. Ingerültebben morranok fel a kelleténél, ugyanis gyűlölöm a feszült várakozást, s azt, hogy képtelen előmászni onnan, ahol van.. Mégis mi a fenére vár? Tapsoljak neki, vagy járjak körtáncot? Nagyot sóhajtva, zárom le egy pillanatra a szemeimet, próbálva erőt gyűjteni a józansághoz, ami bezzeg felér a sikertelenség példányával. S már majdnem' meglep a hirtelenséggel való felbukkanása, ám mégsem ér olyan nagy váratlansággal. Hiszen számítottam arra, miként előmászik a kis rejtekéből, s felfedve önmagát megmutatja az igazi személyiségét, ha már volt pofája elrontani a drága vadászatomat. A köszönése kicsit sem tetszik a hátam mögül, így undorodva fordulok felé; sokkal óvatosabban teszem ezt meg, mint, ahogy valójából művelném. Hetykén mérem végig a férfi alakját, miközben ő maga tovább beszél mindenféle kérdezés nélkül. Oldalra döntöm a fejemet; hosszan méregetve tetőtől-talpig és vissza, aztán újra, meg újra. - Üdvözlet... - Nyomom meg kegyetlen éllel ezt a szót, ahogy egy ördögi mosolyt öltök az arcomra. Ha már vette a fáradtságot egy „hellora”, akkor nekem sem esik nehezemre az örömteli fogadtatás. Jó, rendben, mindezt nem vidámsággal teszem, de legalább megtartom az udvariassági formulát, ami ebben a világban nagy szó, nem igaz?! - Ugyanarra?! Ezt honnan veszed? - Vonom fel a szemöldökömet, így lépve közelebb felé. - Számtalan más... - Elakad a lélegzetem is a minutum nyomán, ahogy rám tör a rögtönzött felismerés, mintsem kíméletlen hideg zuhany. Ő maga egy vámpír... ez a srác szó szerint az és... és azt ejtette ki az ajkain, miként ugyanazon korcsra vadászunk. Valaki könyörgöm mondja azt, hogy képzelődöm és ez a jelenet csak egy rossz álomkép, hisz' kizártnak tartom, miszerint jól hallottam a .. a kérdését. Miért vadászna egyáltalán arra a fajra? Még életemben nem láttam, szóval Augustine tag nem lehet.. Másrészt meg... természetfeletti. AZ a faj, amit annyira, de annyira szívből megvetek. Ez igazából milyen kicseszett játék? Ki szórakozik velem és az érzékeimmel, vagy...? - Te nem lehetsz valós.. - Rázom meg a fejemet értetlenül, ahogy lassan megérintem a vállát. - De... ez lehetetlen.. - Sokkolva pislogok a srácra, aki konkrétan tutira hülyének titulálhat e pillanatban. - De te vámpír vagy... - Suttogom remegve. - És... és ugyanazon fajra vadászol? Mégis hogyan lehetséges? Miért teszed ezt? - Egyre inkább érzékelem a tény realitását, hisz' feltűnően el akar változni az arcom az éhség nyomán, s ha nem állítom le önmagam, akkor nyomban neki is eshetek. Ilyenkor nincsenek ész érvek amellett, hogy miért is ne tegyem; ekkor csak a szomjúságom csillapítása az, ami számít... viszont most valamiért meg kell állnom! Nem uralkodhat el rajtam ez az ösztön.. Elejtem a véres láncot és egyetlen gyorsszerű mozdulattal eltűnök a fiú közeléből; a kripta mögé, miközben erősen átkozom a személyemet. Hogyan lehetek ekkora idióta? Miért nem bántottam? - Hiszen ott volt előttem! A fenébe már! - Szinte üvöltöm, ahogy ökölbe szorított kézzel a kőfalba verek egy hatalmasat, így támasztva végül neki a homlokomat. Összezavart... megtévesztett.. Mi ütött belém a közelsége miatt? Miért álltam le? Mit tett velem?
Vámpírként a fajtásaimra vadásztam, ha tehettem. Nem voltam benne már biztos, pontosan miért csinálom ezt. A múltam miatt, azért a férfiért, aki lehettem volna, vagy a kötelesség, netán az élvezet hajtott? Rengeteg válasz lehetőségem volt, mégsem tudtam egyetlen egyet kiragadni közülük. Talán az összes igaz volt. Talán csak az igazság érzetem volt nagyobb a kelleténél. Élhettem volna az életemet, talán boldog is lehettem volna, de inkább választottam a vadászatot, a gyilkosságokat, a lebukás veszélyét, mintsem azt. Hiszen úgy véltem, nem érdemlem meg a boldogságot. Végeztem a saját szüleimmel, megöltem 10 éve azt a férfit, aki a világot jelentette nekem és emellett másoknak is elvettem könnyűszerrel az életét. Mégis, ebben a sötétségben kezdett valami fény is bekúszni, az akaratom ellenére. Lexyvel kezdődött minden. De most, éjnek évadján mégis a temetőt jártam, hogy elkapjak egy olyasféle vámpírt, aki hetek óta rettegésben tartotta a város egy részét. A temető sosem volt a kedvencem: valahogy arra emlékeztetett, hogy nekem is így sírkő alatt kéne lennem hosszú évek óta. Nem szabadott volna visszatérnem vámpírként. Persze, megölhettem volna magam, de nem választottam a könnyebb utat. Egyszerűen nem tehettem. Oh, igen: bizonyítási vágy. Habár nem volt kinek, de be akartam bizonyítani, hogy jobb vagyok. Fejlődtem. Annak idején a fivérem mellett gyengének éreztem magam és az is voltam. De azóta évek teltek el… évtizedek. Reméltem, hogy sikerült fejlődnöm. Tettem néhány lépést, de aztán megtorpantam. Hallottam, hogy itt van – lélegzetvételeket nem, de lépteket és neszeket hallottam, így pontosan tudtam, hogy a közelemben van. A tőr markolatára fogtam szorosan. - Kár bujkálnod, vámpír! Nem fogod rettegésben tartani a várost többé – Tettem egy újabb lépést, mikor az ő hangja csendült fel. Illetve… az az „ő” nem az volt, akire számítottam, így összeráncoltam a homlokom. Nem volt ínyemre a stílusa, sem a fogadtatása, bár az a tény, hogy nyilvánvalóan ő is a vámpírra vadászott, egy jó pont volt. A közelébe suhantam, majd egyenesen mögé. – Hello – Ha támadott volna, akkor kikerülöm, vagy a karommal fogom fel. Ha nem, akkor viszont folytattam. – Lám-lám… csak nem ugyanarra a vámpírra vadászunk? – Pillantottam végig rajta érdeklődve. Valami fura volt benne, de nem a megjelenése, inkább a kisugárzása volt érdekesebb a kelleténél. Azt egyből levágtam az érzékszerveimnek hála, hogy ő maga is vámpír… talán pont ezért volt különös. Miért vadászna más is a saját fajtársaira rajtam kívül?
Az öngyújtó kattanása térít vissza a realitás talajára, miként hetykén szívok bele a cigarettába. Lassan felizzik, pirosas színben tündökölve, miközben a füst úgy száll fel az ég felé, mintsem egy mennyei üzenet. A pirkadat végül átveszi a sötétség pozícióját, s ha nem lenne rajtam a gyűrű, akkor minden bizonnyal nem sok kellene ahhoz, miszerint hamuvá váljak e gyönyörű reggelen. Finoman tüdőzöm le a nikotint, amely megannyi káros tartalommal gazdagít, viszont az én életemet már e apró kis élvezeti szer; el nem veheti. A halál számomra olyan, mint egy átkozott képzet, hisz' egyszerre vagyok halhatatlan, s mégis valamilyen szinten megölhető alany. Mondjuk elég csak boncolgatni azt a tényt, miként egy természetfeletti jelenlét vagyok és aztán máris közelebb kerülünk a rejtély megfejtéséhez. Szóval igen, engem nem a dohány fog a sírba vinni; annyi szent. Kifújom a tüdőmben tartott káros anyagok egyvelegét, így emelve a tekintetemet a fejem felett lévő feliratra. Oh, lám, lám... itt is vagyok -, a Denveri temető bejáratánál. Elégedetten taposom el az elégett csikket, míg ezt követően egy ördögi mosoly kíséretében, lépek be a sírhalmok felsorakozott kis táborába. A zord hangulat ellenére, igazából koránt sem ijedek meg a légkör atmoszférájától, sőt.. elfog egyféle merő izgatottság, s az a fajta vágy, amely a vadászataim során játszik szerepkört. Óhatatlanul is elnevetem magam, felidézvén a prédám félelmét, rettegését, s a leendő fájdalmát. Oh, hogy mennyire élvezetes is lesz őt megenni, majd' széttépni és apró cafatokban hagyni szerteszét a temetői közérzetben. Isten rá az ékes tanúm, miszerint nem lennék a takarító helyében, de hát... ez van; valakinek ezt is meg kell csinálnia, nem igaz?! Világosan tisztában voltam azzal, hogy egy magamfajtának nem kellene itt bóklásznia, hisz' ez a város nyüzsgött a vadászoktól, de én mindig is imádtam az izgalmas kiruccanásokat. Másrészt pedig gyűlöltem a hozzám hasonló nyámnyilákat, sőt... ők voltak a főétkeim. A vámpír, aki vámpírból táplálkozik.. lehet kissé bizarrul hangzik, viszont, ha egyszer elkap az Augustine társaság; onnantól kezdve nincs menekvés. Egy leszel közülük... egy, aki a társai vérére szomjazik. Bár erős túlzásnak érzem ezt a megnevezést, ugyanis sosem soroltam egy lapra magamat velük. Utálom őket, megvetem a jelenlétüket, s... átkozott legyen az összes vérszívó, aki valaha is ezzé válhatott. Oh, igen, ez egy jelentős mértékű gyenge pont, amivel könnyedén ki lehet hozni engem a sodromból. Elég csak erre összpontosítanom és máris felszökken a vérnyomásom az egekbe, míg az adrenalinszintem jócskán megugrik és a düh; úgy lüktet bennem egyetlen éltető jellegként. A sötét íriszeim vészjóslóan villannak meg a felkelő nap sugarai nyomán, ahogy kimért léptekkel haladok beljebb a tengernyi síron át. Lazán dobom le magamról a láncot a porszemek végtelensége közé, aztán egyetlen mozdulat által húzom azt magam mögött. Egy kimagasló kripta felé veszem az irányt, ahogy a fémcsörgése az egyetlen hangforrás e tájékon. Nem messze megállok a bejáratától, ekként felmérve kívülről a környezeti adottságokat; a megépített kőfalat, a növényeket, amelyek szinte belepik, s a családi címert, ami jelző értékkel bír. Lépek egyet előrébb, ökölbe szorítva a jobb kezem, ahol valójából a láncot is tartom. A fém a másodpercek töredéke alatt vörös színűvé válik a vérem által, viszont mindez számomra fel sem tűnik, mintha.. mintha itt sem lennék. Érzem a jelenlétét, hallom a remegését a sírboltból, s vágyom a vérére... vágyom rá mindennél jobban. Már majdnem' el is változik az arcom, amikor is mögülem tisztán cseng fel egy hang, amit nem igazán tudok hova tenni. - Ajh, miért most.. kell megzavarni?! - Motyogom feszültebben a kelleténél, ahogy egy szúrós pillantással mérem fel a területet, így fordulva meg a tengelyem körül. - Egyáltalán ki szórakozik? - Üvöltök a messzeségbe. - Ki merészeli megzavarni a játékom, vagy netán... oh, csak nem te is meg akarsz halni? - Őrült csillogással figyelem a távolt, várva azt, hátha megmozdul, avagy felfedi előttem önmagát, hisz', ha megteszi, akkor... akkor neki kezdhetünk egy újabb élet-halál játszmának, amelynek immár' ő is a részesévé válhat.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
A bókja habár jólesett, de képtelen voltam rá reagálni. Sőt, nem is értettem, miért tart „cukinak”. Lehet, nem is bók volt? Ezen eltöprengtem egy fél pillanatra, majd gyengén megráztam a fejemet. A megjegyzésre, miszerint Blair beült volna vele filmezni, elmosolyodtam. - Közelálltok egymáshoz? – Érdeklődtem csendesen, de igazából nem vártam választ. Valahogy egyértelmű volt, hogy kettejük közt nagyobb az összhang, mint köztünk. Azaz, ahogy beszélt róla, lejött, hogy barátok. Azt hiszem, egy részem irigyelte ezt a kapcsot köztük, míg egy másik… örült, hogy nincsenek ilyen viszonyaim senkivel. Kevesebb a csalódásra való esély; nekem meg ez kellett. Megköszörültem a torkomat, majd bólintottam a nő felé. - Igen, az lehetséges – Mormogtam halkabb válaszként, majd beljebb léptem az épületbe, miután ő is bement. Még mindig azon kattogott az agyam, hogyan tekinthet valaki otthonként egy szervezetre… vagyis, logikusan megértettem, csak nem tudtam, én valaha a részese tudnék-e lenni. Mindig úgy éreztem, az eltelt hónapok kapcsán, hogy nem tartozom ide és nem mindig csak azért, mert ilyen volt a jellemem. Nem fogadott el mindenki. Voltak, akik ferde szemmel néztek rám, mint Zack Reed utódjára. Például az egyik kis beavatott, Skyler Hastings egyenesen gyűlölettel tekintett rám, holott két szót sem váltottam vele soha. Mintha én tehettem volna Zack haláláról, vagy bármi egyébről… Frusztráló volt az egész hely. Nem volt „otthon” jellege. Szinte majdnem nekiütköztem Larissának, mikor megállt. Aztán sietve hátrébb léptem tőle, így nézve rá. A szemeit kezdtem figyelni, némileg visszaidézve az együtt töltött időnket, majd bólintottam egy aprót. - Te is pihenj, Blackwell – Rámosolyogtam halványan, majd tettem egy lépést fel a lépcsőn, de továbbra is őt néztem. – Szóval… jó éjt – Ennyit tudtam végül kibökni, majd sarkon fordultam és felsiettem a lépcsőn, egyenesen az emeletre. A folyosón lassan haladtam végig, magam elé meredve szinte végig, miközben a történteken gondolkodtam. Mármint, nem is a történteken, hanem Larissán. Túlságosan közvetlen volt velem. Egy kisebb sóhajjal álltam meg a szobám ajtaja előtt, majd varázslattal nyitottam ki a zárat, így léptem be. Ahogy az ajtó becsukódott utánam, a magány volt az, ami magához karolt. Egy fél pillanatra megbántam, hogy nemet mondtam Larissának. De aztán hamar megnyugodott a lelkem, miszerint csak ez az, amit érdemelhetek… csak a magány az, ami a társam lehet, s nem más. Elszívtam egy szál cigarettát, majd a zuhanyzó felé vettem az irányt, hogy lemossak magamról minden koszt és kételyt. A napnak vége volt, de jól tudtam, hogy holnap új nap kezdődik, amikor újabb szörnyetegekkel kell megküzdenünk, s velük együtt saját magunkkal is. Hiszen mindenki küzd a saját démonjaival, nem igaz?
Attól még, mert évek óta egy fedél alatt éltünk és számtalan veszélyes helyzetből kihúztuk egymást, Ötöknek lenni épp ugyanolyan munka volt, mint bármelyik hivatás, és mint minden munkahely, ez sem követelte meg, hogy családként tekintsünk egymásra. Ez csak az én hóbortom volt, melybe Cas és Reg mentek bele a legkönnyebben, aztán Zack. Hazelhez sosem sikerült igazán közel kerülnöm, bár tartottam magam ahhoz, hogy a csapat csaj erejeként fogjunk össze, de valószínűleg itt ki is merült az egész. Mély sóhajjal vettem tudomásul, hogy Isaac is inkább az a fajta fickó, aki a csapatmunkán belül is jobb szereti a maga részét egyedül végezni. - Annyira cuki vagy. - Nem volt okom titkolni előle, mit gondoltam róla. Nem sok hapsit láttam még ennyire pironkodva törölgetni egy bukósisakot, és ahogy láttam, hogy a megjegyzésem tovább fokozza gyermeteg zavarát, csak jobban kiszélesedett a mosoly az arcomon. Bele sem akartam gondolni, honnan jött az a hirtelen támadt melegség, ami elkezdett szárnyakat bontani a mellkasomban. Elszomorodtam a válasza hallatán és ismét felnéztem az épületre. Megpróbáltam Isaac szemén keresztül látni, de túlságosan elkenődtem, így inkább feladtam. Képtelen voltam elvonatkoztatni és szeretet nélkül nézni a helyre. Milyen lehet otthon nélkül, állandó céltalanságban élni? Mint megfeszített madzag, ami sosem enged fel; görcsbe álló kéz, mely sosem lazul el. Egyszerre fájdalmas és magányos. - Ő biztos beült volna velem filmezni. - szúrtam hozzá a megjegyzéséhez, bár mosolygós hangomból érezhette, Reg sem teljesen önszántából hódolt volna be az akaratomnak. Jellemre igazából nem sokban különböztek Isaactől, ellenben Blair már elég régóta a csapat része ahhoz, hogy belássa, felesleges a szeretetrohamaim elől kitérnie, egyszerűbb és gyorsabban túllesz rajta, ha csak elfogadja és hagyja, hogy nyaggassam. Valamilyen szinten sértett, hogy Isaac inkább menekül. Oké, hogy eddig nem volt otthona, de akkor miért nem hagyja, hogy azzá tegyem számára ezt a helyet? Valószínűleg azért, mert nem ismertük egymást túl jól és semmi közöm nem volt a magánéletéhez. - Hát akkor... - Az emeletre vezető lépcső tövénél álltam meg. Mielőtt felmentem volna a szobába, szerettem volna szerezni egy üveg sört a konyhából. Reggel direkt behűtöttem párat, reméltem, Castiel nem repült rájuk! - Örülök, hogy megúsztuk a mait! Később találkozunk, azt hiszem. Pihenj, rád fér. - Nem tudtam, mit tervez estére, meg hogy összefutunk-e a folyosón, de ha a munka úgy akarta, úgyis találkoztunk még. Egyelőre jobbnak láttam elköszönni. Kitapintottam közben a nadrágom zsebében az iránytűt, mintegy mentális jegyzeteim közé tűzve, el ne feledkezzek róla.
Nem tudtam eldönteni, komolyan gondolja-e a csillámvámpíros teóriáját, mindenesetre; még én is felnevettem rajta. Csillámporos kard, huh? Még viccnek is rossz. - Még csak az kellene… - A fejemet csóváltam egy halvány mosoly kíséretében, őt nézve, legalábbis amennyire tudtam, majd félretekintve végül. Nem sokat láttam abból a film sorozatból, de annyi biztos volt, hogy inkább gondoltam rá egyfajta paródiaként, mintsem valódi „dokumentum” filmként. Hiszen a valóságban teljesen másképp volt minden. A további szavaira némileg bűntudatom támadt. Igen, visszautasítottam őt, avagy a közeledését, de a szavaiból az jött le, hogy azért bántja a dolog, még akkor is, ha közben mosolyog és úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. De nem tehettem róla. Kellett a távolság… nem csak tőle, hanem mindenkitől. Az út további részében már nem szólaltam meg. Nem tudtam, mit mondhatnék, miután többször is ellöktem magamtól. Átkoztam magamat, mégis úgy éreztem, ez a helyes. Ha közelebb kerülnék hozzá, vagy máshoz, abból nem sülne ki semmi jó. A bukósisakot törölgettem némileg zavartan, mikor egyszerűen felnevetett. Értetlenül pislogtam rá. - Most meg… mi a nevetés tárgya? – Őt fürkésztem, talán még inkább zavarba is jöttem. Köhintettem. – Azon már rég túl vagyok… mármint… – Te jó ég! Ez az egész beszélgetés kezdett kínossá válni. Úgy tűnt, ő maga viszont élvezi. A nevetése is tetszett, majd figyeltem, ahogy kibontotta a haját. A tincsei azonnal a vállára omlottak. Nyeltem egy nagyot, majd átnyújtottam neki a sisakot. Az járt a fejemben, hogy mindenkivel ennyire közvetlen-e, mint velem? Az épületet figyelve gondolkoztam, miközben végighallgattam a válaszát. Elhúztam a számat, majd a nőt kezdtem figyelni hosszasan. - Akkor nekem sem így, sem úgy nem az otthonom sajnos – Összepréseltem az ajkaimat. Nem akartam, hogy magára vegye, vagy ilyesmi, de én akkor is így éreztem. Az otthon… ez a szó talán sosem jelentett semmit a számomra. Az a ház, ahol apámmal éltem, közel sem volt mondható otthonnak. Inkább csak egy helynek, ahová haza tudtam menni aludni; de inkább menekültem onnan, amikor csak lehetett. Ez a hely pedig, túl friss volt még az életemben, hogy ilyesmi jelzővel ruházhassam fel, másrészt… inkább volt ez a munkahelyem, mintsem az otthonom. Még a városi lakásomat sem neveztem így. Sóhajtottam egy nagyobbat, majd bólintottam a nőnek. - Igen-igen, menjünk… ki-ki a maga dolgára – Halványan mosolyogtam rá a vállam felett, de engedelmesen indultam az épület felé. A mosoly hamar leolvadt az arcomról és a lábam elé néztem, így sétáltam tovább. - Ne hálálkodj, Blackwell. Blairrel lehetséges, hogy jobban jártál volna – Jegyeztem meg, mielőtt beléptem volna az épületbe.
Megilletődve pislogtam Isaacre, a hitetlenség jelei tükröződtek az arcomon, főként azért, mert képtelen voltam elhinni, hogy arra célozgat, amire gondoltam, hogy célozgathat. Jobbnak láttam, ha inkább nem reagálom le, mert úgy éreztem, túlságosan közel sodródtunk a tűzhöz. Igaz, hogy én gyújtottam lángra az egész erdőt, de csak azért, mert élveztem a melegét, élveztem a látványt, Isaac zavarát... De nem lapult mögötte olyan komoly szándék, mint amit ő sejthetett. Én és a szerelem? Azt sem tudtam, mi az, ezért nem működött soha senkivel. Nem tudtam, mi húzódik a "barátság extrákkal" után, és féltem, mindketten megégünk, ha tovább utalgat. - Pedig jó buli lett volna. - vontam vállat, mikor lefújta a közös fürdés lehetőségét. Sejtettem, hogy visszautasít majd, de attól még örültem, hogy felrázhattam kicsit azt a prűd világát. A nevetése valahogy jókedvre derített, jól esett látni, hogy felenged kicsit a közelemben. Nagyobb sikernek könyveltem el, mint a vámpírok legyőzését. - Hmm, megfontolandó kérdés. Stratégiai szempontból jobb, hogy nem csillognak... Elvakítanának minket, ha rájuk sütne a nap. Másrészt viszont gondolj bele: csillog! Tuti csillámporos maradna a kardod utána... - Morbid voltam, amiért lelkesített a gondolat? Talán ezeket az elfajzott, lecsúszott vámpírokat már ösztönösen nem tartottam az emberekkel egyenlő szinten, ezért esett olyan könnyen beszélni a halálukról. Electra, hiába volt ő is vámpír, teljesen más kategóriát és szintet képviselt a fejemben. Meglehetősen furán működhettem, vagy legalábbis furcsa működésre kényszerített a vadászlét. - Nem foglak verbálisan sem megerőszakolni. Csak annyit kell tenned velem, amennyi jól esik. - Nem nevezhettem volna sem fejlődésnek, sem pedig sikernek, ha akarata ellenére kényszerítettem volna rá a barátságomat. Ha ő nem akart többet munkakapcsolatnál... Hát, az rosszul esett, de most nem szegezhettem a kardomat a torkának, hogy márpedig csak azért is barátok leszünk. Minden, amit tenni szándékoztam, kimerült abban, hogy továbbra is magamat adom mellette és próbálok közeledni. Kíváncsian figyeltem, hogyan kászálódik le mögülem és mit kezd a sisakkal a kezében. Ahogy elkezdte letörölni róla a szájfényem nyomát, mint valami szégyenlős tini, öntudatlanul is feltört belőlem a nevetés. Annyira ártatlannak és aranyosnak tűnt, mintha nem az imént számoltunk volna le egy csapat vámpírral. - Ej, csak azt ne mondd, hogy már ennyivel megrontottam a lelki világod... A szívemre venném, ha én lennék a liliomtipród - mondtam ezt úgy, mint aki nagyon is élvezte volna a helyzetet. A hajamba túrtam, helyrekócolva a menetszélben összekócolódott fonatomat. Kibontottam az egészet, hiszen már úgyis tönkrement, akkor legalább legyen teljes a káosz. Leszálltam közben a motorról és elvettem a felém nyújtott sisakot, ujjaimmal súrolva Isaacét. A szavai hallatán elgondolkodva felpillantottam az épületre, próbáltam Isaac szemén keresztül látni. Üresnek és jellegtelennek hatott úgy, túlságosan ridegnek és elérhetetlennek. - Nem feltétlenül kell, hogy egy hely legyen. Lehet személy is. - A szél az arcomba söpörte a hajam. Kesztyűs kézzel nem sikerült rendesen eltűrnöm, úgyhogy levettem a kesztyűt és úgy igazítottam meg a fürtjeimet. - Kezd hidegre fordulni, menjünk be. Otthon vagy sem, legalább a zuhany működik! - toltam meg sürgetőn befelé a férfit. Hozzá hasonlóan én is vágytam már a zuhanyra. - Köszönöm, hogy eljöttél! - hálálkodtam befelé menet, egy pillantást még vetve a leparkolt motorom felé, mielőtt beléptem volna mögötte a házba.
Blackwell túl kedves volt; olyannyira, amit én nem éppen érdemeltem meg. De végül elfogadtam az ajánlatát, s beadva a derekamat léptem oda hozzá. - Ez bizonyára butaság, mármint… szerintem tévedsz. – Jegyeztem meg arra, miszerint hosszútávon nem lenne szerethető. Amennyit láttam ebből a nőből, nos, igazán szeretnivalónak tűnt és olyannak, aki gondoskodik másokról. Sőt… olyannak láttam őt, aki nem hagyna senkit magára, még azt sem, aki megérdemelné. Tehát a véleményem az volt, hogy bárki örülne, aki megkaphatná egy életre Őt. De ez nem az én dolgom volt. Nem akartam belefolyni az ő szerelmi életébe, sem pedig tanácsokkal, vagy bármi egyébbel ellátni. Másrészt, nem ismertem még túl jól, a véleményem arra a rövid ismeretségre alapult, amióta… nos, a szervezet tagja voltam. Belegondolva, nem is beszélgettem még vele túl sokat. Sem senki mással. Felszálltam mögé, már a sisakkal a fejemen, becsatolva az állam alatt, s a karjaimat szorosan köré fonva. Illetve annyira nem szorosan, csak pont, amennyire kellett. - Blackwell, ne gondold túl a dolgokat. – Nevettem fel zavartan, bár igyekeztem komolyságot erőltetni magamra. Hova gondol? Mármint, a mosdásra tett megjegyzésem… miért értette így félre? Lehet sok férfi kapna az alkalmon, de én igencsak más voltam. Nem használtam volna ki őt, sem pedig más nőt… Voltaképpen eddig, bármennyire is szánalmas, egyetlen egyszer volt dolgom nővel. S azt sem én akartam feltétlenül. Oké, végül is ez tényleg szánalmas. De a lényeg az, hogy én kerültem az ilyesmit, hiszen ez… mármint az, hogy két ember lefekszik egymással, leomlasztott bizonyos falakat. Ott volt a közelség, az intimitás… s megannyi titok, ami akkor és ott talán felszínre tudott kerülni. Nekem ebből nem kellett semmi. Pontosan emlékeztem az én első alkalmamra… Gyengén megráztam a fejemet, majd a csillogós vámpírok említésére ugyancsak felnevettem. - És ez most jó vagy rossz? – Kérdeztem vissza, majd mély levegőt vettem. Azon kezdtem gondolkozni, miért nevetek a közelében ennyit…? – Mármint, nem tudom eldönteni a szavaidból, hogy méltatlankodsz-e vagy sem, amiért nem csillogós vámpírokat kell levadásznunk. – Oldalra döntöttem a fejemet, hogy némiképp rá tudjak nézni, majd vissza is hajoltam a magam térfelére. - Nyilván nem tettél ilyesmit, s nem is érzem így, viszont… amit mondtam, komolyan gondoltam. Elnevetgélhetünk most itt, pillanatnyilag, de ez nem lesz több. Nem kell… mélyebb kapcsolatot kialakítanunk, ez csupán munka kapcsolat. – Már nem mosolyogtam, s nem is nevettem. Komoly voltam és szerettem volna, ha ezúttal tiszteletben tartja a szavaimat, avagy a kérésemet… az álláspontomat. Csend nehezedett ránk, de egy cseppet sem bántam. Úton voltunk a szervezet felé, s már csak arra tudtam gondolni, miként állok be a zuhany alá és mosom le magamról a vadászat minden mocskát, a vért, a… bármit, mikor megálltunk egy piros lámpánál. Aztán hátrafordult hirtelen és egy csókot nyomott a bukósisakra. Értetlenül pislogtam rá, hogy ez most mégis mi a fene volt…? De nem jöttem rá, miért tette. Ráadásul még rosszul is járt, hiszen lefejelte kissé a sisak peremét. - Blackwell…? – A derekára simítottam ösztönösen, de aztán ennyiben is hagytam. Nevetett, tehát nem fájhatott neki túlzottan, másrészt… jobb volt terelni a dolgokat. Az ajkainak lenyomata egész úton ott díszelgett a sisakon, a szívem meg hevesebben vert a nőtől. Mégis mit művel? Ez valami flörtölési módszer akar lenni nála…? S ha igen, miért velem? Ahogy megálltunk a szervezet előtt, lassacskán lemásztam a motorról, avagy Blackwell mögül. A sisak csatját is hamar kioldottam és levettem a fejemről, majd magam felé fordítva a rúzs lenyomatra pillantottam. - Nagyon… ez… - Kerestem a megfelelő szavakat, de nem igazán találtam. Inkább az ingem ujjával igyekeztem letörölni a lenyomatot, közben a nőre pillantva. – Meg sem kérdezem, hogy ez mi volt. – Elmosolyodtam, majd az épület felé néztem a szemem sarkából. - Otthon? Te így hívod? – Kérdeztem már mosolytalanul, gondolkodva, majd visszanéztem rá és odanyújtottam a sisakot, immár újra tisztán, vagy… legalábbis tisztábban egy fokkal. – Számomra… nincs otthon. – Jegyeztem meg, majd hanyagul vállat vontam, s a kezeimet a kabátom zsebébe csúsztattam, így figyelve tovább őt. A szél belekapott a szőke tincseimbe, ezáltal összeborzolva azt, de nem zavart.
- Haza tudnál, de minek, mikor itt vagyok? Elviszlek, na! - noszogattam, magam felé intve kedvesen. Azt aláírtam, hogy az elmúlt hetek során nem sikerült olyan közel kerülnöm hozzá, mint mondjuk a többiekhez, de annyira nem gondoltam rossznak a kapcsolatunkat, hogy hagyjam sétálni. Főleg, hogy láthatóan ugyanoda mentünk: vissza a bázisra. Elég furcsán jött ki a bókja? Célzása? Nem igazán tudtam beazonosítani, sem pedig címkét ragasztani rá, sőt, kicsit kellemetlenül érintett, hogy hirtelen a szerelmi életem a téma. Feltételeztem, hogy hallott pletykákat az életvitelemről, és kicsit úgy éreztem, mintha ezen próbálná élezni a nyelvét. De közben meg nem tűnt bántónak, úgyhogy eléggé zavartan méregettem, próbáltam átlátni a szándékain, hogy rájöjjek, mégis mire utalgat. Végül arra jutottam, valószínűleg túlgondolom az egészet és nem is utalgat semmire, így halvány, kissé erőtlen mosollyal megvontam a vállam. - Odáig általában nem jutunk el. Hosszú távon nem vagyok olyan szerethető, mint egy-egy éjszakára. - Ezért egyáltalán nem hibáztattam egyik alkalmi partneremet sem. A legtöbbjüket én sem biztos, hogy képes lettem volna elviselni éveken át magam mellett. Közben felszállt végre mögém. Nem zavart, hogy hozzám simult, bár bevallom, elgyengült a kormányon pihenő kezem egy pillanatra. Érezni magam mögött az izmos, kidolgozott testet, annak enyhe nyomását és hőjét, szorítását a karomon, izzadtsággal vegyült, férfias illatát és parfümje fűszeres keverékét... Hát na, épp az imént ecseteltem a szerelmi életem. Nem várhatta el tőlem senki, hogy Isaac közelsége ne legyen rám hatással. - Isaac Lestrange, csak nem keringőre invitálsz? - Pajkos mosollyal hátrasandítottam rá a vállam felett. Szerettem volna zavarba hozni kicsit a fürdős megjegyzésével, csak hogy leplezzem, miféle gondolataim támadtak az imént. Amúgy sem néztem volna ki belőle, hogy valaha közös fürdésre adná a fejét bárkivel, így igyekeztem visszaállítani a hangulatot a baráti élcelődésre. - De a valóságban nem csillognak! - megjátszott durcával sóhajtottam fel. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy a Twilighthoz hasonló filmek létezhetnek. Vagy egy beszívott vámpír rendezte, azt gondolván, jó poén lesz, vagy... Más magyarázatot nem is nagyon láttam rá. - Ó, úgy csinálsz, mintha megerőszakoltalak volna! Ez csak popcorn! - A szemem forgattam az elutasítása hallatán, de a szám sarkában ott lappangott egy halvány mosolykezdemény. Nem baj, ha nem adja be könnyen a derekát, előbb vagy utóbb úgyis megnyerem a rokonszenvét. - Bukó! - emlékeztettem, és ha felvette, akkor felbőgettem magunk alatt a motort. Megvártam, akar-e még mondani valamit, de a bocsánatkérésére csak értetlenül hátralestem rá. Nem igazán tudtam, mire érti, így inkább hagytam, hogy a motor búgása elvigye a hangját, majd felemeltem a lábam és ellöktem magunkat. Kihajtottunk az útra, sebesen megindulva a Testvériség szállása felé. A menetszél kellemesen cirógatta az arcom, sajnáltam, hogy Isaac nem érezheti, de hát fő a biztonság, a bukó meg amúgy is csak útban lett volna, ha nem veszi fel valamelyikünk. A tájra figyeltem, nem nagyon szóltam semmit, csak egyszer, amikor meg kellett állnom egy piros lámpánál. Letámasztottam a lábam és hátrasandítottam rá. Mindig annyira komoly, úgyhogy gondoltam, megviccelem... Nyomtam egy nagy, cuppanós csókot a sisakja közepére, a műanyag rostélyra, ott hagyva halványan a szájfényem lenyomatát. Olyan nagy lendülettel próbáltam véghezvinni a merényletet, hogy nekikoccant a homlokom a sisak peremének. - Ouch! - felnevettem, kesztyűs jobbommal átdörgölve a foltot a homlokomon, de nem időzhettem sokáig, a lámpa zöldre váltott, úgyhogy ismét gázt adtam. Néhány háztömbbel később megérkeztünk a szállás elé. Bekanyarodtam a parkolóba, Reg kocsija mellé, majd a lábam letéve kitámasztottam a motort. Hagytam kicsit járatni, míg Isaac lekászálódott mögöttem, már ha így tett, de ha nem, akkor is néhány pillanattal később leállítottam. Furcsa volt a menetszél susogása után a hirtelen beálló, nagy csend, az épület körüli nyugalom... - Otthon, édes otthon...
Csak aprót biccentettem a szavaira. Igaza volt, a saját döntésünk volt, miként folytatjuk az utunkat, mit teszünk, avagy hogyan cselekszünk. De őszintén, mégis mit kezdhettem volna a saját helyzetemmel, vagy úgy egyáltalán… önmagammal? Mindig is egy senkinek éreztem magamat, ezt nevelte belém apám, s végig ez kísért el az életemen keresztül. Talán most… most lehetek majd valaki, egy nap, de lehet, hogy ez is csak hiú remény, tekintettel arra, hogy mennyire idegennek számítok a szervezetben, mennyire nem vagyok idevaló és mennyire érzem az ellenszenvet egyes emberek felől. Az, hogy… nem, igazából kár ezen gondolkozni. Ez az egész… nem nekem való. Nem kellene itt lennem. A szavakra nyeltem egy nagyot, a számat húztam, a földet figyelve magam előtt. - Azért ebben kételkedem. – Ingattam a fejemet, gondolkozva, aztán örültem, hogy témát váltottunk. Nem azért, mert Zackkel gondom lett volna, sőt, csupán… egyszerűen rossz érzés volt róla beszélni. Meghalt, pedig nem ezt érdemelte; itt kellett volna lennie, helyettem. Ő százszorta jobban megérdemelte azt a pozíciót, amiben én díszelegtem most. Miért kellett meghalnia? Tettem egy burkolt öhm… jó, oké, bókot (!) az irányába, azonban nem tudtam, célt érek-e vele. Nem is számított igazán, sőt, azt sem tudom, miért mondtam azt, amit. Viszont azt hiszem, kezdtem feloldódni egy kicsit a közelében. Vajon miért? Kissé meglepődtem, mikor a sisakot odadobta. Elkaptam, hála a tökéletes reflexeimnek, de értetlenül pislogtam rá. Nem hittem, hogy szívesen elvinne, sőt, valójában nem is mertem megkérni rá, ő mégis… önként és dalolva ajánlotta fel. Nem értettem, miért. Igazából, nehéz volt elképzelnem kettőnket azon a motoron úgy, hogy mögé szállok fel és… nos, nem leszünk kis túlontúl közel egymáshoz? Csupán ez a kérdés volt az, ami megfordult a fejemben. - Nézd, igazából nem szükséges… haza tudok menni a két lábamon, ha arról van szó. – Magyaráztam, meghagyva neki a lehetőséget arra, hogy tényleg visszamondja a nagylelkű ajánlatát, de amennyiben nem így tett, úgy beadva a derekam; közelebb léptem a motorhoz, a sisakot felvéve és becsatolva magamon. - Nos, biztos sok férfi szívesen randizna veled. S gondolom… meg is teszik, alkalom adtán. Vagy nem? – Nem követtem nyomon senki szerelmi életét a szervezetben, sem azt, hogy ki kivel volt, merre járt. Nem rám tartozott, de valamiért úgy éreztem, Blackwell nem szenved hiányt, ha férfiakról van szó. Felszálltam mögé, majd közelebb csusszantam hozzá és átfogtam a derekát, szinte teljesen hozzásimulva a hátához a mellkasommal. Nagyot nyeltem. Mikor voltam nőhöz ennyire közel? … Száz éve? Inkább nem is akarok belegondolni ebbe. - Igaz. Egy mosdás annál inkább ránk fér mindkettőnkre... – Értettem egyet, még bólintottam is hozzá egy aprót, hallgatva közben a további szavait. Buli? Még a szememet is felvontam. - Nem elég a valóságban a sok vámpír és gonosztevő, Blackwell? – Megböktem az oldalát egy halvány mosollyal, a kérdésre viszont eléggé ledöbbentem. Csatlakozni? Én? Mégis miért tennék ilyet? – Nem biztos, hogy megfelelő társaság lennék. S amúgy is megmondtam, hogy… ne akarj közelebbi viszonyt velem, nem? – Válaszoltam végül, hosszas fontolgatás után, de persze… nem ezt a választ akartam adni. Kedvem lett volna vele tartani, de azzal megszűnt volna az a fal, amit oly’ gondosan építgettem és oly’ nagy erősségek árán tartottam fent. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy „barátkozzak”, mert aki közel kerül hozzám, az… az végül megsínyli. Blackwell viszont nem ezt érdemelte. - Sajnálom. – Tettem hozzá halkabban, amit talán nem is hallhatott. Azonban kissé szorosabban kezdtem karolni és a csendbe burkolóztam végül, míg a szervezet felé tartottunk.
Kezdőlap
❖ 
