Óvatosnak kellett lennem, tudtam, hogy a túlzott paranoia semmi jóra nem vezet. Egy ilyen kaliberű terv kivitelezése és ilyen ingékony csapat összefogása precizitást és kimértséget követelt. Így nem ugrottam elhamarkodott előítéletekbe, hagytam esélyt Skylernek, hogy megpróbálja megmagyarázni, mi is a helyzet egész pontosan az alkunkkal. Mégsem tudtam tovább elharapni a nyelvem, hiszen a tény, hogy a saját húgom még arra is alkalmatlan, hogy kihasználjam a jelenlegi pozícióját, feldühített. Semmire sem jó, soha nem is volt, és még ő mer kérdőre vonni engem?! - Nem tudtad, vagy nem akartad ellopni? - Hangom jéghideg, nyoma sem volt benne bájolgásnak vagy jópofizásnak. Az nem én vagyok. Igen, megjátszottam magam előttük, Skyler előtt meg főként, de ez nem azt jelenti, hogy nem adhatom a tudtára, mennyire jobban tenné, ha tartana egy kicsit tőlem. Összehúzott szemmel figyeltem, hogyan áll fel és fordul velem szembe, fizikailag és képletesen is. Nem vártam tőle, hogy ostoba birka módjára kövessen a tervem utolsó fázisáig, de hogy pont most kezdjen el gyanakodni? Ennél naivabbnak ismertem. Bármi is történt vele az Ötök keze alatt, megváltozott. Erősebb lett. Ez aggasztott és dühített is egyszerre. Végül ahelyett, hogy átadtam volna magam a haragomnak, csak gúnyosan felhorkantam, elnevetve magam. Megcsóváltam a fejem. - Nem hiszem el, hogy az ellenségeid hálójában élsz és mégis hagyod magad megvezetni általuk. Engem tartasz hazugnak, amikor a te drága mentoraid közül valamelyik áruló? - Lassan felemelkedtem a padról, nem tetszett, hogy lenéz rám. Kihúztam magam előtte és összefontam a karomat, közelebb lépve hozzá. - Meg sem fordult a fejedben, a Wallace-kard miért választ olyasvalakit Zack utódjául, mint Isaac Lestrange? Persze, hogy nem, hiszen semmit nem tudsz róla, sem pedig a múltjáról, nem igaz? Egyikőtök sem. Nem beszél egyetlen árva szót sem. - Egész közel hajoltam hozzá, hallhatóan és tagoltan formálva a szavakat, mintha kígyót bűvölnék, szinte dalolva a méreggel átitatott szavakat. - Tényleg azt hiszed, a Wallace-kard csak azért, mert az emberek nemes tettekkel ruházzák fel az erejét, nem lehet korrupt? Nem lehet, hogy az az "ősi mágia", ami átjárja - Itt macskakörmöztem az ujjaimmal, kifigurázva a kard "áttörhetetlen" és "legyőzhetetlen" erejét, hiszen nekem nagyon is sikerült megkerülnöm. -, valójában kijátszható, és Zack halála eltervezett volt? - Hátrébb húzódtam, elfordultam tőle és felvettem a kávémat a padról. Háttal álltam neki, így nem láthatta, hogy elmosolyodtam a pohár felett, mielőtt belekortyoltam. - Döntsd el, melyik oldalon állsz és kinek hiszel. Azoknak, akik egymással sem képesek őszinték lenni, vagy annak, aki eddig mindenben segített neked.
Meglepett, hogy ennyiben hagyta. Azt gondoltam, hogy kérdezősködni fog, miért nem sikerült, vagy bármi egyéb, de… egy „értem”et kaptam. Meg azt, hogy „kár”. Ez csak még gyanúsabbá tette a dolgot, de próbáltam ugyanúgy viselkedni, mint ezelőtt. S ment is. Leültem mellé, majd elmosolyodtam halványan a válaszára. - A fekete mindenhez megy. Én is szeretem. – Jegyeztem meg csak úgy. Nem hazudtam, tényleg szerettem a feketét; de ez olyan semleges témának tűnt, és valójában az is volt. Sőt, értelme sem volt az egésznek. De nem is kellett hosszú időre beletemetkeznünk semmiségekbe, ugyanis hamar a tárgyra tért. Felvontam a szemöldökömet. - Fontos is. – Ékeltem közbe a mondandójába, de aztán hagytam, hogy végigmondja. Sóhajtottam. – Nem tehetek róla, hogy ezúttal nem jártam sikerrel. – Vontam vállat alig láthatóan. Nem tudtam, miféle reakciót várt tőlem, netán azt, hogy egyből előrukkolok Isaac személyes holmijával; de mindenesetre, ezt nem tettem meg. Nem, mert valami nem stimmelt vele és rá akartam jönni, micsoda. Bólintottam egy aprót. Nagyjából ezekre én magam is rájöttem, szóval sok újat nem tudott mondani nekem. De ezek szerint tényleg nyomozott ő is, azaz mégiscsak igyekezett segíteni. Vagy már én magam sem tudtam, mi is van. Azonban… nem, téved. Nem a három közül lesz az egyik, hanem kettő közül. Isaac… új. Épp ezért nem értettem, miért kell tőle is személyes homli. - Hazudsz. – Álltam fel és fordultam felé, így ismételve meg ezt a szót. – Hazudsz. Úgy érzem, hazudsz nekem… - Váltottam inkább hangnemet és így fürkésztem tovább az arcát. Nem haragudhatott a kételkedésem miatt, hiszen semmit sem tudtam róla, ezt pedig neki is be kellett látnia. A gyanús körülmények pedig… nos, gyanúsak voltak.
Érdeklődve felpillantottam rá, ahogy elég közel ért, majd közömbösen a kávémba kortyoltam. Az járt a fejemben, hogy a Lestrange-től szerzett tárggyal már három iránytű elkészülhet. A pókháló, amit elkezdtem kiszőni az Ötök köré, napról napra feszesebbé vált és nekik még csak fel sem tűnt. A tervem tökéletesen haladt, már csak az utolsó, a legfontosabb összetevő hiányzott: a kardok maradéktalan elpusztítása anélkül, hogy magamra vonnám az átkot. Amíg ennek a mikéntjére nem jöttem rá, addig mással kísérleteztem: elzárni egyszerre az Ötök erejét, lepecsételni úgy, hogy az átkom megtöréséig ne használhassák. Ez ugyan nem az a végleges és örökké tartó megoldás, amiben reménykedtem, de B tervnek egész jól alakult. - Értem. Kár. - A kávémba kortyoltam, de szemem résnyire szűkült, ahogy magam elé révedtem. Valami nem stimmelt. Eddig mindig mindent elhozott, amit kértem, most pedig az egyik legegyszerűbb és legújabb tagot nem sikerült megvezetnie? Talán sejtett valamit? Felkeltette a gyanakvásom, viszont pont ezért sokkal óvatosabb és megfontoltam próbáltam lenni előtte. A kesztyűmre néztem a megjegyzése hallatán, majd rámosolyogtam. - Köszi. Szeretem ezt a színt. - Fekete, mint a legtöbb ruhám. Nem igazán figyeltem oda mostanában az elegáns és választékos öltözködésre, a fő cél a praktikusság és a kényelem volt. Hátradőltem a padon és keresztbe pakoltam egymáson a combom, magam mellé helyezve a poharat. - Azt hittem, fontos neked ez a nyomozás. Ha nem hozol el egy személyes tárgyat tőlük, akkor nem tudom ellenőrizni őket. Te is tudod, hogy az egyikük felelős Zack haláláért. - Igazából a legkevésbé sem érdekelt Skyler nyomozása. Amikor először említette a furcsa halálesetet, egy hét alatt a végére jártam az egésznek. Akár most is elmesélhettem volna neki, mi történt, de egyrészt akkor nem segített volna többé tudtán kívül az iránytűkkel, másrészt miért akartam volna bármiben is a kedvére tenni? Hadd szenvedjen csak a bizonytalanságban, kutasson válaszok után, ameddig akar. - Nos, a fiatal vadász egész biztosan ártatlan, a vadásznő pedig hozzád hasonlóan próbálja kideríteni, mi történt. Úgyhogy a maradék három közül lesz az egyikük. - De érdemesebb a Lestrange-t óvó mágia megtörésével kezdeni, mivel ő még friss, ám napról napra erősebbé válik. Azt sem tartottam kizártnak, hogy idővel az ereje túlszárnyalja majd a másik négyét, ezért fontosnak tartottam, hogy még most fogást ejthessek rajta. Mind az ötön, igazából, hiszen még fogalmuk sincs, milyen erőre tehetnének szert, ha egyesítenék a hatalmukat. Egyelőre mindegyikük túlságosan el van telve magától, csapatmunkának és egységnek a jelét sem adták soha. Amíg ilyen nevetségesen ostobák, addig kell elpusztítanom őket.
Túl régóta vártam már a segítségre, ami úgy éreztem, nem akar megérkezni. Nem hiába kértem külsős segítséget arra, hogy felkutassam Zack Reed halálának tettesét, felgöngyölítve ezzel az egész ügyet. De ahelyett, hogy bármiféle előrelépés lett volna az ügyben, csupán egy helyben toporogtam. A külsős segítségem, nevezzük Astridnak; nem igazán kecsegtetett igazán semmiféle információval. Mindig csak kért, kért és kért, de sosem adott semmit sem. Mintha… nem is haladt volna semmit az üggyel, vagy nem is törődött volna vele igazán. Pedig nekem igenis fontos volt és mindenáron meg akartam tudni, hogy mi történt valójában. Nem hittem, hogy véletlen baleset lenne az egész… nem. Az túl abszurd lett volna egy olyan szervezetnél, mint a miénk. De Astrid… úgy éreztem, igen, kezdtem úgy érezni, hogy átver. A zsebemben ott volt Isaac öngyújtója; úgy láttam, igazán személyes tárgy ez a számára és ezt vettem tőle el… még csak nem is sejtette, hogy elemeltem tőle, mikor legutóbb beszélgettünk. Vagy ha feltűnt neki, nem tett semmit. Nem, kizárt. Kizárt, hogy tudná: nálam van. Azonban… ekkor esett le az egész. Isaacnek köze sem lehetett Zack halálához, hiszen újként érkezett hozzánk. Astrid mégis kért tőle is személyes tárgyat, hogy úgymond „kivizsgálhassa” a mágiájával az ügyet. Átver, ugye? Egy hang a fejemben folyamatosan ezt sugallta, s egyre feszültebbé váltam, miközben haladtam a megbeszélt találkozóhelyünk felé. Átver. Kihasznál. De mire kell neki Isaac személyes tárgya? S mire kellett valójában a Larától ellopott hajtű? Zavart. Elkezdett zavarni ez az egész… rejtély vette körül Astridot, s nekem csak most tűnt ez fel. Ahogyan az is, hogy semmit nem tudtam róla, azon túl, hogy nagy erejű boszorkány volt. Ezen túl… mégis ki volt ő? Miért bíztam benne? Már messziről kiszúrtam a lányt és a szívem a torkomba ugrott. Mégis kivel kötöttem üzletet? Az ördöggel? Várjunk, nem is üzlet ez, hiszen nem kért nagyon cserébe semmit… vagy… mégis mi folyik itt? Ahogy a közelébe értem, szóra nyitottam a számat és köszönni akartam, de úgy tűnt, hogy ő a legkevésbé sem akarja betartani az illemet. A kezem a zsebemben lapult, Isaac öngyújtóját szorongatva, de végül elengedtem és vállat vontam. - Nem. Nem tudtam semmit elhozni tőle. Sajnálom. – Fürkészni kezdtem az arcát, reakciókat kutatva. Egyébként nem volt ismerős; biztos voltam benne, hogy sosem láttam őt még azelőtt, hogy kapcsolatba léptünk volna néhány hete. Talán hónapja. – Cuki kesztyű. – Böktem a fejemmel a kesztyűre, azon tanakodva, hogy miért hord valaki kesztyűt, nyáron, 40 fokban?
Teljesen átmelegedett a kesztyűm a papírpohárból sugárzó hő által. Igazítottam a fogásán és a számhoz emelve a gőzölgő kávéba kortyoltam. Az ital égette a nyelvem, de nem törődtem az enyhe, csípő fájdalommal; túlságosan lefoglaltak a gondolataim. Egész pontosan varázsoltam... Minden koncentrációmat felemésztette, hogy észrevétlenül, mereven magam elé bámulva sikerre vihessem a bűbájt. A távoli hangok felerősödtek és el is tompultak körülöttem: kutyaugatás, gyerekek nevetése, babasírás, az ösvényen dübörgő cipőtalpak, rádióból bömbölő zene - egyik sem az volt, amit kerestem. Megrándultak az ujjaim, mikor a távolban megcsörrent a telefon a Beatles egyik régi slágerére. A refrén előtt fél strófával halt el, ahogy a mély bariton beleszólt. Lepillantottam a kezemben lévő iránytűre, figyeltem annak magabiztos beállását. Arcomon lassan szétterült egy elégedett mosoly, ám a következő pillanatban valami puha a lábfejemnek koccant és a mágia kicsusszant az ujjaim közül, a hangok elhaltak és visszazuhantam a valóságba. Feleszmélve a bódulatból körbekapkodtam a pillantásom, ekkor vettem észre a gumilabdát a cipőm orránál. A szemem sarkából észleltem, hogy egy kislány szalad felém. Némi töprengés után átfogtam a kávét a másik kezembe, lehajoltam és felvettem a játékot a földről. A gyermek megtorpant, amint elég közel ért hozzám, szégyenlősen a ruhájába törölte a kezét. Halvány mosollyal, bátorítón odanyújtottam neki a labdát, mire tétován elvette. Kék szeme megállapodott a kesztyűmön, szembogara mögött kíváncsiság csillant, de nem merte feltenni a kérdést, ami láthatóan foglalkoztatta. Közelebb hajoltam és suttogóra fogtam, mire félszegen közelebb hajolt. - Félek a baciktól. - Az arcán ezer wattos mosoly terült szét, szinte rögtön megértette a jégvarázsos utalásomat. Viszonoztam a mimikát, majd figyeltem, hogyan fordul sarkon és szalad vissza a családjához. Elrévedt őket figyelve a pillantásom, majd megráztam a fejem és visszatértem a kávéhoz, a felsőm zsebébe gyűrve az iránytűt. Működött és csak ez volt a lényeg. Felismertem az aurát és egyből a közeledő húgom felé fordítottam a fejem. Messze járt még ahhoz, hogy odaköszönjek, és amúgy is meg akartam hagyni neki a kezdeményezést. Próbáltam rájönni, milyen érzések kavarogtak bennem, ahogy őt figyeltem. Elfojtott harag, gyűlölet, neheztelés, fájdalom, megbántottság, izgatottság, öröm. Vajon szeretet is volt köztük? Vagy az pont ebből a katyvaszból áll össze a végén? - Elhoztad? - szólítottam meg üdvözlés helyett. Úgy ültem a pad szélére húzódva, hogy ő is kényelmesen elfért még mellettem, ha le akart ülni.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Felvontam a szemöldökömet. Értékelhettem volna a szemtelen kis magatartását velem szemben, de pont, hogy nem tettem. - Viccesnek hiszed magad? – Kérdeztem vissza komoly ábrázattal, majd megcsóváltam kissé a fejemet. – Mert ha igen, szólnék, hogy egyáltalán nem vagy az. - Grimaszolt, majd magyarázkodott, mintha bármi jelentősége volna. Az igazat megvallva nem kellett volna, hogy érdekeljen, mit művel Katherine egyik kis bábja, de ahogy megpillantottam, egyből arra gondoltam, hogy ez az elveszett kis bárkányka bizony rossz helyen kóricál. - Nem az a feladatod, hogy kirándulgass, manikűrözz meg minden egyéb női marhaság. A kötelességeid nem ebbe a városba kötnek. Semmi közöd Denverhez tudtommal. Bár, ha netán lemaradtam valamiről, hallgatlak. – A szemeimet forgattam, majd oldalra döntöttem a fejemet. Nyugtáztam, hogy a részeg fickókat szándékosan cseszte fel agyilag, azonban erre már egy mondatot sem ejtettem. Magának kereste a bajt, s hagyhattam volna, hogy azok a barmok a vesztét okozzák. Bár, nem, talán Loreley kimászott volna a helyzetből, de én közbeléptem. - Én kérlek, egy vadász társaság után nyomozgatok. De az okát ne kérdezd, ugyanis eszem ágában sincs elárulni neked. – Mosolyogtam rá negédesen, ahogy elindultam, kikerülve őt lassú, kimért léptekkel. - Azzal nem vagy hasznos, ha nem arra koncentrálsz, ami a dolgod. Azaz hős haj Stefan és a brigádja. – Néztem hátra rá a vállam felett, majd vissza is fordultam felé. - De ha már ennyire nagy a szád... Csiripelj, kismadár. Mit tudtál meg? Gyanítom, ez az előbbi kis műsor csak levezető szórakozás volt. – Nyomatékosan ejtettem ki a szavakat, ugyanis ha nem rukkolt elő valami igazán szaftos információval, félő volt, hogy komoly gondjaink lesznek egymással. Nem mintha én magam a halálát tudtam volna okozni, de egy próbát mindenképp megért volna. Én magam szabad kezet kaptam a saját dolgaimat illetően; nem kötött semmi szabály. Sőt, ha csak arra a fogadásra gondoltam, ami Katherine és köztem volt, nos, ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódtak. Ha a győzelem az enyém lenne, nagyobb hatalmam lenne, mint valaha és akkor… bármire képes lennék. Elpusztíthatnék bárkit, aki az utamba áll. A bosszúm végre beteljesülne és szenvedne minden egyes kis nyomorult lélek, akinek köze van hozzám. Kezdve az imádnivaló unokahúgaimmal. Gondolataimból hamar visszatértem, s Loreleyre pillantottam, habár ha nem állt elő semmi érdekessel, akkor nem figyeltem rá tovább.
Sokszor meggondolatlan vagyok, meglehet olykor elégedetlen és engedetlen is, de szeretem a saját utamat járni, holott nem tehetném meg. Csak egy kis szórakozásra vágyom. Egy kis külön életet élni anélkül, hogy bárkinek felelnem kellene minden egyes tettemmel és amikor Denverbe érkeztem, valamelyest ez volt a célom. Szabadnak lenni pár óráig és tenni, ami az én érdekeimet vagy kedvemet szolgálja, kizökkenve ezzel azokból a kötelezettségekből vagy tervekből, melyek hosszútávon eléggé megkeserítőek tudnak lenni egy magamfajta nő számára. Sokak állítása szerint nem kell keresni a bajt, hiszen az úgyis megtalál minket, az én esetemben ez viszont fordítva történik itt tartózkodásom alatt. Egy kis provokálás, ennyi lenne az egész. Pár részeg idióta felhergelése, akik közül az egyik úgyis megadná magát, míg én úgy nem döntök, hogy véget vetek az egésznek. Ha már úgyis a következményekkel számolnom kell a későbbiekben és beszámolnom majd minden lépésemről, akkor azt tegyem produktívabban, mintsem ücsörögve várjak arra, hogy mikor jön egy szerencsés alak, akinek éppen kötekedni van kedve. Felkarolom ám minden bátorságomat és úgy, mint aki átgondolta összes mozzanatát indulok meg a mit sem sejtő férfiegyedek felé, akik lelkesen döntik magukba a kis üvegcsékbe zárt italokat és röhögnek vagy jajgatnak az élet nagy dolgain. Talán más esetben még jól el is csevegnék velük. Elmesélném a saját sztorimat az elejétől a végéig, felhasználnám utolsó megjátszott könnycseppjeimet is értük, hogy hatásosabb legyen a műsorszám, noha nem értenék, hogy egy-két korty után mégis miről hadoválok itt össze-vissza. Lehet még be is szállnék ebbe a mókába, holott nem értem mi a szórakoztató abban a kesernyés löttyben, amelyért annyira oda vannak. Még a szagától is irtózok, ezek meg úgy fogyasztják el, mintha a halhatatlanság szerét kaparintották volna meg és minél többet isznak, annál messzebbre nyúlik majd a biológiai órájuk. Szánalmasak. A fejemben ez könnyedén játszódott le. Az állapotuk úgysem rózsás és valamelyik biztos kötekedni vágyik majd, de csak bámulnak rám, mintha egy más bolygó szülötte lennék, ez pedig többnyire zavaróvá válik, mert én nem ezt szerettem volna elérni. Veszekedni akarok velük, 'annyiraaaa unatkozok, kezdjünk már valamit alapon'. A nagy terv viszont elmarad, így megint nekem kell megragadnom a szórakozás irányába vezető gyeplőt és átvenni az irányítást felette, mégpedig egy kissé szomorkás hangulatú pasas társaságát keresve. Pár perc után azonban könnyedén kiderül, hogyha még táncot lejtenék előtte, az se hozná lázba őt, így más utat választok és kissé erőszakosabban érvényesítem az akaratomat. Persze az egész visszájára sül el, és hirtelen mindenkinek én leszek a fő szenzáció. Na persze, ki gondolta volna, hogy erre felfigyelnek?! Minden magyarázatom, sajnálkozásom - vagy valami hasonlónak ható szófecsérlés -, feleslegesnek bizonyul, mert az egész csoport megindul felém. - Komolyan? Egy kis úriemberség sem szorult belétek? Én egyedül vagyok...ti meg.. egy..kettő. - kezdek számolgatni és pipiskedek, hogy rámutassak egyikre-másikra. - ...három..négy..légyszi ne mocorogjatok már ennyit, mert összekeveredek és elölről kell kezdenem. - adom fel végül, majd hátrálás közben csípőre vágom mindkét kezemet. - Jó, ti akartátok! - azzal a lendülettel neki is iramodok a futásnak, ami valahogy kezd egyre csendesebbé válni vagy pont, hogy nagyobb lesz a nyüzsgés? Megállok egy pillanatra és ekkor veszem észre az én hős lovagomat, aki szinte egy pillantás alatt intézi el őket. Belsőmben rajongásig telve moccan meg valami és nem tudom nem csodálattal végignézni ezt az egészet, amit tesz..Értem. Ugyan kívülre én vagyok maga a jégkirálynő, azonban ez bennem másképp zajlik le, szinte olvadásnak indulok. Nehéz is parancsolni ezeknek az érzelmeknek nevezett valamiknek, amikor ilyen gesztust tesznek a megvédésed érdekében. Enyhe rettegést és összezavarodottságot színlelek, amikor Kai figyelmének középpontjává én válok, de a számonkérése egyáltalán nem tetszik. Most vele is ezt fogom játszani? - Nem látod? Fogócskázok a részegekkel. - pillantok a háta mögött hagyott testekre és egy grimasszal egybekötve vonom meg a vállamat is. - Úgy láttam nincsenek jó kondiban. Figyelnem kell a környezetre, legyen akár Mystic Falls, akár Denver. Neked is ki kellene próbálnod, igazán jó szórakozás tud lenni. - teszem még hozzá, bár sejtem ennek a felét sem hiszi el. - Lehet fel is pofoztam az egyiket, hogy motiváljam, de szegény srácnak már úgyis mindegy. Pedig kedvesnek tűnt. - sóhajtok egyet, mintha bántana a járulékos veszteség, de ha már itt tartunk, én is visszakérdezek. - És te mit keresel itt? Nem éppen valahol nem is tudom hol kellene lenned? Nem mintha figyelemmel követném merre jársz vagy micsoda, mert az beteges lenne, egyszerűen csak kíváncsi vagyok. - szinte megismétlem a kérdését, és nem, nem árulom el, hogy részben miatta vagyok itt. Jó nagy és jelentős részben. - Ami engem illet, kirándulok egy kicsit. Világot látok, ismerkedek, kutatok, hogy hasznos legyek mindenki számára. Sosem tudni ki mit látott vagy hallott. - fordítom komolyra a szót - vagyis inkább komolyabbra -, hogy a kérdésére valamelyest választ is adjak. Még mindig nem tudom felfogni, hogy túlzóan élve, de megmentett. Vajon meghálálhatnám valahogy?
Oh, ez a csodás Denver, mely annyi mindennel kecsegtetett, most... fölöttébb hidegen kezdett hagyni. A tervem, miszerint szövetséget kötök egy igencsak híres vadásszal, kudarcba fulladt. Úgy tűnik, a fantasztikus varázserőm már nem olyan hatékony. Oh, csak viccelek. A vonzerőm mit sem változott, csak épp más zavaró tényezők, avagy akadályok ütötték fel a fejüket. Ám, mindegy is. Van „B” rervem. Sőt, „C” is. Nos, mondtam már, hogy az ABC viszonylag hosszú? Elzongorázhatjuk az egészet. Vagyis összeset. S az egyik csak bejön!? A város utcáit róttam, töprengve. A „B” tervem felé közeledve. Vagyis, újabb információkat óhajtottam megtudni, méghozzá a vadász társaságról. Bár, miért is érdekeltek ők annyira? Igazából jelenleg csak időtöltés az egész. Nem érdekelnek. Ahogy az sem, hogy kiket és mikor mészárolnak le, amíg nem engem akarnak a kardjuk végére aggatni. Bár, egy részem ki akarja őket is irtani a föld felszínéről, hiszen elég bosszantó is az a Wallace féle kard, mely képes nekem, nekünk ártani. Mondjuk, még örülhetünk, hogy csupán 5 van belőle a világon. Legalábbis, egyelőre többet nem fedezett fel az emberiség belőle. Beletúrtam fekete tincseimbe, némileg igazítva rajta, ahogy az egyik utcán lefordultam jobbra. Noha egész régen visszatértem a börtönvilágból, még mindig nem volt túl sok időm felmérni mindazt, hogy mennyi minden változott errefelé. A technika vívmányai, okostelefonok, meg a fene tudja. De persze, nem hagyhattam ki én magam sem, hogy példának okáért be ne regisztráljam magam a twitterre. Elég menő, hogy kvázi bárkit nyomon tudok követni az ilyen oldalacskák által. Oh, és az a fotó rólam és Damonről… remélem, nem haragudott túlzottan miatta, hogy képes voltam megosztani azt a saját kis oldalamon. Oh, még kommenteket is kaptunk – így évek távlatából jó, hogy rájövök. A telefonomat bámultam néhány pillanatig, mielőtt eltüntettem volna újfent. Ideje volt arra koncentrálnom, ami az orrom előtt volt, méghozzá… hé, az ott nem Loreley? Avagy Katherine egyik hű kis pincsije? Felvontam a szemöldökömet és figyeltem, ahogy a nő rohan, s mögötte néhány fazon. - Nők… - Morogtam magam elé, a szemeimet forgatva, majd hirtelen megjelentem az egyik férfi előtt, s azzal a lendülettel kitéptem a kicsi szívét a helyéről. Oldalra döntöttem a fejem egy félmosollyal, miközben két másik férfi is megtorpant és ledermedt. – Nem mintha megérdemelné az a nőcske, hogy segítsek… - Mondtam szinte duzzogó hangon magamnak, majd újabb férfi esett össze holtan, ahogy a torkát egyszerűen elcsavartam. - Még elfuthatsz. – Villantottam rá a tekintetem a harmadik ott maradt pasasra, aki hátrébb lépett egyet. Tekintete tele volt kérdésekkel, a szája mégsem nyílt ki, hogy feltegye azokat. Tettem felé egy lépést. – Nos? - Miféle szerzet vagy te? – Suttogta mégis maga elé, ám hirtelen eltűntem előle, s mögötte bukkantam fel újra. Még annyi ideje volt, hogy tekintetével lefelé nézzen, így viszont megláthatta élete utolsó pillanatában a saját szívét, mely ezúttal a markomban volt. Újabb halott. - Loreley, elárulhatnád, mi a fenét keresel Denverben, mikor neked Mystic Fallsban volna a helyed…?! – Fordultam ezután a nő felé, ellökve magamtól a holttestet, aki egyből a földre zuhant. Ugyan még volt két életben hagyott pasas, de ha volt eszük, elhúzhattak a fenébe. A nőt figyeltem, ahogy tettem felé pár lépést. Sosem érdekelt, hogy mit csinál, vagy épp merre járkál, de tudtam, hogy Katherine miféle feladatokkal bízta meg és… ember! Stefan és a díszes társasága km-ekkel odébb volt, nem itt! Tehát nem vágtam, mit csinál ezen a szent helyen, ezekkel az idiótákkal.
Annyi év sötét naivitás után most szórakoztatónak találom az élet ezen oldalát. Egy nem ismert és nem tapasztalt viselkedési minta elsajátítását és felhasználását, mintha mindig is a részemnek tudhattam volna. Mintha azáltal, hogy folyamatosan más személlyé formálnám magamat egy új életet élhetnék minden egyes nap és soha nem tudhatom mit hozhat a holnap magával. Ezért mikor ilyen lehetőséget kapsz, piszkosul kihasználod. Tönkreteszel másokat, megtörésig kínzod őket és csak addig a pillanatig viselkedsz jól, amíg el nem éred a célodat. Sosem voltam az a fajta, aki céltalanul bolyongott a nagy világban és a véletlenre bízta az élete alakulását, így ez most sem volt másképp. Tudtam dolgokat, hallottam egy-két elejtett információt, amikből összerakhattam egy tervet, mely természetesen nekem kedvezett. Most, hogy unalmas perceimben Denvert járom, olyan férfi után kutatva, akinek pofija úgy megmaradt az emlékezetemben, mintha csak kényelmesen befészkelődött volna oda, másra sem vágyom, mint közelebb merészkedni hozzá. Egészen testközelből tanulmányozni, felfedezni vonásait a saját szemeimmel vagy élménnyé formálni a közös perceket. Jóllehet számára ezek csak múlandó pillanatok, nekem egészen másként fognak majd megmaradni, ezért egy cseppnyi önzőséget megengedhetek magamnak. A környék számomra némiképp ismeretlennek hat vagy csak az emlékezeteim űznek velem gúnyt ebben az időszakban, mégis ha valami megmaradt, az a parkok közös jellemzője, mégpedig a világukról nem tudó idióták összessége, akik egyéb tudatmódosító szerek hatása alatt tengődnek valamelyik eldugott részen vagy éppen az ital mámorában kötekednek másokkal. Meglehet az első verzióval jobban kibékülnék, mégis valami nagyobb kihívásra vágyom és nem féktelen nevetésre a semmin. Kecses lépteim visszhangzását magam mögött hagyva indulok meg a hangforrás irányába és egyfajta adrenalin fut végig az ereimen, amikor kiszúrom a tőlem nem messze lévő szórakozott férfiak társaságát. Végigmérem a lehetőségeimet, eljátszok a gondolattal és azokkal a csekély információimmal, amiket a birtokomban tudhattam Kairól. Egy-két - mostanra már pórul járt - madárka azt csiripelte ő is Denverben tartózkodik. Noha csak részleteiben bizonyul ez igaznak, de még valami találkáról is szó esett meg valamelyik parkról, azonban ezek mind annyira homályosak, mégis az én csalfa szívemnek bőven elégnek bizonyultak ahhoz, hogy ösztönből fejest ugorjak a bizonytalanba. Teljes tudatában a tetteimnek indulok meg a gyanútlan alakok felé, akik közül az egyik egyből kiszúr magának és jelez a többinek is. Alig észrevehető mosoly húzódik meg szám sarkában ettől, de kívülre csak az acélos vonásaim látszanak. Annyira szerencsétlenek, olyan kiábrándítóak, mégsem tudom őket figyelmen kívül hagyni, legfőképp azt nem, aki egyáltalán nem figyel fel rám. Pár bóknak szánt pofátlan megjegyzés, én mégis elhaladok az idősebb férfiak mellett, hogy csakis azzal az eggyel foglalkozzak. A kezdeti meglepetés után könnyen letesznek rólam a többiek, így minden figyelmemet arra fordíthatom, hogy az őrületbe kergessem a srácot. És nem, nem olyan módon, hanem az idegein táncolva, míg nem szembe nem száll velem. Tudom, nem szép, mégis élvezném, ha legalább egy kicsi hajlandóságot is mutatna afelől, hogy érdeklik a szavaim. Még egyszer-kétszer nekiugrok, a türelmem pedig lassan elfogy, így a következő pillanatban nemes egyszerűséggel felpofozom, ami miatt hirtelen csend telepszik a nyüzsgő területre. Most már a srác is pipa és ha még ez nem lenne elég, a többi alak sem éppen a nyugodtságtól telve indul meg az irányomba. Belül repesek az örömtől, kívül viszont nem ez látszik. - Ugyan fiúk, csak poén volt az egész. Nem is annyira nagy volt az ütés.. - vonok vállat hátrálva pár lépést, és még mosolygok is mellé, hátha meglágyítja a szívüket. A terv ezen része azonban nem jön be, mert ez csak még jobban felbőszíti őket és mire észbe kapok, már rohanok is a parkon keresztül egy csapat részeg elől, ők pedig utánam. Egyet akartam, erre ötöt kaptam. Nem ilyenek általában az annyira jó tervek, hogy már rosszul sülnek el?! Mindenesetre élvezem ezt, mert a végén tudom, hogy úgyis alulmaradnának...
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
••• 
••• 