Álomháború
felcsendülő dallamok


"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
You saw light in me when
all I saw was darkness
Isaac Lestrange
Alapítóadmin
Larissa Blackwell
Társadmin
Reagan Blair
Társadmin
A pokol kapuja

itt nyílik
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill

We're broken souls
in the darkness
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots

Nincs



A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.
It always seems impossible
until it’s done



Fell Templomának romjai

Hope szobája - Page 2 Empty
Yesterday at 10:02 pm



Konyha

Hope szobája - Page 2 Empty
Yesterday at 9:50 pm



Folyosók

Hope szobája - Page 2 Empty
Yesterday at 9:41 pm



Tetõtér

Hope szobája - Page 2 Empty
Yesterday at 2:22 am



...but it's ecstasy

Hope szobája - Page 2 Empty
Yesterday at 1:41 am



Bárpult

Hope szobája - Page 2 Empty
Yesterday at 1:20 am



Old-Blair albérleti lakás

Hope szobája - Page 2 Empty
Hétf. Aug. 03, 2020 10:22 pm



Konyha

Hope szobája - Page 2 Empty
Hétf. Aug. 03, 2020 9:59 pm



Indra kietlen pusztaságában // Esotephres && Lothrin

Hope szobája - Page 2 Empty
Hétf. Aug. 03, 2020 7:34 pm



Sebastian

Hope szobája - Page 2 Empty
Vas. Aug. 02, 2020 10:59 pm



Alagsor

Hope szobája - Page 2 Empty
Vas. Aug. 02, 2020 10:58 pm



Felszólítások, törlések

Hope szobája - Page 2 Empty
Vas. Aug. 02, 2020 10:47 pm
Statisztika
Ennyien vagyunk
Szorgos íróink
A hónap posztolói

10 Hozzászólások - 28%
6 Hozzászólások - 17%
3 Hozzászólások - 8%
3 Hozzászólások - 8%
3 Hozzászólások - 8%
3 Hozzászólások - 8%
2 Hozzászólások - 6%
2 Hozzászólások - 6%
2 Hozzászólások - 6%
2 Hozzászólások - 6%

Share
 
Hope szobája
Let's go out in flames so everyone knows who we are
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásHope szobája - Page 2 EmptyHétf. Jún. 17, 2019 2:08 pm





You are, and always will be... my Hope



Hope & Klaus


Ostobaságnak tartottam, hogy eddig nem kerestem fel a lányomat semmilyen formában. Örültem, boldog voltam, hogy végre láthatom, még a mosolygásra is képes voltam, legbelül azonban ostoroztam magam. Persze egyszerűbb volt mindenkit ellökni magamtól, bár így saját magam okoztam az őrületet, amiben az utóbbi években dagonyáztam. És az önsajnálatban is. Mindemellett tényleg jó érzéssel töltött el, hogy végre vele lehetek, rászánva magam arra, hogy sutba vágjam az ostoba elveimet. Erre már szükségem volt, s ami még fontosabb, a lányomnak volt rá szüksége, akinek ki tudja mi játszódott le a fejében. Talán azt hitte, már nem szereti a saját apja, s ebbe belegondolni borzasztóan fájdalmas. Ezt én tettem vele, és semmi nem teheti jóvá, még ez a látogatás sem, vagy az ígéreteim, a gyerekkora nagy részét tönkretettem, amit soha, de soha nem bocsátok meg magamnak. - Előbb-utóbb megtudja mindenki, hogy az én lányom van. Ha nem is ebben az iskolában, utána biztosan. Akkor majd győzködnöd kell őket arról, hogy nem eszem csecsemőket, és nem emberi szívet reggelizem. - Mert ilyen, s ehhez hasonló legendákat saját fülemmel hallottam magamról, be kell vallanom, tetszett. Tetszett, miszerint félnek tőlem, s ez egy időben fontosabb volt annál, szeressenek, vagy tiszteljenek. Egy mosollyal néztem Hope-ra, tekintetemben egy ígéret ült; nem kell örökké titkolnia, ki az apja. Ezen a helyen biztonságosabb volt neki így, de odakint, a nagyvilágban nagyobb biztonságban tudhattam, ha nem merték bántani. Ha kiderül, hogy nem csak az én lányom, de ő Hope Mikaelson, a tribrid... ostoba, aki ezután megközelíti.
Egy szomorú pillantás, egy erőtlen grimasz a reakcióm a szavaira. Rossz belegondolni, hogy azt éli át, amit egykor én is, a meg nem értettséget, kirekesztettséget... Nem ilyen életet szántam neki, ugyanakkor ez várható volt, egyedüli volt a fajában, ez talán csak akkor változhat meg, ha életet ad egy gyermeknek. Normális életet akartam neki, átlagosat soha. Egy ilyen különleges lány nem élheti az átlagos emberek életét, ugyanakkor a normalitásra szüksége lett volna. Igaza volt. Majd ha újra együtt a család... soha nem érezheti így magát, velünk nem. - Ezt is megígérhetem. Velünk soha nem lógsz majd ki a sorból. Közénk tartozol, talán ez némileg megnyugvást ad. Van egy családod, még ha jelenleg nem is láthatod őket, akik úgy szeretnek, ahogy vagy. Erre való a család. Csak... néha nehéz megérteni ezt. - vigyorogtam kicsit komiszan, hiszen emlékeztem azokra az időkre, mikor elhomályosult számomra a család jelentése. Koporsók, tőrök, árulások. Mind a történethez tartoztak, ugyanakkor sosem felejtettem el, hogy ők azok, akiket mindennél jobban szeretek, s akik viszont szeretnek. Ezt Hope is tudta, már egészen kicsi korában, emiatt voltam én más, mint az apám. - Sajnálom, hogy egyedül Freya és édesanyád látogat. De Sivár is csak egy ellenség, akit le fogunk győzni. Nem ő az első, csak egy kicsit nagyobb falat, mindössze ennyi. - Valójában hatalmas falat, s talán már le is győztük volna, ha Hope nem lenne a képben. Így viszont sok a vesztenivaló, ez az egy hátránya van, ha az embernek van valamije. Elveszítheti. Hope viszont mindent megér, minden nehézséget, bármin átverekedném magam miatta, ez nem kérdés azóta, hogy megpillantottam.
Ahogy lehajtotta a fejét, fizikális fájdalmat éreztem a mellkasomban, mintha a szívem ki akarna ugrani a helyéről. - Nem lesz egyszerű, de nem kételkedem benned, bennünk. Megoldjuk, hogy újra lássuk egymást, méghozzá személyesen. - kacsintottam rá, s erőlködnöm sem kellett, hogy egy megnyugtató, kedves mosolyt küldjek felé. Ez volt a dolgom, megóvni őt mindentől, még a csalódástól is, ha tehettem. Megnyugtatni, vigasztalni, mellette lenni, bármi is történjék. Közelebb lépett hozzám, s végtelen szomorúság árasztott el, a mosoly mégis arcomon ült, letörölhetetlenül. Majd legközelebb. Legközelebb megérinthetem, szorosan magamhoz húzhatom... csak ez adott erőt. Majd legközelebb. - Úgy tűnik, ez az ígéretek napja. Ennyi mindent még soha, senkinek nem ígértem. - nevettem rekedten. - Megígérem, drága Hope! - ígértem újra, s ilyen komolyan még semmit sem gondoltam. Tudtam, hogy úgy is lesz, írni fogok neki, vagy hívom, s hamarosan, nagyon hamar el is látogatok hozzá. - Légy erős, szívem! - suttogtam még utoljára, s újra rákacsintottam, még épp azelőtt, hogy alakom halványulni kezdett volna, s hirtelen a boszorkány lakásán találtam magam. Dühösen pillantottam rá, hiszen minden szót kihallgatott, mégsem bántottam. Hope miatt.

684 szó △ dynasty △ Imádtam a játékot, köszönöm! Hope szobája - Page 2 2453766849 A folytatásról majd tárgyalunk wink
©







“We were innocent once. This bloodlust was forced upon us by our parents, turning us from prey to predator. We are the demons lurking in the shadow, We are the savage villains in fairy tales told to children. But not for my child. Not for Hope. In her story, we are the knights in shining armour."



Klaus Mikaelson
Hibrid
a legelső hibrid
Hope szobája - Page 2 VdAzki3
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
△ In the end we're left
infinitely and utterly alone

Hope szobája - Page 2 Tumblr_p7gmlxQQvO1vuv9bpo2_250
i'm entirely bonkers. but i tell you a secret. all the best people are.
Kapcsolatban :
△ with my demons
Keresem :
Elijah & Rebekah & Kol
Hayley & Marcel
Léptek száma :
50

Hope szobája - Page 2 Empty
TémanyitásHope szobája - Page 2 EmptyVas. Jún. 16, 2019 11:01 am



Klaus & Hope

Megijedek, annyira mint talán még soha, amikor hirtelen elhalványul és már szinte alig látom. Közelebb is húzódom, remegő hanggal hívom őt vissza, 'apa, apa!' nem mehet el addig, még nem búcsúztam, de tudjuk pedig mindketten, hogy mennyire bizonytalan ez a varázslat, szinte akármikor eltűnhet és nem láthatom most egy ideig... máris szomorúsággal tölt el a gondolat, de amikor újra élénken feltűnik mellettem, úgy, mintha valóban itt lenne, megnyugszik a szívem még néhány pillanatig.
Ahogy elvonatkoztatunk mindketten a jelenlegi dolgoktól, sikerül elnevetnem magam a mondandóján. Melyik apa ne mondana ilyeneket a tinédzser lányának? Főleg, hogy mi nem is egy egyszerű család vagyunk, sokkal jobban féltsük és védelmezzük egymást mint egy egyszerű família. Nem bánom, ezt jelzi a nevetésem is.
- Rendben, majd figyelmeztetem őket előre. - Jó érzés látni az őszinte mosolyt az arcán és jó érzés éreznem, hogy még tényleg szeret és törődik velem, csak a helyzet nem engedi meg, hogy ettől többet tegyünk... csak a szavak azok amikben jelenleg megvigasztalódunk, de én bizakodom és várom a pillanatot, amikor ettől több lesz majd és újra érezhetem őt... őket, a támogatásukat, a bizalmukat.
- Nem kell ennek mindig így lennie, csak nehéz... mert nem értenek meg. Majd ha visszatértek, ha mind itt lesztek akkor könnyebb lesz, mert legalább ti megfogtok érteni, ti látjátok azt, amit más nem láthat. - Sokat őrlődöm magamban, de ezt a legminimálisabban sem mutatom ki másoknak. Nem akarom, hogy ettől több gyengeséget lássanak rajtam, épp elég az, hogy nem tudok teljesen beilleszkedni. Megelégszem természetesen egy-két baráttal is, Rick további támogatásával... úgyis a céljaim az elsők, úgyis az a legfontosabb, hogy újra egyesítsem a családomat. Ezt nem tudom elégszer kihangsúlyozni, de nyilván ez egy olyan dolog, ami csak az én szívemet nyomhatja, másoknak itt nem mondhatom el. - De tudom, hogy különleges vagyok, mint ahogy ti is, és nem fogom elvesztegetni a képességeim, meg akarom tanulni a legjobban kihasználni az adottságokat. Freya pedig nagyon jó tanár és mento, tudod. A legjobb része a sulinak amikor meglátogat. -  A mosolyom már nem lankad, sok közös emlékem fűződik Freya nénikémhez, de örülök, hogy ő van nekem és támogat mindig, bármikor megkereshetem.
Ahogy látom lankadó mosolyát, a tekintetemet kicsit a padló felé fordítom. Aztán hirtelen visszapillantok rá, hisz tudom, hogy most egy ideig nem láthatom őt, ki kell használnom még ezt a rövid időt, hogy emlékeimben megőrizhessem a következő találkozás alkalmáig.
- Alig várom, hogy találkozzunk. Addig is dolgozni fogok azon, hogy hogyan lehetnél itt. Remélem, hamar eltelik az idő,... - Egészen közel lépek hozzá, szinte csak egy levegővételnyi rés van közöttünk, és szinte úgy érzem, mintha itt lenne, mintha valóban itt lenne és meg tudnám ölelni... elképzelem, mert mást nem tehetek, de tekintetemben látszik a búcsú fájdalma, bár mosolyommal igyekszem elrejteni.
- Hiányozni fogsz. De ígérd meg, hogy majd írsz azért... - Megkönnyebbültem, hogy végre eljött hozzám. Megkönnyebbültem, hogy megbeszélhettük a dolgokat. Most még nagyobb motivációval állok szemben, még inkább rákoncentrálok a dolgokra. Szükségem van rá, jobban, mint bármikor.

soksok ● apa <3
●●






Hope Mikaelson
Tribrid
vámpír, vérfarkas és boszorkány
Hope szobája - Page 2 R0UrRR4
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
Kapcsolatban :
☽ Bonyolult
Keresem :
Léptek száma :
46

Hope szobája - Page 2 Empty
TémanyitásHope szobája - Page 2 EmptyPént. Jún. 07, 2019 4:14 pm





You are, and always will be... my Hope



Hope & Klaus


Éreztem a boszorkány jelenlétét, s azt, hogy közelíteni akar hozzám, ám nem mer. Tudtam, ezt mit jelent. Nincs sok időm. Elég sok erőt kivesz egy hasonló varázslat valakiből, én pedig már egy ideje itt voltam. Az alakom egy kissé halványulni kezdett, kis híján felkiáltottam, s kész voltam feltépni a nő torkát, viszont ezután újra tisztán láttam a lányomat, ahogyan ő is engem. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, s kissé riadt arcot vágtam, nem akartam elválni tőle. Nem maradt sok időnk - üzentem a pillantásommal.
Igyekeztem kihozni a legtöbbet ebből, elmondani, amit el szeretnék, amit gondolok róla, mindezt aggódva, mikor láthatom legközelebb. Legalább sikerült egy kismosolyt csalogatnom az arcára a szavaimmal, az én ajkaim is valami mosolyfélét produkálnak, ahogy újra végignézek Hope-on tetőtől talpig. Fürtjeinek vöröses-barna árnyalata, szeme zöldes színe, a kissé zárkózott testtartás... mind-mind saját magamra emlékeztetnek. Hayley is visszaköszön a vonásaiból, s igazából a Mikaelson család minden egyes tagjábóllátok benne valamit. Ott van Kol ravaszsága, Elijah bölcsessége, Rebekah kislányos játékossága... Ő a családunk reménysége, s egyben jelképe. - Alig várom, Hope! Majd be kell szereznem egy puskát, ha nem akarjuk, hogy átharapjam az összes udvarlód torkát. - Félig komolyan, félig viccelődve jegyzem meg, hangom rekedtes, kétségbeesett, ámbár ez nem tántorít vissza attól, hogy az utolsó perceket széppé tegyem a kis hercegnőmnek. Anevetését hallgatva az a mosolyféle igazi mosollyá növi ki magát, ez meggyőz, hogy sikerült egy kis életet lehelnem belé, sikerült jobb kedvrederítenem, bár ennek inkább a jelenlétem volt az oka, mintsem a szavaimé.
Tudni akartam, hogy érzi itt magát, bár aggódtam, mit felel. Féltem, hogy azonnal repülőre szállnék, s eljönnék érte, ha túlzott szomorúságot látok rajta. Legszívesebben már most elvittem volna magammal, a Sivár miatt mégsem tehettem, nem kockáztathattam az életét. - Szeretném azt mondani, hogy ez nem lesz mindig így, de... én is egyedüli hibrid voltam sokáig. Még amikor nagyanyád elnyomta a farkas énemet, néha akkor is úgy éreztem, egyedül vagyok. Te vagy az egyedüli tribrid, Hope, s ez valószínűleg mindig is így lesz. Ugyanakkor ez nem baj. Különleges vagy, mind fajod, mind jellemed miatt. Meg fogod szokni a gondolatot, s előbb-utóbb büszke is leszel magadra, tudom. Mndig kirekesztettnek fogod érezni magad egy kicsit, bár nem tudom, ez nem-e az én hibám. - Mosolyodtam el újra, talán ez inkább a jelleméből fakad. Én is mindig kirekesztettnek éreztem magam, akkor is, ha a testvéreim mellettem voltak, s még akkor is, mikor saját hibrideket gyártottam magamnak. Van, ami sosem változik, ám mindent meg lehet szokni. - Nem. Nem újdonság.  -nevettem, s végre úgy éreztem, igazán önmagam vagyok. A lányommal, aki nem utál, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, aki nem ítélkezik... aki feltétel nélkül szeret. Pont úgy, ahogyan Elijah azt megjósolta. A szívem egy kicsit összeszorul a név kiejtésére, még ha csak gondolatban tettem, akkor is... Szinte felfoghatatlan, mi történt a családunkkal. - Bizonyára lesz, aki így is értékel, a családodon kívül persze. - kacsintottam rá, s a mosoly egy kicsit odaragadt az arcomra. Nem tudom, utoljára mikor mosolyogtam ennyit, talán még soha, vagy valamikor gyerekkoromban, mikor Mikael éppen mással volt elfoglalva, nem velünk, vagy az én kínzásommal. - Hope... - Elszomorodtam, arcomra kiült újból a kétségbeesés, a düh, a hiányérzet, amit ő okozott. Pontosabban a jelenlétének hiánya. - Nem maradhatok tovább, sajnálom. El fogok jönni hozzád, akkor is, ha ezzel a világra szabadítjuk a poklot. Itt leszek, s találunk valami megoldást arra, hogy rendszeressé tegyük a találkozásokat. Ígérem. - súgtam, s egyelőre még nem távoztam, azonban tényleg nem maradt sok időm. Dühös voltam a banyára, még akkor is, ha tudtam, így is több időt adott nekünk, mint ami erejéből telt. Talán Hope miatt megkímélem az életét.

594 szó △ dynastyHope szobája - Page 2 1396136600 Hope szobája - Page 2 2453766849  
©







“We were innocent once. This bloodlust was forced upon us by our parents, turning us from prey to predator. We are the demons lurking in the shadow, We are the savage villains in fairy tales told to children. But not for my child. Not for Hope. In her story, we are the knights in shining armour."



Klaus Mikaelson
Hibrid
a legelső hibrid
Hope szobája - Page 2 VdAzki3
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
△ In the end we're left
infinitely and utterly alone

Hope szobája - Page 2 Tumblr_p7gmlxQQvO1vuv9bpo2_250
i'm entirely bonkers. but i tell you a secret. all the best people are.
Kapcsolatban :
△ with my demons
Keresem :
Elijah & Rebekah & Kol
Hayley & Marcel
Léptek száma :
50

Hope szobája - Page 2 Empty
TémanyitásHope szobája - Page 2 EmptySzer. Jún. 05, 2019 11:35 am



Klaus & Hope

Mosolyognom kellett, és csak reménykedni tudtam abban, hogy valóban beváltja az ígéretét később. Bízom benne, minden szavában annak ellenére, hogy a múltban akadtak olyan helyzetek, amik bizalmatlanságot szültek. Mégsem érdekel, csak az, hogy ő most itt van és megígérte, hogy újra eljön, hogy átölelhetem valóban. Hiányzik a családom. A világ legboldogabb leánya lennék, ha sikerülne újra egyesítenem őket. Akármennyire is szívemen viselem a Salvatore iskola ügyét, akkor elgondolkodnék rajta, hogy hazaköltözöm. Freyától mindig is sokat tanultam és azt hiszem, ezek után sem lesz ez másként.
Jól esik amik azt mondja erős és kitartó nő vagyok. Kinek ne esnének jól ezek a szavak? Főleg ennyi idő elteltével, örülök neki, hogy ezzel jutalmazza a sok erőfeszítést. Mindent megteszek azért, hogy valóban hasonló típusú nő lehessek mint az anyám, mint Freya, mint Rebekah, mindannyian a példaképeim, mindannyiukban van valami, amiből tanulhatok, amiről mintát vennék. Természetesen azért csak ők mert mindig ott voltak nekem, mindig segítettek amikor történt valami... és mindannyiukhoz annyira kötődöm, mint talán senki máshoz. Ez nagyon meghatároz engem. Mosolyognom kell a gondolataim közepette, és ameddig csak lehet, nézem őt, nézem apát, mert ki tudja, mikor szakad meg a kapcsolat, és tűnik el most.
- Mindannyian azon ügyködünk, hogy ez megtörténhessen, apa. Aztán mindenhová veled megyek, ebben biztos lehetsz! - Kicsit felkuncogok, a szívem megtelik boldogsággal és reménnyel, őszintén, ez a találkozás most akkora erőt és elszántságot adott nekem, amekkorát talán még soha nem éreztem az életemben. Úgy érzem, akár most azonnal el tudnám szakítani a Sivárt a családomtól, az erő ott lakozik bennem, ám a lehetőségek korlátozottak sajnos. Főleg innen, az iskola falain belülről, akármennyire is kitapasztaltam már, hogy mit és hogyan lehet...
A kérdésére csak felsóhajtottam. Mit válaszolhatnék? Sokszor kirekesztettnek érzem magam, kellemetlen, de azért még akad egy-két ember, aki tartja bennem a lelket, szerencsére.
- Ne érts félre, szeretek itt lenni, Rick sok lehetőséget ad nekem, és vannak páran akik megértenek, de sokszor kirekesztettnek érzem magam. -  Most ismét jól esne az ölelése, az érintése, de nem lehet, és ez elszomorít kicsit... pedig valami vidámról kellene beszélgetnünk, nem az én nyomorúságomról egy iskolában, ami egyébként a tinédzserek életének 90%-ban így telik... sokszor eszembe jut, de a legtöbb esetben elfoglalom magam valamivel és nem foglalkozom a rólam suttogó ajkakkal.
- Persze én értem, hogy miért van ami. Nyilván, ha megismernének, akkor tudnák, hogy milyen vagyok igazából. Mert nehezen engedek közel magamhoz másokat. Mondjuk azt hiszem ez neked nem újdonság. - Elmosolyodom aprón, Ő is pont ilyen. Tudom, hogy megérti a bizalmatlanságomat mások felé, még ha tisztában is vagyok vele, hogy ők nem árthatnak nekem, és nem is vehetik el tőlem azt, ami és aki vagyok. Az élet már most megtanított sok dologra, és mindennek ellenére büszkén viselem a nevemet, büszkén vagyok az aki. Az egyetlen tribrid. A Mikaelson család reménye. Aggathatnak rám bármit, én akkor is kiállok és ugyan olyan maradok, hiszen céljaim és hiszem, hogy fontos dolgom van még a világban.

soksok ● apa <3
●●






Hope Mikaelson
Tribrid
vámpír, vérfarkas és boszorkány
Hope szobája - Page 2 R0UrRR4
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
Kapcsolatban :
☽ Bonyolult
Keresem :
Léptek száma :
46

Hope szobája - Page 2 Empty
TémanyitásHope szobája - Page 2 EmptyKedd Jún. 04, 2019 1:54 am





You are, and always will be... my Hope



Hope & Klaus


A kijelentését hallgatva... ismét összeszorult a szívem. Tudtam, hogy nincs sok időm, hisz' hiába rettegett tőlem a boszorka, akitől segítséget kértem, nem bízhattam benne. Kiszolgáltatottá váltam ettől a varázslattól, bárki mögém lopózhatott volna, hogy karót döfjön belém, vagy egy mágikus tőrt. Dühös lettem egy kissé, mégsem mutattam ki, elnyomtam magamban, bár úgy éreztem, nem sokáig bírom megtenni. Fizikális fájdalmat okozott az elfojtása, s az, hogy újra el kell válnom a lányomtól. Nem tudtam, mikor láthatom őt személyesen, reméltem, hogy minél hamarabb. - Mindent megteszek ennek érdekében, szívem. - súgtam, nem mertem hangosan kiejteni a szavakat, féltem, miszerint valami rossz történik akkor. Sejtettem, hogy a banya valahol ott ólálkodik, kihallgatja minden egyes szavamat, ugyanakkor nem volt titok; van egy lányom. Bíztam Alaricban, bíztam ebben az igencsak érdekes iskolában, s abban, hogy Hope tényleg meg tudja védeni magát. Sokan ismerték a nevem, az utóbbi néhány évben megint szinte híressé váltam, rettegtek tőlem, újra rémtörténeteket meséltek a francia őrültről, a gyilkosról, a hibridről. - Erős, okos nő, majd túlteszi magát rajta. Ezek a jelzők rád is igazak, Hope, ugye tudod? Nem nagyon ismerek nálad kitartóbb embert, talán csak az anyukádat. - nevettem, Hayley is nagyon makacs nő volt, Hope ebben igazán rá ütött. Igazából sok mindenben, s ezt egyáltalán nem is bántam. Az elmúlt években Hayley is a családunk teljes értékű tagja lett, még ha nem is viselte a Mikaelson nevet. Jelenleg sajnos a saját lányom sem viselhette, itt az iskolában nem, ami nagyon bántott, viszont tudtam, hogy ezzel megóvhatom őt. Nem fogják kinézni innen, kiutálni, vagy épp sajnálni, mert én vagyok az apja. - Szeretnék visszatérni, és talán... talán nemsokára hazatérhetünk. Szeretném, ha legalább néha otthon láthatnálak. Franciaország sem az igazi nélküled. Nagyon szeretnélek egyszer elvinni Párizsba, biztos vagyok benne, hogy igencsak elnyerné a tetszésedet. - mosolyodtam el, hiszen azt a várost minden nőnek látnia kellene, sőt, minden embernek legalább életében egyszer. Sokan túlértékeltnek találják, én azonban az egyik legszebb városnak. Nagyon szerettem volna Hope-ot megannyi csodás városba, országba elvinni, amire eddig nem volt lehetőségünk, ám ami késik, nem múlik. Most már nekem is hinnem kellett benne, hogy egyszer újra együtt lesz a családunk. - Nem érzed itt jól magad, szívem? - Láttam az arcán, kissé kellemetlen neki mesélnie, vagy talán csak nem akart. Féltem, hogy esetleg ő is olyan, mint én, mivel én sem találtam soha a helyem seholúgy igazán. Kissé aggódva néztem végig rajta, s egy pillanatra elfeledkezve magamról, a keze után nyúltam. Apró grimaszt vágtam a mozdulat miatt, majd leengedtem a kezem. - Sajnálom, hogy nem használhatod a vezetékneved, de így jobb neked. Nem kell, hogy kirekesszenek, féljenek, vagy megvessenek téged miattam. Így sem lehet egyszerű neked egyedüli tribridként itt élned. - Újra dühös lettem, talán egy kicsit most ki is ült az arcomra. Nem akartam, hogy szenvedjen, ugyanakkor ez az iskola biztonságos volt számára, s itt volt a legnagyobb esélye, hogy hasonló gyerekek között legyen. Szüksége volt erre, még ha jelenleg nem is így érezte. Próbaképp elmosolyodtam, hátha bátorítom vele, és jobban megnyílik, ámbár azt is elfogadtam, ha nem akarta feszegetni a témát. Nekem épp elég volt az, miképp a közelében lehettem.

514 szó △ dynastyHope szobája - Page 2 1396136600 Hope szobája - Page 2 2453766849  
©







“We were innocent once. This bloodlust was forced upon us by our parents, turning us from prey to predator. We are the demons lurking in the shadow, We are the savage villains in fairy tales told to children. But not for my child. Not for Hope. In her story, we are the knights in shining armour."



Klaus Mikaelson
Hibrid
a legelső hibrid
Hope szobája - Page 2 VdAzki3
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
△ In the end we're left
infinitely and utterly alone

Hope szobája - Page 2 Tumblr_p7gmlxQQvO1vuv9bpo2_250
i'm entirely bonkers. but i tell you a secret. all the best people are.
Kapcsolatban :
△ with my demons
Keresem :
Elijah & Rebekah & Kol
Hayley & Marcel
Léptek száma :
50

Hope szobája - Page 2 Empty
TémanyitásHope szobája - Page 2 EmptyVas. Május 26, 2019 12:02 pm



Klaus & Hope

Klaus Mikaelson lánya. Mindig büszke voltam arra, ahová születtem, mindig büszke voltam a családom összetartására mégha nem is mindig alakultak olyan felhőtlenül a dolgok, mint kellett volna. Persze rosszul érzem magam, amikor nem használhatom az igazi vezetéknevem, amikor részben el kell rejtenem az egyik énem, azt, aki valójában meghatároz engem. Néha pedig úgy érzem, hogy szükségem van erre tényleg, hiszen lehet, hogy akik ismerik a nevem, elítélnének, félnének tőlem vagy csupán azt hinnék, átkot hozok a közelükben lévőkre. Sok verziót hallottam már, sok mindenen elgondolkodtam, mégis úgy gondolom, nagyjából sikerült megtalálnom a magam útját, de viszont a legjobb az lenne, ha ezt a családommal együtt tehetném meg. Nem adom fel a reményt, hamarosan újra együtt leszünk és újra lehetőségünk lesz rá, hogy mindannyian szeretett otthonunkban éljünk.
- Most már viszont többet velem leszel és bepótoljuk az elvesztegetett időt... - Mondom, egyértelmű kijelentésként, remélve, hogy ez úgy fog majd rá hatni, mint ahogy rám... jól esik a sok bocsánatkérése, igaz, nem várom el és nem is ezen fog múlni, hogy én mit gondolok róla... nekem csak az számít, hogy ő megígérte, többet fog velem találkozni, és majd át is ölelhetem végre, nemsokára, így évek elteltével. Ez sokat számít. Mindennél többet.
Igyekeztem más témára váltani, szükségem volt arra, hogy valamit tudjak róla, esetleg belelássak abba, hogy merre fogják vinni lábai a közelben, mit tervez Camivel... ugyan látom, hogy ez egy kissé nehéz téma ismét, de nem veszem le róla a tekintetem, kíváncsian figyelem, hallgatom.
- Hát, elhiszem... hogy furcsa neki. Gondolom, nehezen szokja meg... - Ugyan nekem ez a leggyengébb felem, mégis én ebbe születtem bele... valamilyen szinten átlátom, hogy milyen érzés, de persze ő más tészta, egy emberből lett lény sokkal keményebb időszakon megy keresztül. - Biztos hiányzik nektek a város. Tudom mennyire szereted. Nélküled nem is olyan már. - Még kisebb koromból emlékszem milyen tökéletes volt amikor mind együtt éltünk ott. Ha hazamegyek, csak ezek az emlékek élnek bennem, csak ezért kutatom és élvezem a város minden rejtélyét, történetét. Mégiscsak ott születtem, mégiscsak ezt ismertem éveken át, elmondhatom, hogy New Orleans az otthonom, mégha az utóbbi időt itt is töltöttem, a Salvatore iskolában. Azt hittem, még mesél nekem valamiről, olyan kíváncsi vagyok Franciaországra, az ott élő mágiára, de elengedem ezt, biztos nem olyan könnyű neki, ám kénytelen vagyok aprón felsóhajtani. Lehajtom a fejem, kicsit birizgálni kezdem a pólóm alját amikor rólam kérdez.
- Hát, jó ez a hely, tényleg... Alarick tudja, hogyan vezesse, sokat segített nekem mindenben amióta idejöttem. Kicsit azért nehéz, mert szinte senki nem tudja ki is vagyok, de a lényeg, hogy így biztonságban vagyunk mi is és a város is. Minden hónapban sokan csatlakoznak, mondhatjuk hogy az ország minden részéről... de jól működik. - Végül csak felpillantok, aprón elmosolyodom. Nem tudom mennyit meséljek még neki. Elmondjam vajon, hogy nincsenek igazi barátaim? Hogy nem tudtam úgy beilleszkedni, ahogy jó lenne? Furcsának és különcnek gondolnak? Nehéz néha, de legtöbbször csak a saját céljaimra gondolok, és olyankor sikerül elfelejtenem a helyzetemet, a helyzetünket.

soksok ● apa <3
●●






Hope Mikaelson
Tribrid
vámpír, vérfarkas és boszorkány
Hope szobája - Page 2 R0UrRR4
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
Kapcsolatban :
☽ Bonyolult
Keresem :
Léptek száma :
46

Hope szobája - Page 2 Empty
TémanyitásHope szobája - Page 2 EmptyCsüt. Május 23, 2019 10:06 pm





You are, and always will be... my Hope



Hope & Klaus


Nagyon vártam ezt a találkozót, ugyanakkor rettegtem is tőle. Nem is sejtettem, Hope miként reagál majd a látogatásomra, a jelenlétemre, s bár egy kisebb vita kerekedett majdnem, végül jobb reakciót kaptam, mint amiről álmodhattam volna. Ez a néhány szó... sokkal többet jelentett nekem, mint azt bárki gondolta volna. Döbbenten meredtem rá, tekintetemet ide-oda kapkodtam, mintha féltem volna ránézni. Kicsit talán úgy is volt, hiszen soha senki nem mondott még nekem hasonlót, nem lett volna senki, aki úgy fogadott volna el, ahogyan ő. Elijah szavai jutottak eszembe, aki egyszer hasonlót mondott nekem, mert az egész világon nincs senki, akinek a szeretete olyan tiszta volna, mint a saját gyermekedé. A fivérem nevére viszont egyszerre gerjedt bennem féktelen harag, s egyben csillapíthatatlan szomorúság. Nem tudtam felelni ezekre a szavakra, ezért összeszedve magam rápillantottam, s halvány mosolyra görbültek ajkaim. Ennél többre jelenleg nem voltam képes, ez is több volt annál, mintha figyelmen kívül hagynám, nehezemre esett minden reakció. - Tudom, hogy... képes vagy megvédeni magad. Ennek ellenére te mindig az én kislányom maradsz. - Valaha nem hittem volna, hogy hasonló érzelmeket ki tud váltani belőlem bárki, sőt! Viszolyogtam attól, hogy saját gyermekem legyen, azt hittem Mikael mindent kiölt belőlem, ami egy szülőben megvan, ráadásul nem akartam olyan apa lenni, mint amilyen ő volt. Nem mertem azt állítani, hogy jobb voltam nála, mert az hazugság volna, ugyanakkor egy részem hitt abban, hogy lehetek jobb. Lehetek olyan apa, amilyenre Hope-nak szüksége van. - Sajnálom. - Megint kibukott belőlem egy bocsánatkérés, habár felettébb gyengének éreztem mindezt ahhoz képest, hogy magára hagytam őt. - Sajnálom, hogy így kellett felnőnöd. Azt gondoltam, s egy részem még mindig azt gondolja, hogy jobb neked nélkülem. Tudom, milyen, amikor nem olyan apa jut, amilyenre vágysz. - Szomorkás pillantásom néhány pillanatig az arcán időzött, majd lehajtottam a fejem, s egy kicsit bántam, hogy ígéretet tettem. Szükségem volt nekem is őrá, s beleőrültem volna, ha nem láthatom többé, de az volt a helyes döntés. Nem szabadott volna így elgyengülnöm, mégsem tudtam ellenállni, főleg nem mindezek után. Egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy többé nem lennék képes ilyen hosszú időre elszakadni tőle, képtelen lennék rá. Következő szavaira csak biccentek egyet. Nem tudom még, hogyan, de... meg fogjuk valahogy találni a módját, hogy újra együtt lehessünk, le fogjuk győzni a Sivárt, ahogyan eddig az összes ellenségünkkel tettük. Sokszor hittük már, hogy vége az örökkön-örökkének, mégis képesek voltunk összetartani, mint egy család, még ha egy igen rendhagyó is volt. - Cami... öhm... - hirtelen nem találtam a szavakat, hiszen Camille is épp olyan zavarodott volt, mint amilyen én magam, egyikünk sem értette, mégis mi a pokol történt. -Tudod, furcsa neki a vámpírlét. Ráadásul arra tért vissza, hogy a világ, a város, amit ismer, már nem ugyanaz. Nem tudom, vissza akar-e térni New Orleansba, én nem vágyom vissza jelenleg... bár azért hiányzik a város. - Egy igencsak vérszegény mosolyra tellik csak tőlem, bár mindez igaz;hiányzott New Orlaens, a város, amit igazán otthonomnak mondhattam, s nem csak én. Ugyanakkor Elijah viselkedése roppant mód aggasztott, s ezt még nem állt módomban megosztani a lányommal. Nem is akartam, hogy másképp tekintsen a nagybátyjára, vagy aggódjon miatta. Egyelőre még titokban tartottam, hogy megvédjem, nem akartam, hogy még inkább összetörjön. Camille miatt is épp eleget aggódtam, s hiába nem terveztem visszatérni Amerikába, egy ismerős környezetben jobban meg tudnám őt védeni, továbbá nem ismertem az új Elijaht, vagy, hogy meddig képes elmenni a céljai elérése végett, bármik is legyenek azok. Féltettem Hope-ot is, még akkor is, ha abszurd volt a gondolat, hogy Elijah bántaná őt. Camivel is megtette ugyanezt... - Inkább te mesélj nekem! Nem sokat tudok erről az iskoláról, viszont szép dolog, amit ittművelnek. Bizonyára így akar Stefan vezekelni. - Mosolyodtam el kajánul, hiszen még élénken emlékeimben élt az a Salvatore fiú, aki neveket írt a falra, és az áldozatokkal a szeretteik vérét itatta martinis pohárból. Szép emlékek, de már én sem az az erőszakos fickó voltam, aki kedvtelésből gyilkol.

648 szó △ dynastyHope szobája - Page 2 1396136600 Hope szobája - Page 2 2453766849  
©







“We were innocent once. This bloodlust was forced upon us by our parents, turning us from prey to predator. We are the demons lurking in the shadow, We are the savage villains in fairy tales told to children. But not for my child. Not for Hope. In her story, we are the knights in shining armour."



Klaus Mikaelson
Hibrid
a legelső hibrid
Hope szobája - Page 2 VdAzki3
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
△ In the end we're left
infinitely and utterly alone

Hope szobája - Page 2 Tumblr_p7gmlxQQvO1vuv9bpo2_250
i'm entirely bonkers. but i tell you a secret. all the best people are.
Kapcsolatban :
△ with my demons
Keresem :
Elijah & Rebekah & Kol
Hayley & Marcel
Léptek száma :
50

Hope szobája - Page 2 Empty
TémanyitásHope szobája - Page 2 EmptyVas. Ápr. 28, 2019 3:28 pm



Klaus & Hope

Tekintetemmel szüntelenül őt lesem, miközben gondolatban próbálom megérteni szavait. Nem tudom még, hogyan mondhatnám el, hogy mennyire szeretem őt és hogy ígyis... eddigi életem során egészen keveset találkoztam vele, egészen keveset tudok róla. Megértem azt is, amit ő érezhet, ha egyedül maradnék, valószínűleg én sem tennék másként, sőt... mivel a vérem az övé... lehet, hogy én is hasonlóképp kezelném a problémáimat. Viszont szerencsémre nem maradok egyedül, ők nem hagynák ezt sohasem, ez pedig mindig erősít, mindig lelkesít. Megrázom a fejem, haloványan elmosolyodom.
- Nekem így vagy jó, ahogy vagy. - Én csupán csak abban reménykedtem, hogy ő itt legyen velem, hogy láthassam vagy hallhassam a hangját legalább hetente. Innentől kezdve pedig elméletileg így lesz, remélem, hogy betartja majd az ígéretét. Megnyugodott most a lelkem. Őszintén annyival jobban érzem most magam, amióta megjelent itt és elbeszélgettünk... hogy talán akkor érezhettem így legutóbb, amikor utoljára beszéltünk.
- Nem vagyok már kislány, apa. Meg tudom védeni magam. - Valóban. Az évek során volt lehetőségem kiképezni és fejleszteni magam. Nem félek semmitől és senkitől, mondjuk harcba nem kellett már egy ideje belefolynom, csak piti diákügyekbe, de biztos vagyok benne, hogy meg tudnám védeni magam ha szükséges. Felállok és megállok apám előtt, úgy nézem őt mintha nem látnám többé. Pedig csak azért figyelem ennyire, mert meg akartam győződni róla, hogy pontosan olyan, ahogy emlékszem rá. Most is csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lenne őt megérinteni, átölelni, kicsit még szorul a szívem, hogy tényleg nem lehet itt, de őszintén remélem, hogy hamarosan beváltja majd az ígéretét és eljön hozzám személyesen... biztosan ő is nagyon szeretné.
- Nem, nem akarom, hogy egyedül hagyj. Szükségem van rád, és tudom, hogy neked is rám. Nem fog bajom esni, vigyázok magamra és ti is vigyáztok rám még így messziről is... - Nehéz feldolgoznom tényleg, hogy miattam vált szét a családunk és vannak most oly messze egymástól, tőlem... a tekintetében látom, ahogy őt is aggasztja mindez, ahogy ő félt engem... hiába a nagy szabadság amit adtak nekem, hiába mindez ha közben a családom annyira hiányzik, hogy mindent megadna azért az ember, hogy egy pillanatra is ölelhesse őket. Mégis, elmosolyodom és biztatóan nézek rá, nem hagyom, hogy elkeseredjen, ez most már nem az a pillanat. Együtt vagyunk, még ha nem is érinthetjük meg egymást, de itt van és meg tudtuk beszélni a gondunk - bajunk, és innentől kezdve már minden sokkal jobb lesz és persze könnyebb. Az én lelkem sokkal könnyebb lett.
- Igen, együtt leszünk mind, és minden visszaáll a régi kerékvágásba. - El kell nevetnem magam, ha belegondolok, hogy milyen volt amikor együtt voltunk. Mindig akadtak problémák családon belül is, de a legszebb pillanatainkat együtt éltük... együtt erősebbek vagyunk és nincs, aki szétszakítsa ezt a köteléket. Visszaülök az ágyra.
- Nem tudom mennyi időd van még, de mesélj valami vidámat, milyen Franciaország? Hogy van Cami? Merre mentek majd? - Úgy éreztem, itt az ideje annak, hogy valami másról is témázzunk, hiszen eleget szomorkodtunk, az ígéretek pedig ígéretek, innentől kezdve már csak ezekre kell gondolnunk. Reménykedem, hogy ne jöjjön közbe semmi.

soksok ● apa <3
●●






Hope Mikaelson
Tribrid
vámpír, vérfarkas és boszorkány
Hope szobája - Page 2 R0UrRR4
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
Kapcsolatban :
☽ Bonyolult
Keresem :
Léptek száma :
46

Hope szobája - Page 2 Empty
TémanyitásHope szobája - Page 2 EmptyVas. Ápr. 28, 2019 1:36 am





You are, and always will be... my Hope



Hope & Klaus


Azt hittem, minden rosszat "sikerült" átélnem már egymagam, s a családommal egyetemben. Viszont annál rosszabb nem történhet, mikor elveszíted a gyermeked, ezzel nem voltam tisztában, amíg nem lett nekem Hope. Onnantól tudtam, hogy az ő biztonsága a lényeg, csak az számít, valamint az, hogy magam mellett tudjam. Hayley egykor úgy hitte, jobb neki nélkülem, meg akart szökni vele, s talán akkor kellett volna engednem, hogy magával vigye. Mégsem voltam rá képes, nem tudtam elengedni a kezét, magam mellett akartam tudni mindenáron, akkor is, ha nem érdemeltem meg. Most sem éreztem méltónak magam a szeretetére, de egészen más volt a helyzet, mert... Ő kérte, hogy mellette legyek, az élete része, ahogy mindig is kellett volna. Az elmúlt évek erős karmokkal martak belém, s nem eresztettek, még azután sem, hogy némileg jobb lett az életem, avagy lehetett volna. Ott volt mellettem Cami, aki a jó útra terelt, én mégsem tértem teljesen észhez. Őt is el aakrtam taszítani magamtól, csakhogy nem mertem, a testvérem nonszensz viselkedése miatt nem engedhettem el. Hope pedig... szüksége volt rám, ezt nehéz volt belátnom, mert tudtam, amint megteszem, képtelen leszek távol maradni tőle. Talán mégis így volt a jobb, mégis idegen érzés volt elfogadni mindezt. Felvontam a szemöldököm, ahogy küszködött a szavakkal, s már majdnem rámutattam, hogy épp emiatt nem lehetek vele, hiszen ő sem tudja az okát megfogalmazni, csak egy buta késztetést érez rá, hogy az apjával legyen, mert ez a természetes. Aztán folytatta, s én inkább nem szólaltam meg, csak én is felsóhajtottam, ahogyan ő tette. - Nem akarom, hogy egész életedben reménykedj, és azt várd, hogy az apád normális legyen, ahogyan én tettem évszázadokig. - A hangom már egyáltalán nem volt olyan határozott, mint percekkel ezelőtt, szinte lemondóan kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba. Próbáltam meggyőzni magam, s őt is, hogy az a helyes, ha újra eltűnök, vissza se nézve, de nem volt hihető. - Nem. - feleltem őszintén, s magamban még hozzátettem, hogy azt sosem akartam. Sőt. Mindig is attól rettegtem, hogy magamra maradok, ezért bántam minduntalan olyan mostohán Rebekah-val. - Viszont azt akarom, hogy senki se legyen többé a zsarnokságomnak, vagy épp kegyetlenségemnek kitéve. Jobb életet akarok neked, mint a családunk többi tagjának. - S úgy gondolom, hogy nélkülem lehet csak így. Ezt viszont már nem mondtam ki hangosan, úgysem értett volna egyet velem, csak még jobban feldühítem. - Ha ezt akarod... megígérem, hogy nem hagylak magadra többé. - suttogtam, nehezemre esett mindezt kimondani. Egy kicsit közelebb léptem hozzá, fájdítva a szívemet, hogy nem érinthetem meg. Ahogy újra az arcára pillantottam, nehéz lett volna megmondani, hogy külsőre kire hasonlít jobban, rám, vagy az anyjára. Sok hasonlóság volt köztünk, ezt könnyedén megállapíthattam, s nem csak külsőre. - De ha bármi bajod esik... - rémült kifejezés ült ki az arcomra, és a fejemet ingattam. Ha bármi történne vele, nem tudom mit csinálnék, valószínűleg végleg elveszíteném a józan eszemet, s el akarnám pusztítani az egész világot. Nagyon nyeltem, s kissé idegesen meredtem rá, mint aki nem tudja, mit feleljen erre, majd biccentettem, nehezemre esett visszatartani a könnyeket, mégis erős maradtam. Az érzés, ami a távollétében eluralkodott rajtam... nincsenek rá szavak, ha akarnám, sem tudnám leírni, milyen volt a tudat, hogy nem lehetek a lányommal. Ezerszer rosszabb, mint egy tőr a szívbe, bármilyen fájdalomnál erősebb, elviselhetetlenebb, amit tapasztaltam ezer évem alatt. - Hope. Újra együtt lesz a családunk. - feleltem halkan, s ebben az ígéretben minden érzésem benne volt, amit kimondani képtelen voltam. Viszont most először végre teljesen őszinte voltam, komolyan gondoltam minden egyes szót, ennyire elszánt már rég nem voltam.

582 szó △ dynastyHope szobája - Page 2 1396136600 Hope szobája - Page 2 2453766849  
©







“We were innocent once. This bloodlust was forced upon us by our parents, turning us from prey to predator. We are the demons lurking in the shadow, We are the savage villains in fairy tales told to children. But not for my child. Not for Hope. In her story, we are the knights in shining armour."



Klaus Mikaelson
Hibrid
a legelső hibrid
Hope szobája - Page 2 VdAzki3
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
△ In the end we're left
infinitely and utterly alone

Hope szobája - Page 2 Tumblr_p7gmlxQQvO1vuv9bpo2_250
i'm entirely bonkers. but i tell you a secret. all the best people are.
Kapcsolatban :
△ with my demons
Keresem :
Elijah & Rebekah & Kol
Hayley & Marcel
Léptek száma :
50

Hope szobája - Page 2 Empty
TémanyitásHope szobája - Page 2 EmptySzomb. Ápr. 27, 2019 9:39 am



Klaus & Hope

Furcsa érzés, amikor látom az embereket a családjukkal az utcán. A szeretet ami körüllengi őket... olyan természetesnek tűnik, olyan egyszerűnek. Ám nekem ez sohasem adatott meg és már úgy érzem, nem is fog. Nekem az a normális, hogy folyamatosan történik valami, rengetegszer kerülünk bajba és újra és újra meg kell mentenünk egymás életét. Az évek során megkeresett minket annyi ellenség, amennyi szerintem másnak négy élet alatt sem jut. De mindet túléltük, még mind élünk... igaz, hogy távol egymástól, de ez is csak ideiglenes tudom, mint ahogy minden más is az volt eddig. Ugyan a hosszú idő ami eltelt közben fáj, mert az űr, amit ők hagytak egyre nagyobb lett lelkemben és a vágyakozás pedig erősebb. Viszont vissza kell fognom magam, hogy ne menjek a közelükbe, de egyre inkább érzem, hogy kevés már a telefon, éreznem kell ölelésüket, hogy lelkem ismét megtöltődjön boldogsággal. Rég éreztem már igazi, önfeledt boldogságot...
- De igen, változhat még! Engem nem érdekel mert... - Nehéz összeszedni a gondolataimat, főként, hogy az ő rivalló hangneme sem tett túl jót most. Mégis, át kell lépnem ezen, de valamiért úgy érzem, hiába próbálom elmagyarázni mit érzek, hogyan látom a dolgokat. - Mert én tudom, hogy tudsz jó is lenni, én már láttam! Nekem csak az számít. És hogy mennyi mindent megteszel a családunkért. - Felsóhajtok. Őszintén és mélyen, nem tudom, hogyan adjam ki magamból amit igazából érzek. Már úgy gondolom, mindent elmondtam ami összegzi azt, amit apámról gondolok. Persze ez láthatóan nem érdekli őt túlzottan, olyan érzésem van néhány szava után, mintha még inkább el akarna lökni magától és csak azt szeretné, ha utálnám.
- De ez csak egy ideiglenes állapot, megteszünk mindent, hogy vége legyen! Azzal amit teszel, csak azt akarod elérni, hogy mindenki megutáljon. Egyedül akarsz maradni, apa? Az jobb lenne? - Kicsit eluralkodnak rajtam az indulatok, de szerencsére sikerül hamar legyűrnöm őket és nyugodtan fordulok ismét felé. - Nem fogom hagyni, hogy egyedül maradj. Soha. Ezt a dolgot pedig átvészeljük és újra együtt leszünk majd. Mindannyian. - Szavaim őszinték, talán ettől még soha nem voltam őszintébb azelőtt. Hosszan figyelem őt, ahogy őrlődik, ahogy mindkettőnknek nehezére esik, hogy valójában nincs itt és nem tudjuk megérinteni egymást. Már az sem érdekel, hogy csak Cami miatt keresett fel valójában, mert tudom, hogy ő helyettesíti majd Elijah nagybátyámat és segít apámnak visszatérni a jó útra, visszatereli hozzánk. Mosolyra is görbül a szám a sok mély gondolat után, főként, hogy megigéri, újra eljön majd, de személyesen.
- Az nagyon jó lenne. Még ha nem is lehet... de néhány perc is sokat jelentene. - Addig a pillanatig azon fogok dolgozni, hogy hogyan tudnám ezt a néhány percet néhány órává varázsolni, szükségem van arra, hogy itt legyen, hogy egy kicsit együtt lehessünk. - Nagyon hiányoztál. - Vallom be mostmár őszintén.

soksok ● apa <3
●●






Hope Mikaelson
Tribrid
vámpír, vérfarkas és boszorkány
Hope szobája - Page 2 R0UrRR4
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
Kapcsolatban :
☽ Bonyolult
Keresem :
Léptek száma :
46

Hope szobája - Page 2 Empty
TémanyitásHope szobája - Page 2 EmptyCsüt. Ápr. 25, 2019 10:21 pm





You are, and always will be... my Hope



Hope & Klaus


Miközben beszélgettünk, tudtam, hogy előbb-utóbb el kell jönnöm személyesen is. Ez a találkozó után, még ha nem is valódi, képtelen lennék távol maradni tőle. Valahogy meg kellett oldanom, hogy személyesen is eljussak ide, s nem is tűnt annyira lehetetlennek... tudtam, hogy megoldom. Franciaországban már amúgy sem volt túl sok értelme maradni. Camille-t minél meszebb akartam tudni az ellenségeinktől, s borzasztóan nehéz volt belegondolnom, hogy Elijah is közéjük tartozik. Már csak ezért sem akartam ott maradni, féltem, hogy olyat teszek, amit később megbánnék. Újra és újra emlékeztetnem kellett magam, hogy a fivérem jelen állapotában azt sem tudja, ő kicsoda, nem ám, hogy én, vagy Cami ki. Emiatt persze érdekesebb volt, hogy mégis miért rabolhatta el pont őt, igazán kételkedtem benne, hogy véletlen volna, na de akkor...? Megráztam a fejemet, ami kicsit furcsa lehetett, de az elmém még mindig elég zavaros volt. Két ujjam közé csíptem az orrnyergemet, skicsit megdörzsöltem, miközben igyekeztem koncentrálni a lányom szavaira, amik nem kevés fájdalmat okoztak. Elkeseredett voltam, és ijedt, s hirtelen erős nyomás nehezedett rám az elvesztegetett évek miatt. A mellkasom feszült, a levegőt is sűrűbben vettem, mint aki fuldoklik. Aztán kitört belőlem minden. - Miért? Hogyan... hogyan gondolhatod ezt? Hogy lehet, hogy téged nem zavar mindaz, amit tettem, s amit még valószínűleg tenni fogok? Nem vagyok jó példa, sőt, pocsék szülő vagyok, ez pedig nem fog változni soha! - fakadtam ki, nem kiabáltam, mégis felemeltem kicsit a hangom. Lehunyt szemmel próbáltam összeszedni magamat, lehiggadni, legalább annyira, ne támadjak rá a saját gyerekemre, amiért hiányzom neki. Az csak hab a tortán, hogy nem tudok itt lenni valójában, s mikor Hope felém nyújtja a kezét, rá kell jönnie, velem együtt, hogy nem érhet hozzám. Egy pillanatra én magam is elfelejtettem. - Én is ezt akarom, Hope. Ugyanakkor mindaz, amit tettem nem volt szükségszerű. Az őrületbe kergetett, hogy Camille halott, nem lehetek a lányommal, a családunk pedig romokban. - Egy halk, rekedtes, s nem túl vidám nevetés is kiszaladt belőlem, mert mindaz után, amit együtt átéltünk, nem akartam elhinni, hogy eddig tartott a családunk ígérete. Az örökkön-örökké szertefoszlott, mintha soha nem is lett volna. Elijah számára szó szerint nem létezett többé. Szerettem volna odalépni Hope-hoz, és ujjaimmal felemelni a fejét, s amiatt, hogy nem lehet... Ökölbe szorultak kezeim, s egy kicsit állkapcsom is. A mosolya egyáltalán nem volt őszinte, nem az a boldog mosoly, amit utoljára kicsi lány korában láttam rajta. Rengeteg idő telt el azóta, szinte el sem hiszem mennyi! Egy mélyről fakadó sóhaj szökött ki tüdőmből, ahogy megpróbáltam szavakba önteni mindazt, amit érzek, s gondolok. - Szükségem volt rá. Azelőtt Elijah volt, aki próbált terelgetni, kisebb-nagyobb sikerrel, de ő már... - Nem fejeztem be a mondatot, ehylette újfent megráztam a fejemet, rossz szokásommá vált, így próbáltam valamelyes kitisztítani az elmém. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, úgy folytattam, kissé kényszeredetten. - Próbálkozni fogok. És... legközelebb meglátogatlak, személyesen. Ennyit megígérhetek, Hope! - Komolyan gondoltam minden egyes szót, a szemkontaktust fenntartva, hogy úgy is tűnjön, nem holmi üres ígéreteket teszek neki. Nem akartam többé távol tudni magamtól, nem ennyire, telefonhívások nélkül, viszont ez sem volt elég. Legalább egyszer látni akartam, oly' rég volt már, hogy a karjaimban tarthattam, szinte nem is emlékeztem milyen érzés megölelni a saját lányomat.

529 szó △ dynastyHope szobája - Page 2 1396136600 Hope szobája - Page 2 2453766849  
©







“We were innocent once. This bloodlust was forced upon us by our parents, turning us from prey to predator. We are the demons lurking in the shadow, We are the savage villains in fairy tales told to children. But not for my child. Not for Hope. In her story, we are the knights in shining armour."



Klaus Mikaelson
Hibrid
a legelső hibrid
Hope szobája - Page 2 VdAzki3
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
△ In the end we're left
infinitely and utterly alone

Hope szobája - Page 2 Tumblr_p7gmlxQQvO1vuv9bpo2_250
i'm entirely bonkers. but i tell you a secret. all the best people are.
Kapcsolatban :
△ with my demons
Keresem :
Elijah & Rebekah & Kol
Hayley & Marcel
Léptek száma :
50

Hope szobája - Page 2 Empty
TémanyitásHope szobája - Page 2 EmptyCsüt. Ápr. 25, 2019 5:37 pm



Klaus & Hope

Látom, amint bűnbánóan próbál szavakat kicsikarni magából, de mindketten tudjuk, igazából nincs konkrét válasza arra, hogy miért szakította meg velem a kapcsolatot. Ezt soha nem fogom megérteni, hiszen elvette önmagától és tőlem is azokat a gyermekkori pillanatokat, amikor talán egy lánynak a legnagyobb szüksége lehet az apjára. Nekem mindig ő volt a legnagyobb álmom, hogy egyszer majd annyi időt tölthessek vele, amennyit csak szeretnék... hogy sokkal jobban megismerjem, hogy megláthassuk mindketten, mi a közös bennünk. Hiszem, hogy ez neki is jót tehetett volna, mégha csak néhány telefonbeszélgetésből is derültek volna ki ezek, de szörnyen érzem magam az miatt, hogy szétszakítottuk a családunkat... ebbe soha nem fogok belenyugodni és tudom, hogy Freya néném sem. Még igy is igyekszünk összetartani, minden erőnnek megoldást találni. Egyrészt ezért is látogat meg olyan szokszor engem Freya itt az iskolában, másrészt pedig ő egy igazi mentor, imádok tőle tanulni és kérdezni. Sokkalta előrébb járok már a boszorkányság terén mint a korombeliek. Persze ez megint csak egy olyan dolog, amit nem tudnak mások. Igazából ha belegondolok, engem itt senki sem ismer igazán.
- De igenis szükségem van rád, apa! -  Csattanok fel és egy pillanatra elfelejtem, hogy ő nincs itt igazából, kezemet az övére tenném amolyan bátorításként. Rossz érzéssel tölt el, amikor ismét rájövök, hogy ez nem lehetséges. Nagyot nyelek, mély levegőt veszek, és igyekszem a lehető legjobban összeszedni a gondolataimat, hogy minél előbb elmondjam amit gondolok, nehogy itthagyjon mielőtt még megbeszélnénk mindent ami fontos. Annyi mondandóm lenne számára...
- Amit tettél okkal tetted, ebben biztos vagyok. Engem nem érdekel mindez, csak az, hogy végre újra együtt lehessünk. Amióta elmentetek, csak ez lebeg a szemem előtt. - Magyarázom és szintén lehajtom a fejem, most úgy nézünk itt ki, mint két bűnbánó, akik úgy érzik, hibásak és már soha többé nem lehetnek ugyan azok. Pedig még van remény számunkra, én érzem a zsigereimben! Egyébként pedig ismerem őt annyira, hogy tudjam, minden amit eddig tett, azt a családunkért és értem tette. Nem ítélem őt el. Soha nem tenném. Mikor rákérdezek arra, hogy miért most jött el, miért nem hamarabb, kicsit összeszorul a szívem. Az igazságra vágytam, de néha jobb inkább egy kegyes hazugság. Persze megértem, amit érez, én is szeretnék hasonlóan érezni egyszer valaki iránt majd... mondjuk a körülöttem lévő sötétség, baj és kavarodások miatt igen valószínűtlennek tartom. Elmosolyodom, amolyan zavarodott mosoly ez most, majd felnézek ismét rá, megvonva vállamat.
- Örülök neki, hogy él és jó útra terelt. A lényeg, hogy itt vagy, és remélem, hogy most már nem szakítod meg velem a kapcsolatot. - Meglepődöm egyébként azon, hogy Cami életben van, de persze ennek is pont úgy örülök, mint ahogy apám jelenlétének. A mi világunkban már semmi sem furcsa vagy véletlen, annyi minden történt velünk, hogy igazából nehéz már nekem meglepetést okozni... pedig még csak a tizenötödik életévemet taposom. Fel vagyok készülve, Alarick is pont ezért visz mindig magával, ha munkaügyben utazik el.
Hosszan tekintek csak rá, nem jönnek a szavak, de nekem ez is elég, hogy itt van és kicsit tudunk beszélni, még ha ilyen fájdalmas dolgokról is. VIszont a jövő előttünk áll, én elengedem a múltat, és remélem ő is hasonlóan tesz majd.

soksok ● apa <3
●●






Hope Mikaelson
Tribrid
vámpír, vérfarkas és boszorkány
Hope szobája - Page 2 R0UrRR4
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
Kapcsolatban :
☽ Bonyolult
Keresem :
Léptek száma :
46

Hope szobája - Page 2 Empty
TémanyitásHope szobája - Page 2 Empty


Ajánlott tartalom


Hope szobája - Page 2 Empty
 

Hope szobája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next