"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
- Démon, de még ember volt, mikor együtt voltak – Magyaráztam. – Vagyis azt hiszem. Lehet, hogy vámpír… - Vállat vontam. Azért mindenképp tudnia kellett, hogy Hazel nem volt őrült: nem randizott volna egy démonnal. Ki az a bolond, aki megtenné? Bár a mai világban talán akad olyan elvetemült. Ahogy a nővérem felnyitotta a szemem, hogy nem olyan egyszerű a dolgunk, nagyon nyeltem. Ettől függetlenül nem tágítottam attól, hogy igenis előrántom bárhonnan azt a démont. Le akartam győzni: Hazel emléke kedvéért. - Útközben majd kitalálom – Aprót rándítottam a vállamon. Nem tudott eltántorítani a tervemtől, habár az igaz, hogy a pillanat hevében döntöttem és nem gondolkoztam teljesen tisztán. Látszólag legalábbis nem. - Mindenképpen – Közöltem gondolkodás nélkül a feltett kérdésre. Egyedül vagy vele, nem számított. Egyedül talán több problémám adódott volna, de nem zavart. – Senki, csak Damien Blanchard, aki a sose-volt-barátnője exének a fejére pályázik… - Húztam ki magam és megvontam a vállam. Hazel fontos volt nekem, talán túl fontos is. Egy beteljesületlen valami, ami talán igaz sem volt. Hisz ami valódi volt, azt más iránt éreztem mindig is. – Ha el tudjuk zárni valahova, ahol szenvedni fog, nekem már az is elég, Heather. Nem vagyok nagyravágyó – Jegyeztem meg elgondolkozva, és feldobva amolyan „B” tervnek a dolgot. Ha már megölni nem tudjuk. Bár furcsa volt, hogy az Ötök nem képesek rá, hisz elég erősnek tűntek. Ahogy ő maga is felvetette a dolgot, halvány, reménykedő mosoly kúszott az ajkaimra, tekintetem pedig élettel megtelve csillogni kezdtek. - Tudsz olyan mágikus kütyüt szerezni, amivel sikerülhet? – Érdeklődtem, aztán hallgattam a továbbiakat. Nos, mire is mentem volna a nővérem nélkül? Egyébként szinte elkápráztatott. El is méláztam néhány pillanatra, ahogy őt figyeltem. A „talán”nál eszméltem fel. - Azt hittem, semmit sem változtál, de valójában rengeteget… ez a magabiztosság, bátorság és… szóval minden… - Nagyot nyeltem. Nem találtam a megfelelő szót, de talán azt kellett volna mondanom, hogy büszke vagyok rá. Azonban a további szavai visszazökkentettek. - Hazel jelenlétét… éreztetni? A ruhái mondjuk? – A szekrényhez léptem, de aztán visszafordultam a nővérem felé. A tőr a kezében nem volt túl bizalomgerjesztő, így felvontam egy pillanatra a szemöldökömet. – Hé, Heather… nem akarod azt eltenni? – Bíztam a nővéremben, de az ösztöneiben kevésbé. Talán hiba volt, talán nem… talán csak óvatosság. Aztán eszembe jutott valami. - A démon engem támadt meg legutóbb. Engem akart megölni, hogy Hazelnek ártson vele… talán én magam lehetek a csali – Jegyeztem meg oldalra döntött fejjel, miközben némileg kitártam a karjaimat néhány másodperc erejéig.
When you're lost, we're lost together. I'll stand by, I will stand by you.
- Egy démon?! - visszhangoztam leplezetlen döbbenettel. Azt tudtam, hogy az Ötök eléggé lazán kezelték a randizást, hallottam történeteket arról, Larissa hogyan szerzett informátorokat magának, de hogy egy démonnal járjon valaki... Ez egészen meglepett. Aztán persze lassan realizálódott bennem a probléma másik oldala is. Nem csak együtt élni volt macerás eggyel, hanem megölni is. Nem ismertem ugyan kettejük történetét, Damien nem mesélt eleget arról, hogy értsem, pontosan miért akarta megölni, ám azt már így is tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgunk. - Dam, egy démont nem lehet csak úgy megölni. Mi a terved? Megidézed, visszaküldöd, megint megidézed? - Nem feltétlenül lebeszélni akartam, inkább csak éreztetni vele, mennyire problémás volt a terve. Arról nem beszélve, hogy megidézni sem tudta volna egyedül, ahogy a Pokolba sem engedték volna be csak úgy, hiába volt maga is természetfeletti. Nem sokat tudtam ugyan a Pokolról, de azt igen, hogy nem olyan könnyű lejutni. Haza pedig szinte lehetetlen... Így hát az ötlete inkább tűnt öngyilkos küldetésnek, mint tervnek, és nem tudtam, ezt hogyan értethetném meg vele úgy, hogy ne vegyem el a kedvét. Aztán ahogy megerősített benne, hogy le akar menni, felsóhajtottam. - Ha nem megyek veled, te akkor is mész, nem igaz? Már elhatároztad magad. - Az arcát fürkésztem. Hiába változott meg, hiába estek ki évek, még mindig ugyanaz a fiú volt, akivel felnőttem. Pontosan tudtam, hogy addig nem fog nyugodni, amíg le nem számolt a démonnal, így végül halvány, elnéző mosollyal felhúztam a vállam. - Akkor veled megyek. Együtt kitalálunk valamit. De csak hogy tudd, ez iszonyú nagy hülyeség... Senki sem sétál be csak úgy a Pokolba, és ha be is jutunk, ki legalább kétszer olyan nehéz lesz. Közben észrevétlennek kell maradnunk, és még egy módot is találni kell rá, hogy végleg kiiktassuk az adott démont. Bemérni őt itt a legkisebb problémánk. - legyintettem, majd járkálni kezdtem a szobában. Azon töprengtem, amiket Castieltől tanultam, illetve próbáltam felidézni mindent, amit Larissa mutatott egy-egy vadászat után. - Ha az Ötök egy különösen veszélyes démonnal találkoznak, akiről tudják, hogy a jövőben is bajt okozhat még, általában elzárják. Vannak ilyen kütyüjeik, amikkel el tudják zárni. - Ahogy a fejemet törtem, lassan egyre több minden beugrott. Izgatottan ráztam meg a kezem, majd csettintettem egyet. - És a lejutás! Ha egy démon hátrahagy valamit, egy tárgyat, egy darabot magából, akkor az tele van démoni energiával. Az Ötök leviszik a pincébe és odalent szokták megtisztítani, mielőtt megsemmisítenék. Vannak olyan tárgyak viszont, amik még megtisztításra várnak, tehát van bennük démoni energia. Azzal lejuthatunk. Talán. - Az utolsó szót kissé zavart, félénk grimasszal tettem hozzá, mert hát egy "talán"-ra jelen esetben az életünk is rámehetett, de ez Damien őrült, öngyilkos ötlete volt, én csak megpróbáltam hozzáadni a magam részét, hogy ne haljunk rögtön bele. - És a bemérés... Mi van, ha nem mi keressük meg őt? Mi van, ha elérjük, hogy ő keressen meg minket? - összefontam a karomat a mellkasom előtt és megálltam, körbenézve a szobában. Hazel tárgyai érintetlenül hevertek körülöttünk. - Ha éreztetni tudnánk Hazel jelenlétét... Áh, de azzal más démonokat is odavonzhatunk. - beharaptam a hüvelykujjam körmét és folytattam a mászkálást. Ösztönösen kicsatoltam a combzsebem tépőzárját és előhúztam belőle a tőrömet, azt kezdtem el a tenyeremen pörgetni, az ujjaim közt forgatni anélkül, hogy tudatában lettem volna. Lekötött az, hogy a tervünkön agyaltam.
Ijesztően üresnek tűnt a szoba és hidegnek. Mint egy jégverem. Valószínűleg a lelkemben tombolt valamiféle hóvihar, azért éreztem magamat így; de nem is törődtem vele túl sokáig. Ahogy ugyanis a kezembe akadt az a fotó, tudtam, hogy mi a dolgom, avagy mivel zárhatom le mindazt, ami történt. Hazel megmentett attól a vadállattól. Ha ő nincs, már én sem lennék… és pont emiatt érdemelte meg az a démon, hogy a pokol mélyére juttassam és onnan ne térhessen vissza. Bár nem voltam naiv, tudtam, hogy megölni nem lehet. De valami módja csak van annak, hogy elzárjuk, nem? - Hidd el, megérdemli – Motyogtam halkan a nővérem kezdetleges töprengésére. Aztán a továbbiakra rápillantottam. - Az nem elég indok, hogy meg akart ölni és Hazelre is rátámadt? Egy démonról van szó, aki nyilván okkal lett az, ami… - Bár azt elismertem magamban, hogy Dean okkal támadt Hazelre. Ismertem a történetüket, túl jól ismertem. Mikor fogságban tartott, elmesélte nekem, az elejétől a végéig, részegen… Volt egy vámpír, aki megigézte Hazelt, hogy megölje a szerelmét; ez volt Dean. Még a hideg is kirázott attól, hogy ez a történet felidéződött bennem. - Tényleg velem akarsz jönni? – Közelebb léptem hozzá, kérdőn tekintve a nővéremre. – Ez egy pokolbéli utazás lenne… amint megtalálom a módját, hogyan jussak oda – Tettem hozzá egy zavart mosollyal. Talán nem gondoltam ezt az egészet teljesen át. De hol máshol tudtam volna felkutatni azt a démont, ha nem a lakhelyén? Kételkedtem benne, hogy a közeljövőben újra találkoznánk idefent. Bár az sem volt kizárt. – Nem akarlak bajba sodorni… tehát megértem, ha nem tartasz velem – A nővéremet figyeltem és ha még mindig ragaszkodott hozzá, hogy velem jön, akkor halványan rámosolyogtam. - Akkor már csak ki kell találnunk, hogyan csináljuk… - Az ágyig hátráltam és leültem rá, a fotót nézve a kezemben. – Van valami egyedi ismertetőjegyük a démonoknak, ugye? Nem lehet őket bemérni mágiával? Bár… ha nem ismerjük a jegyét, akkor… – Nem tudtam, hogyan működik. Hazel keveset beszélt arról, mit hogyan csinál és abban sem voltam biztos, hogy egy démon bemérhető lenne, de egy próbát megért az ötlet.
When you're lost, we're lost together. I'll stand by, I will stand by you.
A válasza mosolyt csalt az arcomra, helyeslőn biccentettem. - Igen, az lenne a legjobb. - Mégsem hittem benne, hogy ez a világ ennyire kegyesen és szerencsésen bánt volna a hozzánk hasonlókkal. Attól még, mert a társadalom - főleg az általunk felfestett - morálja szerinti jó oldalt képviseltem, az én szememre is sok mindent rá lehetett volna vetni. Én is öltem. Nem biztos, hogy az ítéletnapon számított volna, hogy kiket és milyen célból, hiszen ebben a tekintetben egyformák voltunk Damiennel. Igaz, nem tudtam semmit arról, hogy vámpírként miket követett el, és bár egy részem kíváncsi lett volna, mégis úgy éreztem, jobb, hogy nem tárgyaltuk ki. Bölcsebb, ha ami a múltjában történt, az ott is marad. - Igen, ezt még egy kicsit szoknom kell. - megőriztem a mosolyt és a derűs hangvételt, de azért érezhetően élesedett a hangom, ahogy a tekintetem is dorgálóvá vált. Bárhogyan is alakult köztünk, örültem annak, hogy életben van és a körülményekhez képest jól van; de igen, mély tüskét hagyott bennem a tudat, hogy egész végig ennyire közel volt. Megértettem az indokait és megbocsátottam neki, felejteni azonban sokkal nehezebben ment. Hagytam, hogy felfedezze a szobát. Egyedül. A gyász olyasvalami, amin mindenkinek magának kellett végigmenni. A félfának dőlve vártam, hogy ha támaszra szorulna, segíthessek, megzavarni azonban nem akartam. Érdeklődve figyeltem, hogyan húzza ki a fiókot, de bármennyire is nyújtogattam a nyakam, nem sikerült kivennem, mi van a fényképen. A szavai hallatán azonban enyhén szólva meghökkentem. - Nem mintha ne kívántam volna hasonlót néhány exemnek, de... - A fejemet ingattam, azon töprengtem, hogyan is fejezhetném ki Damiennek, hogy elég nyomós érvet kell felhoznia ahhoz, hogy hagyjam, megöljön valakit. Habár a tény, hogy Hazel akarta, talán elárulhatott volna valamit a szándék nemességéről, mégis kételkedtem. - De azt hiszem, ezt át kéne gondolnod. Nyilván okkal lett belőle ex, de... Mit követett el egész pontosan? Miért akarta Hazel megölni? - Közelebb léptem hozzá, hátha a fényképből rájövök. Semmit sem tudtam a vadásznő szerelmi életéről, ám azt nem akartam, hogy az öcsém egyedül vágjon bele ilyesmibe. Ráadásul vadászként ez volt a specialitásom: eltenni láb alól azokat, akik megérdemlik. Már csak abban nem voltam biztos, az a bizonyos ex megérdemelte-e. - Az elejét pedig meg sem hallottam - tettem hozzá mintegy mellékesen. - Veled megyek. Az új mottónk, amit legszívesebben a homlokodra tetováltatnék, hogy többé ne felejtsd el: testvérben az erő. - Ez igazán egyértelmű lehetett volna számára. Egyszer már elvesztettem, még egyszer nem akartam megkockáztatni, hogy bármi hasonló történhet vele. Már nem csak a testvére voltam, ezúttal megvolt hozzá az erőm, hogy megvédjem.
Bíztam a nővéremben, de Isaac kapcsán mégis voltak fenntartásaim. Habár az, hogy most beengedett, pozitív volt. Vagy talán azért engedett be, mert tudta, milyen hír fog fogadni? Igaz, ezt megmondhatta volna ő maga is. Nagyot nyeltem, majd bólintottam egy aprót Heathernek, mindenféle válasz nélkül. - Jobb lenne, ha egyikünk sem sínylené meg a dolgot – Néztem rá szelíden, majd nyeltem egy nagyot. Nem féltem a nővéremtől, de azért a vadászösztönében nem bíztam túlságosan, ahogyan a többiek ösztöneiben sem. Hazel valahogy erősebbnek tűnt mindig is, és sosem ártott nekem… jó, csak az ismertségünk elején, mikor még ellenségek voltunk. Megkínzott és… de aztán elengedett. Visszamentem hozzá. Olyan volt, mintha megőrültem volna. A kínzómba szerettem bele; vagy ezt nevezik stockholm szindrómának? Bárminek is indult, avagy bárhogyan… kudarc lett. De ha nem megyek el, talán még most is élne. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet a szobájába menni, de látni akartam. Úgy éreztem, ha látom az üres, érintetlen szobát és érzem azt a hatalmas ürességet, elhiszem, hogy meghalt. Mert igen, egyelőre képtelen voltam igazán felfogni, hogy ő nem volt többé. Túl sok dolgot akartam neki még mondani. Bocsánatot kérni. - Nem sűrűn jártam nála… hisz tudtam, hogy te is itt vagy és féltem veled találkozni – Vallottam be halkan, miközben hagytam, hogy belém karoljon. Lassan indultam el a folyosón, a csendbe burkolózva. Fogalmam sem volt ugyanis, mit kellene mondanom; elfogytak a szavaim, csak a fájdalom tombolt bennem és akarta szétszakítani a bensőmet. Az ajtóhoz érve elengedett a nővérem, de ez nekem fel sem tűnt. Automatikus, már-már gépies mozdulattal nyomtam le a kilincset. Aztán beléptem, de a küszöbön meg is torpantam. Végigpillantottam lassan a szobán. Minden érintetlen volt. Az ágy bevetve várta, hogy Hazel végre „hazaérjen” és… Nagyot nyeltem, majd beljebb léptem és egy szó nélkül végigjártam a szobát, végighúzva a kezem néhány tárgyon, szekrényen, asztalon, mígnem elértem az ágyhoz és lerogytam rá. Mélyen szívtam magamba a levegőt, hogy leküzdjem az újból feltörni készülő könnyeket és fájdalmat. Talán nem sikerült volna, ha meg nem pillantok egy fiókból kilógó fotót; vagyis annak a sarkát. Összehúztam a szemeimet, majd odahajolva kihúztam a fiókot és végül a kezembe vettem a fotót. Ketten voltak rajta. Hazel és… és az a démon. Vagyis az ex. Biztos voltam benne, hogy ő az. Megfeszült az állkapcsom, majd némileg meggyűrtem az ujjaimmal a képet. - Van valami, amit meg kell tennem, hogy lezárjam ezt az egészet… - Mielőtt visszamegyek Victorhoz. Bár ezt már csak gondolatban tettem hozzá, mégis fontos volt; és Heathernek még nem akartam erről beszélni. – Nem akarlak belerángatni, Heather – Felálltam és a nővéremhez léptem, akármerre is volt. – Megteszem, amit Hazel akart megtenni. Megölöm az exét – Bár egyelőre fogalmam sem volt, hogyan végezzek egy démonnal, azt mindenképp tudtam, hogy nem adom fel, míg meg nem próbálom. Ha nem is megölni, de elzárni, hogy szenvedjen… megérdemelte volna.
When you're lost, we're lost together. I'll stand by, I will stand by you.
Elgondolkodtam a felvetett problémán, de nem tűnt olyan súlyosnak, hogy visszaüssön ránk. Igen, hivatalos szerződést kötni amúgy sem igazán az Ötök sajátja, legalábbis amennyire én tudom, a szóbeli, természetesen mágiával átitatott eskük sokkal nagyobb súlyt nyomnak a latba, mint néhány aláírás. Ám hogy pont Isaacet hozta fel... Az összes vadász közül vele volt a leginkább közömbös a kapcsolatom, hiszen elég frissen csatlakozott és még nem igazán tudtam összebarátkozni vele. Senki sem. Ahogy én láttam, nem igazán barátkozott. - Lestrange miatt ne aggódj, az Ötöket csak bízd ide. - Magabiztosan rámosolyogtam, ugyanis volt egy tervem. Nyilván Larissa oldaláról akartam elkezdeni az öcsém beszervezését, és ahogy láttam, Lara jóban volt Isaac-kel is, vagyis egyáltalán nem éreztem reménytelennek, hogy meggyőzzem őt az öcsém szándékait illetően. - Megpróbálhatják, de csak a testemen keresztül. - jegyeztem meg félig nevetve, félig aggódva, mert a vicce eszembe juttatta, mennyire nem alaptalan a félelme. A vadászösztön nem olyasmi, amit le kéne becsülni, főleg egy vadászokkal tömött helyen nem, így aztán még egy ok került az érveim közé, ami arra buzdított, mielőbb eltereljem az öcsémet a folyosóról. A kérdésére ellágyult a mosoly az arcomon. Igyekeztem fenntartani a magabiztosság és a keménység látszatát, de még mindig sajgott a szívem, ha Dam fájdalmára gondoltam. - Persze. Úgy sejtem, tudod az utat, de azért megmutatom. - Ha engedte, mellé húzódtam olyan közel, hogy belekarolhassak; ha nem, akkor csak szimplán elindultam mellette a folyosón. Nem igazán tudtam, mi történt Hazel szobájával; a mi szállásunk az épület másik részén volt, az Ötökhöz nagyon ritkán mehettünk csak fel, és én akkor is főként Castiel szobáját látogattam, de... Ez már igazán egy másik téma, semmi olyan, amiről érdemes lenne szót ejteni. A megfelelő emeletre érve, a megfelelő ajtó előtt elengedtem Damien karját. Aggódva felpillantottam rá, és ha még nem tette volna meg, lenyomtam a kilincset; nyitva volt, így gond nélkül bemehettünk. A szoba üresnek és érintetlennek látszott. Érdeklődve néztem körbe, hiszen még sosem jártam itt, és pont ezért valahogy helytelennek éreztem a jelenlétem. Ha Hazel itt lenne, nem akarná, hogy... De hát nem lehetett. Halk sóhajjal beljebb léptem, de az ajtó túloldalán meg is álltam és onnan figyeltem, Damien mit csinál, hogyan birkózik meg a látvánnyal.
Halványan elmosolyodtam a nővéremet hallva, miközben a fátyolos tekintetét fürkésztem. Nem akartam, hogy sírjon; végképp nem miattam. A fájdalmam ugyan nagy volt, vámpírként mélyebben éreztem, de nem szerettem volna, hogy ő az én fájdalmam miatt ejtsen könnyeket. Aztán hagytam, hogy a szavai értelmet nyerjenek a fejemben és nagyot nyeltem. - Hazellel… nem volt hivatalos papírom arról, hogy segítek neki. Csak egy szövetség, amit nagyon régen kötöttünk… íratlan formában – Igyekeztem nem remegő hangon beszélni, de nehéz volt, elvégre megint eszembe jutatta Hazelt ez az egész. Aztán mély levegőt vettem. – Meg aztán… nem is szeretném, hogy annyira hivatalos legyen, hisz sokan nem nézik jó szemmel a jelenlétem. Többek közt Isaac nem – Vallottam be, majd félrepillantottam. Victoron kezdtem gondolkozni, azon, hogyha netán ez az egész szervezetes dolog hivatalos lenne, akkor… talán szabadon nem is járkálhatnék többet semerre. Én viszont Victor mellett akartam lenni, főleg azután, ami történt köztünk. Még akkor is, ha fogalmam sem volt róla, mennyire komoly, nem-e fellángolás a részéről, vagy… a franc tudja. Túl sok dolog történt azóta, mióta elmentem innen. Hazel és az érzéseim elől menekültem el, s utóbbit talán sikerült magam mögött hagynom, de a nő hiánya ettől még pokolian fájt. Megráztam gyengén a fejemet, majd a továbbiakra feleszméltem és így néztem újra a nővéremre. - Az jó ötlet… mármint ne üljünk itt a folyosón addig, míg az egyik vadász társad rám nem támad – Felnevettem kínomban, majd figyeltem, ahogy Heather felkel a földről. Megfogtam aztán a kezét és a segítségével álltam fel. Nagyot nyeltem. - Mielőtt a szobádba megyünk… Hazelhez benézhetnék? Úgy értem, a szobájába… – Magam sem tudtam, miért. Egyszerűen csak látnom kellett, hogy tényleg nincs már itt, hogy érintetlen minden holmija. – De persze csak akkor, ha szabad – Tettem hozzá halkabban, ahogy megszorítottam a kezét, amit egészen idáig el sem engedtem.
When you're lost, we're lost together. I'll stand by, I will stand by you.
Megszakadt a szívem Damienért, azért, mennyire fájhatott neki Hazel elvesztése. Bármilyen ellenszenvem is volt vele vagy a vadásznővel kapcsolatban, ez a beszélgetés köztünk teljesen semmissé tette. Nem éreztem neheztelést, sem haragot többé, csakis empátiát és gyászt, amit úgy hittem, mindkettőnknek nehéz lesz feldolgoznia. Neki Hazel miatt, nekem miatta és Castiel miatt is. Nehezen viseltem a szeretteim fájdalmát. Ha a saját érzéseimmel kellett megbirkózni, abban már edzett voltam, ám ha azokat láttam magam körül szenvedni, akik sokat jelentettek nekem, abba beletörtem. Így aztán jól esett megölelni Damient és biztosítani a szeretetem felől, amikor pedig viszonozta ezt, ismét könnyezni kezdtem. Nem akartam újból sírva fakadni előtte, de sosem hittem volna, hogy valaha viszont hallhatom ezeket a szavakat az öcsémtől, úgyhogy amikor lassan elhúzódtam tőle, fátyolossá váló szemem elárult. - Az nagyon jó lenne! Persze hivatalossá kell majd tennünk. Jó sok papírmunka... - Lágyan, elérzékenyülten nevettem fel, majd egy fokkal komolyabban hozzátettem: - Mellettem mindig lesz számodra otthon, Dam. Mindegy, hol vagyunk vagy mit csinálunk. - Nem gondoltam a Testvériség bázisára otthonként, sem azt a naiv ideát nem dédelgettem, hogy itt teljesen jól fogja érezni magát. Sokkal inkább hittem abban, hogy az otthont falak és tető helyett emberek adják; márpedig amíg mellettem van, azt fogom éreztetni vele, mintha otthonra lelne. - És persze meg kell beszélnünk a többiekkel. - Ezt már kevésbé lelkesen fűztem hozzá, ám nem aggódtam túlzottan. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy Larissa támogatni fog majd, így pedig nem lehet probléma abból, hogy informátorommá tegyük Damient. - De most hagyjuk a munkát... Mindent hallani szeretnék, ami veled történt. Ööö, és talán elvonulhatnánk. - Most jöttem csak rá, hogy még mindig a folyosón ücsörögtünk - nem a legjobb hely a lelkizésre. Feltápászkodtam hát a földről és a kezem nyújtottam Damiennek, hogy őt is felhúzhassam. - Megmutatom a szobám. Hacsak nem mennél máshova... - Azt puhatolóztam, be akar-e nézni esetleg Hazelhez, vagy a közelébe sem szeretne menni az emlékeknek most.
Hey sister, know the water's sweet but blood is thicker
A felfokozott érzelmek… talán, de csak talán a vérszomjnál is rosszabb volt. Elviselhetetlen. Nem tudtam kezelni, sem a túlzott örömöt, sem pedig a túlzott fájdalmat. Úgy éreztem, a szívem meghasad és apró szilánkokra törik… és sosem tudom őket összeszedni, összeragasztani. Hazel hősként halt meg. Vigasztalnia kellett volna a tudatnak. Mégsem éreztem megkönnyebbülést, de még csak enyhe örömöt sem. Hiába próbáltam magamat nyugtatni, nem ment. Hiába ölelt Heather, nem lettem jobban, legalábbis nem annyira, hogy biztosan ki tudjam jelenteni: jól vagyok. Fájt. Rettenetesen fájt a… halálhíre. Még mindig nem fogtam fel. Talán ez csak egy rémálom, nem igaz? Mindent kimondtam, ami a fejemben volt, vagy ami a szívemet nyomta. Értékeltem Heather szavait, de ettől még nem éreztem kevésbé rosszul magam. Továbbra is a könnyeimet törölgettem, de próbáltam felfogni, értelmezni a szavait, vagy elhinni, amit mond. - Jónak hittem…? Nem, igazából ő hozta meg a döntést, én pedig gyáva voltam, hogy elmondjam, valójában mit érzek – Suttogtam. Visszaidéződött bennem az a nap. A démon támadása, Hazel hőstette, majd az, ahogyan aggódott értem, aztán az, hogy a felfokozott érzelmeimnek köszönhetően megcsókoltam őt. Aztán ő engem… és aztán mégis elszakadt tőlem, hogy azt mondja, ez csak a pillanat heve volt. Megalázva éreztem magam, holott csak tisztáznom kellett volna a helyzetet. Azt, hogy nekem többről szól. Nagyot nyeltem, majd ahogy Heather a vállamra hajtotta a fejét, lepillantottam rá a szemem sarkából. Mély levegőt vettem, majd az övének döntöttem a fejem. - Én is szeretlek, Heather… - Suttogtam, majd viszonoztam az ölelését, kissé megszorongatva őt, végül jobban magamhoz húzva. – Ha már így alakult… itt maradok. Az ötök munkáját segítettem eddig, bár csak Hazelen keresztül. Mostantól segíthetnék neked – Motyogtam. Nehéz volt máris a jövőről beszélni, főleg, hogy a jövőm nem csak az ötökből állt, hanem Victorból is, de egyelőre itt akartam rendet rakni, már ami a lelkemet illette.
When you're lost, we're lost together. I'll stand by, I will stand by you.
Elgondolkodtam azon, jó ötlet lenne-e most beavatnom őt az otthon történtekbe. Sokat változott a helyzet, miután elment, és nem abba a pozitív irányba, amit ő valószínűleg elképzelt magának. Egyelőre mégsem szóltam semmit, egyrészt nem akartam a saját, múltbéli sérelmeimmel fárasztani, hiszen azok már rég magam mögött voltak, semmit sem jelentettek, másrészt pedig épp elég rossz hír várt még rá. Azt reméltem, mostantól itt leszünk egymásnak, nem fog eltűnni, ezáltal rengeteg időnk lesz még beszélgetni és beavatni egymást az apró részletekbe. A fájdalma megviselt, szinte magaménak éreztem, sőt, sokkal rosszabb volt. A saját fájdalmamat megtanultam kezelni, elviselni, lenyelni, enyhíteni, ám az, hogy ő mennyire szenvedett és ez ellen semmit sem tehettem, sokkal inkább megviselt. Átöleltem és a haját simogatva igyekeztem enyhíteni a sírásán. Azt reméltem, ha tudja, hogyan halt meg Hazel, az egy kicsit segíthet feldolgozni a hírt. - Igen. Végtére is jó ember volt, és hősként halt meg. - Bármennyire is felkavart az, amit az öcsémmel kapcsolatban kiderítettem a nőről, valahogy képtelen voltam teljes szívemből gyűlölni vagy haragudni rá emiatt. Nem csak Damienen segített, hanem Castielért is az életét adta. Ha ő nincs, akkor most én zokognék ilyen megtörten az öcsémre borulva, én gyászolnék valakit, akit jobban szerettem, mint hittem... Hazel az életével fizetett, hogy megmentse a két számomra legfontosabb embert ezen a világon, és ez segített megbocsátani neki. Hagytam, hogy elhúzódjon és kicsit összeszedje magát, de az egyik kezem nem húztam vissza teljesen, a hátán hagytam és cirógattam, amennyire hozzáfértem. Nem szóltam közbe, úgy éreztem, fontosabb, hogy kibeszélje magát, mint az, hogy megpróbáljam megoldani a helyzetet. Beszélt, én pedig figyeltem és hallgattam, értőn bólogatva, néha el-elmosolyodva. El sem hittem, hogy kimaradtam az öcsém szerelmi életéből... Nem lehettem itt mellette, hogy tanácsokat adjak, hogy átéljem vele minden örömét, izgalmát és kételyét. Ez most nem rólam szólt, így nem is hoztam fel, de magamban elkenődtem rajta. - Nem tudhattad előre, hogyan fog alakulni kettőtök útja. Ezt sosem lehet tudni előre. Meg kell hoznod olyan döntéseket, amik kihatással lesznek az egész jövőre, és csak utólag derül majd ki, jól döntöttél vagy sem. - Ha tudnánk, mi a jó döntés és mi nem az, nyilván mindenki teljesen máshogyan cselekedne és élne. Így azonban vakon tapogatóztunk és próbáltunk minél kevesebb kárt okozni magunknak és másoknak is. - Utólag mindig könnyű okosnak lenni, Damien... Te akkor és ott meghoztál egy olyan döntést, amit jónak hittél. Ezért nem okolhatod magad. - Nekem is sokszor eszembe jutott, mi lett volna, ha nem hagyom ott Davidet, vagy már előbb megteszem, de ezek a kérdések sosem vezetnek semmi jóra. Vigasztalón az öcsémre mosolyogtam, majd úgy helyezkedtem mellette, hogy a vállára tudjam hajtani a fejem. - Nagyon szeretlek, Dam, és bármi is lesz a jövőben, mostantól itt vagyok neked. Számíthatsz rám. Nem vagy egyedül. - megcirógattam a karját és megölelgettem kicsit. Még ha a gyászban nem is segíthettem, azt akartam, hogy tudja, osztozom minden terhén és van kihez fordulnia.
Hey sister, know the water's sweet but blood is thicker
Aprót bólintottam, ahogyan őt figyeltem. Kettőnk közül valahogy mindig ő tűnt az optimistábbnak, talán abból az okból kifolyólag, hogy apám engem eléggé ellehetetlenített a családban. Legalábbis úgy éreztem magamat, mint a család fekete báránya. Gyerek voltam még, mikor anyánk meghalt és nem… nem az én hibámból. Mégis engem használt bűnbaknak apánk. Bár megtörte a lelkemet valamelyest, de nem annyira, mint azt szerette volna. S miért? Mert a nővérem mindig ott volt nekem. Ő látta, hogy nem az vagyok, akinek apám gondol. Ő hitt bennem. - Reménytelennek? Az én szemszögemből biztosan, főleg, ha… ha apánkra gondolok – Nagyot nyeltem, majd félrepillantottam. Kis idő múltán pedig újra rá, holott könnyek égették a szemem. Hiányzott a nővérem és legszívesebben odabújtam volna hozzá, mint gyerekkoromban, de nem voltam hozzá elég bátor. Ahogy az ő szemeit is ellepték a könnyek, beharaptam az alsó ajkamat, így figyelve őt, miközben az egyik kezem is ökölbe szorult. - Heather… - Szinte csak suttogásra telt tőlem. Örültem, hogy itt van. Már-már ostobának tartottam magam, hogy féltem tőle. De tudtam, hogy ha akkor, azonnal visszamegyek, évekkel ezelőtt… nem tudtam volna parancsolni a vérszomjamnak. Akkoriban tényleg bántottam másokat. Hazel nem véletlenül talált rám és ejtett fogságba. Ahogy a telefonra bökött és végül mindent kitálalt Hazelről, teljesen lesokkolt. Képtelen voltam elsőre felfogni, amit a szívemben már pontosan tudtam. A letargia, a gyász, a fájdalom egyszerűen fojtogatni kezdett. Sírtam, már-már zokogtam. Nem bírtam ki a tudatát annak, hogy meghalt… túl fontos volt a számomra és nem érhetett így véget kettőnk története. Nem úgy, ahogyan elváltam tőle legutoljára. Nem úgy, ahogy abban az sms váltásban bántam vele… nem, ez… Megráztam a fejemet, majd ahogy odahúzott magához a nővérem, először reflexből húzódtam el tőle, majd azzal a lendülettel oda is bújtam hozzá, görcsösen felmarkolva a ruháját. Vállaim rázkódtak a sírástól. - Mondd, hogy ez csak valami félreértés… könyörgöm, Heather… - A nyakához bújtam, eláztatva teljesen a könnyeimmel. A szavak hallatán nem lettem sokkal jobban, sőt. Bár egy kicsit… nagyon kicsit talán mégis. Halványan elmosolyodtam, de még mindig sírtam. – Mégis csak volt benne valami jó, hiába hitte magáról, hogy rossz ember... – Motyogtam, majd lassan átöleltem Heathert. Szükségem volt rá, az ölelésére, az illatára. Újra azt akartam érezni, amit régen. A biztonságot és a szeretetet, amit sugárzott felém mindig is. Hosszú perceken át sírtam, mire meg tudtam nyugodni annyira, hogy lassan elszakadhassak tőle. A szemeimet dörgöltem, a könnyeimet töröltem, de a fájdalmam nem akart múlni. Csak… a könnyeim fogytak el valamelyest. Magam elé kezdtem bámulni. - Nem kellett volna itt hagynom őt… - Szólaltam meg végül, gombóccal a torkomban. Úgy éreztem, megint sírnom kell, de ezúttal visszafogtam magamat. – Az utolsó találkozónkkor megmentett egy démontól. Mint kiderült, az exe volt az illető… - Nagyot nyeltem. – Akkor láttam először rajta azt, hogy fél. Jobban mondva engem féltett… az exétől. – A ruhám ujjával kezdtem babrálni, miközben meséltem. – Megcsókoltam Hazelt. Régóta éreztem már valamit iránta és valahogy… megtörtént. De végül elszakadt tőlem, azt mondván, mindez csak a pillanat heve volt, semmi más. Azt hitte, hogy nem tudnám őt szeretni. De tévedett. Tudtam – Keserűen elmosolyodtam, majd a falnak döntöttem a fejemet. – Jobban, mint azt ő el tudta képzelni. Régen leléphettem volna már innen, mellőle… de maradtam… miatta. Aztán elmentem, ugyancsak miatta. A sors iróniája, ugye? – A lányra néztem magam mellett, kérdőn fürkészve őt. – Azzal, hogy elmentem, visszakaptam a múltamból embereket, köztük téged is, de cserébe őt elragadták mellőlem. Miért ennyire… kegyetlen a világ? – Megremegett a hangom.
Kezdőlap
