Gondolhattam volna, hogy nincs túl sok holmija, sőt, sejtettem is, de így kimondva csak még borzasztóbb a dolog. Nem is feleltem semmit rá, nem akartam sajnálkozni vagy bármi egyéb, de elhatároztam magamban, hogy megadok mindent a számára, amit szeretne. Mármint ami a tárgyakat illeti, mert én… mégis mit tudnék magamból adni? Megérdemelne egy olyan apát, aki valóban a gondját tudja viselni és úgy szeretni, ahogyan megérdemli, de én ehhez kevés vagyok. Nem tudom, hogy kell. Előttem csak rossz példa volt és nem akarok hasonlóan rosszul bánni a saját véremmel.
A kérdésre aprót bólintottam és figyeltem, hogyan fedezi fel a helyet Isabelle. Apropó, ez a név… mintha Angela direkt adott volna hasonló nevet az enyémhez. Talán egyfajta emlékeztető volt neki? Vagy csak én gondolom túl a dolgot, mint általában mindent.
A félfának dőlve figyeltem és röviden fel is nevettem, még mindig hitetlenkedve kissé a helyzeten, de persze nem árultam el neki, valójában mi az oka a „jókedvemnek”.
- Ez a durcás arc… - Kezdtem bele, aztán megköszörültem a torkomat. – A bőröndöt máris felhozatom Elliottal, amiatt ne aggódj – Bólintottam egy aprót hozzá, majd elindultam a lány mellett, hallgatva a kérdéseit. Oh, egek… bár nem meglepő, hogy érdekli minden apró részlet, ha egyszer itt fog élni, nem igaz?
- Önellátó. Mindig van valaki, aki bevásárol, de mindenki magára főz, meg arra, akire akar. Mondjuk én inkább csak magamra. Borzalmasan főzök, nem kellene, hogy megmérgezzek bárkit – Vontam vállat némileg zavartan, aztán sóhajtottam. Lefelé indultam a lépcsőn, miközben tovább gondolkoztam. – Mit ennél? Mi a kedvenced? – Bár pont most közöltem vele, mennyire rosszul főzök, de ez csupán részletkérdés.
Közben feltűrtem az ingemet a karomon, egészen addig, amíg Elliot szimbólumát meg nem pillantottam. Nem volt kedvem sem telefonálni, sem bármi egyebet használni és mivel tudtam, hogy házon belül van a srác, mint az esetek túlnyomó részében, így a gyorsabb és egyszerűbb megoldást választva a jelen keresztül üzentem neki Isabelle bőröndjét illetően. Habár nem gyakran használtam ezt a féle adottságot, ami amúgy fogalmam sincs, hogyan működhetett, illetve úgy fogalmaznék, hogy számomra ez túlment egy bizonyos határon. Ezután visszafordultam Isabelle felé, s végül benyitottam a konyhára, illetve először az ebédlőbe; abból nyílt ugyanis a konyha.

A jövő a most és az itt találkozásában néz vissza a múltba.

Remélem nem fog végig Wardozni, mert hát arról csak az ostoba szóvicc jut eszembe, amit azok a diáktársaim akasztgattak rám, akik ismerték anyámat. A Ward már majdnem Wand és hát így lettem a varázspálca szelídítő szerintük... Marha viccesnek tartották, ám engem a világból is kikergethettek vele. Persze visszaszólhattam, hogy én legalább már láttam olyat, de persze azzal csak magamnak lőttem volna öngólt. Inkább nem szóltam semmit és azon voltam, hogy amint elég idős leszek átneveztetem magam vagy csak elkerülök anya közeléből, hogy ne érjenek ilyen atrocitások. A csóró anya, akinek még abortuszra sem telik, de megtanulta a leckét egy gyerek után és már védekezik. Igazán megtehette volna előbb is, de mindegy is. Nagy kő esik le a szívemről, amikor Isaac nem küld haza mégsem anyámhoz, csak belátja, hogy itt jobb nekem. Számomra már ennyi is elég, hiszen innen még lehet belőlem valaki, remélem vadász mondjuk, de beérem azzal is, hogy csak itt élek és tanulok, az önvédelem mindig jól jön és persze a tudás, hogy tudok a vámpírokról és vérfarkasokról. Sokan el akarhatnak bájolni és tudom mit kell majd akkor tenni, mintha bevenném, közben persze megtudom, hogy egy vámpírral volt dolgom. A farkasoknál meg a teliholdkor lesz fura minden, ha akkor nem akar sose találkozni velem valaki ugyebár. Jobb lenne többet tudni róluk, de ettől most sokkal fontosabb és boldogabb gondolataim támadnak a szobámat meglátva.
- Hát, nem tudom mit pakolhatnék ki a ruháimon és könyveimen kívül, nekem így is tetszik. Nos igen, nincs túl sok személyes tárgyam, mondhatni Jack az egyetlen, az én kis megviselt farkasom. A táskámhoz megyek az ágy után és kiveszem belőle a kis drágaságomat, hogy az ágyra tegyem a párnához. Az én legjobb barátom, aki kis korom óta nálam van, anya egyik kuncsaftja hozta nekem, mert nem akarta, hogy sírjak egész este, szerencséjére be is jött, szóval azóta is ő mindenhol velem van. Utána az asztalhoz megyek és kiveszem a kulcsot a fiókból, milyen csodálatos, saját szoba, ami nem átjáróház.
- Saját fürdő? Felpillantok, majd az ismeretlen ajtó felé indulok, ami feltárja, hogy bizony, saját tusoló és wc is van. Hát ez nagyszerű, még véletlen sem fogok egy szál törülközőben senkivel összefutni a folyosón. Ilyen luxusban szerintem még pár jólétben élő osztálytársamnak sincs része. Persze alig várom, hogy kimossam a ruháimat, mert mindet büdösnek érzem magamon fürdés után, ami nem olyan kellemes. Kellene tusfürdőt is vennem meg saját törülköző is jó lenne, az enyém már olyan rongyos volt, hogy inkább el sem hoztam. Gondoltam, hogy be kell majd vásároljak magamnak, talán abban segíthetne az apám. Felé is fordulok, amikor felnevet, nem tudom mi olyan vicces, szóval elég durcásan nézek felé, nem szeretem ha rajtam nevetnek és én nem nevetek magamon.
- Rendben, de még a bejárati ajtónál van a bőröndöm, mert azt nem engedte behozni aki beengedett. Nem is tudom ki volt az, de hát igen, nem csak egy iskolatáskával indultam útnak, van bőröndöm is, persze nem a legnagyobb és nem is a legszebb, de a célnak megfelelt. 
- A konyha közös? aki főz, az mindenkire gondol vagy mindenki önellátó? Ki szokott bevásárolni menni és hova általában? Sorozom meg újabb kérdésekkel, miközben elindulok felé, hogy mehetünk, majd a kulccsal be is zárom az ajtót, amint kijutunk rajta, majd a zsebembe teszem és úgy követem tovább a válaszokat hallgatva. Nem tudom, hogy kérhetnék kölcsön pénzt tőle, nem akarom lelejmolni, nem vagyok olyan, a kölcsönkérés is olyan ciki. Talán a segít berendezkedni-vel arra célzott, hogy venne nekem otthonos dolgokat? Később lehet megkérdezem, már ha nem ajánlja fel. Mondjuk én simán DNS tesztet is csináltatnék, mert hát az a biztos, de azért eléggé hasonlítok rá is, ahogy megfigyeltem, csak hát én életvidám vagyok, ő meg inkább komoly és életunt, legalábbis annak tűnt, pedig hallottam nevetni is már, bár nem tudom mi volt annyira vicces.

 ❀  kredit ❀

Nekem jó, de neked nem; valami ilyesmit mondtam volna, de végül nem szóltam egy szót sem. Egyelőre… jobbnak láttam, ha valamiféle távolságot tartok tőle. Nem tudtam ugyanis, hogyan kellene viselkednem vele. Egyébként is, ha tudja, ki vagyok, miért viselkedik így velem a kezdetektől? Mármint persze, idegen vagyok a számára, de a manóba már. Ez bonyolult. Nem hittem, hogy ilyesféle bonyodalmakat sodor elém majd az élet. Tényleg nem. Vajon Angela miért tartotta meg Isabellet, ha nem tudta, miként nevelje fel? Kételkedtem benne ugyanis, hogy meg tud élni abból a pénzből, amit a férfiak adtak neki fizetség gyanánt. Sem magát, sem mást nem tudott eltartani és ezt gyerek szemmel is pontosan láttam. Nem értettem tehát a döntését.
Elgondolkodtam a szavaira, miközben a szemem sarkából olykor rápillantottam. Nagyot nyeltem, mikor közölte, hogy csak akkor csalódna, ha az apja, azaz én… hazaküldené őt.
- Nem hiszem, hogy hazaküld… - Jegyeztem meg a szokottnál sokkal gyengédebb hangszínnel, mint ahogyan szoktam beszélni. Még én magam is meglepődtem rajta. Egyelőre nem tudtam, miféle módon dolgozzam fel, hogy a lányom berobbant az életembe, de egy részem… azt hiszem, nem akarta elengedni őt. Kezdtem némileg felfogni a dolgokat. Talán. De ez… ez mégis csak kést őrület. Halványan elmosolyodtam az izgatottságát látva és figyeltem, hogy mennyire is örül a saját szobának. Ez valójában szörnyű volt. Szörnyű, mert neki hiányt kellett szenvednie ebben. S még ezen kívül ki tudja, miben, ugye? Nyeltem egy újabbat, majd beléptem a szobába és becsuktam magam mögött az ajtót.
- Úgy rendezed be, ahogyan csak akarod… ha akarod, majd segítek – Pillantottam körbe, majd végül rajta állapodott meg a tekintetem. – Igen, kapsz. Ott van a felső fiókban, elméletileg… innentől tartsd magadnál – Mutattam el a fiók felé. – Ó, és saját fürdőszobád is van. A konyha pedig a földszinten, oda is elviszlek, ha szeretnéd – S újból belemerültem némileg Isabelle látványába. Végigmértem néhányszor, majd az ajtónak dőltem és gyengéden megcsóváltam a fejem.
- Hihetetlen vagy, Ward… - Akaratlanul nevettem fel. A helyzet komikumán, azt hiszem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a mai napon a múltam egy darabja felkeres. Méghozzá Ő, akiről nem is tudtam. – Viszont biztos éhes vagy, szóval tényleg megmutatom a konyhát, rendben? – Elszakadtam az ajtótól, majd megfordulva a kilincsért nyúltam.

A jövő a most és az itt találkozásában néz vissza a múltba.

Nem valami nagy válasz, de nem zavar, remélem felhagy azzal, hogy hazaküldjön haszontalan anyámhoz, hogy az jobb lesz nekem, mert nem lesz az. Nem akarok beállni hozzá dolgozni, mert nincs hol laknom és kénytelen vagyok élhető körülményeket tenni magunknak otthon vagy beállhatok anya mellé örömlánynak. A gondolattól is hányinger környékez, de szerencsére elég csak arra gondolni, hogy ez nem következhet be.
- Értem, ha neked az jó. Megvonom a vállam, annyira nem vágyok senki babusgatására, szóval tőlem aztán tarthatjuk a távolságot, de attól még mindig jobb szeretem az Izzyt vagy Isabellet, csak ne Wardozzon le senki. Morgok is miatta, nem akarok az lenni, felvehetm még az apám nevét vajon?  Már ha beleegyezik, persze lehet inkább eltitkolná mindenki előtt, hogy ki vagyok, elvégre ha kiderül, hogy az anyám micsoda... Hát nem vet jó fényt senkire.
- Nem, mert sose képzeltem el, milyen lehet, csak egy cél volt, akire gondolhattam, hogy ne váljak olyanná, mint anyám. Ha hazaküldene hozzá, csak akkor csalódnék, mert olyan életet senkinek se kívánjon inkább. Válaszolok kicsit hanyagul, nem gondoltam, hogy itt egy vadász, aki az ötök egyike, majd ölelgetni akarna egy gyermeket. Ennyire nem vagyok még én sem naiv, inkább vágyom már egy barátra, aki megölel, mint egy apucira. Szerintem jogom van eldönteni, hol akarok élni és itt úgy vélem jobb lesz. A táskám pántjaiba kapaszkodva ballagok mögötte végig a folyosón, kicsit nézelődök csak másfelé is, hogy felmérjem a terepet.
- Végre, mindig is szerettem volna saját szobát, ahová nincs senkinek bejárása. Mikor megállunk és benyit egy ajtón izgatottan léptem az ajtóba. Ó, hát ez a mennyország otthonhoz képest és az arcomra is van írva, hogy mennyire megfelel, szóhoz sem jutok hirtelen.
- Ez egyszerűen pompás! Mondom tagolva hangosan, majd ledobva a földre a táskámat berontok és le is huppanok az ágyra, ami nem valami kőkemény szivaccsal kitömött valami, hanem egy kényelmes dolog. Hátradőlök és elfekszem rajta széttárt karokkal, el sem hiszem. Pár másodperc után felpattanok és megnézem az asztalomat, most már van ilyenem is. Az ablakhoz is odasétálok, mennyi fény jön be, nincs besötétítve sem, mint otthon. Igaz ott az is beleszólt, hogy leszakadt a redőny és senki se tudta megcsinálni, én meg nem mertem babrálni vele. Anya amúgy is sötétbe akart lenni, hiszen reggel alszik, este meg minek a fényorkán?
- Kapok kulcsot is hozzá? A konyha merre van? A fürdőt meg sem merem kérdezni, bár még vannak felfedezetlen részek, nem lepődnék meg, ha az is lenne saját, de túlélem a közöst is, biztos szebb állapotban van itt, mint otthon volt.

 ❀  kredit ❀

Ahogy elkezdett mesélni, egyértelművé vált, hogy az anyja az, aminek gondolom. De még gondolatban sem akartam rá jelzőt aggatni, nem volt hozzá jogom, főleg nem úgy, hogy egyetlen egyszer én is voltam vele. Nem tudtam, mit kellett volna tulajdonképpen reagálnom a szavaira, a sztorijára, de végül ráhagytam.
- Értem, hm – Csak ennyi telt tőlem. Részben megértettem őt, hiszen egy olyan életet, amit élt, én is szívesen elcseréltem volna másra. Kiutat kerestem volna a fénybe, abból a sötétségből. Nem hibáztathattam érte, de azt még mindig nem értettem, miért ide jött. Bennem látta a reményt? Nem ismertem őt, ahogy ő sem engem. Az elméletére gyengéden megráztam a fejemet és még el is mosolyodtam rajta.
- Nem, nem ez a fő oka annak, hogy nem becézgetek senkit. Sokkal inkább a távolság megtartása a célom vele – Őszinte voltam vele, hiszen felesleges lett volna hazudnom. Ez amúgy is csak egy apróság volt, de pont jó volt arra, hogy egy kicsit talán jobban megismerjen. Mármint, minden apróság számít, nem? A végén összeáll majd egy egésszé. Pont ezért kerültem a bensőségesebb viszonyokat. Nem volt szükségem arra, hogy belém lásson bárki, s arra sem volt szükségem, hogy bárki elkezdjen sajnálni engem. Másra volt szükségem, de az meg… mindegy.
Kíváncsian néztem rá a szemem sarkából, mikor belekezdett a válaszba. Angela, te jó ég… esti mesének az én történetem? Fantasztikus lehetett. A szemeimet forgattam és megráztam a fejemet.
- Érdekes. Nem félsz attól, hogy csalódsz benne, ha megtalálod őt és megismered, milyen is valójában? – Csak úgy… kibukott belőlem a kérdés. Elég csalódást okoztam már másoknak és magamnak is, nem akartam egy ilyen fiatal lánynak is, de én ez voltam. Nem hittem, hogy ez változhat, vagy ha igen, nem most.
Végighaladtam vele a folyosón, majd elindultam felfelé a lépcsőn.
- Igen, egyedül. Mindenki saját szobát kap, aki hozzánk kerül és feltéve, hogy van még férőhely. Bár nem mindenki igényli az itteni lakhatást. Vannak, akik a városban, vagy a környező városokban élnek és ha kellenek, jönnek – Magyaráztam neki, miközben elértünk a szobák folyosójára. Az egyiknél végül megálltam és benyitottam. Szerencsére karban voltak tartva azok a szobák is, amiket épp nem használtak, így tiszta és rendezett volt ez is.
- Ha megfelel, akkor ez a tiéd – Én nem léptem be a szobába, hanem félreálltam az útból és helyet adtam ezzel Isabellenek. Aztán őt kezdtem figyelni, kissé talán elmélyülten is. A szőke haját, az arcának a vonásait, a szemeit… Angelát láttam benne és… és igen. Magamat is.
Ezt nem leszek képes feldolgozni. Lehetetlen.

A jövő a most és az itt találkozásában néz vissza a múltba.

Elnéztem oldalra és keresztbe tettem a kezeim, úgy sóhajtottam fel. Most olyan oda vissza passzolós labdázósnak érzem a dolgot, hogy megragadunk részeket és okosságokat mondjunk, de attól még a múltat el lehet engedni, a személyiségem kifejlett és minek terheljem magam hülye dolgokkal? Lehet engem nem viselt meg az életem, de mások már megtörtek volna az biztos.
- Igaz, a múltamnak van köze hozzá, hogy milyen vagyok, amit láttam példát megpróbáltam nem úgy tenni. Nem akarok mindig más pasi mellett ébredni, aki a lányomra is rámászna, mert én úgy betéptem az este, hogy csak na! Soha nem beszélnék vele, csak adnék neki pénzt és elvárom, hogy főzzön valamit, hátha néha ennék valami normális kaját is. Ja bocs, ez nem az én életem, de viszont egy valaki tehetett róla, hogy ne legyen olyan, méghozzá én. Kitűnő tanuló vagyok és élsportoló, aki sose élt semmi szerrel, pedig ott volt kiskorom óta az orrom előtt, még kérnem sem kellett volna. Mégis hogy érhetett el bárki ilyesmit? Nos hallottam a vadász apámról és olyan akartam lenni, mint ő. Tudtam, hogy egy nap meglesz a pénzem és elég idős leszek, hogy eljöjjek ide, nos engem ez határozott meg eddig. Csak úgy elered a szám, mert hát nem sok hasonlót talál, aki olyan háttérből lépett ki, mint én. Az anyám egy semmirekellő ember, aki nem tudja, mi az a szeretet, nem is annyira érdekelt, mert tudtam, hogy egyszer majd rátalálok az igazira, de nem ott. Vadász vagyok, annak kell lennem és biztos itt találom meg az igazit.
Mikor visszafordul a szekrénytől, nem látszik rajta semmi, de biztos voltam benne, hogy rájött, legalábbis nagyon reménykedtem benne. Lesz, ami lesz, nem fogom letámadni, hogy miért ilyen távolságtartó, csak a szemöldökömet vonom fel.
- Gondolom azért, mert felnőttekkel van tele a ház, de velem kivételt tehetnél. Véletlenül sem azért, mert a lánya vagyok, csak azért, mert valószínűleg én vagyok itt a legfiatalabb.
- Ward? Egyre jobb. Dünnyögöm kicsit sértetten, mert hát ettől még az Isabelle is jobb.
- Az esti mesém volt a múltjának a története, ami szomorú volt, de hát anya nem a legokosabb és nem tud kitalálni semmit, mikor apáról kérdeztem, akkor elmondott mindent, amit egy ötéves nem biztos, hogy hallani szeretne. Megvonom a vállamat, mert igazából ahogy felnőttem úgy értettem meg a dolgot, amíg kicsi voltam volt, hogy elaludtam rajta.
- Utána mikor nagyobb lettem megnéztem hová juthatott és hát az ötök egyikének lenni nem semmi pályafutás. Nézek fel rá de csak a szememmel, nem fordulok felé, csak haladok arra, amerre terel. Kapok egy saját szobát, nincs is ettől jobb.
- Egyedül leszek a szobában ugye? Kérdezem és megfordulok, hátrafelé lépkedve nézek rá, a tudat, hogy nem kell osztozkodnom annyira felvillanyoz, ami nyilván látszik is.

 ❀  kredit ❀

Sóhajtottam egy aprót. Látszott, hogy Isabelle még gyerek; vagy az is lehet, hogy csak én voltam túlságosan önsanyargató a múltam kapcsán. Kicsit fürkésztem, mielőtt reagáltam volna a szavaira.
- Tévedsz. Téged is az alakított, ami történt veled; a múltad. Ha nem úgy éled az életed, ahogyan, akkor most nem lennél itt, nem igaz? Persze, vannak örökletes dolgok, jellemvonások, és efféle dolgok, de a környezeted igenis formál téged, s az, amiken keresztülmész. De egyszer majd megérted, főként, ha nálunk maradsz – Magyaráztam, hiszen elég volt arra gondolni, hogy néhány küldetés során elveszíthet majd olyan embereket, akiket megkedvel időközben és igenis formálni fogja őt. Változni fog és az majd eldől, hogy jó vagy épp rossz irányba. Nem mindenkinek való a vadászat, a gyilkolás és ez az egész rendszer, amiben vagyunk. A vadászösztönökkel ki tudja, elbírna-e egy ilyen lány, mint ő. Most még kételkedtem benne, hogy sikerülne neki kontroll alatt tartani.
Amint átolvastam a kitöltött lapot, az emlékeim rabjává váltam. Ugyanakkor próbáltam magamat győzködni, hogy az a lány, aki tőlem itt van pár méterre, nem a lányom. Nem lehet a lányom. Képtelenség és abszurd. Nem akartam ekkora felelősséget a nyakamba, másrészt nem, nem vagyok és nem is leszek egy minta apa. Akire szüksége van Isabellenek, az nem én vagyok. Nagyot nyeltem, majd leplezve minden meglepettségemet, ugyanúgy viselkedtem vele, mint a papír elolvasása előtt. Habár volt annyi eszem, hogy rájöjjek, ő pontosan tudja, ki vagyok, elvégre… nyilván nem véletlenül jött pont ide, pont most, s kért pont engem a recepción, nem igaz?
- Nem szokásom becézni senkit, ne haragudj – Közöltem vele, másrészt örülhetett, hogy nem kezdtem el Miss Ward-nak hívni. Én mindenkit a vezetéknevén szólítottam, ezzel megtartva a távolságot köztünk. Amint elraktam a kitöltött papírt, visszafordultam a lány felé.
- Körbevezetlek. Apropó, kicsit sok a kérdés, Ward – Csúszott ki a számon a vezetékneve. Azt hiszem, tudatalatt is azt akartam, hogy távolságot vegyünk fel egymástól. – De ha már itt tartunk. Miért nézel fel az apádra úgy, hogy nem is ismered? Miért akarsz vadász lenni, mint ő? – Érdeklődtem komolyan, őt fürkészve, majd az ajtóhoz lépve kinyitottam. – Gyere, közben szerzünk neked egy szobát – Közöltem, s előreengedtem a lányt.

A jövő a most és az itt találkozásában néz vissza a múltba.

Könnyed válasz, de hamarosan megtudja, hogy miként vélekedik az apaságról majd amint kiderül a dolog, mert ki fog, az már biztos.
- Nekem nem volt beleszólásom. Megvonom a vállamat és a hajamba túrok, majd mire hátraér a kezem csak kirántom a hajamból a kezemet, a hajam meg amerre kedve van, úgy választódik ketté és hull a vállamra vissza.
- Vagy csak nem tudja elengedni a múltat és kapaszkodik bele, mert azt hiszi, amiatt lett olyan amilyen és jelenleg neki jó így. Ez egy nagy hülyeség, hogy nem ereszt el a múlt, nem abba kell élni, hanem a jelenben és a jövőbe nézni, még ha csak rövid időre is, de mindig kellenek rövidebb és hosszabb távú célkitűzések.
- Nem ismerek olyanokat, akiknek kiváló lett volna, a legtöbben jól titkolják és belülről emésztik magukat. Nagyon keveseknek adódik meg, hogy jó helyre születnek, de ők felnőttként is támaszkodhatnak egymásra. Annyira nem izgat, hogy ki milyen szülő, el tudom magam látni már, nagy lány vagyok és nem igénylek túl sok szeretet sem, persze jólesne, de nem dédelgeted hülye ábrándokat, így kevesebb csalódás ér.
A papír átadása után néztem, de érzelmeket nem láttam az arcán, csak hogy megtorpant az olvasottak láttán. Nem tudom, hogy a sokk vagy más miatt, de meg is rázza a fejét, majd végigmér engem. Biztos leesett neki a dolog, csak nemhiszi el vagy még nem tudja feldolgozni. Bár lehet anya volt az első, de utána már számolni sem tudja hány nővel lehetett.
- Izzy, ha kérhetem. Javítom ki a nevem hallatán, akkor szólítanak így, ha valami rosszban sántikálok vagy névsorolvasás van.
- Remek! Hol lesz a szobám? Merre néznek majd az ablakok? Na meg milyen többit látunk meg utána? Dőlnek a kérdések, a legutolsónál kicsit össze is húzom a számat, mert szerintem ide tartozom és nem szándékozom elmenni innen, nem kell nekem, hogy az apukát játssza, csak ne küldjön haza, mert nem akarok ilyen fizikummal és ésszel örömlány lenni, akit anya kuncsaftjai reggel bárkikor elkaphatnak. Ha megverem őket, feljelentenek minket, ha meg hagyom magam, tönkreteszem az önbecsülésem na meg magamat is, nem akarok erőszaktevőkkel lenni elsőnek.
- Megmutatod a szobámat? Fordulok apám felé, aki háttal van nekem és a szekrénybe helyezi a jelentkezési lapomat.

 ❀  kredit ❀

Felvontam az egyik szemöldökömet a meséjére. Nem tetszett túlságosan, amit mondott, de őszintén szólva nem volt beleszólásom és nem volt jogom sem ahhoz, hogy pálcát törjek bárki felett.
- Édesanyád nem tudhatta ezt biztosan, de tudom, hogy nem az én dolgom. Bár úgy vélem, bárki is az apád, joga lett volna tudni róla, bármennyire is volt fiatal akkor. Legalább eldönthette volna, mit akar – Vállat vontam. Mondjuk egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mi lett volna, ha engem keresnek fel ilyen hírrel, de őszintén szólva, elég lehetetlen lett volna, hogy bárki teherbe esett tőlem, hiszen… életemben egyszer voltam nővel. A másik dolog meg az, hogy… az ördög tudja, hogy mit tettem volna, ha kiderül ilyesmi. A saját családi hátteremre tekintve… nos, nem hinném, hogy jó apa figura lehetnék. Szóval, talán itt a válaszom: leléptem volna. De nehéz megállapítani ezt.
- Van, akit nem ereszt el a múlt, drága Isabelle – Rámosolyogtam. Nem akartam kioktatni az élet nagy dolgairól, de ő nem érthetett meg engem semmiképpen sem. Mindaz, amiken keresztül mentem, meg amik történtek velem… nem tudtam elengedni azokat a dolgokat. Teherként nyomták a vállamat, de mára már megtanultam valamelyest együtt élni ezekkel.
Egyrészről tetszett a lány határozottsága, másrészt aggódtam, hogy a vesztébe rohan. A továbbiakra felvontam a szemöldökömet újfent. A szavaiból csak egyetlen egy dologra tudtam gondolni, mármint, amit rákényszeríthet a lányra, de… biztos, hogy nem. Ezt a gondolatot el is hessegettem a fejemből.
- Mondanám, hogy ha megnyugtat, nekem sem volt kiváló gyerekkorom, de… oh, már kimondtam – Félrepillantottam, majd vissza a lányra. – Egyébként igazad van. Attól, hogy megszült, vagy hogy a vér köt össze titeket, még nem lesz valakiből jó szülő – Igen, a drága apámra gondoltam. Kedvem lett volna elszívni még vagy 3 szál cigarettát, de végül visszaléptem az asztalhoz. Ekkortájt készült el ő is a papír kitöltésével, így a kezembe vettem és elkezdtem átfutni a sorokat. Vagyis… meg is torpantam. A lány teljes nevét olvasva. Isabelle Ward. Aztán folytattam az anyja nevével, ami… Angela Ward. Várjunk, ez…? Lehetetlen. Az arcomra semmi nem ült ki, de az agytekervényeim már szorgosan forogtak a fejemben; főleg a lakcímet olvasva, ami az a bizonyos bár volt. Igen, pontosan emlékeztem rá, hogy ott ismertem meg Angelát. 15 éves voltam, vagy talán 16… már magam sem tudom pontosan. Miután megszöktem apámtól és hátrahagytam a halott fogadott húgomat, ő volt szinte az első, akivel beszélni mertem. Illetve, neki öntöttem ki életemben először és talán ezidáig utoljára a szívemet. Már ha ez az Angela, az az Angela. A fenébe is. Gyenge fejrázás után elolvastam minden mást is, belevéve a születési dátumot, és gyors fejszámolást követően kisakkoztam, hogy akkortájt lehettem a bárban, de nem akartam elhinni azt, amit már a zsigereimben éreztem. Összehajtottam a lapot, majd a lányra pillantottam. Végigmértem, a vonásait figyeltem, majd sóhajtottam.
- Nos, Isabelle, egyelőre kapsz egy szobát és a többit majd meglátjuk, rendben? – Próbáltam úgy viselkedni, mint eddig. Isabelle nem lehet a lányom. Kizárt. Első alkalom volt és… nem. De a vonásai, a haja, a szeme… most vagy megőrültem, vagy tényleg túlságosan is hasonlít rám ez a lány?!
Nem voltam felkészülve az apaságra. Sosem leszek. Ha ő tényleg az én lányom, akkor… akkor haza kell vinnem Angelához. Nála a helye. Ő nevelte eddig, nem én. Nagyot nyeltem, majd a szekrényekhez léptem, hogy elrakjam a papírját a többi közé. Nem fordultam vissza.

A jövő a most és az itt találkozásában néz vissza a múltba.

- Ugyan, engem nem zavar. Sajnos nem él velünk, mert nem tud rólam, anyám úgy gondolta, hogy jobb így, mert túl fiatal volt még, amikor együtt voltak és nem állt volna készen az apaságra. Ennyiből még nem fog semmi leesni úgysem, elvégre elég gyakori jelenség a mai világban. Annyira nem zavar, hogy önmagáról kérdez engem, csak viccesnek találom, így mosolyogva ecsetelem a dolgot. Nagyon jó kedvem van ettől a kis színjátéktól.
- Értem, de szerintem nem érdemes leragadni a múltban, mert lemaradsz as jövődről. Okoskodom kicsit, nem szeretném, ha a dohányzás miatt kellene elveszítenem azt, aki még csak most ismerek meg. Ha korábban lehetőségem lett volna eljönni ide, megtettem volna, de még így is túl fiatal vagyok és nem vesz komolyan.
- Én biztos vagyok benne, a véremben van, érzem jó ideje. Ökölbe szorított kézzel megveregetem a mellkasomat jelezve, hogy mennyire is igaz a dolog. A testnevelés órán mindig jól teljesítettem és remek erőnlétre tettem szert, amit biztos nem anyámtól örököltem, ő már meghal, ha lépcsőznie kell valahol, bezzeg az ölben lovaglás megy neki, na mindegy.
- Ó nem, teljesen mást akar rám kényszeríteni, amitől eskü még a halál is jobb. Hamarabb ugranék ki a tizedik emeletről, mint hogy azt műveljem, amit ő. Mellesleg, attól, hogy megszült, még nem lesz anya is feltétlen, én már ötévesen megtanultam rántottát csinálni, mert ő nem ért rá főzni és akkor már nem volt pénze bébiszitterre sem. Ecsetelem neki, hogy tényleg milyen öröm boldogság vár otthon. Van anyukám, de nagyon nem édes, csak a férfiak számára.
- Rendben. Elveszem a papírt és egy tollat, majd nekiállok kitölteni a lapot, édesanyám nevéhez szépen olvashatóan odaírom, hogy Angela Ward. A lakcímhez a bár címét, ahol dolgozott, mert hát az emeleten ott laktunk elvégre. A születési évszámom is odarittyentem szépen és hát ezek után jöhetett a hideg leves. Felálltam és odavittem neki, hogy nézze meg. A hátam mögött összekulcsoltam a kezeimet és kicsit bazsalyogva néztem, hogy változik majd meg az arcvonása. Egyáltalán leesik neki a dolog? Összerakja a történetet a fejében? Na meg amiket mondtam neki eddig azok értelmet nyernek?

 ❀  kredit ❀

Olyan volt, mintha példaképként kezelné az apját. Talán az a férfi sokkal jobb ember volt, mint az én apám. Mármint, akiről így beszélnek, az nyilván jó ember, nem? Bár nem akartam ítélkezni és amúgy sem rám tartozott, hogy az apja kicsoda-micsoda, vagy hogy éppenséggel milyen ember. De szívet melengető volt, hogy így vélekedett róla, míg én gyűlölettel fordultam a saját apám felé. S ő is felém.
- Hogy érted, hogy közelebb? Nem él veletek? – Puhatolóztam, majd sóhajtottam. – Nem tartozik rám, ne haragudj – Szabadkoztam. Nem akartam tolakodó lenni, csak a szokásos köröket akartam lefutni, de valahogy furán éreztem magam. Valójában nem volt még dolgom ilyen fiatal újonccal, így nem tudtam, miképp kellene viselkednem vele.
- Vagy egy küldetés, vagy a dohány. Nekem édes mindegy – Mosolyogtam rá, aprót rándítva a vállamon. – Számomra a cigarettának értéke van, s egyfajta jelkép is. A múltamra vonatkozóan – Magyaráztam, de ennél többet nem akartam mesélni. Amúgy sem akartam egy kislányt terhelni a saját múltammal, nemhogy bárki mást. Nem tartozott senkire a szánalmas gyerekkorom, ahol apám minduntalan belém rúgott és vert, bántott, vagy épp a cigarettát nyomta el a testemen. Oh, csodás emlékek egy kellemes, vasárnap délutánra. Vagy nem.
- Idővel talán sikerül – Jegyeztem meg csak ennyit arra, hogy bizonyítani akar. De tényleg feleslegesnek gondoltam ígéretekkel bíztatni; én csak azután akartam dönteni, hogy láttam, mit tud és mennyit fejlődik. Feleslegesen nem akartam a csapatba egy olyat, aki az első adandó alkalommal talán ki is hullik. Ráadásul fiatal volt.
Luxus? Csak gyengén megcsóváltam a fejemet. Egy részem azt gondolta, csak ez vonzza valójában a lányt. Az ő olvasatában levő „luxus”. Nem akartam őt leírni, előítéletesnek sem mondtam volna magamat, csak… a franc tudja. Inkább óvni akartam mindattól, ami itt várhatott rá. Tudatalatt, vagy épp szándékosan. Talán én magam hibát követtem el annak idején, hogy vadászni kezdtem Amyvel. De akkor jó ötletnek tűnt, mégis veszteségeket tudok csak ehhez kötni. Kezdve Amyvel a sort.
Némileg összehúztam a szemöldökömet a szavaira. Az anyja tudja, az apja nem? Mégis hogy lehet ez?
- Értem – Inkább nem kérdeztem rá, csak nyugtáztam magamban. Ha beállítana egy férfi, azt kiabálva, hogy „hol van a lányom?!”, már tudom, kit kell előszednem valamelyik sarokból. Újabbat szívtam a dohányból, miközben hallgattam a szavait. Ingatni kezdtem a fejemet.
- Ezt eddig nem említetted. Azért dobott ki, mert vadász akarsz lenni? Lehet jobban tennéd, ha hazamennél hozzá és kibékülnél. Örülj, hogy van édesanyád… - Jegyeztem meg némileg csendesebben, majd kifelé pillantottam az ablakon. Sőt, révedtem a semmibe. A saját anyámra gondoltam, arra, hogy én sosem ismerhettem és itt volt ez a lány, akinek élt az anyja, mégis haragban voltak. Legalábbis ez jött le. Sajnáltam őket emiatt. Újabbat szívtam, majd lassan kifújtam a füstöt az ablakon át.
- Persze, töltsd csak ki – Szóltam hátra neki, odanézés nélkül, majd tovább szívtam a dohányt. Néhány slukk után elszívtam a szálat, majd elnyomtam és így fordultam vissza hozzá.