A jövő a most és az itt találkozásában néz vissza a múltba.
A szememmel most már a termet kezdem el nézegetni, hiszen nem bámulhatom az apukámat állandóan ugyebár, pedig elég jól néz ki ahhoz képest, hogy mennyire rá van függve a dohányra. Így már nem érzem a gyenge késztetést sem, hogy megöleljem később, ha kiderül ki is vagyok pontosan, mert biztos büdös és magába szívta azt a bűzt. - Azért, mert anyám csak erről mesélt és apámról, aki elég ügyes vadász volt már akkoriban is. Szeretnék a nyomdokaiba lépni és talán így közelebb is kerülhetek hozzá. Elvigyorodom a végén, mert hát ez majd később fog ütni, most még csak egy átlagos kis mese, ami gondolom mindennapos lehet. A lány, aki az apja után vágyakozik, elvégre a kislányok, mindig apásabbak, a kisfiúk meg anyásabbak, a döntő többségben legalábbis. - Hogy mi? Valamiben meg kell halni? Hát én ha választhatok, egy küldetés közben halnék meg, mint hogy direkt tönkretegyem magam. Általában erre végződik a dohányosok nagy mondása és persze ezt is a maga javára forgatom ki. Alig várom, hogy elérjem és bizonyítsak ~neked.~ A végét csak gondolom, elvégre nem kell tudnia még, minél tovább húzom az időt, annál nagyobb csattanó lesz. Anya nem akarta neki elmondani, mert fiatal volt, utána meg már én voltam túl idős. Engem senki sem kérdezett meg, hogy mit akarok, hát nem a szajha anyámmal élni az is biztos, attól minden csak jobb, a vadász élet meg izgalmas és persze nincs ellenemre, hogy edzek és erősödjek is kicsit. Mikor a becenevem említem látom, ahogy az Izzyre megrándul az arcizma, hát anyám nem véletlen nevezett így néha. Magamban jót nevetek, ez is később fog csak fájni neki. - Denver egy rosszabb környékéről, ahhoz képes ez tiszta luxus. Az ablakhoz sétál Isaac, kinyitja és rágyújt, én meg csak megforgatom a szemeimet, mert nem tetszik a dolog, nem akarom, hogy emiatt halljon meg az apukám. Kicsit erősebben markolok rá a szék háttámlájára miközben a szemem sarkából figyelem őt tovább. - Anyám igen, apám még nem, de hamarosan megtudja szerintem. Elvigyorodom és mikor közli, hogy a többi vezetővel is kell beszélnie, akkor éreztem úgy, hogy talán ideje lenne több információval ellátnom. - De én nem mehetek haza anyámhoz, mert kidobott, mert nem akartam olyan életet, ami az övé. Fel is állok a székből, én innen biztos nem megyek sehová, ha nem lehetek vadász, akkor is maradni fogok születésemnél formáltam jogot apámra is, aki lehet nem tudott rólam, de ha kell tőlem mehetünk vértesztre is, csak ne kelljen hazamennem. - Tényleg a jelentkezési lapot addig ne töltsem ki, amíg bagózol? Az asztalra támaszkodom és a lap felé bökök a fejemmel, talán viccesebb is lenne, mikor elolvassa az oda vetett betűket és lassan összeáll a kép.
Every saint has a past just like every sinner has a future
Azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon mi vezérelte ezt a kislányt erre az útra. Arra, hogy vadász akarjon lenni. Nekem volt okom. Megvolt a magam múltja, az indítékaim, a terheim, amiket cipelnem kellett, s pontosan ez az, amiért végül itt kötöttem ki. Bár az tény, hogy mikor a vezetők egyikévé váltam, akkor nem pontosan a vadászat volt az, ami igazán motivált. Sokkal inkább a varázserő és a lehetőség, az esély arra, hogy anyámat visszahozzam az élők sorába. Noha ez mára már érdektelenné vált, mármint, beláttam, hogy ostobaság, mégis jó volt eljátszani a gondolattal, milyen lenne vele beszélni. Büszke lenne-e rám, arra, aki lettem, vagy pont, hogy megerősítene abban, amit apám mondogatott. Vettem egy nagyobb levegőt, majd így fürkésztem tovább a kislányt. Szóval, vajon van, ami motiválja őt? S ha igen, mi? - Elárulod, hogy miért gondolkozol rajta olyan régóta? Történt valami, ami erre sarkallt, vagy pusztán… szórakozási célból akarod ezt az egészet? – Nem szándékoztam egy gyereket ok nélkül belerántani ebbe a világba. Az mondjuk világos volt, hogy a természetfelettiekről bőven tudott, ha idáig eljutott, de… de nem kéne mondjuk otthon a szüleivel társasoznia minden hétvégén? Vagy nem tudom. Sosem voltak családi programjaim, de gondolom, vannak közös programok a jobb helyeken. A dohányra tett megjegyzésére, avagy sokkal inkább kioktatására azért felvontam a szemöldökömet. - Köszönöm a hasznos tanácsot, de nagy eséllyel már nem szokok le erről. Tudod, mindig azt mondom, hogy… - …valamiben meg kell halni. Oké, talán jobb, hogy ezt nem mondtam ki neki. Még a végén azt gondolta volna, mennyire negatív figura vagyok. Nem mintha nem lettem volna világéletemben az, de egy kislány előtt nem ártott a jobbik felemet mutatni. - Erre majd visszatérünk akkor, ha elértél egy bizonyos szintet – Közöltem komolyan, miközben őt figyeltem. Úgy éreztem, valami ígéret-félét akar kicsikarni belőlem, de nem tehettem. Amúgy meg, talán rá kellett volna bíznom Blackwellre… őt el tudom képzelni, hogy pesztrál egy gyereket, míg én… ugyan már. Nem is értek a gyerekekhez. Elgondolkodtam, majd a nevét hallva bólintottam. Egyelőre ennyi elég volt, bár mikor a becenevét, az Izzyt megemlítette, megmoccant egy arcizmom. Nem sok ember hívott még így, de igen, ez is a beceneveim közé tartozott és kissé zavart is, mikor meghallottam. - Oké, Iz… mármint Isabella – Nekem nem volt okom viszont őt becézni, s ezzel meg is tartottam a távolságot kettőnk közt. Sóhajtottam egy aprót. – Honnan jöttél pontosan? – Azzal a szál cigarettával kezdtem játszadozni, amit nem rég elővettem. Az ujjaim közt forgatgattam, rá akartam gyújtani, de nem akartam, hogy a lány újfent megszóljon. Aztán felálltam és az ablakhoz lépve kinyitottam, ott gyújtottam mégiscsak rá. - Bocsánat – Jeleztem neki, majd beleszívtam a dohányba. – A szüleid tudnak róla, hogy idejöttél? – Gondolkodva figyeltem, majd kipillantottam az ablakon. Újabbat szívtam, majd lassan kifelé fújtam a füstöt. – Bárhogyan is lesz, a többi vezetővel mindenképp meg kell beszélnem ezt. Nélkülük nem döntök egy újonc felvételében. – Mondtam komolyan, s a vége felé elnéztem Isabella felé.
A jövő a most és az itt találkozásában néz vissza a múltba.
Ismerős mozdulat, amint a hajába túr, mintha magam látnám a tükör előtt néha, mikor igyekszem normálisan felöltözni és valahogy semmiben sem érzem magam olyan jól. Én is a hajamba túrnék, de inkább csak összekulcsolom magam előtt a kezeimet. Hallgatom mit mond és várnám a hacsak folytatását, amikor láthatóan elgondolkozik valamin. Nem tudom mire gondolhatott, mert nem vagyok gondolatolvasó, de már nem is fogom megtudni. Persze tudom, hogy ő is korán kezdte, szóval valójában egy szava sem lehetne ellenem. Én idősebb vagyok, mint ő akkor, de persze nem kell az orrára kötnöm a dolgot, hogy többet tudok róla, mint ő rólam. A gondolatra el is mosolyodom, mert jó mókának nézünk elébe. - Ó, már nagyon régóta gondolkozom ezen és most, hogy elég idős vagyok meg is tettem a megfelelő lépéseket és itt vagyok. Széttárom a karom, hogy körbemutassak, nem sokan jutnak el ide ebben biztos vagyok, kell hozzá némi határozottság is, meg persze, hogy ne hagyd lerázni magad. - Hát, cigaretta helyett mondjuk rágózhatnál is, az egészségesebb és persze van olyan belőle egészen véletlenül, ami nikotinos és azoknak készül, akik le szeretnének szokni. Egy pillanatig sem érzem magam emiatt a kis kioktatás miatt kellemetlenül, nem szívesen szagolnám a büdös bagós apukámat magam mellett, nem is értem miért szoknak rá ilyesmire az emberek. Kicsit hátradőlök a széken és úgy követem a tekintetemmel, amint egy szekrényhez lép és valami papírral a kezében tér vissza elém és bele is vágtunk a felvételimbe. - Jó, legyen ez a kezdet, hogy tanonc vagyok, de ha elérem azt a szintet, akkor mehetek a beavatási szertartásra! Szögezem le, mert inkább ígérje meg most, hogy legyen mire hivatkoznom később majd. Ahhoz képest, hogy csak úgy beállítottam, még csak most tűnik fel neki, hogy még be sem mutatkoztam, ami amúgy nem véletlen részemről. - Isabella, de jobb szeretem az Izzyt vagy a Bellát, bár utóbbit annyira nem használom, inkább csak akkor szólítanak úgy, ha valami gond van vagy komoly dolgot akarnak közölni velem. Remélem elég sokat beszéltem ahhoz, hogy a vezeték nevem még ne legyen olyan fontos számára. - Hallottam ezt-azt, elég veszélyes munka és könnyen az életembe is kerülhet, de ez nem fog eltántorítani. Húzom ki magam a székben ülve kicsit, lehet próbálkozni, de inkább lennék az apja lánya, mint anyja lánya. Látom, ahogyan ismét elővesz egy szálat, micsoda pazarlás, lenne, ha arra is rágyújtana és elnyomná. Mennyi pénzt ölhet csak ebbe, szinte elképesztő belegondolni is, de ah arra jut, akkor talán rám is fog egy kicsi.
Every saint has a past just like every sinner has a future
A kijelentését megvétóztam volna. De, kicsi volt, látszólag ráadásul nagyon is. 15 körülinek tippeltem a korát és még mindig úgy éreztem, hogy veszélyes lenne, ha vadásznak állna. Aztán a következő pillanatban beugrott, hogy valójában én magam is eléggé korán kezdtem. Alig múltam 11, talán 12, de már tanultam a fegyvereket használni Amyvel karöltve. Igen, a fogadott húgommal, akit… akit cserbenhagytam és most halott. Ez az egész nem gyerekeknek való. Némileg feszülten túrtam a hajamba. - Egy bizonyos pontig igazad van, míg a másik oldalról pontosan tudom, hogy felelőtlenség ennyire fiatalon belevágni, hacsak… - Elgondolkoztam. Nem volt tulajdonképpen kedvem még több tanítványt fogadni, hisz nem is tartottam magamat jónak a vadászatban, de úgy gondoltam, hogyha egyelőre a négy fal között marad, még nem is lenne olyan problémás az ügy. Talán rájönne, hogy mennyi munkát igényel ez az egész, fizikumot, kitartást, s hanyatt-homlok menekül majd önmaga innen. Mármint, nem ez volt a célom, de egy biztos volt: nem szándékoztam terepre vinni a közeljövőben, már ha velünk marad. - Nyilván nem, ugyanakkor nem tudom, átgondoltad-e ezt rendesen – Magyaráztam, majd rágyújtottam, miután nyugtáztam, hogy oda az öngyújtóm. Aggasztott a dolog és utána akartam járni, hová tehettem, de a lány jelenleg fontosabb volt. Ahogy köhögni kezdett, meglepődtem, aztán néhány slukk után inkább elnyomtam a hamutálban. - Ne haragudj, rossz szokás. Állandóan dohányzok, ezért is felejtettem el megkérdezni, zavar-e téged – Vontam alig láthatóan vállat, majd a fiókhoz lépve előszedtem néhány papírt. - Lássuk csak… - Keresgéltem egy ideig, mielőtt a kezembe akadt volna egy amolyan „jelentkezési lap”. Amióta árulást szimatoltam a szervezeten belül, én magam kétszer is átgondoltam, kit engedünk magunk közé. Nem éreztem túlzottan biztonságosnak a helyet a benne levő emberek kapcsán. Hazelt továbbra is nagyobb figyelemmel illettem, mintsem másokat. A papírral léptem végül vissza az asztalhoz, majd egy tollat is kerítettem magamnak és így ültem le. - Kezdjük azzal, hogy amíg nem vagy megfelelően kiképezve, vagy nem érsz el egy bizonyos szintet, csak tanonc vagy. Úgy értem, én magam nem engedném, hogy átess a beavatási szertartásunkon és… - Elhallgattam, majd hátradőltem a székben. – Valójában mennyit tudsz te erről a szervezetről? Apropó. A neved… hogyan szólíthatlak? – Érdeklődtem, miközben különös kíváncsisággal fürkésztem az arcát. A kezem önkéntelenül nyúlt újra a cigarettás dobozért, s egy szálat ki is vettem, majd mielőtt a számba illeszthettem volna, eszembe jutott az előbbi kis jelenet. Az ördögbe. Pedig a tüdőm ordított már a nikotinért… talán már tényleg függővé váltam tőle.
A jövő a most és az itt találkozásában néz vissza a múltba.
Elégedett vigyorral néz Izzy a vadászra, akinek úgy jött le, mintha tényleg várna a lányra Isaac. Szerencsésnek érzi magát, amiért néha ilyen piszok mázlista, de hát amennyi rossz dolog történt már vele, ennek így kellett lennie. Nem örül, amikor pillanatot kér tőle és egy szekrényhez lép, ahová betesz egy adag papírt. Reméli sok izgalmas dolog van rajtuk és nem csak unalmas maszlag jelentések. - Nem vagyok olyan kicsi azért. Mosolyra húzza a száját, mert talán apuci kicsi lányaként nem kötne bele a dologba, de hát nem ezzel akar kezdeni, mert ki az az eszement, aki felvenné a lányát vadásznak? Na ugye. - Nem lehet elég korán elkezdeni tanulni, hogy jó vadász lehessek. Vág vissza a kérdésre egy szerinte elég jó és vitathatatlan válasszal. Elvégre minél hamarabb beletanul, annál jobban jön majd terepen a segítsége, a fiatalok amúgy is jobban bírják az ilyesmit. Szerencsére nem köt bele, hogy miféle ismerős lehet, biztosan ismer jó sok embert még, akinek lehet lánya. Jobban szemügyre véve keresi a hasonlóságot, de nem talál. Valahogy sem az anyjára, sem apjára nem hasonlít, a kettőt összegyúrva jöhetett össze ilyen kis tökéletesre. - Tudom, hogy komoly dolog, de én tényleg ezt szeretném! Szerinted eljöttem volna ide csak azért, hogy hazaküldj? Hah! Azt már nem! Szemével követi a cigarettát és nem tetszik neki a dolog. Amint nekikezd füstölögni, direkt köhögésbe kezd. Micsoda faragatlan tuskó, meg sem kérdezi, hogy zavarná-e ha rágyújt. Igazából már megszokta, anyja is állandóan bagózik, de remélte ez más lesz. Izzy megfogja a széket és megfordítja, majd a támlán megtámaszkodva a kezével leül az apjával szemben. - Rendben, lássunk is hozzá! Vigyorodik el és a felé szálló füstöt legyezi az egyik kezével. Feltett szándéka kicsit idegesíteni a férfit, elvégre ott bukik ki mindenki valódi énje, amikor elveszíti az önkontrollt. Ez van, akinél hamar megvan, van akinél nagyon sokáig kell próbálkozni.
Every saint has a past just like every sinner has a future
Régóta nem töltöttem hosszabb időt a tanácsteremben. Ez szolgált volna arra, hogy az öt vezető, köztük én is néha összeüljünk és megvitassunk különböző dolgokat, kérdéseket, mégis… ez valahogy kimaradt eddig az életünkből. Legalábbis amióta én itt voltam, nem igazán volt rá példa, hogy egyszerre, mind az öten itt tartózkodtunk volna. Igaz, olyan eget rengető problémáink sem adódtak, csak a mindennapos démonvadászatok, de… hm. Bár lett volna valami, amiről mindenkinek tudnia kellett volna, de a Blackwellnek tett ígéretem miatt be kellett fognom a számat. Továbbá a Kai Parker elleni hadjáratról is lehetett volna mit beszélni, mégis mélyen hallgattam, ahogyan Blair is, pedig azt már a Lizzievel való edzés óta tudtam, hogy ő is szervezkedik a démon ellen. Újabbat szívtam a dohányból, majd töprengve lapoztam egyet a jegyzeteim közt. Bár ezeket jobb lett volna a saját szobámban tartani, mégis a tanácsteremben levő, személyes szekrényemben őriztem. Minden Poppy Parker adoptálásáról, a múltjáról, plusz a legfrissebb dolgok. Igazából azt próbáltam kideríteni, hogy Kai őt mi az ördögért akarja holtan látni. Hiszen kételkedtem benne, hogy bármit is tett volna ellene. A létezéséről sem tudott Poppy. Sóhajtottam egy nagyobbat, majd a kopogást hallva, odanézés nélkül reagáltam. - Engedd csak be – Közöltem, majd hamar leesett, mit is mondott. Nem is vártam senkit, ami azt illeti. Felpillantottam, elnyomva a cigarettát a hamutálban, majd a papírjaimat is összerendeztem magam előtt és felálltam, majd a szekrényemhez léptem velük. - Egy pillanat – Rá sem néztem az illetőre, amíg el nem pakoltam a szekrényem mélyére a jegyzeteket, majd végül a lány felé fordultam. Az első, ami átfutott a fejemen, az az volt, hogy milyen fiatal. – Szia, kislány – Mértem végig lassan, majd sóhajtottam egy nagyobbat. – Nem vagy te túl fiatal ahhoz, hogy vadász lehess? – Feszülten túrtam a szőke tincseim közé, majd mértem végig újra a lányt, míg végül a tekintetem az arcán, a szemein állapodott meg. Miféle ismerősöm ajánlhatta neki, hogy itt…? Mármint, ez kicsit zavaros volt nekem. Bár tény, hogy számtalan „ismerősöm” akadt már, főként azok, akiket megmentettem ilyen-olyan módon és végül nem feledtettem el velük a dolgot, de kételkedtem benne, hogy bármelyikük is ajánlotta volna ezt az egész vadász dolgot egy ilyen fiatal lánynak. - Nem biztos, hogy jó helyen jársz. Ez a vadászat dolog elég komoly. – Kezdtem bele, miközben újra végigmértem, majd megcsóváltam a fejemet. Újból a zsebembe csúsztattam a kezemet, majd a cigarettás dobozra, amiből ki is húztam egy szálat, aztán az öngyújtóért nyúltam. Oh, az előbb mágiával gyújtottam meg, lustaságból, most azonban… nem találtam a kedvenc öngyújtómat. Sőt, az egyetlen volt, képes voltam folyton utántölteni, annyira a szívemhez nőtt. De nem volt sehol. Hova rakhattam? Hm. Végül, hogy ne tereljem el még inkább a gondolataim a lányról, ez a cigaretta is arra a sorsa jutott, hogy mágiával gyújtsam meg. Beleszívtam, majd miután kifújtam a füstöt, a lányra néztem. - Ülj le, aztán rágjuk át magunkat a dolgokon – A fejemmel az asztal, illetve az egyik szék felé böktem, jelezve, hogy jobb lesz, ha helyet foglal.
A jövő a most és az itt találkozásában néz vissza a múltba.
Nos, csak megérkezik ide is. Csak áll az épület előtt, ami nagyobb, mint a kis tömb, ahol lakott eddig. Egy ilyen helyen szívesebben töltené el az idejét az is biztos. Megtörli a tenyereit a fekete leggins nadrágjában, majd megigazítja a fehér pólóját is, amiről leveszi a fekete pulcsiját és a vállára vetve lép közelebb maga mögött húzva a bőröndjét, amin a hátizsákja is pihen, minek cipelje, ha húzhatja azt is a bőrönddel. Határozottan csenget, amire egy elég jó kondiban lévő felnőtt nyit ajtót. - Nem veszünk semmit, menj tovább. Már zárná is be az ajtót Izzy előtt, amikor az acélbetétes bakancsával odalép, hogy megakadályozza. Az egyik szemöldökét megemelve néz a meglepett vadászra, aki elég morcos lesz a kis akciótól. - Nem árulok semmit, ide jöttem, mert találkozóm van valakivel. Közli vele a fiatal lány, hogy csak ne küldözgesse már innen el ilyen hülyeségekkel. - Te! Ugyan kivel? Nevet fel, amire megforgatja a szemét a szőkeség és vesz egy nagy levegőt. - Isaac Lestrange és ha nem vezetsz el hozzá, nem lennék a helyedben!Vágja csak úgy oda a nevet, amit egy átlagos gyermek csak nem fog csak úgy az utcáról bekiabálni. Persze kell egy kis fenyegetés is, mert máshogyan úgy érzi nem veszik komolyan. Az ajtó kinyílik és láthatóan végigméri a vadász az érkezőt. Nem tudja, mi dolga lehet vele Isaacnak vagy a lánynak a férfival, de egy fejvakarás után inkább jobbnak látja, ha behívja. - Jó, itt hagyhatod a holmijaid, gondolom nem kell magaddal vinned hozzá Mutat egy ajtó melletti helyre, ahová bekerül a bőrönd meg a fekete felső, a táskát a fél vállára dobja Izzy és megfordulva, alig várja, hogy bevezessék az apjához. Csak reméli ő nem lesz hasonlóan lekezelő, csak mert fiatal. Miközben sétálnak a tanácsteremig, addig bátran nézelődik mindenfelé. Mikor odaérnek bekopog a vadász és benyit. - Isaac, jött valaki hozzád. Ezzel letudva a dolgát tovább is áll és mutat az ajtó felé, ahol izgatottan lép be Isabell. - Hello! Azért jöttem, hogy vadász lehessek, egy régi ismerősöd ajánlott. Bezárja az ajtót és közelebb lép, nem nagyon zavartatja magát, jól meg is nézi magának az apját. Egy biztos, nem fogja hagyni, hogy lerázza, elvégre haza már biztos nem fog menni, ideje, hogy a kis afférjának ő is viselje a következményeit, még ha meglepetésként is éri a dolog.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kissé nyers volt a válasza, ami arra engedett következtetni, hogy igencsak rátapintottam a léynegre. De nem firtattam. Az ő dolguk volt, hogy több van-e köztük puszta szövetségnél, avagy sem… amíg nem áruló az a vámpír, vagy ő maga, addig nem érdekelt, ki kivel, hol és mit művel, avagy mit érez. Mások sem szólhattak bele abba, én mit teszek, nem igaz? Bár újként érvényesülni egy ilyen helyen… borzasztó nehéz volt. Ahogy elindult felém, kíváncsian mértem végig a nőt. Nem tudtam, mit akar, de… nos, ahogy beszélni kezdett, kissé meglepődtem. A közelsége, a kisugárzása is túlontúl fenyegető volt. Így kellene viselkednie egymással a vezetőknek? Pontosan… így, ahogyan Ő teszi most velem? Nem húzódtam el tőle, nem is láthatta rajtam, hogy félek-e egyáltalán. - Tudod, ez a kis monológ csak még gyanúsabbá tesz téged… avagy titeket. – Mosolyodtam el halványan, hunyorogva tekintve rá, nem félve tőle. Biccentettem egy aprót a további szavaira. - Hogyne, Ms. Wallace. Egy ujjal sem érek hozzá, ameddig ő sem ritkítja meg a mi társaságunk létszámát. – Szúrtam oda még egy apró megjegyzésként, csak úgy, lazán. Belül viszont feszült voltam. Hazel… ő volt az egyetlen olyan tag, akiről tudtam, hogy soha, de tényleg soha nem kerül közel hozzám. Nem csak a mostani viselkedése volt az, ami ezt építette bennem, hanem minden egyes mozdulata, a szavai, a tettei, a… minden. Ez a nő magányosabb típus volt, mint én magam. S nem voltam hajlandó arra, hogy megmásszam azokat a falakat, amiket maga köré épített, hiszen ő sem tette volna ezt velem. Másrészt, nem is engedtem volna, hogy áttörjön az én falaimon. Nekem ő valahogy túl megbízhatatlannak tűnt. Pont a titokzatossága, az elzárkózottsága kapcsán. Vajon mások is pontosan így gondolkodnak rólam? Figyeltem, ahogy hátat fordítva indult az ajtó felé, míg én magam elpillantottam a hamutálban heverő cigaretta maradványom felé. Jólesett volna még egy dohány, de az a földrengés kissé kizökkentett a gondolataimból. Azonnal Hazelre kaptam a tekintetemet. Az előbbi kis közjáték ellenére mindketten tudtuk, mi most a dolgunk. Méghozzá az, hogy utána járjunk ennek az egésznek és rendet tegyünk, miközben mi nem tépjük egymást apró kis darabokra… Hát, akkor induljon a kis kalandunk, Ms. Wallace. Pillanatokkal később kiléptem utána az ajtón, ezzel magunk mögött hagyva az előbbi kis incidenst, remélhetőleg örökre.
367 words ❖ music: off ❖ note: köszönöm a kört és legközelebb... remélhetőleg nem szedjük szét egymást! ❖
Felszaladt a szemöldököm, amikor közölte, hogy ne foglalkozzak azzal, mi fogja a vesztét okozni. Igaza volt. Valóban nem volt hozzá semmi közöm, s őszintén szólva, kicsit sem foglalkoztatott az, végül hogyan fogja kilehelni a lelkét – egészen addig, amíg azáltal nem teszi veszélynek ki a Vadászok küldetését, vagy netán az én életemet. Soha nem kedveltem a fafejű embereket, s jelen esetben is azon töprengtem, Lestrange vajon a hülyék közé tartozott-e ezzel a felesleges konokságával, vagy netán több lapult az a csinos kis pofi mögött, mint amit meglátni engedett. De nem is igazán számított. Nekem pusztán az volt a fontos, hogy tudjam, nem fog hátba szúrni a közös küldetésünk során. Nem tűnt árulónak – ha az lett volna, miért gyanúsítgatott volna? Bár könnyen előfordulhatott, hogy ő az áruló, s ennek az elterjesztésével próbálta meg elérni azt, hogy a csapatunk szétbomoljon, ő pedig kihasználva a káoszt egyesével levadászhasson minket. El kellett ismernem, ha igaz volt, ha nem, az ellenségeink helyében én biztosan alkalmaztam volna ezt a technikát. Amikor arra kezdett el utalgatni, hogy köztem és Damien között több van szövetségnél, egy szende leányzó arcára valószínűleg rögtön pír szaladt volna, de én minden, csak szende nem voltam. Továbbra is rezzenéstelen, érzelemmentes arccal bámultam a férfira, karba tett kezekkel. Szándékosan vártam a válaszadással. Többek között azért, hogy elkerülhessem azt. - Nem, valóban nincs semmi közöd hozzá – feleltem. A következő kis monológját csendben hallgattam, apró bólintással kísérve, hogy jelezzem, megértettem. Mostantól én is nyitott szemekkel fogok járni, s bárki is legyen az áruló, egészen biztosan végzek majd vele – ehhez kétség sem fért. Mivel úgy tűnt, Isaac nem tervez mást mondani, lassú léptekkel megindultam feléje. Mikor legközelebb rám emelte a tekintetét, én már ott álltam közvetlenül előtte, majd lassú, fenyegető mozdulattal a füléhez hajoltam. - Figyelmeztetlek, Lestrange. Ha a vámpír szövetségesemnek bármi baja esik, te leszel az első, akit megölök érte. Ha úgy látom jónak, hogy többé nem veszem hasznát a kis vámpírocskának, csakis én lehetek az, aki végez vele. Senki más – suttogtam neki, ám ennek ellenére egész lényemből sugárzott a fenyegetés. Tudtam, hogy ennyivel nem tudom megfélemlíteni őt, de muszáj volt megpróbálnom, mint ahogy azt is el kellett feledtetnem vele, hogy Damien esetleg többet jelent a számomra, mint barát. Az ígéretem egyébként is kötött. Én pedig mindig megtartom a szavam. - Remélem, megértettük egymást, Isaac – paskoltam meg az arcát mosolyogva, habár még mindig veszélyes, szinte már a régi szadista Hazel-féle kisugárzás lengett körül. Végül aztán hátat fordítottam neki, és megindultam az ajtó felé. Már épp nyitottam volna ki azt, amikor hirtelen egy földrengés rázta meg a talajt. A vadászösztöneim rögtön életre keltek, mint ahogy minden bizonnyal Lestrangenek is. Csak egy gyors, mindentudó pillantást vetettem rá, mielőtt feltéptem volna az ajtót, és rohanva el nem indultam a földrengés epicentrumát keresve.
Némileg kioktató hangnemet ütött meg velem szemben, de jogosnak ítéltem meg. Bár ettől függetlenül nem bíztam benne jobban, mint két perccel ezelőtt, s nem hagyott alább a gyanúm sem az iránt, hogy valaki itt áruló. Ha nem ő, akkor valaki más, de biztos voltam benne, hogy valami itt nem stimmel. Az az iránytű nem magától jött létre. - Ne törődj azzal, mi okozza a vesztem. – Ejtettem ki halkan a szavakat, ezzel többet nem is pazarolva erre a témára. Nem bíztam benne, azonban, ha követni akartam az elhatározásaimat, akkor nyitnom kellett… azaz kellett volna. De ebben a helyzetben nem ment. Hálát adtam annak, hogy nem faggatott tovább. Felesleges is lett volna, hiszen nem árultam volna el a dolgokat – a valódi okot. Lara megígértette velem, hogy ne szóljak semmit róla és ehhez tartottam magam, de arról nem volt szó, hogy ne nyomozhatnék egy kicsit a szervezeten belül. Igaz, ez nem épp nyomozás volt, hanem számonkérés, vagy épp gyanúsítás, de néha nem lehet finomkodni. Amikor végre megeredt a nyelve és beszélni kezdett a rejtélyes vámpírjáról, meglepődtem. Több, mint 5 éve? Ennyi ideje rejtegeti a szervezet elől azt, hogy kivel áll kapcsolatban? Ezt kicsit durvának tartottam. Végighallgattam az egész kis meséjét és a végére csak egyetlen egy kérdésem maradt. - Biztos, hogy ez csak puszta szövetség? – Pislogtam rá, majd szívtam egy mélyet a dohányból. Töprengtem néhány másodpercig, mielőtt kifújtam volna a füstöt és újfent szóra nyitottam a számat. – Úgy értem, ti ketten… - Felvontam a szemöldökömet, így vizslatva őt, de aztán legyintettem a szabad kezemmel. – Felejtsd el, ehhez tényleg semmi közöm. – Nekem annyi volt a fontos, hogy tudjam, áruló-e vagy sem. Néhányat még beleszívtam a káros anyagba, majd elnyomtam a hamutartóban. - Mindenesetre, köszönöm, hogy meghallgattál és beszéltünk erről az egészről. Az, hogy gyanakvó vagyok, hidd el, hogy jelen pillanatban nagyon is jogos. De idővel majd mindent meg fogsz tudni és érteni fogod. – Jegyeztem meg töprengve, a hamutálat figyelve, majd lassan emeltem a nőre a tekintetemet.
322 words ❖ music: off ❖ note: gyenge lett, ne haragudj ❖
A szavaimat hallva Isaac megállt, s megfordult. Nem voltam benne biztos, hogy örülök annak, folytatnunk kell ezt a kellemetlen beszélgetést, mert ismertem épp eléggé az emberi tulajdonságokat ahhoz, hogy tudjam, Lestrange nem fog bízni Damienben vagy bennem csak azért, mert én azt mondtam, tegyen így. De nem hibáztathattam érte. Az ő helyében valószínűleg én is pontosan ugyanennyire szkeptikus lettem volna. Talán ez volt az oka annak, hogy képes voltam nem ráförmedni, hanem viszonylag normális hangnemben beszélni vele. - Lestrange, a vadászok örök idők óta egyedül dolgoztak, legfeljebb kis csapatokban. Tudomásom szerint a mostani Vadásztársaság a legnagyobb, s talán legelső, ami igazán szervezetként működik, aminek köszönhetően nem magányos farkasokként kóborolunk ellenfeleink után kutatva. Senki sem várja el tőled, hogy egyből mindenkiben megbízzál, s puszipajtások legyünk. Én sem bízok meg senkiben itt teljesen. A kétely nem rossz dolog, mert megakadályozza, hogy elkényelmesedjen az ember. Csak vigyázz, nehogy az okozza a veszted, amiért túlságosan is kételkedsz a társaidban – figyelmeztettem őt talán ismét a kelleténél kicsit nyersebben, de valamiért volt egy olyan érzésem, hogy Isaac egyszerűen csupán félt megbízni bennünk. Nem arról volt szó, hogy képtelen lett volna, inkább nem akart. Ezért is kételkedett ennyire mindenkiben, ám amíg ő maga kívülállóként kezeli önmagát közöttünk, addig sokan mások is úgy fogják. Hallottam a csúfneveit, vagy ahogy sokan szokták hívni. Zack utánzat, és hasonlók, de engem ez mindig is hidegen hagyott. Zack elbukott egy csatában és az életét vesztette, csak természetes, hogy a kard kiválasztott valaki mást a helyére. A túlzott ragaszkodás a vadászok esetében a másikhoz végzetes lehet, s képes lehet arra, hogy a csapatmunkát teljesen szétbomlassza. Hiszen pont a mi esetünkben az élet olyan törékeny. Minden egyes küldetésre úgy megyek, hogy tudom, az életemet veszíthetem. Emberek voltunk, igaz, természetfeletti képességekkel megáldva, de csupán ennyitől nem lettünk sebezhetetlennek vagy halhatatlanok. A következő kis monológom sajnos nem várta el azt a hatást, amit szerettem volna. Amikor azonban azt felelte, hogy őt nehezebb beszédre bírni ennél, akaratlanul is enyhén szadista mosolyra húzódtak az ajkaim. Hirtelen a szemeim előtt láttam, ahogy kínzom a férfit, mint ahogy régen a vámpírokkal tettem, még a tenyerem is viszketni kezdett a késemért, és hogy azt belé döfjem. Vennem kellett egy mély levegőt, s lehunynom a szemeimet, hogy elűzzem a legsötétebb énem, ami annyira belém ivódott, hogy teljes mértékben képtelen lettem volna megszabadulni tőle. Igen, bizonyos mértékben őrült voltam. - Ahogy kívánod, Lestrange, ennyiben hagyom ezt a témát egyelőre – válaszoltam neki nyugodt hangnemben. Kissé idegesnek tűnt, mert ismét rágyújtott, de igyekeztem nem venni erről tudomást. Amikor azonban megint azzal jött, hogy miért bízom Damienben, egyből felszaladt a szemöldököm, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy guruljak-e dühbe, vagy csak röhögjek a képébe. Egyik sem lett volna túl jó reakció, így valahogyan sikerült megőriznem a hidegvérem, s nem mutatni neki azt, hogy mennyire bosszant a kételkedése. Nem igazán fűlött a fogam ahhoz, hogy több információt kiadjak a Damiennel való kapcsolatomról, de be kellett látnom, hogy kénytelen vagyok, különben Lestrange soha nem fog leakadni a témáról. - Tudod, Lestrange, több mint öt éve ismerem őt. Nemcsak az életemet mentette meg nem egyszer, hanem segített abban is, hogy az Ötök társaságának a célját véghezvigyem – hogy elpusztítsam az ősieket. Ez egyben a saját halálát is jelentette volna. Rendben, ezt még lehet megteszi bárki, aki a bizalmamba akarna férkőzni, de már évek teltek el azóta, hogy mi ketten szövetségre léptünk. Ugyan szerinted miért épp most akarná kihasználni a bizalmamat, és elpusztítani a vadászokat, amikor száz meg száz alkalma lett volna rá a múltban? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, próbálva rávilágítani arra, hogy az ő logikájában van a hiba, s nem az enyémben. Természetesen, ha nem Damienről lett volna, akit oly rég óta ismerek már, akkor én is ugyanannyira kételkedtem volna, mint Isaac. Nem is. Ha nem Damienről lett volna szó, akkor az a vámpír már rég nem élne, aki velem akarna haverkodni.
Kezdőlap
