Együttműködés, szövetség… valahogy sosem volt az én asztalom ez. Főleg nem a csapatmunka, de muszáj volt ezen változtatnom. Nem csak magam miatt, hanem Blair miatt is. Ha elbukom ezt az egészet, ha továbbra is kételkedek és nem próbálok meg hinni, akkor semmi értelme nincs annak, amit voltaképpen csinálok. De már elszúrtam. A kételkedés magját elültettem. Rhian, bármit is mond most, ezután ő maga is kételkedni fog bennem, ahogyan én tettem. Ingatag talajra nehéz építkezni, nem igaz? Sóhajtottam egy aprót, ahogy hallgattam a szavait. Az ajtó felé tettem néhány lépést, ezáltal teljesen elfordulva tőle, de aztán megálltam. Nem szoktam elfutni a beszélgetések elől, ezt pedig én magam robbantottam ki. Lassan visszafordultam felé, mikor arról beszélt, hogy a célunk ugyanaz és a többi. - Én sem vagyok jó csapatjátékos, Rhian, ezt tartsd észben. – Félrepillantottam, majd folytattam. – De az a helyzet, hogy igenis próbálkozom. Bízni bennetek… és helyesen cselekedni mindig. Erre mit teszek? Kételkedek. Ezzel pedig mindent elrontok. Nem csoda, ha a jelenlétem csak… – Sóhajtottam, elharapva a mondat végét. Lassan visszanéztem rá, a szemeit fürkészve, s közben ökölbe szorítva az egyik kezemet. – Én mindig egyedül dolgoztam. – Fejeztem be végül, nem mondva többet. Pedig sok gondolat kavargott a fejemben, számtalan mondat, amiket végül magamban tartottam. Úgy éreztem, Rhiannak semmiképpen sem szabad megmutatnom magamból semmit. Nem tudom, miért, de a kisugárzása, a megjelenése, vagy épp maga a stílusa távolságra adott okot. S most már nem azért, mert árulónak tituláltam néhány röpke pillanatra, hanem… csupán azt éreztem, úgy a helyes, ha nem közeledek felé. - Ha ezzel a beszéddel az a célod, hogy beszéljek arról, miért hittelek árulónak… van egy rossz hírem. Nem vagyok az a fajta, aki túl hamar megtör. – Néztem rá komolyan, majd újra a cigarettámért nyúltam. Kellett, hogy levezessem a feszültséget. Rágyújtottam. - Az árulók mindig is köztünk jártak. Sosem tudhatod, hogy ki az… lehet épp az, akiben a legjobban megbízol. - Határozottan a vámpírjára gondoltam. Csakis rá. Nem általánosan beszéltem. - Mondd csak, Rhian… - Kezdett visszaszállni belém az önbizalmam, ahogy megéreztem a tüdőmben a káros anyagot. Megnyugtató érzés volt. Kifújtam lassan a füstöt. - …honnan tudod, hogy megbízhatsz abban a vámpírban? Rendben van, megmentette néhányszor az életed. De mi van, ha ez csak trükk? A bizalmadba akar férkőzni, majd beszivárogni ide, a szervezetbe, hogy belülről kezdjen ki minket. Gondolkodj, Rhian… mi másért akarna a „barátod” lenni? – Oké, Isaac, most már nem csak a nőt gyanúsítod árulással, hanem a barátját is. Ennél mélyebbre aligha süllyedhetsz… de komolyan, ha logikusan belegondol, akkor van a gondolatmenetemben valami és ezt neki is pontosan látnia kell. Reméltem, hogy képes végiggondolni azt, amit mondtam és nem támadólag fellépni ellenem újfent.
Túl nyersek lettek volna a szavaim? Túl támadó lett volna a viselkedésem? Meglehet, sőt, egészen biztos voltam abban. Nem voltam jó az emberi kapcsolatokban, hiszen… nézzük is csak, milyen múlttal rendelkeztem. Mondhatni majdnem mindenkit elveszítettem magam körül, vagy akiket fontosnak tartottam, azokról kiderült, hogy ők is csak kihasználtak. Bizalmatlan voltam? Igen, teljes mértékben. Mióta az Ötök átkától megszabadultam, igyekeztem megszabadulni sok rossz tulajdonságomtól, hiszen rájöttem, mégsem a sötétség és bosszú ösvénye az, amin járni akarok. A célom nem változott sokban, de a hozzáállásom igen. Már nemcsak fekete és fehér, jó és rossz létezett, maga Damien jelenléte is az életemben bizonyíték erre. Ám ettől függetlenül továbbra sem voltam jó csapatjátékos. Igyekeztem nyitottabb lenni, vagy legalábbis nem teljesen elutasító a többiekkel szemben, de voltak esetek, amikor a régi Hazel még mindig felbukkant. Az azonban nem volt célom, hogy megbántsam Isaacot. Nem tudom, hogy sikerült-e, vagy hogy pontosan mit is sugalltak a szavaim felé, de épp eléggé voltam bántó, hogy letörjem a szarvait, és visszavonulót fújjon. A farkasszemet végig tartottam, felvont szemöldökkel, amit így végül ő szakított meg. Nem kívántam a titkai felől kérdezősködni, hiszen nem véletlenül voltak azok titkok. Mint ahogy én sem nem véletlenül nem kotyogtam ki mindent az életemmel kapcsolatban. Tiszteletben tartottam ezt, s elvártam, hogy mások is ugyanígy tegyenek. Főleg, ha a társaimról volt szó. Hogyan másképp is volna lehetséges az, hogy együttműködjünk? Végül aztán megcsóválva a fejemet sóhajtottam egyet. - Figyelj… Tudom, hogy nehéz bízni olyanokban, akiket alig ismersz, s akiket mindenféle rejtély vesz körül. Nem is kérem, hogy bízz bennem, mint Hazel Rhian Wallace, azt viszont igen, hogy bízz abban, tudom, mi a feladatom Vadászként, s hogy nem véletlenül lettem az. Tagja voltam már az előző Ötök társaságának is, mielőtt a Wallace kard ismét kiválasztott volna. Olyan sok vámpírt megöltem ez idő alatt, hogy megszámolni se tudnám – tártam szét a karomat. – Lestrange, a célunk ugyanaz, s még ha nem is érzed úgy, hogy én kedvelnének, vagy bíznék benned, ez nem számít. Mint az Öt vezetők tagja, a feladatunk ugyanaz, s ha eljön az idő, el fogom várni, hogy a csatában számíthassak rád is, mint a többiekre. Nem vagyok jó csapatjátékos, ez tény, de a jelenlegi csatánk olyan, amit egyedül nem lehet megnyerni – csóváltam meg a fejemet. Végig felé néztem, még ha ő hátat is fordított nekem, nem érdekelt. Szerettem volna, ha tudja mindezt. Mert ha tényleg volt oka arra, hogy ellenséget sejtsen közöttünk, akkor még nagyobb szükség volt az összetartásra, mint gondoltam volna. Ám amikor úgy láttam, hogy nem akarja elárulni, miért sejt árulót köztünk, az nem tetszett. Mindenképpen tudnom kellett, mielőtt a csatában valaki olyanra bíznám magam, aki közben hátba szúr. Bizonyíték nélkül persze gyanúsítgatni sem volt szabad senkit, hiszen ha mindenki ujjal kezd mutogatni a másikra, a csapat teljesen szétesik, és bárki is volt az áruló, az képes lesz végezni velünk. Ezt mindenképp szerettem volna elkerülni. - Rendben, nem kell elárulnod, amit tudsz, nem fogom erőltetni. De szeretném, ha tudnád, mennyire fontos az, hogy bárki is legyen az áruló, minél előbb elkapjuk. Nem mondom, hogy kezdjünk el mindenkit nyíltan gyanúsítgatni, de a vadászok vesztét minden természetfeletti lény akarja, nem hiányzik, hogy még a belső széthúzás is nagyobb legyen – magyaráztam neki, némileg abban reménykedve, hogy erre majd megered a nyelve. Ha továbbra is tartani kívánta a száját, akkor nem tehettem mást, mint magam is nyitott szemmel járni, hátha valami gyanúsba ütközöm.
Az emberi kapcsolat, mint olyan, nos, elég törékeny. A bizalom maga, a kötelék két ember között, az, ami igazán összeköti őket… hamar megtörhető. Főleg akkor, ha az ember már sokat csalódott, vagy rengeteg hibát követett el és úgy érzi, nem érdemel már maga mellé senkit. Avagy épp önvédelemből lök el magától bárkit, aki az útjába kerül. Viszont, miután Blairrel beszéltem és nyitottunk egymás felé… egy részem elhitte, sőt, hinni akart abban, hogy a falakat olykor le lehet ereszteni. Nyitni akartam a többiek felé, a társaim felé, mégis… képes voltam gyanakvással fordulni Rhian felé. Gratulálok, Isaac, ezt élből elszúrtad. Így hogyan is várhatnám el, hogy elfogadjanak engem igazi társuknak maguk mellé? Sóhajtottam egy nagyobbat, ahogy meghallottam a nevetését, aztán persze a hitetlenkedő szavakat. Azt hiszem, felesleges volt válaszolnom a kérdésére, hiszen egyértelmű volt: igen. Csak egy apró bólintást engedélyeztem magamnak és továbbra is őt, a szemeit fürkésztem. Ideges volt, látszott rajta és ezért egy kicsit sem haragudhattam rá. - A barátod? Ez sok dolgot megmagyaráz. – Jegyeztem meg, ahogy elemeltem a számtól a dohányt. Aztán újabbat szívtam belőle, tovább hallgatva a szavait. Basszus, jól kiakasztottam. Félrepillantottam és csak az járt a fejemben, hogy ezek után mindenképpen fekete listás leszek nála. Nem mintha eddig más kategóriában szerepeltem volna. Csak úgy, mint „betolakodó”, „Zack helyettes”, vagy a fene tudja miféle titulusokat kaphattam. Az ingerültebb szavakra, a titkokra visszapillantottam rá. A cigarettát végül elnyomtam a hamutálban és felálltam, a nőt figyelve. - Titkok? Miféle titkokra vágysz, Rhian? – Idegesen néztem vele farkasszemet, amennyiben nem nézett félre, majd mély levegőt vettem. – Nem kell, hogy megérts… és igazad van, mindenkinek megvannak a maga kis titkai. – Nem is tudom, mit gondoltam, mikor kérdőre vontam őt. Hiba volt. – Sajnálom. Felejtsd el ezt az egészet. – Készültem volna visszahátrálni teljesen, mikor kérdéseket tett fel. Rápillantottam, majd félre. - Megvolt az okom rá, maradjunk ennyiben. De sajnálom. Nem is volt jogom hozzá, hogy bármit is kérdezzek, mikor én magam is tele vagyok rejtélyekkel, vagy legalábbis falakkal. - Elléptem az asztaltól. Larissa megkért, hogy ne beszéljek, így hát nem tettem. Másrészt, amúgy sem az az eset volt az elsődleges okom, hanem szimplán a vámpír jelenléte Rhian körül. Aggasztó volt, de… most már egyértelmű, hogy tényleg a nő barátja volt. Nem volt több kérdésem és, még ha el is ástam magam Rhian előtt, legalább tisztán láttam. Nos, és persze azt is, hogy nem hiába hittem magam kissé kívülállónak. Larissa is mondhatott bármit, nem tartoztam igazán közéjük. Eddig, a vezetők közül Blair felől éreztem azt, hogy igazán képes elfogadni engem. Talán mert ő annyira hasonlít rám… vagy talán én rá.
Amikor arról kezdett el beszélni, hogy történt valami, csak felvontam a szemöldökömet, és türelmesen vártam arra, hogy végre kibökje mit is akar. Nem siettettem, talán szándékosan az idegeit akartam húzni azzal, ahogyan ránéztem. Flegma voltam, ebben egészen biztos voltam ebben, de soha nem szerettem a mellébeszélését, ő pedig most jól láthatóan ezt tette. Ez egy pillanatra elgondolkodtatott, hogy mégis mi a fenét akart tőlem, ha ennyire a nehezére esett kibökni azt. Elővett még egy szál cigit, szépen kivártam azt is, de már egy hajszál választott csak el attól, hogy ráförmedjek, térjen rá a lényegre. Amikor azonban végre ez megtörtént, nos, nem épp kezdődött jól a dolog. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy az arcom végig érzelemmentes maradjon. Nem akartam, hogy bármi is elárulja, ideges vagyok. Pedig az voltam. Egyértelműen a Damiennel való kapcsolatomra gyanakodott, bár az egészen felháborító volt, hogy pont engem gyanúsított meg árulással. - Lestrange, te most komolyan árulással gyanúsítasz engem? – nevettem fel hitetlenkedve. Egyszerűen annyira abszurd volt az egész, hogy nem is tudtam, mit kellene mondanom. – Igen, valóban ott van az a vámpír, hogy miért nem öltem még meg? Egyszerű. A barátomnak tartom. Erősen kétlem, hogy kíváncsi lennél az életem történetére, szóval elég annyit tudnod, hogy sokszor megmentette az életemet – válaszoltam neki, jól megfontolva minden egyes szavamat. Kicsit sem hiányzott, hogy minden vadász ezentúl engem figyeljen, és nyomozzon utánam. Nem volt különösebb rejtegetni valóm, de utáltam, ha kutakodnak utánam. Ha annyira érdekli őket valami, jobb, ha szemtől szembe megkérdezik tőlem, minthogy a hátam mögött áskálódjanak. - Egészen biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek vannak titkai – célozgattam itt nemcsak rá, hanem az összes többi vadászra is. – S nem érzem úgy, hogy titkolgatnám a kapcsolatunkat, csupán nem teregetem ki az egész magánéletemet mindenkinek. Van netán ezzel valami problémád? Ha igen, nos – tártam szét a karjaimat -, kezdheted először te azzal, hogy felfeded az apró kis titkaidat mindenki előtt. Egészen biztos voltam abban, hogy csak még gyanúsabb lett a viselkedésem attól, hogy ennyire támadóan reagáltam le az apró kis megjegyzését, de bosszantott, túlságosan is, a beszélgetésnek ezen része. Egészen vicces volt, hogy én már vadász voltam ő előttük is, s most még is engem vádoltak meg árulással. Hallatlan. Volt azonban valami, ami ennél is jobban érdekelt. - De honnan támadt az árulás gondolata, Lestrange? Csaknem történt valami, ami arra adott okot, hogy gyanúsítgatni kezd a többi társadat? – kérdeztem tőle komoly hangnemben, mert ez már sokkal fontosabb téma volt, minthogy a Damiennel való kapcsolatomat boncolgassuk.
Nagy meglepetésemre szolgált a tény, hogy nem is kellett sokáig keresgélnem a szóban forgó nőszemélyt: megjelent varázsütésre. Oh, pedig nem is varázsoltam és amúgy sem tudtam volna idebűbájkodni magamhoz… Felvontam a szemöldökömet az érdeklődésére, majd a szabadkozására is, miszerint ha nem történt semmi, akkor ő már megy is és nem zavar tovább engem. Azt az érzést keltette bennem, hogy nem szívesen szív velem egy levegőt, ami érthető is lett volna. Nyilvánvalóan ő még nem fogadta el a jelenlétem a csapatban. - Ne menekülj, Rhian. Történt valami, hogyne történt volna… - Léptem egyet felé, miközben kezemet a zsebembe mélyesztettem, a cigarettás doboz után kutatva. - …itt mindig történik valami, nem igaz? – Elővettem a dobozt, s abból egy szálat. Igen, nem rég dohányoztam, de a mozdulataim ösztönösek voltak, a tüdőm még kívánta ezt a káros anyagot. – Valójában pont jó, hogy jöttél, ugyanis téged akartalak megkeresni. Lenne néhány… kérdésem, vagy észrevételem, nevezzük bárhogy. – A számba vettem a szál cigit, majd fogtam az öngyújtót és meggyújtottam, miközben beleszívtam. Remek. A gyújtó a zsebemben landol, a cigaretta meg két ujjam között, miután újabbat szívtam belőle, lassan kifújva a füstöt. - Nem, mintha nyomozgatnék utánad, Rhian, de feltűnt, hogy túlságosan jóban vagy egy vámpírral, s ez… őszintén szólva aggasztó. Nem tudom, mi van kettőtök között, de gyanússá tesz a tény, hogy olyan, mintha titkolnád a kapcsolatodat vele. – Komoly tekintettel fürkésztem a lányt. Igyekeztem nem úgy beszélni, mintha azt hinném, áruló, de azt hiszem, esélytelen volt. Máris a titkos viszonyukra utalgatok, sőt, elég nyíltan célzok rá. – Egy részem azt súgja, hogy nem állsz mellettünk, Rhian, de egy másik arra sarkallt, hogy beszéljek veled és derítsem ki, mielőtt olyan dolgokat kezdek gondolni, amik valójában nem fedik le a valóságot. Tehát… mi közöd ahhoz a vámpírhoz? Miért nem ölted még meg? – A tekintetét vizslattam, miközben újabbat szívtam a dohányból, közelebb lépve hozzá. Gyanakvással telt tekintettel fürkésztem és vártam, miféle válaszokkal áll elő.
Néhány, valóban nagyon-nagyon unalmas percemben, el szoktam gondolkozni azon, hogy milyen érdekes is az élet, avagy a sors, feltéve, hogy létezik egyáltalán ilyen. S ezt értem azokra az akadályokra, amiket elénk gördít, hogy próbára tegyen, vagy az emberekre, akiket az életünkbe küld, netán eseményekre. Engem soha nem kímélt egy másodpercig sem, minden tőle telhetőt megtett, hogy mind a vér szerinti, mind a nevelő szüleim életét tönkre tegye, s mind e közül persze én szívjam meg a leges legjobban. Azután persze, miután már azt hinnéd, hogy begyógyultak a sebek eléggé ahhoz, hogy tovább tudj lépni, elkezdi szépen sorban újra felgöngyölíteni azokat, hogy még mélyebb vágásokat ejtsen a már amúgy is rettenetesen sebzett lelkeden. Hogy az én esetemben ez mit jelentett? Kiderült, hogy Victor szándékosan szemelte ki az én családomat, pontosabban engem, egy olyan tett miatt, amit a bátyám vétett ellene – akinek a létezéséről mellesleg nem is tudtam. Kiderült, hogy van egy ikertestvérem is, akit a drága bátyánk megmentett, engem azonban nem talált, s így kerültem a nevelő szüleimhez. De Victor persze megtalált, és ismét kínzásoknak tett ki, de ez a történetnek a régi része, amin már túltettem magam. Azon azonban képtelen voltam, hogy Dean, az a fiú, aki kiutat mutatott számomra a poklomból, is csupán Victor csatlósa volt. Maga Victor kérte meg, hogy érje el nálam, hogy beleszeressek, majd aztán hitesse el velem, hogy én végeztem vele. Mindezt azért, hogy én még jobban szenvedjek. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy hogyan voltam képes mindezt túlélni. Azt a pillanatot, amikor szépen sorjában minden titokra fény derült, soha nem fogom elfelejteni. A régi Hazel Rhian Wallace ott és akkor örökre meghalt. Teljesen összetörtem, s még öngyilkosságra is képes lettem volna, ha nincs ott Damien, hogy tartsa bennem a lelket. Megmentett a haláltól másodszorra is, s azóta, mondhatni, egy fokkal normálisabb lettem. Már nem hajtott az őrült bosszúvágy a vámpírok után, a vadász átkom is teljesen átalakult (de ez megint egy másik történet), már nem voltam Rémisztő Hazel, vagy bárhogy is nevezett Damien annak idején. Persze voltak tulajdonságok, amiket nem sikerült levetnem mindmáig, de büszkén kijelenthetem, hogy képes voltam szembenézni a múltammal, s helyre tenni benne mindent, amit kellett. Nem mondom, hogy a sebek nyomtalanul eltűntek, mert az képtelenség lett volna, de egy új fejezet nyílt az életemben, s örültem, nagyon örültem annak, hogy sikerült lelépnem arról az ösvényről, amit magam választottam annak idején. Mert egészen biztos voltam abban, hogy önmagamat pusztítottam volna el a végén. Azonban tisztában voltam azzal, hogy nagy valószínűséggel a sors még ennél is nehezebb akadályokat fog elém gördíteni, ami nem érhetett felkészületlenül – ez pedig kezdődött ezzel az egész új Vadász szövetséggel. Már az alapjáraton nehezemre esett, hogy másokkal működjek együtt, hiszen mindig is magányos farkas voltam, ráadásul a bizalmatlanság mindenki részéről szinte kölcsönös volt. Éppen csak igyekeztünk ezt nem mutatni, hiszen a belső feszültség soha nem vezet semmi jóhoz. Pláne nem akkor, ha mindenkinek kiderülnének a legféltettebben őrzött titkai… Mint az enyémek. Éppen az Ötök tanácsterme előtt mentem el, amikor egy pillanatra belesve a nyitott ajtókon keresztül megláttam Isaacet. Alapjáraton ez nem szúrt volna szemet, gondterhelt arca azonban engem is megállásra késztetett. Egyből az jutott eszembe, hogy valami a küldetésünk kapcsán nyomja a lelkét. Nesztelen léptekkel léptem be a terembe, ám nem mentem hozzá túl közel, még a több, mint kényelmes távolságban álltam meg karba tett kezekkel. - Lestrange? – szólítottam meg őt felvont szemöldökkel. – Történt valami? – kérdeztem tőle, bár túl sok, sőt, szinte semennyi aggodalom sem volt kivehető szavaimból, inkább egyfajta rám jellemző nyers tudakolózás azt illetően, hogy van-e valami baj. – Amennyiben nem, és csak azért vágsz ilyen gondterhelt arcot, mert valami személyesen merengtél el itt egyedül a tanácsterem, akkor nem is zavarlak tovább – tettem még hozzá, készen állva igazából a távozásra is.
Néha van egy pont, mikor rájövünk, hogy változtatnunk kell. Néha van egy pont, mikor tudjuk, úgy sosem folytathatjuk már, mint azelőtt. Lehet szó arról, hogy elveszítettél számodra fontos embereket, vagy épp te magad hagytál el valakit, akit valójában sosem akartál. Aztán van egy pont, mikor az életed gyökerestül megváltozik. Az enyém akkor változott meg teljesen, mikor magam mögött hagytam apámat… és Őt. Őt, akiről még soha, senkinek sem beszéltem. Még Blairnek sem, pedig neki már apámról elhintettem néhány apróságot. De Róla senkinek sem beszéltem. Talán az ő elvesztése hasonló fájdalmat, űrt hagyott bennem, mint édesanyám halála. Mindössze annyi a különbség, hogy Őt tényleg ismertem, míg anyám egy olyan személy, akivel sosem érintkezhettem, akivel sosem beszélhettem. A múltunkkal meg kellene békélnünk, de hogyan tehetném, mikor két személy is miattam veszítette az életét? Két olyan személy, akik fontosak voltak nekem. Édesanyám és Amy. Sóhajtottam egy aprót, miközben lepöccintettem a cigaretta végéről a hamut, egyenesen a hamutálba. A tanácsterembe jöttem jó néhány perce. Nem, nem volt semmiféle megbeszélés, sem semmi egyéb, csupán néha ide jöttem, ha gondolkodni akartam a kialakult helyzeteken, az ellennünk növekvő sötétségen, vagy csupán az életen magán. Újabbat szívtam a dohányból, majd felpillantottam. Hazel jutott eszembe és az, hogy számtalan alkalommal láttam őt már egy vámpír társaságában. Mindegyik alkalommal megkímélte az életét, amivel nem volt akkora gondom, csak… Hazel, mintha titkolózni kívánt volna ezzel kapcsolatban és ez zavart. Nem ismertem túlzottan őt, sőt, senki mást sem a szervezetben (Blairt is csak kezdtem – és ennek örültem), s talán pont emiatt… pont emiatt fordult meg a fejemben az, hogy áruló lehet. A vámpíroknak segít, mint egyfajta besúgó. Talán az, amit legutóbb Larával találtunk… az az iránytű, mely egyenesen a nőre mutatott… talán Hazelnek köszönhetően jöhetett létre. Oh, oké, Isaac, talán ideje lenne leállnod az összeesküvés elméletek gyártásával – nem mindenki rossz. Halvány mosollyal nyomtam el a cigarettát a tálban, majd álltam fel, hogy inkább az utamra menjek és ne gondolkozzak ilyeneken. Néhány lépés után viszont megtorpantam. Mielőtt még jobban megrendül a hitem Hazel irányába, jobb volna beszélnem vele. Erre jutottam, s készen álltam arra, hogy elmenjek és megkeressem őt.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
