Próbáltam úgy gondolni a bátyámra, mint egy halottra, de onnantól kezdve, hogy felbukkant az épület előtt, már nem ment. Hiszen életben volt, felkeresett. Én kész lettem volna megbocsátani neki, amiért évekig felém sem nézett, erre ő megint lelépett. Valahol meg tudtam érteni, mert miattam vált vámpírrá, de azt hittem ezt már múltkor megbeszéltük. Gyerek voltam, akinek azt mondták, ne tegyen meg valamit, mire megtette. Felelős voltam a halálukért, de ezért nem hibáztathatott. Én egész életemben hibáztattam magamat, még csak teljes életet sem éltem, nem volt joga hozzá. Vagy talán... több joga is volt hozzá, mint gondoltam.
Megleptek a szavai, nem is kicsit, ami talán még az arcomra is kiült. Nyilván nem olyan mértékben, mint normális esetben, hiszen teljesen össze voltam törve, nem voltam önmagam.
- A Blair átok? - kérdeztem, horkantva, amit nevetésnek szántam, csak épp nem jártam sikerrel. Képtelen voltam bármit is érezni a dühön és a csalódottságon kívül, s még azt se olyan mértékben éreztem, mint kellett volna. Úgy tűnt, egyikünk élete sem fenékig tejfel, még az sem volt lényeges, hogy én ember voltam, ő pedig vámpír. Nem számított, mert egyikünk sem volt boldog.
- De a félelmednek... van köze hozzám is, nem? Nem mintha annyira magamra akarnám vállalni ezt a hibás szerepet, ám legyünk őszinték. Nem félnél, ha nem lennék vadász, vagy nem miattam váltál volna vámpírrá. - sóhajtottam. Nem voltam biztos abban, mit is művelek, hiszen egy részem fel volt háborodva, hogy engem okol emiatt, míg egy másik túlságosan is jogosnak tartotta. Én sem tudtam, mit akarok, akkor miért várom el tőle, hogy ő tudja?
- Tényleg? - rándult meg a szám széle. - Nekem nem érthető sokszor. - próbálkoztam újra, ezúttal már egy apróbb mosolyra futotta. Kezdetnek nem volt rossz. Néztem még rá pár pillanatig az ígérete után, végül bólintottam.
- Kapsz még egy esélyt, hiszen te is adtál nekem azzal, hogy újra eljöttél. Szeretném nem megbánni, de még hosszú út áll előttünk. - sóhajtottam újra, nem tudtam mást mondani. Féltem, borzasztóan féltem közel engedni őt, de a fivérem volt. Az, akire mindig is felnéztem, akit szerettem, s ez nem múlt el soha.

words: 348 ❖ - ❖ note:   ❖ kredit

Úgy éreztem, kölcsönösen nem értjük meg a másik álláspontját vagy helyzetét. Bennem élénken élt az, hogy vadászból vámpír lettem és hogy ő, az én kisöcsém olyan magasságokba jutott, ahová én már sosem fogok. Vadász lett, mágiával és egy nagyobb kaliberű szervezettel, akik olyan mocskokra vadásznak, mint én.
Ez rohadt nagy ellentét volt, hozzátéve azt, hogy habár az öcsém közelében akartam lenni, megbocsátani még nem voltam képes neki azért, amit tett gyerekként. Még úgy sem, hogy tudtam, nem teljesen az ő hibája. Gyerek volt és kiszökött, de ebben nem volt akkora bűn… nem? Magamat kellett meggyőznöm erről.
Megráztam a fejemet a kérdésre, jelezve, hogy nem tudom, habár nem is tudtam, mire kérdez rá egészen pontosan.
Minden egyes szava tőrdöfés volt a szívembe, még akkor is, ha teljesen jogosan hitte azt, amit mondott. Nagy levegőt vettem.
- Nem csak te érzed így, Reagan. Ha hozzám közel kerül valaki, az holtan végzi, oké? – Ejtettem ki keserűen a szavakat. Oriont én magam öltem meg. Lexyt pedig ezért nem akartam közelebb engedni magamhoz, pedig éreztem, hogy szükségem van rá… arra a kedves, cserfes, szőke kis Rapunzelre. De nem akartam ártani neki. – Az, hogy félek, Reagan, az miért lenne a te hibád? A félelem bennem van. Tőlem ered, nem tőled – Magyaráztam a magam nagy eszével azt, hogy miért az én hibám és miért nem lehet az övé. Még akkor is, ha nem fogja ezt megérteni.
Kicsit ledöbbentett, hogy vámpírokkal is együtt dolgoznak. Hisz így teljesen másképpen festett a dolog, kevésbé bonyolultan, mint percekkel ezelőtt. Aprót bólintottam az öcsémnek. Egy család voltunk, habár nem ezt a szót használta. Talán nem érezte úgy, hogy ez helytálló lenne, de, nem hibáztattam érte.
- Így már érthetőbb, mi zajlik nálatok – Elpillantottam a szervezet felé, majd vissza rá. Sokkal jobban érdekelt, teljesen elszúrtam-e mindent vagy van még esély arra, hogy valami legyen kettőnkből. A visszakérdezésére nyitottam a számat, de folytatta. Hagytam, hogy végigmondja, majd ezután szólaltam meg.
- Ezúttal nem lépek le. Ígérem – Nem volt szokásom ígéreteket tenni régóta, de most megtettem. Komolyan gondoltam. Meg akartam ismerni az öcsémet, azt, aki lett belőle és el akartam érni saját magamnál, hogy megbocsássak neki a múltért.

353 words ❖ Hold on ❖ note: little bro'   ❖ kredit

Alig hittem el, hogy a testvérem áll előttem, akit halottnak hittem, ráadásul veszekszem vele. Még mindig nem szoktam meg a gondolatot, hogy életben van, de ahogy láttam, ő sem szokta meg a helyzetet. Nem is volt egyszerű, sem neki, sem nekem. Főleg így, hogy biztos sem volt a dolgában.
- Akkor mi a probléma, Ral? Ha nem változtat a kapcsolatunkon, akkor...? - nem fejeztem be a kérdést, mert nem tudtam. Nem értettem, mi baja, hiszen ezt már múltkor lejátszottuk. Nehéz volt akkor is, de mintha újra kellett volna kezdeni, ahhoz pedig nem volt erőm. Nem akartam minden találkozásunkkor ugyanazokat a köröket futni, meg akartam oldani végre a problémát, bármi is volt az oka vagy a forrása.
- Én is ezt hittem. S jobb is volt akkor, mikor így tettem. Úgy tűnik, ha valakit beengedek, az csak rosszul sülhet el. - néztem rá jelentőségteljesen, utalva arra, hogy talán vele is hibát követtem el. Hiszen ő is lelépett, majd visszajött, de még mindig nem éreztem biztosnak. Még ő maga sem tudta, mit akar, ezért óvatosabbnak kellett lennem. - Szóval azt mondod, semmi köze nem volt hozzám annak, hogy leléptél? Nem azért tetted, mert féltél, hogy szörnyetegnek tartalak? Vagy korábban... hiszen évekig nem kerestél fel! Ne mondd nekem, hogy a te hibád volt! - újra kifakadtam, ám ezúttal nem emeltem meg a hangomat. Nem hittem neki, ez hülyeség volt. Még ha csak részben is, de tehettem arról, hogy mindenki lelépett mellőlem.
- Igazad van. - sóhajtottam. Erről tényleg nem tudhatott, de annyira ideges voltam, még a gondolkodás is nehezemre esett. - Hát így van, szóval... Ez sem sokban különbözik. Csak épp téged valódi kapcsolat fűz hozzám, és vér, ami azt illeti. Szóval ez még jogosabb is, mint idegen vámpírokat fenyegetni. - Nem mintha sajnáltam volna őket, mert nem mind olyan volt, mint a bátyám. Némelyik csak egyszerűen gonosz, aki már emberként sem volt jó. De egyet sem értettem ezekkel a módszerekkel. Vagy öljük meg őket, vagy engedjük szabadon, végtére is nem állatok voltak, hogy fogságban éljenek, az emberek utasításai szerint.
- Ezúttal komolyan gondolod? - kérdeztem határozottan. - Mert nem engedlek be az életembe csak azért, hogy újra lelépj! - jelentettem ki teljesen komolyan, még az ujjamat is felemeltem, mintegy figyelmeztetve őt.

words: 369 ❖ - ❖ note:  ❖ kredit

Igaz, hogy nekem sem volt egyszerű uralkodnom a vámpír ösztönökön, de az ő ösztönei… a vadász ösztönei sokkal erőteljesebbek lehettek ennél. Nem vehettem félvállról és ő sem. De nem tőle féltem, nem ő jelentett nekem fenyegetést és nem is az zavart, hogy rám támadna. Hanem az, ahogyan vélekedhetett rólam. Hogy a vámpírt, a szörnyeteget látja bennem és nem a bátyját. Nyitottam a számat, hogy reagáljak valamit, hogy megmagyarázzam mindazt, ami a fejemben volt, de folytatta. Kérdezett. Nagyot nyeltem.
- Mindig a testvérem maradsz, Reagan – Jegyeztem meg egy fokkal halkabban. Kezdtem úgy érezni, őrültség volt idejönnöm, főleg kiborulnom. Az, amit elértem a múltkori lelépésemmel… nem volt kellemes szembesülni azzal a féle elutasítással, amit tanúsított. Persze én sem tudtam, pontosan mit várok tőle vagy magamtól. Még össze voltam zavarodva.
Amikor kissé értetlenül nézett rám, leesett, hogy még mit mondott a lánnyal kapcsolatban.
- Azt hittem, senkit sem engedsz közel magadhoz… - Sóhajtottam. – Sajnálom, hogy lelépett, de kétlem, hogy a te hibád lenne. Általában a dolgok nem miattad történnek, öcskös… elvégre… mi döntöttünk úgy, hogy elmegyünk – Nem akartam a lány nevében beszélni, inkább csak magamra értettem, de aztán megráztam a fejemet. Ennek az egésznek talán semmi értelme nem volt.
A heves kifakadására felvontam a szemöldökömet. Nem számítottam erre, bár… bár ideges volt, szóval annyira meglepő sem volt.
- Mégis honnan kellene tudnom, hogy vámpírokkal is együtt dolgoztok? Te vagy a szervezet tagja és nem én – Morogtam vissza ezúttal én, majd ahogy folytatta, én is egyből elhallgattam. Mármint nem is feltételeztem volna, hogy ő fekszik össze vámpírokkal. Tényleg nem. Sőt, az volt a gyanúm, hogy maximum azzal az említett lánnyal volt együtt. Talán. – Tehát, teljesen elcsesztem a múltkor? Van helye a vámpír bátyád számára az életedben? – Kérdeztem rá, néhány hosszú másodperc hallgatás után. Bár a szervezettel összedolgozni nem terveztem, az a része nem érdekelt, de ha nem néznek az öcsémre ferdeszemmel, amiért a bátyja vámpír… akkor talán nem kell végleg eltűnnöm a közeléből. Az övéből legalább nem. Még akkor sem, ha a múltat még nem vagyok képes teljesen elfelejteni. És akkor sem, ha… tudom, amint kiderül, mit tettem a szüleinkkel, ő maga fog meggyűlölni engem.

351 words ❖ Hold on ❖ note: little bro'   ❖ kredit

Olyan dühös voltam... magamra, rá, Skylerre, még Hazelre is, nem mintha ő tehetett volna a saját haláláról. Legszívesebben ököllel belevágtam volna az ajtóba, amit időközben becsaptam magam mögött, vagy a falba. Észrevétlenül néhány lépéssel közelebb mentem Ralhoz, már én magam sem tudtam, mit akarok tőle, vagy úgy egyáltalán.
- Te pedig a vadászt látod bennem, nem? A fenyegetést. Kvittek vagyunk, tesó! - szinte köptem a szavakat, nem tudtam lehiggadni. Akkora káosz volt a fejemben... az érzelmeim pedig még kuszábbak voltak. - De ez azt is jelenti, hogy többé nem vagyunk testvérek? Nem tudunk változtatni a történteken. - nagyot sóhajtottam, sén is széttártam a karjaimat, csak úgy, mint ő. Tehetetlennek éreztem magam, s egész biztosan ő is ugyanúgy érzett, ám ez engem cseppett sem érdekelt. Magának köszönhette, én nem tehettem erről, hiszen nyitottam felé, pedig első felbukkanásakor nem hittem volna, hogy valaha is visszafogadnám az életembe.
Fogalma sem volt róla, mit akar, én epdig nem értettem, akkor mégis minek jött ide. Mit várt tőlem vajon? Értetlenül meredtem rá, választ várva, de nem kaptam semmit. Ő viszont nagyon is odafigyelt a szavaimra... aztán mosolyra görbült a szája. Mi a fene? Talán nem figyelt, mikor azt mondtam, a lány lelépett.
- Teljesen mindegy. Mint mondtam, lelépett. Nyilván az én hibám, szóval... - vontam vállat, majd ide-oda kezdtem sétálgatni előtte idegességemben.
Nem hittem a fülemnek, még a járkálást is abbahagytam hirtelen, ahogy megütötték a fülem a szavai. Egyre abszurdabb lett a beszélgetésünk, kicsit olyan érzésem volt, mintha másik bolygóról jöttünk volna. Valahogy nem találtuk a közös hangot, ami múltkor már csaknem sikerült.
- Tényleg ezzel jössz? Ki a francot érdekel a többiek véleménye? - fakadtam ki kissé túl hevesen, végül nagy levegőt vettem, hogy csillapodjak. - Azok után, hogy vámpírokat alkalmazunk besúgónak, s egyikünk még össze is fekszik olykor velük, nem hiszem, hogy probléma lenne. - sóhajtottam, ezzel kifújva a bent tartott levegőt. - Természetesen nem magamról beszélek, de ez miért lenne más? A testvérem vagy, ráadásul miattam váltál vámpírrá. - Kezdtem lehiggadni, már teljesen normális hangon tudtam vele kommunikálni, talán... idővel el tudom felejteni, hogy lelépett, maga mögött hagyva engem. Legalábbis ebben reménykedtem.

words: 350 ❖ - ❖ note:  ❖ kredit

Habár azt mondta, nem utál, a hangszíne és a kisugárzása nem ezt sugallta. Féltem, hogy a pokolra kíván, habár jogosan tette volt. Tudtam, hogy legutóbb hiba volt elmennem, de megérthette volna, miért tettem. Ő nem látta, hogyan néz rám. Én tudtam, hogy nem tetszik neki, amit lát. A vámpírt. És nem volt kedvem hallani a szájából a megvető szavakat.
Ahogy tovább beszélt, nagyot kellett nyelnem. Ezúttal úgy éreztem magam, mintha én lennék a kistesó, míg ő a bátyám. Persze, nem így volt, de pont úgy szidott le, mint én szidtam volna le őt, bizonyos helyzetekben. A kérdését hallva nyitottam a számat, hogy reagáljak, de tovább beszélt és esélyem sem volt félbeszakítani őt.
Igaza volt, legalábbis az ő szemszögéből tényleg én voltam a szemét és jogosan dühöngött.
- Reagan, az, ahogyan rám néztél… a vámpírt láttad, nem engem. Nem akartam hallani azt, amit magamtól is tudok – Kitártam a karjaimat. Én, vele ellentétben közel sem emeltem hangot. Aztán lassan visszaengedtem magam mellé a kezeimet. Arra, hogy döntsem el, mit akarok: nem tudtam mit felelni. Én magam sem tudtam, hányadán állok ezzel az egésszel. Hánykolódtam ide és oda; az öcsém közelében akartam lenni és mégsem. Nem hittem ugyanis, hogy van helyünk egymás mellett. Nem egy oldalon álltunk… ugyanakkor nem akartam szégyent sem hozni rá a társai előtt. Hisz mit gondolnának róla, az elhivatottságáról, ha tudnák, hogy a vámpír bátyját kihagyja a szórásból?
Ő viszont válaszolt az én burkoltan feltett kérdésemre. Ledöbbentem, de nem azon, hogy miattam volt kiborulva, hanem azon, hogy egy női nevet említett. Aztán egy másikat is…
- Ki az a lány? – Érdeklődtem, miközben nagyon halványan elmosolyodtam. Azt hittem, annyira elzárkózott és elzárta az érzéseit, hogy egy lányhoz sem tud közel kerülni, de úgy tűnt, tévedtem. Kellemes csalódás volt, bár… bár nem hittem, hogy túl sok dolgot megosztana velem.
- Sajnálom, Reagan. Talán hiba volt elmennem, de remélem, megérted, ha csak egy kicsit is, miért tettem – A földre pillantottam, egy pontra szegezve a tekintetemet, majd lassan összefontam magam előtt a karjaimat. Talán jobban utáltam magamat, mint azt eddig sejtettem. – Egyáltalán… - Halk volta, ahogy újra megszólaltam és nem néztem rá. - …milyen fényt vetne rád a társaid szemében, ha kiderülne, hogy a bátyád vámpír? – Aprót sóhajtottam.

365 words ❖ Hold on ❖ note: little bro'   ❖ kredit

Lehet, hogy emiatt (is) rossz ember voltam, de sokkal jobban fájt a bátyám és Skyler árulása, mint a társunk halála. Ez személyes volt, valami, ami megismétlődött, talán emiatt normális volt, ahogyan éreztem ezzel kapcsolatban. Kicsit mégis bántott a dolog. Ugyanakkor erről Reed jutott eszembe, emiatt igyekeztem a nő halálát eltemetni magamban. A bátyám felbukkanásával nem tehettem ezt, nem vehettem figyelmen kívül, bármennyire is szerettem volna. Képmutató voltam azért, mert szétcsúsztam a lelépése miatt, s nem örültem a visszatérésének? Talán. De ez felért egy árulással, sőt, maga volt az árulás. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, kár is lett volna tagadni. Már egyszer lejátszottuk ezt hetekkel ezelőtt, nem akartam elölről kezdeni, de mégis mit kellett volna tennem? Éreztem, ahogy fokozatosan kúsznak elő belőlem az érzelmek, amiket már nem tudtam elnyomni, s amiket túl nehéz volt irányítani. Nem bírtam sokáig a hűvös álcát fenntartani, bár azért még próbálkoztam.
Teljesen értetlenül álltam a helyzet előtt. Elment, hiába kértem, hogy maradjon... ere felbukkan, szörnyű állapotban... miattam. Talán mégis érdekeltem, talán csak félt, vagy nem akart bántani, de akkor is túl könnyen feladta.
- Nem utállak. - jelentettem ki teljesen nyugodtan, de tudtam, pár perc és kiborulok. Nem tarthattam tovább magamban ezt a dühöt... a fájdalmat, vagy felemészt. - Ellenben dühös vagyok. Kibaszott dühös vagyok rád, Raleigh. Tudod mennyi erő kellett ahhoz, hogy arra kérjelek, maradj? Nekem, aki évekig elnyomta az érzéseit. Nem fair, amit velem csinálsz. Abban a hitben éltem, hogy halott vagy, egészen addig, míg fel nem bukkantál. Majd újra eltűnsz, most pedig megint itt vagy. Csak dönts el végre, mit akarsz! - fokozatosan erősödött a hangom, egyre ingerültebbé vált. A végére leengedtem a karjaimat, ökölbe szorítottam mindkét kezemet olyan erővel, hogy elfehéredtek az ujjaim. Nem kiabáltam, de nagyon közel jártam hozzá. Éreztem azt is, hogy a nyakamon kidudorodik egy ér a dühtől, a fejem lüktetett, a torkom elszorult.
Először csak bámultam rá másodpercekig, majd ingattam a fejemet, s egy keserű nevetés szökött ki belőlem. Túlságosan ismerős volt a kettőnk közt lejátszódó jelenet.
- A bátyám lelépett, ahogyan Skyler is. - Nem tudom miért mondtam ki hangosan a mondat második felét, hiszen ő nem tudhatta, kiről beszélek. De nem számított. - Hazel pedig meghalt. - Igaz, nem ismertem túl jól a nőt, nem is kedveltem kifejezetten. Valószínűleg ő is hasonló volt hozzám, s legbelül ott lapult egy olyan személy, akit talán ha jobban megismerek... már mindegy volt. - Nem tudom, melyiktől kellene jól éreznem magam.

words: 402 ❖ - ❖ note:  ❖ kredit

Valószínűleg hiba volt újra felkeresnem őt, ha már egyszer… nem, valójában másodjára is cserbenhagytam őt. Bele sem akartam gondolni, mit érezhetett, pedig pontosan tudtam, min mehetett keresztül. Sokáig azt hittem, nem volt meg köztünk a kapocs, de ez a legutóbbi találkozásunkkor újraértékelődött bennem. Talán a vámpírlétem volt az oka, hogy jobban kötődtem hozzá és előtörtek belőlem az érzelmek, hisz vámpírként… intenzívebben éltem meg mindent. A halálának lehetséges hírét is; pont ezért voltam annyira szánalmas. Gyűlöltem azt, amivé váltam és ahogyan reagáltam dolgokra. A felfokozott érzelmek és az azzal járó kínok… minden sokkal borzalmasabb volt, mint annak idején, emberként.
Néha tényleg azt kívántam, hogy bár meghalnék, vagy… legyen igaz a szóbeszéd, miszerint létezik egy gyógyír. Ember akartam lenni újra, az talán kevésbé volt kínzóbb, mint ez a lét.
Vagyis azt hittem, nem lehet kínzóbb semmi sem annál, amivé váltam… egészen addig, amíg nem csengtek a fülemben Reagan rideg, már-már elutasító szavai. Mintha csak azt bújtatta volna a szavai mögé, hogy „Miért érdekel, mi van velem? Miért vagy itt? Nem tűnsz el végre, ahogy legutóbb?”. Vagy csak azért éreztem ki ezeket a szavaiból, mert én magam is tudtam, hogy így gondolhatja… bár nem ígértem neki azt, hogy maradok, mégis maradnom kellett volna. Csakhogy gyáva voltam. Ahogy a vámpírénem eluralkodott rajtam, könnyebb volt eltűnni, mint szembesülni az öcsém vádló szavaival, miszerint tényleg az lettem, aki… amit üldöznek.
- Igaz, én… nem is tudom, mit gondoltam – A hangom megremegett kissé. Köszörülnöm kellett a torkomon, hogy összeszedjem magamat, aztán újra megtöröltem a kezemmel az arcomat, szememet, eltüntetve a szánalmas könnycseppeket. – Bármennyire is hihetetlen, igen, emiatt – Félrenéztem. Ennél rosszabb már úgysem lehetett. – Lehetsz rám dühös, utálhatsz, amiért… igazából bármiért. De azért ne, mert aggódtam érted – Néztem végül rá, továbbra is csillogó tekintettel. Könnyebb lett volna újra eltűnnöm és tudtam, hogy valahol ő is ezt akarja, mert nem kíváncsi már rám, mégsem mozdultam. Azt hiszem, lehetőséget akartam neki adni arra, hogy mindent hozzám vágjon, amit csak akar. Hisz tudtam, hogy dühös rám. Látszott rajta. Bár… mást is láttam.
- Viszont te sem nézel ki túl jól, annak ellenére, hogy élsz – Jegyeztem meg végül halkan. Talán hiba volt. Elvégre a társa meghalt, nagy eséllyel nem érintette jól… bár ez függött attól is, mennyire álltak közel egymáshoz.

368 words ❖ Hold on ❖ note: little bro'   ❖ kredit

Nem hittem, hogy újra látom őt. Miért is keresne fel, ha elment? Annak ellenére, hogy azt kértem, maradjon. Hiába próbáltam meg tagadni, elnyomni az érzést... szinte égette a mellkasomat belülről a kín. Elveszítettem a testvéremet újra, és még a nő is elhagyott, akit talán a tudtomon kívül, de máris szerettem. Mindennek a tetejébe pedig végig kellett néznem, ahogy az egyik társamat megölik a démonok. Túl sok volt, túl sok... Ennyi mindennel még az sem birkózott volna meg könnyen, aki nem zárta el az érzéseit évekre, így viszont még nehezebb dolgom volt. Sokan mondják, hogy jobb a fájdalom, mint az üresség. Nos, én egészen másképp vélekedtem erről. Nem akartam érezni semmit, az ürességet választottam volna újra, ha tudom.
Amikor az ajtó felé közelítettem, meg sem fordult a fejemben, hogy Raleigh az, pedig az egyik beavatott még gyanakodott is rá, hogy természetfeletti rohamozta meg az ajtónkat. Mindenre fel voltam készülve, csak rá nem. Szinte sokkot kaptam, mikor megláttam őt, ráadásul nem tudtam mire vélni a könnyeit. Teljesen szét volt csúszva, jobban, mint a legutolsó találkozásunkkor. Pokolian nézett ki, végül csak ezért sajnáltam meg, és bármit is tett, akkor is az utolsó élő családtagom volt.. Nem mozdultam akkor sem, mikor ő közelebb akart lépni, csak egymásba fontam a karjaimat, még mindig nem értettem, mi baja, mi történhetett, mit keres a bázison.
- Persze, hogy élek. - feleltem automatikusan, bele sem gondoltam miért hiheti az ellenkezőjét. Hetek teltek el Wallace halála óta, eszembe sem jutott, hogy esetleg hallhatta valahol. Még furcsábban néztem, ahogy azt ecsetelte, megkönnyebbült. Mégis mi bajom lehetne? Összevont szemöldökkel meredtem rá egészen addig, amíg nem válaszolta meg kimondatlan kérdésemet.
- Hát nem én voltam. - A hangom még rám is a frászt hozta, annyira üres volt. Valószínűleg halottabbnak tűntem, mint ő maga, a vámpír. Ez nem az én hangom volt, mert ebben nem csak érzelem nem volt. Nem volt benne élet. - Csak azt ne mondd, hogy emiatt nézel ki ilyen szarul. - Nem volt rosszallás a hangomban, pedig eredetileg igencsak rosszallónak szántam a szavaimat, mégsem tudtam érzékeltetni. A képébe akartam vágni, mennyire nincs joga ide jönni sírva, mintha érdekelném. Meg akartam neki mondani, mennyire kibaszottul dühös vagyok rá. Újra azt éreztem, kiabálni akarok vele, a megütése pedig egyre jobb ötletnek tűnt. Kívülről viszont semmi sem látszott rajtam ezekből, de így is majdnem annyira szarul néztem ki, mint ő.

words: 388 ❖ - ❖ note:  ❖ kredit

Ideges voltam és kétségbeesett. Azt mondta, hogy sok bepótolnivalónk van, én meg ott hagytam, de nem hittem, hogy akkor látom utoljára. Nem is akartam beletörődni ebbe a ténybe. Kizártnak tartottam, hogy ő… nem, ez nem lehetett igaz.
Évekkel ezelőtt talán tényleg nem álltam úgy az öcsémhez, ahogyan kellett volna, hisz az ő érkezésével valahogy megbomlott a családunk. A szüleink Reaganra kezdtek koncentrálni, hisz ő volt a kicsi… és ez így is volt logikus. Aztán valahogy… nem is tudom. Mintha kívülállóvá vált volna bizonyos értelemben. Talán pont azért, mert kicsi volt és másképp gondolkozott, mint mi? Másképp forgott az agya, mint a miénk és nem tudtunk egyetérteni vele. Pedig én is voltam olyan, mint ő. Kíváncsi és cserfes...
Tudtam, hogy jobban oda kellett volna figyelnem rá régen. A bátyjaként kellett volna viselkednem, ez mégsem sikerült az esetek többségében. Biztos voltam benne, hogy érezte, miszerint olykor a terhemre van és nem vagyok rá kíváncsi. Rossz testvére voltam mindig is.
Mégis azt mondta, maradjak – én pedig… a francba is.
Elszakadtam az ajtótól, hátrébb lépve, a fejemet felemelve. Azt reméltem, valaki végre kijön és közli, hogy az öcsémnek semmi baja… hogy csak hülye vagyok, amiért azt hittem, elbukhat… de úgy tűnt, senki sem akar választ adni. Az ablakokat kezdtem figyelni, könnyes szemekkel, hátha valahol megpillantok valakit.
Ekkor hallottam lépteket az ajtón túlról, így egyből odakaptam a tekintetemet. Reménykedtem, mégis az arcomra egyféle megtörtség rajzolódott ki, karöltve a könnyekkel, amik lassan feltűntek. Épp akkor töröltem meg az arcomat, mikor kinyílt az ajtó. Ahogy megláttam az öcsémet, hatalmas kő zuhant le a mellkasomról és pont emiatt folyt végig néhány újabb könnycsepp az arcomon.
- Reagan… te élsz… - Megkönnyebbülés csengett a hangomban. Automatikusan léptem közelebb, de aztán a mágia és a vámpírok átka miatt sem voltam képes átlépni a küszöböt, pedig ezúttal én akartam magamhoz húzni őt… és ezúttal nem álltam volna meg. – Most már jól, hogy tudom, nincs bajod – Inkább hátrébb léptem. Érzékeltem a ridegséget a hangjából és tudtam, pontosan tudtam, miért volt ilyen velem. Jogos volt a viselkedése. A szavai, és a hangjának az éle. – Azt rebesgették, hogy meghalt valaki közületek és… - Nagyot nyeltem, majd félrenéztem. Nem voltam képes kimondani, de összerakhatta: azt hittem, ő volt.

363 words ❖ Hold on ❖ note: little bro'   ❖ kredit

Tudtam, hogy nem szabadott volna beengednem az érzéseimet. Amíg elzárva tartottam, nem értek meglepetések, nem éreztem fájdalmat... Skyler azt mondta, ha kizárom a rosszat, akkor a jóból sem jut ki nekem, de tévedett. Ha beengedem a jót, rossz követi, nincsenek kivételek. Mindegy, kiről van szó, a vége mindig ugyanaz. Egyedül maradok. Már rég meg kellett volna tanulnom, hogy csak magamra számíthatok, senki másra, de még a saját hibámból sem voltam képes tanulni. Nem voltam más, csak egy idióta. Hiszen a lány átvert, a fivérem újra elhagyott... hiába próbált meggyőzni róla, korábban nem miattam maradt távol tőlem, de ezzel bebizonyította az ellenkezőjét. Nem kellett volna meglepődnöm egyikük viselkedésén sem, nem érdemeltem mást, mégis kiborított a tudat, hogy senkire sem számíthatok. Próbáltam elzárni az érzéseimet, visszadugni őket a dobozba a tudatom mélyére, de nem voltam rá már képes. Olyan érzés volt, mintha egészen idáig a víz alá dugtam volna a fejemet, emiatt tompán érzékeltem mindent körülöttem, majd kirántottak onnan és... Túlságosan elengedtem magam ahhoz, hogy újra eltompuljak. Az érzelmek azóta is ostromoltak, minden nap minden egyes percében, egyedül az edzésekkel tudtam lecsillapítani magamat valamennyire, ám még akkor sem úgy, mint azelőtt.
Úgy éreztem, belerokkanok mindebbe, ezért is kerestem fel a napokban Larát, mert valakinek beszélnem kellett róla. Nem éreztem fairnek ugyan, hogy hetekig felé sem néztem, majd hirtelen betoppantam a szobájába teljesen kiakadva, de szükségem volt rá. Egy kicsit jobban éreztem magamat utána, már amennyire jól érezheti magát valaki, ha két ember is elhagyja. Megfogadtam magamnak, hogy nem engedek ennyire közel senkit többé, nem nyúlok újra a tűzbe, azt remélve, majd nem éget meg. Sosincs jó vége az ilyesminek. A szervezetnek akartam szentelni minden időmet, energiámat, ahogyan előtte is tettem, visszahúzódva, a háttérben megbújva.
A szobámból kifelé jövet kisebb lármára lettem figyelmes, néhány beavatottrohangált a folyosókon, mint a mérgezett egerek, akik próbálják menteni az életüket, hiába tudják, hogy már késő. Némelyik tekintetében félelmet, máséban tehetetlenséget láttam. Egynek közülük felcsillant a szeme, ahogy megpillantott a folyosó végén, én pedig már nem tehettem úgy, mint aki nincs itt, időm sem volt odébbállni. Gyors léptekkel közelített felém, én pedig sóhajtva vettem tudomásul, hogy bármi is a probléma, nekem kell megoldanom, végül is vezető vagyok, vannak bizonyos kötelességeim. A srác neve egyáltalán nem rémlett, csupán az arca volt ismerős, talán csak néhány hónapja volt velünk. Egészen addig nem szólalt meg, amíg nem vontam fel a szemöldököm kérdőn. Ekkor habogni-hebegni kezdett valami fickóról, aki az ajtón dübörög, meg arról, hogy valakit keres indulatosan. Nem értettem a szavait, talán azért, mert hadart, vagy azért, mert nem volt értelme az egésznek.
- Csak nyugodjatok meg. Majd én intézem. - sóhajtottam újra, s egyik vállammal arrébb löktem a srácot, ahogy elmentem mellette.
Az ajtó felé közeledve már nem voltak zajok, sem kiabálás, sem dübörgés... Mindenesetre kezem készenlétben volt, hogy a fegyverem, vagy a kardom után nyúljak, ha kell. Az egyértelmű volt, hogy nem közénk tartozik, aki talán még mindig az ajtó túloldalán volt, még az is benne volt a pakliban, hogy természetfeletti. Jobb volt az óvatosság. Ugyan nem akartam jelenleg semmivel sem foglalkozni, kisebb bajom is nagyobb volt ennél, legalább valami lekötötte a figyelmemet. Egy probléma, amit meg kellett oldani. Határozott léptekkelközelítettem meg az ajtót, s még mindig odabent állva egyik kezemmel lenyomtam a kilincset, a másikkal kilöktem az ajtót. Lefagytam. Csak álltam ott, és bámultam a bátyámat, aki könnyekkel küzdve, teljesen letörten állt az ajtó előtt.
- Raleigh? Mit keresel itt? - kérdeztem ridegen, érzelemmentes hangon. Nehezn fojtottam el mindazt, ami bennem tombolt. Üvölteni akartam, káromkodni, talán még be is húzni neki egyet. De nem moccantam. A könnyeit látva elfogott a rémület, a mellkasomat szorongatta, a torkom elszorult. - Jól vagy? - kérdeztem végül halkan, mert bármennyire is dühösvoltam rá, bármennyire is utáltam abban a pillanatban, érdekelt mi van vele.

words: 621 ❖ - ❖ note: ❖ kredit

Még mindig kavarogtak a gondolatok a fejemben az öcsémről és arról, hogy mi történt, mikor találkoztunk. Úgy mentem oda, hogy fogalmam sem volt arról, mit fogok mondani vagy épp tenni. Eleinte mérges voltam, hagytam, hogy a haragom felülkerekedjen rajtam. Bele sem akartam gondolni, ő mit érzett, vagy érezhetett, pedig tudtam, hogy bűntudata van mindazért, ami történt… és azt is tudtam, hogy semmiről sem tehet. Mégis nehéz volt tiszta fejjel gondolkodom. Tesztelni akartam őt és kíváncsi voltam, megtámadja-e a fivérét. Nem tette. Küzdött az ösztönei ellen, amik valószínűleg végig azt sikoltozták a fejében, hogy döfjön belém valamit és öljön meg. Nem tette.
Aztán már én sem akartam bántani őt. Valamiért elkezdett… kellemes melegség költözni a mellkasomba és elkezdtem értékelni, hogy ő él. Engedtem és ő is, hogy az érzéseink kicsit magukkal rántsanak minket.
De ezzel még nem rendeződött köztünk semmi… mégsem voltam képes azóta újra felkeresni őt. Egyáltalán hogyan kellene viselkednem? Még egy olyan terhet cipelek, amit valamikor, valahogyan el kell mondanom neki. De ha elmondom, azzal valóban meggyűlöl. A szüleink halála… ha én dühös is voltam rájuk, kételkedtem benne, hogy Ő bántotta volna őket vagy azt kívánta volna, bárcsak más tenné meg ezt. Talán elcsesztem.
A város utcáit róttam, már esteledett; minden nap végigjártam a környező utcákat, természetfeletti rosszfiúk ellen. Amióta Lexyre rátaláltam, még inkább odafigyeltem arra, hogy legalább a „területemet” valóban tisztán tartsam. Meg aztán nem ártott néha a friss levegő sem. Magam lehettem a gondolataimmal.
Úgy tűnt végül, hogy nem kell erőszakhoz folyamodnom az este. Már épp visszafordultam volna az albérlet irányába, mikor megütötte a fülemet egy beszélgetés. Fülelni kezdtem. Azt hamar levettem, hogy vadászok… aztán azt, hogy az Ötök Testvériségéhez tartoznak. Ekkor húzódtam közelebb a falhoz, aztán lazán nekidőltem. Nem voltam túl feltűnő, hisz ők az utca másik végén voltak, én pedig innen is tökéletesen hallottam őket.
- Szörnyű, ami történt… még mindig nem hiszem el, hogy meghalt…
- Én sem. Erős volt, és… legyőzhetetlen. Na meg megközelíthetetlen. Nem hittem, hogy egy démon végez vele.
- Főleg, hogy mind az öten ott voltak. Egyáltalán mi történt? Senki sem mondott semmit, csak beközölték, hogy meghalt.
- Valamit titkolnak…
Ledermedtem. A vezetők közül meghalt valaki? Erős, megközelíthetetlen? Ez… ez… tudtam, hogy csak Reaganra igaz. Vagyis nem, nem akartam, hogy ez igaz legyen rá. Mégis ő jutott eszembe és talán nem véletlenül.
A következő pillanatban már úton voltam a szervezet felé. Az sem érdekelt, ha lebukok a vámpírsebességem kapcsán; csak arra tudtam gondolni, hogy odaérjek és valaki a képembe vágja, hogy az öcsém él és egy vicc volt az egész…
Most, hosszú évek után vettem a bátorságot elé állni és még csak meg sem beszéltünk mindent. Nem veszíthettem el most. Nem veszíthettem el úgy, mint Rydersont és Oriont… nem történhetett ez meg. Nem voltam hajlandó beletörődni.
A kapun könnyedén átjutottam, szinte kivágtam magam előtt. Egészen a bejárati ajtóig jutottam, amit dörömbölni kezdtem. Nem számított, kibe futok bele, melyik vadászba, csak az öcsémet akartam.
- Engedjetek be! Az öcsémről van szó…! – Végül még egy utolsót csaptam az öklömmel az ajtóra, aztá nekidöntöttem a homlokomat. Rettegtem attól, hogy tényleg Reaganról beszélt az a két vadász…
Észre sem vettem, hogy időközben könnyek szöktek a szemembe és néhány végül utat talált magának a szemem sarkából, hogy végül végigfolyhassanak az arcomon.

536 words ❖ Hold on ❖ note: ugye jól vagy...?   ❖ kredit