When you're lost, we're lost together. I'll stand by, I will stand by you.
Kezdtem egy egészen más színben látni Hazelt. Az Ötök tagjaként elérhetetlennek és ridegnek tűnt, a legkevésbé sem néztem volna ki belőle, hogy ilyesmire buzdít valakit... Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy talán nem is ugyanarról az emberről beszélünk, de aztán ezt elvetettem végül. Láthatóan teljesen más kapcsolata volt az öcsémmel, mint velünk. Volt egy oldala, amit mi sosem láthattunk. A továbbiakra elmosolyodtam. Jól esett Damien szájából hallani a közös múltunkról; jól esett tudni, hogy még ő is emlékszik ezekre. - Tényleg? - Töprengve összeráncoltam a homlokomat. Egyáltalán nem ilyennek láttam magamat akkoriban. - Pedig minden olyan reménytelennek tűnt... - Kezdve az akkori kapcsolatommal és az apám iránt táplált, vegyes érzéseimmel. Nem éreztem úgy, hogy valaha el tudnék onnan szabadulni, és lőn, végül itt vagyok! Az öcsémmel beszélgetek a vadászok bázisán, távol mindattól, ami a múltban kísértett. A könnyei láttán én is könnyezni kezdtem. A sírás fojtogatta a torkom, ahogy hallgattam a szavait. Nem is tudtam mit felelni rá, csak elsírtam magam. Fájt az a sok szörnyűség, amin át kellett mennünk, főleg neki, és közben jól esett, hogy mégsem felejtett el. - Te is hiányoztál nekem! - nyöszörögtem a könnyeimet nyelve, remélve, kihallja a torkomat elhagyó, artikulálatlan masszából, amit mondani szeretnék. Megijedtem, hogy talán nincs már rám szüksége, vagy nem akarja, hogy az élete része legyek, mert egy olyan részét képviselem a múltnak, amit már lezárt. Hallani, hogy tévedtem, nagyon felemelő volt. Sietve törölgetni kezdtem a könnyeimet, mosolyt erőltetve magamra és bólogattam, jelezve, értem a szavait és nagyon hálás vagyok, amiért így gondolja. Megszólalni képtelen voltam. Végül úgy éreztem, bármennyire is fontos kettőnk állapota, mégsem tarthatom örökké homályban Hazel hollétét illetően. El kellett neki mondanom, ha már idejött. Nem akartam, hogy tovább aggódjon vagy bizonytalankodjon miatta. Persze, a hír, ami rá várt, sokkal rosszabb volt... Ez akkor tudatosult bennem, amikor az öcsém reakcióját figyeltem. Nem bírtam tovább távolságot tartani tőle, ahogy elsírta magát, felkeltem a padlóról és átültem mellé. Átkaroltam a vállait és odahúztam magamhoz, halkan csitítgatva. - Cssshh. Gyere ide... - odabújtam hozzá, amennyire tudtam és hagyta nekem, és szorosan, mindkét karommal átöleltem, cirógattam. - A társát védte. Feláldozta magát, hogy megmentse. - Azt reméltem, ez az információ segít feldolgozni a hírt. Hazel tényleg erős volt, nem is tudták volna a démonok elpusztítani, ha nem csellel próbálkoznak. Legalábbis Castiel ezt mesélte és a többiektől ezt hallottam, de hogy pontosan mi történt a bányáknál, azt nyilván sosem fogjuk megtudni mi, beavatott vadászok. - Úgy sajnálom... - Lehunyt szemmel öleltem tovább, nem szándékoztam addig elengedni, amíg meg nem nyugodott kicsit. Ha nem is segíthettem feldolgozni a gyászt, támogathattam közben és hosszú évek után végre éreztethettem vele, hogy itt vagyok. Nincs egyedül.
Hey sister, know the water's sweet but blood is thicker
Néha elgondolkodtam azon, mennyivel jobb lett volna, ha Rebekah megöl engem, ahelyett, hogy átváltoztat. Akkor nem okoztam volna akkora gondot, mint… mint végül okoztam. Nem csak Heathernek, de mindenki másnak is, akivel valaha érintkeztem és egyik pillanatról a másikra eltűntem az életükből. Különösképp Heather és Victor szerepeltek ezen a listán. Nekik tudtam, hogy mindig is számítottam. Átkoztam magamat azért, amiért gyáva voltam és nem bíztam bennük… nem, inkább magamban nem bíztam és a vérszomjamban. Abban, hogy meg tudom fékezni magamat és nem ártok nekik. A kérdésre összerezzentem és felemeltem a fejemet némileg. Kérdőn, értetlenül. - Nem tudom, én… - Elmerengtem. – Idővel talán igen. Hazel mindig noszogatott, hogy tegyem meg, de sosem voltam elég bátor. Sőt… egyszer… őt kértem meg, hogyha úgy adódna, menjen el hozzád és nézze meg, jól vagy-e – Nagyot nyeltem. Végig halk voltam, szinte suttogtam. Figyeltem, hogyan ül le a szemközti falhoz. Kicsit jobban összehúztam magamat, átkarolva a lábaimat. Láttam, mennyire vizslatja az arcomat, így végül félrefordítottam a fejemet. Igen, nem voltam ugyanaz és ezt talán pontosan láthatta is rajtam. Nyelnem kellett, ahogy ismét beszélni kezdett. Tudtam, hogy itt van. De sosem kérdeztem Hazeltől semmit, mert úgy éreztem, ha mesél a nővéremről, akkor meg akarnám látogatni őt… és távol akartam tőle maradni. Furcsa volt most Heathertől hallani mindarról, amiről már réges-rég tudhattam volna. Halványan elmosolyodtam, mikor azt mondta, hogy ez valami testvéri dolog és hogy a nővérek mindig tudják… - Te voltál mindig is az örök optimista, Heather – Motyogtam magam elé, majd lehajtottam a fejemet némileg. A további szavakra összerezzentem és a sírás kezdte fojtogatni a torkomat. Lehet, viccnek szánta, vagy a feszültség oldás volt a célja, de nem ezt a hatást váltotta ki belőlem. - Sajnálom… sajnálom, hogy nem voltam elég bátor hazamenni hozzád. Hiányoztál mindvégig… - Könnyek égették a szemem, de próbáltam uralkodni magamon. – Egyszer… kikapcsoltam az érzéseimet. Tudod, mi hozott vissza engem? – A nővéremre pillantottam, csillogó szemekkel. – Te. A te emléked… - Nem tudom, ezt miért akartam megosztani vele. Talán csak tudatosítani akartam benne azt, hogy tényleg nem halt meg a számomra, sőt, nagyon is az életem része volt, csak… nem hittem, hogy egy magamfajta szörnyetegnek még helye lenne az Ő életében. Aztán csend telepedett ránk. Nem mondtam többet, valahogy nem tudtam mit, pedig ezernyi gondolat kavargott a fejemben. Leginkább az, hogy már semmi sem lehetett ugyanaz, mint egykor. Mások voltunk mindketten, túlságosan is. Ahogy a telefon felé bökött a fejével, lepillantottam a zsebemre, majd vissza rá, némileg kérdőn. A szavai… egyáltalán nem tetszettek, elsőre talán fel sem fogtam. Valójában csak nem akartam felfogni, pedig az érzés már ott bujkált a szívemben percekkel ezelőtt is, hisz nem lehetett véletlen, hogy Hazel mobilja Heatherhöz került… viszont mégis csak a „sajnálom” szót hallva tudatosult bennem a valóság. Először kétségbeesve figyeltem tovább a nővéremet, majd pillanatok múltán megráztam gyengén a fejemet. - Az nem lehet… mármint, ezt… nem hiszem el, Heather – Kapkodni kezdtem némileg a levegőt. – Ő Hazel Rhian Wallace. Nem halhatott meg csak úgy, képtelenség. Nála erősebb és kitartóbb, bátrabb vadászt aligha ismerek… és nála kegyetlenebb sincs, ő… élnie kell – Magamat győzködtem, miközben magam is tudtam, hogy Heather nem hazudna nekem. Lassan elkezdtek folyni a könnyeim, a szám elé kaptam a kezemet. – Nem halhatott meg, Hazel… - Pillanatok alatt lett úrrá rajtam a gyász, a kétségbeesés, a fájdalom, minden. Sokkal intenzívebben zúdultak rám az érzések, minthogy azt el tudtam volna viselni. – Nem lett volna szabad elmennem… maradnom kellett volna, vele. Mellette. – Szabad kezemmel a hajamba túrtam, idegesen és feszülten. Nem tudtam uralkodni magamon és az érzelmeimen. Már-már zokogtam. Mindannak ellenére, amik történtek, vagy ahogy indult Hazellel a kapcsolatom… annyira lett más a végére. Az elrablóm volt, a kínzóm, végül szövetségesek, barátok lettünk, s szerelmes is lettem belé. Aztán egy félresikerült csók után eltűntem, én barom…
When you're lost, we're lost together. I'll stand by, I will stand by you.
Átöleltem magam, a felkarom cirógatva próbáltam nyugodt maradni. Bántott, hogy nem keresett. Láttam rajta, hogy őt is bántja, de képtelen voltam ilyen egyszerűen túllépni a dolgon. Megértettem és elfogadtam, hogy nehéz lehetett számára az átváltozás, szörnyű lehetett, hogy az egész élete a feje tetejére állt... Már a nyomozás alatt kiderítettük, hogy vámpír lett belőle, a szívem pedig minduntalan összeszorult, valahányszor arra gondoltam, mennyit szenvedhetett, mennyire félhetett. Az én öcsém sosem lett volna képes ártani senkinek, erre akaratán kívül szörnyeteggé tették... Ahogy ezt átgondoltam és ahogy hallgattam a mentegetőzését, lassan kezdtem megenyhülni. A földet kezdtem el ismét fürkészni, a szőnyeg redőzetét. Az egyik csík pont tőlem indult ki és egyenesen Damien lábáig futott. - Soha nem terveztél felkeresni? - Vajon mi történt volna, ha én nem keresem? Ha nem állok vadásznak és nem kezdek el küzdeni azért, hogy újra együtt lehessünk? Hagyta volna, hogy életem végéig bizonytalanságban éljek, vagy idővel magától elém állt volna? Már sosem tudom meg, kár is ezen kattogni. Felszakadt belőlem egy halk sóhaj és megtöröltem az arcom, majd lassan odalépkedtem hozzá. A szemközti falnak támasztottam a hátam és lecsúsztam annak a mentén. Felhúztam a térdeimet, onnan figyeltem Damient. Változás jeleit kerestem rajta, az arcán, a szemén... - Egy éve csatlakoztam a vadászokhoz. Miután felfedeztem a természetfeletti létezését, úgy éreztem, könnyebben megtalálhatlak, ha kikupálom magam. - Az ujjaimmal babráltam, miközben meséltem. Abból a feltételezésből indultam ki, hogy semmit nem tudott rólam. - Sosem mondtam le rólad. Sosem mondtam le arról, hogy még életben lehetsz valahol. Azt hiszem, ez valami testvéri dolog. A nővérek mindig tudják. - Halvány mosollyal megvontam a vállam és felnéztem rá, hiszen igazam lett. Mondjuk, ebbe bele tudtak volna kötni, hiszen Damien tényleg meghalt, hogy aztán újjászülessen azzá, aki ott ült előttem. Nem kergettem hiú ábrándokat, tudtam, hogy ő már nem ugyanaz az ember, aki évekkel ezelőtt eltűnt otthonról. - Nincs mitől félned, Dam. A családom vagy és örökké az is maradsz. - Erről eszembe jutott valami, amin elhúztam a szám. - Bár azt hiszem, az "örökké" a te esetedben kissé tovább tart... Nos, legalább gondoskodhatsz majd a nyugdíjas éveimről. - megpróbáltam vicceléssel enyhíteni köztünk a hangulatot. Még mindig elég feszült voltam, a kisugárzása egyáltalán nem tetszett, az ösztöneim lázadoztak ellene, miközben pedig minden sejtemmel örültem annak, hogy életben van. Egy darabig hallgattam, a körmömet birizgálva hagytam, hogy csend zuhanjon közénk, hacsak ő nem törte meg. Végül némi tétovázás után a zsebébe süllyesztett telefon felé böktem. - Csapdába csalták az Ötöket. Terepre mentek, és... Hazel nem tért vissza. - abbahagytam a körmöm piszkálását és az ölembe ejtettem mindkét kezem, a kézfejemre húzva a pulcsim ujját, majd szomorkásan hozzátettem: - Sajnálom. - Nem igazán tudtam, milyen viszony volt köztük Hazellel, de az, hogy egyből ugrott az sms-ére, igazából mindent elárult.
Hey sister, know the water's sweet but blood is thicker
Szinte tapintatni lehetett a feszültséget a levegőben, kettőnk közt. Egyikünk sem mozdult, sem ő nem jött közelebb, és én sem tettem egyetlen lépést sem felé. Pedig akartam, de… erre a találkozásra egyáltalán nem voltam felkészülve. Amúgy is, minél tovább voltam távol tőle, annál nehezebb volt elképzelnem, miként reagálna rám… arra, hogy x ideje nem kerestem őt és… a francba is. Nem kellett volna ennek így történnie. Nem kellett volna visszajönnöm. A földet figyeltem, de a szavakra lassan felemeltem a fejemet. A közömbös, kissé rideg tekintet egy tőr volt a szívembe. De úgy éreztem, megérdemlem. - Nézd, ez sokkal bonyolultabb, mint elsőre látszik… - Sóhajtottam. Aztán ahogy elővett egy mobilt, feltételezhetően Hazelét, kissé értetlenül bámultam rá. - Úgy éreztem, az lenne a helyes, ha többé nem jönnék ide. S ezt éreztem veled kapcsolatban is, mikor úgy döntöttem, magam mögött hagylak… - Sóhajtottam, majd ahogy a földön odacsúsztatta nekem a telefont, leguggoltam érte és a kezembe vettem, de nem álltam fel. Nem értettem, miért van nála Hazel telefonja. Eszembe jutott az sms, amit… amit feltételezhetően nem is ő írt, hanem a nővérem. Valaki meghalt közülük. Ugye nem…? Lehetetlen… a szívemet mardosni kezdte valami, így gyengén megráztam a fejemet. Nem, biztosan él. Ő legyőzhetetlen, ebben egészen biztos voltam. Heather szavai rángattak vissza a valóságba kicsit. Jobban mondva hidegzuhanyként ért a feltételezése. Felegyenesedtem és ezúttal tettem felé egy lépést. - Ez nem igaz! Nem voltál egy percig sem halott a számomra… - Mély levegőt vettem, majd újabb lépést tettem a nővérem irányába. – Mint mondtam, ez… ez bonyolult. Aznap, mikor szakított velem Clarissa és elmentem leinni magam… minden megváltozott. Vámpír lettem, Heather, de… erre már biztos, hogy te magad is rájöttél – Céloztam itt az ösztöneire. – Nem kockáztathattam, hogy rád támadok… hogy ártok neked. Képtelen voltam uralni a vérszomjamat a kezdetekben, sőt… néha még most is elvesztem az eszem a vér látványának okán, vagy ha megérzem azt a fémes, bódító illatot… - Megnyaltam a számat, majd folytattam. – Nem mehettem haza, hogy a családom szemében valódi gyilkossá váljak… hisz gondolj bele… apánknak első dolga lett volna megölnie engem – Kínomban felnevettem, majd a telefonra néztem a kezemben. Aztán azt a zsebembe csúsztattam lassan, aztán a falnak támaszkodtam. – Féltem, oké? Könnyebb volt a tudat, hogy nagy eséllyel lemondtál rólam, mint szembesülni azzal, hogy félsz majd tőlem, vagy ártok neked, vagy… vagy… - Nem találtam ennél jobb szavakat. Nem tudtam jobban elmondani, miért nem mentem valójában haza. A fal mentén a földre csúsztam és felhúztam a lábaimat.
When you're lost, we're lost together. I'll stand by, I will stand by you.
Halk, sóhajnyi nevetés szakadt fel belőlem a kijelentése hallatán, melyhez hitetlenül megcsóváltam a fejem. "Rég találkoztunk?" Komolyan képes volt ezt mondani? Oda akartam rohanni hozzá, megölelni, tudatni vele, milyen régóta kerestem és mennyire aggódtam miatta, milyen sokáig hittem azt, hogy meghalt, mégsem voltam képes lemondani róla... Annyi mindent akartam neki mondani, szerettem volna éreztetni vele, hogy nem vesztett el mindent, hogy én még itt vagyok neki, még hazavárom, még van múltja és van családja. De a megjegyzése hallatán földbe gyökerezett a lábam, képtelen voltam megközelíteni. Talán a vadászösztöneim keltettek ellenérzéseket iránta, talán a viselkedése volt az, ami tovább táplálta a haragomat. A gyűlölet és a szeretet közt elég vékony a határ, nem igaz? Ahogy Hazelre terelte a témát, leszegtem a fejem és összefontam magam előtt a karomat. A cipőm orrát kezdtem el bámulni, megtörölve az orromat. Minden erőmmel próbáltam visszafogni a könnyeimet. Csalódottságot éreztem és szégyent, hiszen szó szerint átkutattam érte az egész világot... Miért? Ezért? Kellett néhány pillanat, hogy visszarángassam magam az összeomlás széléről, aztán megráztam a fejem és felnéztem rá. Ridegen, közömbösen. - Tényleg rég. Végtére is csak évekre eltűntél, egy árva üzenet nélkül, és mikor már azt hittem, meghaltál, kiderült, hogy amúgy csak vámpír lettél, ó, és egy tök új életed van, tőlem amúgy három szobányira. - céloztam itt Hazel közelségére. - Szóval igen, tényleg rég. Mintha leugrottál volna tejért a boltba. - vettem egy mély levegőt. Nehezemre esett a közömböset játszani, amikor minden egyes szóval meg kellett küzdenem, nehogy elsírjam magam. Elővettem Hazel telefonját a farzsebemből. - Jó tudni, hogy Hazelen kívül semmi más nem hozott volna vissza ebbe a városba. - Egyértelművé tette, hogy én semmit sem számítok már neki. Ha jobban belegondolok, számíthattam volna rá, hiszen végig életben volt. Felkereshetett volna. Az, hogy erőltettem a megtalálását, önzőség volt. Tiszta hülye voltam, istenem, annyira ostoba! Pontosan úgy jártam, mint Darren azzal a lánnyal. A legjobb lett volna, ha már az elején feladjuk. Odacsúsztattam elé a szőnyegen a telefont. Egy lépést sem akartam közelebb menni hozzá. - Tudod, annyian próbálták megértetni velem, hogy meghaltál, de képtelen voltam beletörődni. Pedig az igazság az, hogy én voltam halott számodra. Mindvégig. - megcsóváltam a fejem. Úgy éreztem, ezt képtelen leszek megbocsátani. Túlságosan fájt ahhoz, hogy ez a seb valaha is begyógyuljon.
Hey sister, know the water's sweet but blood is thicker
Ahogy kiejtette a nevemet a száján, megrezzentem. Azt hittem… azt reméltem, hogy Hazel jött elém, de amikor az másféle értelemben ismerős alak rajzolódott ki előttem, ledöbbentem. Sőt, talán meg is ijedtem. Heather? Kizárt, ez… lehetetlen. Nagyot nyeltem, próbáltam feldolgozni a látványát. Évek óta… hosszú évek óta nem láttam őt. Egészen azóta a nap óta, mikor Clarissa szakított velem. Minden ott kezdődött, azon az éjjelen. Többé nem mentem haza hozzá… nem tehettem. El akartam tűnni és sikerült is volna, hisz vámpír voltam, ami egyet jelentett a gyorsasággal, de a lábaim, mintha földbe gyökereztek volna. Fogalmam sem volt, mit kellene neki mondanom. Bocsánatot kellett volna kérnem? Magyarázkodnom? Nem tudom. Amikor Hazel elmondta, hogy a nővérem a vadászokhoz keveredett, megígértettem vele, miszerint továbbra is titokban tartja a kilétemet előtte. Azt hiszem, ékes bizonyíték volt rá Heather reakciója, hogy betartotta ezt az ígéretet. Bár nem támogatott a titkolózásban, de én mégis képtelen voltam találkozni vele. Rettegtem a reakciójától… vagy hogy félni fog tőlem. Most viszont a vadász ösztönei is ott voltak, amiktől tarthattam. - Heather… - Rekedtes hangon szólaltam meg, abban sem voltam biztos, hogy elég hallható vagyok. Aztán megköszörültem a torkomat és próbáltam magabiztosságot erőltetni magamra. – Rég találkoztunk – Tettem hozzá egy halványabb mosollyal, de ez le is olvadt az arcomról. Szarul éreztem magam, mert tudtam, hogy mennyi fájdalmat okoztam neki és most mindezzel szembe is kellett néznem. Mély levegőt vettem, majd megnyaltam a szám szélét. Oda akartam menni hozzá, meg akartam ölelni, de nem mertem semmit sem tenni. Aggódva, félve fürkésztem őt. - Tudsz nekem segíteni? – Kérdeztem halkan. – Hazel hívott ide, de nem tudom, ő merre van. Bár őszintén szólva nem terveztem már visszajönni a városba… de úgy tudom, történt valami komoly – A földre pillantottam. Valahogy terelni akartam a témát kettőnkről, bár tudtam, hogy nem tudom sokáig elkerülni. S persze jogosan fog letolni engem, vagy akár rám támadni, ha az ösztönei azt súgják…
When you're lost, we're lost together. I'll stand by, I will stand by you.
Rosszul éreztem magam, amiért hazudnom kellett Damiennek és Hazelnek adtam ki magam, de igyekeztem az sms-ben általános dolgokra szorítkozni, úgy fogalmazni, hogy ne feltétlenül kelljen hazugságot írnom. Valaki meghalt közülünk, ez igaz volt, csak azt nem konkretizáltam, hogy pont Hazel az. Úgy éreztem, ha a saját számomról próbálnám meg felvenni a kapcsolatot, sosem egyezne bele a találkozóba. Megannyi érzés kavargott bennem, a legerősebb a harag volt. Haragudtam rá, amiért végig ilyen közel volt hozzám és eszébe sem jutott felkeresni. Haragudtam magamra is, mert nem értettem, hol ronthattam el kettőnk kapcsolatát, mit csinálhattam rosszul, ami arra ösztönözte Damient, hogy ne keressen meg. És igen, Hazelre is haragudtam, mert bár sosem álltunk közel egymáshoz, mégis úgy éreztem, mint vadász a vadász, elárult. A legjobban pedig arra haragudtam, hogy az ő üzenete elég volt, hogy a szervezethez jöjjön, de az én jelenlétem soha? Mi fog neki jobban fájni: a viszontlátás vagy a halálhír? Miért gyötröm magam ilyen gondolatokkal? Az öcsém életben van és nemsokára újra láthatom. Ennek szívből és feltétel nélkül örülnöm kellett volna. Idegesen járkáltam a folyosón, vártam, hogy megérkezzen, miközben Hazel telefonját szorongattam. Nem akartam újabb sms-t írni, de percenként megnéztem rajta az időt, és amikor megéreztem egy vámpír jelenlétét a házban, egyből a farzsebembe tömtem a mobilt és a keresésére indultam. Szinte futva érkeztem meg az öcsém mögé a folyosóra, egyből megtorpantam azonban háta ismerős vonalai láttán. A gyomrom felugrott a torkomba, a szívem le a gyomromba és meg kellett támaszkodnom a falon, mert attól féltem, elájulok. Újra és újra a számra vettem a nevét, de csak sokadik próbálkozásra sikerült annyi erőt gyűjtenem, hogy egy halk, bizonytalan hang végül el is hagyja a torkom. - Dam? Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy megforduljon és szembenézzen velem. Minden másodperc hosszú óráknak tűnt, az erőm pedig egyre inkább elhagyott, ahogy az érzelmek elöntöttek és könnyek kezdték szorongatni a torkom.
Hey sister, know the water's sweet but blood is thicker
Egész nap azon gondolkodtam, mégis mi a pokol történhetett. Valahogy furcsának hatottak az üzenetei, nem is értettem igazán… mélyen legbelül azt éreztem, hogy valami nem stimmel. Mégsem hallgattam a megérzéseimre, hanem közöltem Victorral, hogy Denverbe kell mennem. Bár megígértem neki, hogy ez csak ideiglenes és úgyis visszamegyek hozzá. Úgy éreztem, már hozzá tartozom, és nem akartam újra magára hagyni. Ahogy Denver utcáin sétáltam, azon agyaltam, milyen lesz újra látnom Hazelt. A csók óta nem találkoztunk és az az sms váltás sem volt semmi, ami lezajlott közöttünk. Érezhetően egy sértett kisgyerek voltam az üzeneteim alapján, de ez neki nagy eséllyel le sem esett. Bár már az egész talán tárgytalan volt. Az elutasítást az ember megjegyezi és elraktározza magában, meg aztán… azóta sok dolog történt. Mondhatni, nagyon sok. Ebből a szempontból nem bántam, hogy tettem egy nagyobb kitérőt; Mystic Fallsba és New Orleansba. Jót tett a lelkemnek és még Victorra is ráleltem. Újra. Ez mindennél többet ért. Egyedül talán azt bántam, hogy a nővéremet nem látogattam meg, de még mindig úgy véltem, jobb neki így, abban a tudatban, hogy eltűntem/meghaltam. Végül a szervezet épületéhez értem. Pontosan tudtam, hogy egymagam nem juthatok be, hisz egyféle mágia védte a helyet, így már majdnem ott tartottam, hogy írok egy üzenetet Hazelnek, mikor megjelent Isaac Lestrange a kapuban. Gondolom indult valahova, vagy épp most ért vissza, nem tudtam, de ahogy kiszúrt engem, érdeklődve nézett végig rajtam. Aztán elindult felém, így nyeltem egy nagyobbat. Tudtam, hogy nem kedvel. Azt is tudtam, hogy a megölésemmel fenyegette egyszer Hazelt; szóval valahogy elfogott egy rossz érzés, mikor közeledni kezdett hozzám. - Hé, nem akarok senkinek sem ártani! – Védekezőn emeltem fel a kezeimet, mire megállt előttem. - Ajánlom. – Nagyon elgondolkozva figyelt engem, ki tudja meddig, mire újra megszólalt. – Mindig azt hittem, hogy áruló vagy… - Sóhajtott, mire én felvontam a szemöldökömet. Aztán megráztam a fejemet. - Nem vagyok. Sosem voltam az… viszont… van valaki, akivel találkoznom kellene – A kezeimet leengedve néztem el az épület felé. Ő a válla felett nézett hátra, némileg értetlenül, aztán eszébe juthatott valami, mert sarkon fordult és az épülethez indult, miközben intett nekem. Meglepve léptem utána, csendben. - Beengedlek. Ha bárki kérdezi, akkor rám hivatkozz – Bólintottam neki és végignéztem, ahogy a varázsol, mormol valamit, s ezek után gond nélkül be tudtam menni. - Köszönöm – Pillantottam vissza rá, majd a következő pillanatban elsuhantam. Nem akartam újabb perceket eltölteni vele, hisz akármennyire is próbálta palástolni, valahogy érezhető volt, hogy még mindig nem bízik bennem. Valamiért mégis beengedett… talán Hazel miatt. A folyosók felé vettem az irányt, miközben azon törtem a fejem, hogy Hazelt merre találhatom. Ez volt az első alkalom, hogy a szervezet épületén belül voltam. A telefonomat vettem lassan a kezembe, kissé talán remegve. Üzenetet készültem írni a lánynak, s el is kezdtem pötyögni végül egy „Itt vagyok az épületben, de nem tudom, téged hol talállak”félét, de arra már nem volt időm, hogy el is küldjem. Lépteket hallottam mögülem, így lassan megfordultam.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Érdeklődve függesztem a pillantásom a jövendőbeli edzőmre a megjegyzését hallva. Még a fejem is enyhén oldalra billen, mint a kutyáknál, amikor próbálják kitalálni, hogy a gazdijuk mi a fenét is szeretne tőlük. Blair most komolyan ismét flörtölést kezdeményezett velem ezzel a bemelegítéses dologgal, vagy én képzelek bele túl sokat ebbe a mondatba? És miért van az, hogy folyton újra és újra ilyen szituációkban találom vele magamat? Nem jöttem zavarba, és határozottan kijelenthetem, hogy egy cseppet sem zavar a dolog, de egy icipicikét azért mégis összezavar. És ilyenkor nagyon szeretnék belelátni a fejébe, hogy mégis miken járhat az esze. Hiszen egyrészt elképzelhetetlennek tűnik, hogy valóban flörtölni akarna, vagy bármiképp vonzódni kezdjünk egymáshoz ilyen korkülönbség mellett, és figyelembe véve, hogy ő a tanárom lesz. Másfelől viszont ki a francot izgat, hogy idősebb, amikor ennyire jóképű? De tényleg nem szeretnék semmit elrontani azzal, hogy holmi tinilányos rajongással tekintek rá, hisz sokat jelent nekem, hogy benne szövetségesre találtam. Nem vehetem félvállról a tanulást és a harcot, amikor az életem, és a szeretteim élete a tét, ezért nem szeretném, hogy másfelé terelődjön a figyelmem. Igyekszem fókuszálni, és nem sokat agyalni most ezen a kérdéskörön. - Ühüm. Semmi kétségem nics afelől, hogy nagyon változatos tudsz lenni a bemelegítés terén – bólogatok végül mégis szemtelen csillogással a tekintetemben. Aztán értelmezze, ahogy szeretné, én pedig megpróbálkozom – több-kevesebb sikerrel – elfojtani a vigyorom. - Annyira nem ijedtem meg igazából. Egy kicsit talán számítottam is valami hasonlóra. Gondolom azért nem mindennapos, hogy egy boszorkány ide beteszi a lábát. Sejtettem, hogy nem mindenki veszi majd ezt jó néven. De a lényeg, hogy még élek, és ha jól sejtem, ez a fickó hamar hírül viszi majd, hogy a védelmed alatt állok, aztán ki merne ujjat húzni veled itt, nem igaz? - Van némi incselkedés ismét a hangomban, meg egy nagy adag kíváncsiság, mert tényleg érdekelne, milyen elv és hierarchia szerint is működik ez a társaság. Például szívesen meghallgatnám, hogyan is lett ő az öt vezető egyike, mit kellett megtennie vagy elérnie ezért, mi ennek a története? Nyilván letett valamit az asztalra, vagy tesz valamit nap, mint nap, amivel kivívta mások tiszteletét. De azt hiszem, nem jött még el az ideje annak, hogy ilyen kérdésekkel bombázzam, és faggatózni kezdjek. Ám ahogy az engem ért iménti támadás kicsit háttérbe szorul, Blair is érdeklődővé válik az irányomba, és a hangszíne is egészen normálisra vált. Elmosolyodom, majd a fejemet ingatom. - Nem, annyira nem volt fárasztó. Megvagyok.- Fiatal vagyok, egy kis utazás annyira még nem terhel le. Igazából tele vagyok energiával, csak egyetlen apróság hibádzik. - Viszont valóban megéheztem. Simán meg tudnék enni egy nagy adag sült krumplit, dupla hamburgerrel, vagy bármi hasonlóan egészségtelent és laktatót – bólogatok ezúttal szélesedő mosollyal. - Lehet itt valahol ilyesmit kapni? - kérdezek rá tanácstalanul körbe tekintve. Úgy igazán még azt sem igazán tudom, hol is vagyok, merre tovább, miket lehet itt csinálni? Leginkább úgy érzem magam, mintha a Roxfortba keveredtem volna, és egy kicsit még talán izgulok is, hogy ha megindulnék valamelyik lépcsőn, az felfelé menet irányt váltana alattam. Bár valójában én vagyok az, aki egy varázssuliból érkezett, szóval talán nem is ez a legtalálóbb hasonlat ide. - Egyébként... nézd – emelem fel a karomat, hogy felé mutathassam az ujjamon virító mágikus gyűrűt, amit a napokban készítettem. Egyelőre nem is mondok neki többet, kíváncsi vagyok, hogy a vadász úr vajon ennyiből is kitalálja-e, hogy milyen ékszer is díszíti a kezemet.
Az iménti heves, sőt már-már dühös reakciót, hamar felváltja a kimondatlan aggodalom. S míg nem régiben kedvem lett volna őrjöngeni, most csak feszülten fürkésztem a nyakát; a kés nyomát keresvén. Bár azt hiszem, hogy a tagunk hatalmas mázlival van megáldva, ugyanis a szerencséjére szóljon, miként egyetlen egy karcolást sem találok a lányon. Oh és ha csak látnék rajta olyat, ami nem tetszene... Feszülten szívom magamba a levegőt, a tekintetem az övébe vésve. Talán egyszerre vagyok a magam oldaláról ismeretlen és az ő számára teljesen meglepő. Ujjaim finoman csúsznak végig a bőrén, egyre lejjebb és lejjebb haladva a mellkasa kezdetéhez, ahol is hosszasan elidőzöm. Némileg oldalra döntött fejjel vizsgálom az íriszeit, míg le nem esik az, miszerint túlságosan is közel vagyok hozzá. Nyelek egy nagyot, magam mellé ejtve a karom, s ekként engedve el őt. Míg egy kisebb köhögés keretei között, hátrálok egy lépésnyit, hisz' nem akarom feszélyezni, avagy kellemetlen helyzetbe hozni, ugyanis nem azért hívtam ide, hogy rámásszak. Úristen... mik meg nem fordulnak a fejemben?! Felejtsd is el, Blair, de azonnal! Ne is gondolj ilyenekre, ember! - Öhm... - Veszem fel a fonalat néhány másodpercnyi fáziskéséssel. - ...hidd el, kitudtam volna jobb bemelegítést is találni... - Zavarba... nem, nem jövök én zavarba! Nem láthat rajtam semmi olyat, vagyis én nem látom, de ő... a fene már ebbe az egészbe! - ...ez csak egy őrült volt.. De már Ő sem okozhat gondot! - Magyarázom elterelve a figyelmét arról a tényről, miszerint bármikor is vörös voltam... Én? Ugyan már, kérem! Nem volt az ott semmi sem, csak egyszerűen hideg van... volt és kész. Nem igaz?! Látom, hogy Miss Saltz' is fázik, szóval... ennyi ez és nem több ám! Akkor meg mégis minek gondolom ezt tovább?! Elment az eszem, de komolyan... Sőt.. mi ütött belém?! - Csak néhány karcolás... - Legyintek egyet, mintha semmi sem volna rajtam. - Viszont téged ez az idióta majdnem megölt.. - Térek vissza a lényegi elemre. - Ha bárki... de tényleg bárki még egyszer hozzád ér, akkor azt az illetőt páros lábbal dobom ki a bejárati ajtón! - Szögezem le halálosan komoly arckifejezéssel, egy cseppet sem szórakozva. Nem is értem, hogy mit képzelt ez magáról... Csak úgy akárkik ide nem jöhetnek be, akkor meg...? Sóhajtok, próbálva elterelni az elmélkedésemet róla, hiszen nincs szükségem felesleges feszültségre, nem de? - Amúgy... - Nyalom meg a kiszáradt szám. - ...milyen volt az út? - Érdeklődök teljesen normális hangszínen, miközben a pillantását keresem. Nem is értem azt, miért vagyok kíváncsi erre, de valamiért késztetést éreztem rá, hogy feltegyem, mintha... nem, nem és nem! Nincs itt semmi... Egy pillanatra bezárom a szemeimet, igyekezvén valami hétköznapira gondolni. Mondjuk egy forró zuhany... Igen, nem sokára... Csak maradjunk ennél a képzetnél és szépen tereljük el a gondolataimat.. Tehát... víz, pára, ő... Milyen Ő? Riadtan nézek a lányra, mintha épp' ördögöt látnék. Oké, tehát... - Elfáradtál? Netán éhes vagy? Esetleg tehetek érted bármit? - Teszek fel egy csomó kérdést, ezzel leplezve a... vagyis... Az Istenért már! Miért nem tudok fókuszálni?
Valószínűleg számítanom kellett volna valami hasonlóra, hiszen egy vadászokkal teli létesítménybe érkeztem. Meglehet, hogy számukra a vámpírok, vagy a démonok a főellenségek, de sokan a boszikat és a vérfarkasokat sem kedvelik, pusztítanak bármit, ami természetfeletti, és bár nekem nincs saját mágiám, cseppet sem számítok természetesnek. Átlag halandó szemmel nézve legalábbis. Volt egy sejtésem, hogy nem mindenki nézi majd jó szemmel, hogy itt vagyok, de azt azért nem vártam, hogy üdvözlésképpen rögtön át is vágják a torkomat. Egyedül talán az ad némi önbizalmat és bátorságot, hogy az idejövetelem előtt sikerült nyomozgatnom apám régi gyűrűje, és annak eredete felől, és találtam megoldást a kérdésre. Mázli, hogy a sulink tele van rengeteg hasznos könyvvel, és egyéb forrással, régi naplókkal. A híres Gilbert naplók, amelyeket Johnatan Gilbert írt, meg Elena néni, és Stefan is... A legtöbbjük nem elérhető akárki számára, de én szinte a Salvatore suliban nőttem fel, és tudom a módját, hogyan jussak hozzá a zárolt részekhez, amelyekhez többnyire csak Dorian érhetne. Ám a lényeg, hogy legalább ezt a kérdést meg tudtam oldani, és hacsak ennyivel is, de előrébb vittem az ügyünket. Készítettem magamnak egy olyan gyűrűt, amilyen apáé volt, amely újra és újra visszahozta őt a halálból. Feltett szándékom, hogy valamikor Josienak is csinálok hasonlót, ha hajlandó lesz elfogadni tőlem, de egyelőre nem voltak meg az eszközeim ahhoz, hogy kettőt is összehozzak, és nem akartam teljesen védtelenül érkezni Denverbe. Főleg úgy nem, hogy a családom nem is tudja, valójában hol vagyok. Így hát végül egyelőre megtartom a dolgot magamnak. És ebből merítek bátorságot, amikor mélyen beszíva a levegőt épp készülnék visszavágni a vadásznak, ám akkor hirtelen hátratántorodik, és máris Blairrel nézhet farkasszemet. Kissé elkerekedett szemmel figyelem, ahogy fejmosást kap, majd behúzott farokkal iszkol el a másik irányba. Muszáj elmosolyodnom ezen, mennyire meghunyászkodott, mikor az imént még konkrétan az életemre tört. Egyértelműen Blair itt a főnök. Még a tekintete is veszélyes, sőt halálos volt, ahogy a fickóra nézett. De ahogy felém pillant, és rólam beszél, egy pillanatra mintha valódi aggodalmat látnék. Tényleg féltett volna? - Köszi. Jól vagyok... – A következő minutumban a lélegzetem is elakad, ahogy hozzám ér, kezét a nyakamra csúsztatja, ahogy a tekintetét rám függeszti. Annyira jóképű. És kár lenne tagadnom, tetszik ez a veszély, ami körüllengi. - Még időben érkeztél. De mi tagadás, érdekes fogadtatás volt. Ez lett volna a bemelegítés? - utalok itt elmosolyodva arra, hogy önvédelmet tanulni jöttem, és itt lett volna az alkalom, hogy gyakoroljak egy kicsit. - Na és te? Jól vagy? - mérem kicsit végig. Több helyen is friss sérülések és zúzódások tarkítják az arcát és a karját. Lehet, van egyéb sebe is, kevésbé látható helyen. - Megsérültél – állapítom meg a nyilvánvalót. Ha jól sejtem, vadászni volt, mielőtt ide érkezett volna, és nem kizárt, hogy ez nála mindennapos, de én azért kicsit aggódva ráncolom az orrom. Egyik-másik sebet szerintem nem ártana mielőbb ellátni.
Kezdőlap
