Annyi minden történt ma, hogy biztonságban tudni az öcsémet egészen szürreálisnak hat. Az pedig, hogy a házunk ismert falai helyett a második otthonommá vált bázis folyosóin sétálok vele végig, szinte befogadhatatlan tény az agyam számára. Csak szótlanul fürkészem Shawn hátát, ahogy magam előtt terelem, és próbálom feldolgozni a nap történéseit. Az adrenalin még ott pezseg a véremben, ám ahogy kezd kimenni belőlem, végtelenül fáradtnak és gyengének érzem tőle magam. Ma közel voltunk hozzá, hogy elveszítsem; még ha a démon nem is mutatta meg magát, bármikor rajtunk üthetett volna, és az Ötök épületét ugyan erős varázslatok védik, ám a holléte már nem lehet ismeretlen számára. Az öcsém többé már nem burokban él, és azt hiszem, még ha reméltem is, hogy egyszer eljön ez a nap, titkon mindig rettegtem tőle.
Most sem érzek mást, csak félelmet és enyhe meghatottságot, ahogy a hátát fürkészve tudatosul bennem, hogy szinte már magasabb nálam. Képtelen vagyok elsiklani a fizikai változások felett, mintha most látnám először, úgy elemzem a testfelépítését. Otthon mindig úgy tűnt, mintha ugyanaz a kisfiú lenne, aki a nyolcadik születésnapján olyan lelkesen csüngött a derekamon. Most már fel kell néznem rá, ha szemben állunk egymással. Már nem gyerek... De még mindig az öcsém.
- Ez lett volna a bázis, nagyjából. - megállok a neki szánt szoba ajtaja előtt, barátságos mosollyal várva, hogy ő is így tegyen. A pillantását kutatom, próbálom kipuhatolni, haragszik-e rám, vagy hogyan is érez most irántam. Nem lepne meg, ha neheztelne, hiszen jó oka volt elszökni otthonról, én pedig ismét akaratán kívül rángatom egyik ketrecből a másikba. Tudom, hogy Isaacnek igaza van és ki kell őt képeznünk, de szívem szerint örökké megvédeném.
- Ami otthon maradt holmid, azért majd visszamegyek, ha kell még esetleg valami. - Túl gyorsan kellett összepakolnia, nem vártam el tőle, hogy az egész életét negyed óra alatt indulásra késszé tegye. A szobájába lépve, már ha beenged, kissé kritikus szemmel nézek körbe a berendezési tárgyakon, mintha azt mérlegelném, elég jó-e ez a szoba a testvéremnek, nem teremthetnék-e neki jobb körülményeket a bázison belül. Értem, Isaac miért ezt adta neki, de mégis csak a testvére vagyok.
- Ha bármi kérdésed van még a bázisról, csak szólj. Engem egy szinttel feljebb találsz meg, ha szükséged lenne rám, de akár itt is maradhatok veled, míg akklimatizálódsz - Nem hiszem, hogy az én társaságomra vágyna, mégsem tudom nem felajánlani neki. Ez a szoba amúgy is elég nagy... Ah. Már megint megpróbálom a közelségemmel megfojtani? Kissé idegesen fonom össze a karom a mellkasom előtt és lehuppanok az ágya szélére, kieresztve egy nagy és fáradt sóhajt.
- Ne haragudj. Fogalmam sincs, hogyan viselkedjek vagy mit mondjak neked. - Magam elé meredek, a szőnyeg barázdáit bámulom. Cipőm orrával megpiszkálom az egyik rojtot, majd a pótcselekvésbe beleunva őt kutatja a pillantásom. - Ha anya itt lenne, ő biztos tudná. Valahogy mindig ráérzett az ilyesmire. - Fásult mosolyt küldök neki, bárhol is legyen a szobán belül. Nincs sok emlékem anyáról, főként apa történetein keresztül él az emlékeimben, most mégis nagyon érzem a hiányát. Megpaskolom magam mellett az ágyat, némán kérve, üljön le mellém egy kicsit. Jó lenne beszélgetni vele, még ha nem is tudom pontosan, mit akarok mondani.

:<3:  
@