Kaparja a torkom a visszafojtott nevetés. Istenem, ez az arc mindent megér. Olyan gondolatot mondott ki hangosan, amit még magának sem vallott be, hát ezzel ellesz egy darabig odafönt, ha ugyan épp ésszel túléli a kis párosunkat. Megumi csilingelve felkacag, kis játékszerünk nem tud mit kezdeni a helyzettel, már kapálózik, azt hiszi így megszabadulhat tőlem, de én kitartok, ott vagyok a fejében, vasmarokkal szorongatom a gondolatait, és csavarom őket oda, ahol még sosem jártak. Kilépek én is rejtekemből, mögé lépek, épp csak hozzáérve simítok végig a nyaka ívén, mélyen beszívom félelme illatát. Összefut a nyál a számban.
- Bújj csak bele! – bíztatom társamat, nincs már értelme titkolni, hogy ketten vagyunk. A kis boszorkának fogalma sincs, kikbe botlott, és ettől igazán szép, mert ha tudná, kik vagyunk, azt is tudná, hogy nem fog meghalni. Ennyiért még nem gyilkolunk, ennél sokkal jobban szeretünk játszani. De nem tudja, és ettől édesebb a rettegése, mint bármi.
- Véletlen… soha semmi sem véletlen. – ördögi vigyorra húzódik a szám, kivillan a szemfogam, felszabadultan kacagok, ahogy Megumi megszállja, és élvezettel figyelem, ahogy küzdenek. Tudom, hogy a húgom erősebb. Sokkal, nincs is kérdés, de szeretem látni, hogy hagyja reménykedni az áldozatát. Rendkívül okos, finomabb tőle a husi. Furcsa a préda hangján hallani a gondolatait, borzongás fut végig a gerincemen, majdhogynem kéjes. Elém penderíti, és mivel nem tudja, mik vagyunk, még akár a démont is előadhatom neki. Tulajdonképpen csinos darab. Más körülmények között lehet, hogy megfordulna a fejemben, hogy bemocskolom azt a hótiszta lelkét. Ugyan már! Boszorkány, hogy lenne már ártatlan? Magára hagyja a zavarodott testet a tébolyult lélekkel, most van itt az időm. Hátának feszítem a mellkasom és álla alatt elkapom a torkát. Épp csak annyira szorítom, hogy eszébe ne jusson menekülni. Hüvelykujjam az állkapcsának feszül, félredöntöm a fejét, ajkam súrolja nyakának vékony bőrét. Tulajdonképpen teljesen megértem a vámpírokat is, ez egy kellemesen domináns helyzet. Másik kezem a hasára kúszik, nem tud mozdulni.
- Na, milyen érzés démonnal lenni? – búgom bele a fülébe, torkánál fogva fordítom magam felé a fejét és végignyalok a füle mögötti érzékeny részen. Elnevetem magam, az a döbbenet az arcán mindent elárul. Még egyszer belemászok a fejébe, kitárom a kaput húgom előtt is, hadd hallja, mivel engedem útjára a kis vándorunkat: „Örökké veled leszünk, mindenhová elkísérünk, és ha még egyszer ide eszi a csinos kis seggedet a fene, Ördög látja a lelkem, nem úszod meg ennyivel!” ellököm magamtól, tudom, hogy hazáig fogja kísérni a sátáni kacajom. Napokig nem fog aludni, vagy akár hetekig. Velünk fog álmodni, és ez borzongatóan jó érzés.

Szemeim elkerekednek, látom Sakura lenyomatát a szerencsétlenen. Na, nehogy már megsajnáljam… kacaj szalad fel a torkomon, alig tudom elfojtani. A pimaszság szikráját viszont nem is akarom elrejteni. A kérdés elhangzott apró száján, s tudom, hogy van benne ráció, másképp nem csírázhatott volna ki. Aranyos.
Látom a rémületet az ártatlan arcon, hogy valamit hadonászni kezd. Sakura segített neki a döntésben, hogy kereket oldjon.
“Hova, hova ilyen sietősen? Hiszen még nem kaptad meg, amiért jöttél.”
Zavar, és szégyen ül ki a feje búbjától a kislábujjáig. De már nincsen visszaút. Aki a pokolba jön rendbontani, és összefut velünk, mert egyébként lehetett volna szerencséje is, és csak hírből hallunk a látogatásról, de ez nem az ő napja.
Hadonászását látva gyorsan kerülök a közelébe, pillanatok alatt körül fogom a csuklóját, eluralkodik rajtam a kíváncsiság, hirtelen mohónak érzem magam, és mindent akarok ugyanazon pillanatban. Sakura jelenléte segít, hogy ne kapkodjak el semmit.
“Szóval, van már kiszemelted, vagy mindegy is? Jössz magadtól a lábadon, vagy én pakoljam őket egymás után?”
Mindezt nyugodt, és kedves hangon, valósznűleg baromi betegnek hat. Látom rajta az értetlenséget.
“Véletlenül keveredtem ide, csak pár kérdésem lett volna, semmi érdekes, de indulnék is inkább, elnézést, tényleg...csak...engedjetek el.”
Fejemet oldalra billentem a másik bajkeverőre. Erősen gondolkozom, hogy elég volt-e? Majd arra jutok, hogy nem lehet így vége. Amint a gondolatom végére érek, kecses mozdulattal szállom meg a boszit. Harc folyik, nem hagyja magát könnyen. Látom és érzem, hogy kezdő önfelfedezésben van, de szerintem ér legalább ráijeszteni. Lubickolok benne.
“Na látod, majd én pakolom azokat a lábakat egymás után, ha te nem.” Azzal elindítom a testét szépen, egyenesen. Egy mini piruett után Sakurához sétáltatom magunkat, belül bömböl a heves tiltakozás.
“Ó drágám, ha nem maradsz nyugton, még rosszabb is történhet. Mondjuk hogy nem kertek neked Démont, hanem itt maradunk… vagy még jobb, követünk a földre..”
Kihuppanok a riadt testből, egész közel hagyva Sakurához. Konzultálni kezdek, de ezt kedves vendégünknek nem szükséges hallania.
“Nos, mi legyen vele? Van még valami terved vagy egyelőre nincs?” És pontosan tudom, hogy ha mást nem is eszel ki, zseniálisan tudja bevinni a “kegyelemdöfést.”  

Igazán jó csapatjátékot hozunk össze, róka vérünkben van. Hatékonyabbak vagyunk, a játék is élvezetesebb így, hát minek sajátítaná ki bármelyikünk is? Na jó, talán Satoru megtenné, de szerencsére nem ő kapta el a hívást. Táncolok a vendégünk idegein, borzolom őket, azt akarom, hogy mire kívül kerül innen, olyan rongyosak legyenek, hogy a legegyszerűbb bűbáj is nehezére essen. Abból a leckéből talán taniul, meg ha szerencsénk van, másoknak is elveszi a kedvét, hogy szerény hajlékunkba hívatlan látogatást tegyenek. Bár nem is tudom, valahol szeretem, hogy jönnek. Jó móka. Ha berekesztik ezeket a random kiruccanásokat, akkor muszáj lesz a Felszínre menni játszani… Inkább jöjjön házhoz a játék, kényelmes vagyok.
„Te kis mocsok” – vissza kell fojtanom egy halk kacajt, Megumival eléggé egy hullámhosszra tudunk kerülni – „Valami ilyesmire gondolsz?” áthelyezem a fókuszt húgomról a betolakodóra, bontogatom az elméjét, keresem a gyenge pontjait, majd csillogó szemmel figyelem a képét, ahogy kibuknak a szavak a száján, amiket nem is ő gondolt ki: - Mi is a deriválás képlete? – közben vadul túrok a fejében, nem lenne baj, ha kiderítenék egy-két dolgot; ki küldte, miért jött, mit akar hazavinni. Vagy kit? Mély morgásba bújtatom az elégedett dorombolásomat, amikor megtalál a bábozás képe. Tetszik ez a gondolatmenet. A fiatal test megrezzen, amikor elér hozzá a fenyegető hang, és ezzel egyidőben Megumi kilép a takarásból. Csodaszép, bizalmat keltő emberi teste van, nem tűnik egy perccel sem idősebbnek 22-nél. Ja, kábé 2422… Na mindegy.
- Én… én azért… - küzd ellenem a kis rohadék, de legalább a társam taktikája beválni látszik, mert szemmel láthatóan bizalommal fordul felé – Meg akarom tapasztalni, milyen egy démonnal… - bukik ki belőle, de túl prűd, a saját gátlásai harapják ketté a kérdést, amit elültettem a fejében. Pedig tudom, hogy tényleg érdekli. Láttam. Miért van az, hogy ezeket a nyomorultakat mindig be lehet húzni valami hasonló gondolatmenettel?
- Mit? – nyakához kap, valamiféle amulettet markolászik. Mégsem teljesen hülye, csak félig. Most már megvárom, míg erre kiböki a választ, de utána kénytelen leszek én is elbújni, csakhogy én nem a bájolgással hatok, sokkal inkább kenyerem a rossz zsaru szerepe, én leszek az, aki fenyeget és kínoz. Jólesőn borzong a testem, már alig várom, hogy érezzem, mennyire fél.

Biccentek, szeretem a szapora pulzust, így vagy úgy, de mindig mosolyt csal az arcomra. Enyhébb gyomorgörccsel konstatálok néhány bekúszni akaró szarságot, de újra arrébb pakolom. Fókuszomat teljesen a banyára helyezem. Nincs ezzel semmi gond, ügyeskedik, feszegeti a határait. Ez rendben van, az egy baj, hogy sajnos rossz passzban talált, bónuszba mi az, hogy itt van? jó hogy nem a lakrészemen tanyázik. Állati ösztönök, nővérem sem panaszkodhat, pont olyan kontrollált, mint én.
Bele lendült. A leg acélosabb idegzetű ember vagy boszorka is megborzongana a hangtól, ami Sakurából előtör. Én csak fürkészem egyre a lányt és a körezetet, vajon kihez akar szólni... Sajnos nem tudom kiolvasni a fejéből, az nem az én adományom. Megemberelem magam, őssze is áll egy épkézláb ötlet.
"Ha jól sejtem, démont keres valamiért, nem a nagyanyját vagy kitudja kit... nem akarsz indokolatlan kérdéseket a szájába adni?" Sugalmazom gondolat útján.
Megcsillan a szememben az értelem, inkább gyermeki játékosságba torkollik egyelőre. Utána akár bábozhatunk is vele..-ezt a képet átlövöm Sakurának, tudom hogy csípni fogja.
Nem várható meg, míg tényleg iderikácsol valakit ez a kislány. Kislány... oké, huszas évei derekán jár, de mi az a pár év.. egy pillanat csupán.
Elindulok a kis kollegína felé, maga vagyok a megtestesült bűbáj.
"Minek köszönhetjük a késői látogatást? Esetleg segítségedre lehetek?"
férkőzök közelebb, ugyan konzultáció nélkül teszem, és érzem, hogy nyugtatólag hat a jelenlétem rá. Pár szót még elpocsékolok rá, szinte látom az arcán, hogy lassan azt gondolja, én vagyok a személyes kalauza a pokolban.
"Próbáljuk ki a meglepetés erejét picit másképp,,,"
Azzal a lányhoz fordulok, s megkérdem, mit volna hajlandó megtenni, meddig menne el azért, amit innen akar, legyen az bármi...

Megumi finom falatot szimatolt ki mára, annyi szent. Lassan lopakodok közelebb, már érzem húgom illatát a nyirkos levegőben, úgy húz, mint Minótaurusz labirintusában Thészeusz fonala. Csak engem nem kifelé, hanem befelé irányít az alagutak mélyébe. Hallom a fejemben a hangját, ahogy hív, és szembe kéne magam köpjem, ha kihagynék egy ilyen bulit! Megcsap a boszorkány illata. Bármilyen vakmerő kis természetfeletti is, idáig érzem, hogy fél. Mégiscsak a pokolban van, pedig még nem aktiválták a beszállókártyáját. Hogy nem most látjuk utoljára, az egészen biztos. A kérdés csak az, hányszor futunk még össze, mielőtt végleg letáborozhat itt. Széles vigyorra húzódik a szám, ahogy belekapok Megumi gondolataiba. Jó kislány, hosszútávú játékot tervez, kezd visszatérni. Halk morgás tör fel a torkomból, mert túl sokat kezdek látni húgom fejében, és őszintén, pont leszarom a belső vívódásait, amíg a feladatára tud koncentrálni. Hálásan veszem tudomásul, hogy nem kívánja rám tukmálni őket, ugyanakkor az önkéntelen hangadásra a kis boszink is felkapta a fejét. Milyen egy amatőr hiba! Ugyanakkor nincs vele gond, kicsit ijesszünk rá a falatkára! Csak a szemem villan, jelzem nyolcfarkú húgomnak, hogy mögé kerülök, a kis préda pedig nem is sejti, hogy a mi kezünkre játszik azzal, hogy kántálni kezd. Így aztán hulla biztos, hogy nem hallja meg, ahogy az alagutak útvesztőjében elzárom a menekülés útját.
„Vigyük fel a pulzusát” üzenem félúton „Aztán eljátszhatnánk a lelket, akit keres, legalább ezt az istentelen zajongást abbahagyja.” elfoglalom a helyem, és olyan hangot adok ki, mint amikor élve nyúzzák a macskát. Szeretem, ha félnek. Kesernyés szaga van, de ha eléggé megijeszted őket, a halálfélelem határán keveredik bele egy kis édeskés mellékíz. Finom.
„Elég, ha akkor jön rá, hogy kamu az egész, amikor meglát minket.” már előre vigyorgok, úgy szeretem látni a döbbenetet az arcukon. Ökölbe szorítom az ujjaimat, körmeim a tenyerembe mélyednek. A vadászat izgalma, nem cserélném le semmire. Megnyalom az ajkam, koncentrálok. Hallani vélem a szíve dobbanásait, ahogy egyre hevesebben ver szűkös kis ketrecében. Vágyat érzek rá, hogy kitépjem a helyéről és a kezemben tartsam, ahogy utolsókat rúg, mint egy szárnyaszegett kis madár, aki kiesett a fészekből. De nem, nem lehet ilyen gyorsan vége, ki kell élvezni, túl kecsegtető, játékra hív. És nem az én prédám, Megumié. Ő dönti el, meddig játszunk, mert ő találta.

Valahogy otthonosabbnak tűnik ez a hely mostanság, mint egyébként. Elenyésznek ehhez képest a belső sötét gondolataim. Szerencsés este ez, az események nekem kedveznek. Érzem, van itt valaki, akinek nincs keresnivalója ebben a zimankóban. Még mielőtt túlzottan sokat várna sikeres behatolásától, megfogadom magamban, hogy illendőképpen, fogadóbizottságként intézek egy kevésbé kellemes találkát neki. Gondolataimban rikkantok Sakurának, rá mindig lehet számítani, ha valami jó mókát eszelek ki. A bennem kialakult gátlások pillanatok alatt lesznek köddé bennem, ha vele vagyok.
Nem késlekedik, a szélviharban egy bemélyedésben várakozok, megropogtatom a nyakam mindkét irányba, aztán a kezeimet is. Már keres. Kinyitom elmémet előtte, miközben kissé láthatóbb elhelyezkedést találok magamnak. Tökéletesen rálátok a betolakodóra, aki valami zseniálisan unalmas okból van itt. Nem is tudja, hogy ez a lehetőségek tárháza, itt igen vegyes dolgokkal találkozhat, erre idetolja a képét valami csipcsup üggyel. Ha nem lenne a pokol fontos, nem lenne 8 hozzánk hasonló aki védi. Elmémben megmutatom a terveimet. Elképzelem, ahogy lopva hamis válaszokat ültethetünk a fejébe, akár őrületbe is kergethetjük, s nem is tudja, mi történik vele. Akár előadhatjuk a jótündért is, hogy megfogta az Isten lábát... Kaphat ez a szerencsétlen valami izgi feladatot, hogy legyen valami jó programunk az estére.
"Gyere, van itt nekünk valami!"
Villan a szemem, ahogy érzem Sakura jöttét. Hátra sem kell fordulnom, érzem, benne lesz a buliban.
Folytatom a képzelgés hurrikánt... A földön is kísérgethetnénk egy darabig, egyengethetnénk az útját... Olyan ügyesen, szépen. Dühös vagyok rá, nem tartozik még ide, nem is tartozhat. Egyelőre még nem, de ha a mai estét elbaltázza, már nem megy haza. Gúnyos mosoly torzul az arcomra. Mostanában lehet, hogy kicsit rosszindulatú vagyok? Hmm.. Becsukom a gondolataimat, mielőtt kínos önmarcangolás venné kezdetét.
Közben a betolakodó hölgy kántálni kezd, kapcsolatot akar felvenni az egyik lakóval. Meglepő fordulat, ha csak a kovenét keresné még lehet engedném is. Én, és a lágy szívem.... No de nem véletlen, hogy hívtam társat a bajban.
"Nos? Várom az ötleteidet. Pillantok nővéremre a legangyalibb és ártatlanabb arckifejezéssel.

Indra fájdalmas hely, aki nem bírja, ne is jöjjön a közelébe. Na, mondjuk aki nem a pokolra való, az itt meg is kettyen, de hát annak amúgy sincs semmi keresnivalója itt, téma lezárva. Azért persze mindig akad kíváncsi természetű természetfeletti, vagy vakmerő, vagy egyszerűen csak hülye. Időről időre megjelennek és azt gondolják, jogukban áll itt kérdezősködni, meg lelkeket menteni. Komolyan, néha nem is értem, mit hisznek? Hogy majd ölbe tett farokkal nézzük, ahogy átjáróházat csinálnak az otthonunkból? Gyalázat.
Fokozatosan halkulnak a sikolyok, az újonnan érkező lelkek morajlása, ahogy közeledem az alagutakhoz. Vad szél cibálja a hajamat és a ruhámat, nem egyszerű ilyen körülmények között szagot fogni, de ki mondta, hogy megrémülök némi kihívástól? Megumi itt van valahol, szólt, hogy kell az erősítés, mert valaki itt téblábol, akinek nem kéne. Kis nyolcfarkú húgocskám, mindannyian tudjuk, hogy megviselték a múlt eseményei, de ahhoz képest egészen jól végzi a dolgát, ezt meg kell hagynom. Vállaim közé húzom a fejem, ahogy belépek az alagútba. A szél már nem ér el hozzám, csak odakint repíti a sikolyokat minden irányba, hadd hallja az egész pokol, mi is zajlik itt. Mosolygok, a nyirkos falak hűvösen köszöntenek, savanyú illatuk máris az orromba kúszik. Lassan lépkedek, igyekszem hang nélkül haladni előre. Mélyeket lélegzem, keresem Megumit. Ez egy rohadt labirintus amúgy, de vicces benne bújócskát játszani, főleg, hogy ismerem, mint a tenyeremet.
„Merre vagy?” eresztek bele az éterbe egy gondolatot, mert tudom, hogy várja már a jöttömet, és megosztja majd velem, hol keressem, vagy ha azt nem, legalább azt, hogy ki van itt, és mit akarunk vele csinálni. Azon kívül persze, hogy kitessékeljük. Őszintén remélem, hogy azért eljátszhatunk egy kicsit vele, szeretnék egy jót szórakozni! Lassan ideje lenne látogatást tennem a Felszínen is, rég nem dugtam ki az orrom, de első a kötelesség, és most be kell érnem egy kis helyi nyalánksággal, úgy tűnik.