Négy történetem van neked, kíváncsiskodó.

A vérszerinti apám cipészmester volt, az anyám pedig varrónő, akik Britanniából vándoroltak át még valamikor 1850 körül. Jól emlékszem rá, éjt nappallá téve dolgoztak, hosszú éveken át, csak hogy összekaparjanak valami jövő heti megélhetésre valót a Pokol Konyháján. Mit tudták ők, hogy mindhiába… A Pokol Konyháján gyakoriak voltak a lázongások és a zendülések, az volt a csoda, hogy az apámat nem érte utol már hamarabb. Anyámat a bánat vitte el. De rendes volt, kihúzta miattam még vagy másfél évig, mielőtt belepusztult volna a depresszióba. Tizenegy éves voltam ekkor.

1881, Pokol konyhája, New York. Tizenhárom éves koromig utcai gyerek- és tinédzsercsoportokhoz verődve tartottuk rettegésben a Pokol Konyhájának utcáit, egészen addig a sorsszerű, decemberi napig, amíg rossz helyen nem szimatoltunk értéktárgyak, muníció és ennivaló reményében. Csak később vált világossá számomra, miután a botcsinálta társaim élve megsütötte annak a kovennek a védelmi rendszere, amelyik engem gond nélkül átengedett, és amelyiknek ezt látva mintha megcsiklandozták volna az érdeklődését. Azt ígérték nekem, amit kerestem: puha vackot és meleg ételt, ha velük maradok. Velük maradtam. Eleinte csiszolatlan gyémántban reménykedtek, valakiben, akinek elég az alapokat megtanítani, és a saját oldalukra állítani. Nem bizonyult elegendőnek az a felületes, felszíni kaparászás, amivel próbálkoztak – utólag mondhatom, hogy az volt, ahhoz képest, ahogyan Dahlia nevelt később. Akkor a koven tagjainak viselkedése egyik napról a másikra változott meg. Először csak következetesen nem szóltak hozzám, elkerültek, majd házimunkára, egész napos robotolásra fogtak, hogy valami hasznom legyen, ha már ott voltam, de kidobni nem akartak – bár nem tudom, miért. Ellenben istentelen verés volt a jutalmam, ha valami fontosat – aminek a jelentőségét elmulasztották azelőtt közölni velem - elrontottam. Talán egy élő, lélegző báb kellett nekik, aki kellő fenyítés után azt teszi, amit mondanak neki. Nem én voltam az. Tizenhatodik évem alkonyán történt; egy idősebb férfi kucorodott aznap este mellém a matracra, és megegyezett önmagával abban, hogy ő most a magáévá tesz. Egyetlen egyszer hagytam magam neki, a második alkalommal – kihasználva azt, hogy számítottam rá, és hogy ő is énrám – egy levélnyitó késsel szúrtam halálra, és a zűrzavart kihasználva, amit a férfi halála okozott, meglógtam az első adandó útvonalon.

1885, Harlem, Manhattan. Tizenhét éves lettem. Nem kerestem, de teljesen véletlenül rátaláltam egy nagyhatalmú boszorkányra, aki látta bennem a potenciált, és egy amulettet ajándékozva nekem megtanított arra, hogy hogyan lehetek úrrá a bennem és a körülöttem rejlő mágián. Dahlia-nak hívták ezt a boszorkányt, ő volt az utolsó személy, aki felé valamiféle gyenge kötődés alakult ki bennem. Dahlia tudta, hogy nincs sok ideje, így olyan intenzíven és hatékonyan tanított, amennyire csak lehet. Természetesen nem csak mágiahasználatra tanított, hanem meghallgatta a rémtörténeteket, amiket hoztam magammal a kovenből, és formálta a morálomat is. Tőle tanultam, hogy minden férfi sáros disznó, még annyira se bízzak bennük, mint a nőkben. A nőknek legalább megvan a magukhoz való eszük, míg a férfiak csak zabálnak, dugnak, és alszanak. Ha ő nincs, bizonyosan nem úgy gondolkoznék, és nem olyan lennék, amilyen vagyok. Nem voltam ostoba, pontosan tudtam, hogy nem szívjóságból segített nekem, hanem legalább annyira használt ki engem, amennyire én őt. Egy tökéletesen működő, parazita kapcsolat volt a miénk. Nem rég hallottam hírét annak, hogy Dahlia végleg elaludt. Bosszú? Milyen bosszú? Mind tudtuk, hogy el fog jönni ez a nap, ő is tudta, és bár sok mindent köszönhetek neki, annyira sokat azért nem, hogy háborúba induljak az emlékét kergetve.

1886, Pokol Konyhája, New York. Tizennyolcadik életévem hajnalán, miután elválni kényszerültem Dahlia-tól, úgy éreztem, eleget tanultam, gyakoroltam és fejlődtem ahhoz, hogy visszafizessem azt a sok mindent, amit kaptam. Felkerekedtem, hogy elpusztítsam azt a kovent, aminek semmit nem köszönhetek, csak álmatlan éjszakákat, és puszta gyakorlásból gondoskodtam róla, hogy irmagjuk se maradjon. Az utolsó memento, amit Dahlia-tól kaptam, egy apró, borostyánkővel kirakott, négyszögletű ezüst amulett gondoskodott arról, hogy mindig legyen elég energiám ahhoz, hogy végrehajthassam, amire épp a szükség visz.

2000-es évek eleje – fene tudja már pontosan, talán március, Louisiana. De lehet, május. Teljesen véletlenül történt. Rávitt a szükség, hogy új testbe bújjak, mert a régit – bár szerettem – már igencsak öregnek és nehézkesnek találtam. Az új testem nem volt más, mint az én drágalátos botcsinálta „kisöcsém” nővére, Chris. Na, most azt már most megmondom, nem erősségem előismeretek nélkül felvenni valaki másnak a jellemét, így hát el tudom képzelni, szegény fiúcska milyen konfúzus volt, amikor egyik napról a másikra a nővére, a bárány a farkasok közt szintén beállt a sorba. Nem hibáztatom érte. De engem sem hibáztathat senki. Túl sokat éltem már, és túlságosan is fontos dolgaim akadtak ahhoz, hogy a fiúcska lelkivilágát babusgassam és a sebeit nyalogassam. Az ilyesfajta csipkelődéstől és szekírozástól – mely bizton állíthatom, szúnyogcsípés csupán ahhoz a sebhez képest, ami a lelkeden van – csak vastagabb lesz a bőröd. Tulajdonképpen még hálás is lehetnél nekem, amiért megtettem neked ezt a szívességet! De nem hogy hálás nem voltál, még az életemre is törtél. Naiv kicsi Chris… Ha tudnád… De nem tudtad. Ahogyan én sem tudtam, hogy elragadod tőlem azt, az egyetlen dolgot, ami fontos számomra – az amulettet, amit Dahlia hagyott rám. Így utólag azt is mondhatnám, hogy egálban vagyunk, - én elvettem a nővéredet, te pedig elvetted a testem, de sajnos itt még nincs vége a történetnek. Nem is annyira az ereklye volta miatt, sokkal inkább az amulett mágiagyűjtő és konvertáló hiánya miatt még egyszer biztosan visszafizetem a kölcsönt.

Természetesen a korábbiakon okulva, ha a helyzet úgy hozza, már meg fogom tudni védeni magamat.  Jelenleg a legégetőbb prioritást az élvezi, hogy vigyázzak arra a testre, amelyikben vagyok, ugyanis az amulettem nélkül nem tudok elég energiát összpontosítani egy újabb testcseréhez. Emiatt a második legfontosabb teendőm az amulett valamilyen úton-módon való pótlása – jelentsen ez újrakovácsolást, vagy egy új talizmánnal való kapcsolódást. Harmadik, jóval nagyobb szabású, de ugyanakkor jelenleg némileg eltörülő vágyam, hogy minél több lexikális és gyakorlati tudást tudjak a magaménak. Épp ezért utazó könyvtáros és kurátor vagyok, sehol nem maradok pár hónapnál tovább. Szabadidőmben hollóktól, katicabogaraktól, és szarkáktól informálódok.