"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Azóta az incidens óta Damiennel, igyekeztem az összes energiámat abba fektetni, hogy Deant előkerítsem. Ez valamennyire képes volt lekötni a gondolataimat, és megakadályozni, hogy a keserű sorsom felett siránkozzak. Hogy is lehettem olyan ostoba, hogy azt hittem, rám is vár happy ending? Bármennyire is vágytam erre, a megváltásra, itt volt az ideje, hogy beletörődjek abba, hogy nem fogom megkapni azt. Végezhetem a munkámat, azt, amihez értettem, vagy amire a sors kárhoztatott. Hiszen, amikor már azt hittem, megszabadultam a vadász átkomtól, lám, egy újfajta rendszerbe csöppentem bele. Az én világomban nem létezett más a harcon, halálon és véren kívül semmi. Damien egyfajta reménysugarat nyújtott, de abból ítélve, ami legutóbb történt… A szeretet, avagy szerelem továbbra is olyan dolog volt, amit én nem kaphattam meg. Túl szent és túl tiszta érzelem volt ez egy magamfajta velejéig romlott személynek. Aprót ráztam a fejemen, hogy elkergessem ezeket a gondolatokat. Jelenleg egyetlen egy dologra akartam csak koncentrálni, és ez nem volt más, minthogy előkerítsem Deant. Valahogy azonban azóta az éjszaka óta bárhogy is kerestem, nyomát sem találtam. Ez pedig felettébb bosszantott, és csak még keményebb munkára ösztönzött. Damien nem volt biztonságban addig, amíg azt a pokolfajzatot vissza nem küldtem a pokol legmélyebb bugyraiba, s ha kell, annyiszor megteszem ugyanezt, ahányszor csak kell. Mert még ha ő nem is érzett irántam ugyanúgy, mint én ő iránta, a saját érzéseimet többet nem tudtam letagadni. Igyekeztem elnyomni magamban őket, pláne most, hogy Damien teljesen felszívódott. Hagyott egy üzenetet, de nem mondta meg, hova ment. Ez is bosszantott, de csakis azért, mert aggódtam érte. Ha nem volt mellettem, nem tudtam megvédeni a veszélytől, a Dean általi veszélytől, amibe csakis miattam keveredett bele. Dean pedig valószínűleg már jó ideje figyelhetett, ha meg tudta mondani, mennyire sokat jelent számomra a vámpír. Nem is tudom, mi volt a legbosszantóbb ebben az egész szituációban. Már épp kifelé indultam volna a főhadiszállásunkról, hogy egy új nyom után nézzek, amikor léptek zaja ütötte meg a fülemet. Ez alapjáraton nem akadályozott volna meg abban, hogy folytassam az utamat, de amikor az illető lelassítva mellettem kezét a vállamra helyezte, jelezve, hogy figyeljek rá, morcosan összeráncolt szemöldökkel álltam meg, és pillantottam a jövevény felé. - Blackwell – pillantottam a vadásztársam mosolygós arcára érzelemmentesen. – Mi járatban? – kérdeztem tőle. Nem akartam türelmetlennek tűnni, de a hangom talán mégis csak egy kicsit úgy csengett, főleg, hogy a nő arca semmi jót nem tükrözött. Egészen biztos voltam benne, hogy forgat valamit a fejében, ami nekem nem fog tetszeni.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Könnyedén lépek át a Crimson Room küszöbe felett, így zárva be lazán magam mögött az ajtót. S lássuk csak... már egy hét is eltelt azóta, miként újfent láttam Isaac Lestrange-t; igen itt, pontosan ebben a városban. Denver kifürkészhetetlenek tűnt a legelején is, sőt oly' annyira kapóra jött az a tény, miszerint itt alig van természetfeletti jelenlét. Csupán ki akartam kapcsolni egy pillanatig, elnyomva mindenféle, s fajta elmélkedést, avagy előtört érzelmi jelleget. Ugyan egy rövid időre, viszont elszakadni kívántam New Orleans berkein belülről. Nem vágytam problémákra, újabb megoldandó kis feladatokra, vagy... vagy csak arra, hogy még több teher és bosszú nyomja a vállaimat. Elég volt, miszerint ez a kis féreg is itt tengődik Denver-ben és egy percig se jutott volna az eszébe az, miként amottan felkeressen. Áh, dehogy... igazából miért is tette volna meg?! Könnyebb volt elkönyvelnie a saját - ámbár nem vér szerinti - bátyámnak, hogy meghaltam, mintsem ténylegesen is utána járt volna a dolgoknak.. Ami pedig azt illeti, eléggé egyszerűen túltette magát a halálomon, s ez oly' mértékben fokozta a dühömet, mintha csak éppen olajat öntenének arra a bizonyos tűzre. Szikrázó tekintetekkel illetem a pultost, ahogy megérkezem a bárpult közvetlen közelébe. Nem, nem az Ő hibája az, miszerint ez a... Egy nagyobb sóhaj keretébe zártan; megrázom a fejemet. S felülve az egyik bárszékre, intek egy immáron sokkal barátságosabb mosollyal a hölgynek. Őszintén szólva; nem sok mindenkit ismertem, sőt mondhatni, hogy senkit. Leszámítva persze, Zack Reed-et, aki teljesen készségesen a segítségemre volt. Magyarázott egy-két dolgot az Ötökről, viszont aránylag elhadarva, s már-már felületesen érintve a témát, így, bár előrébb nem jutottam Isaac kapcsán, de tudtam mit kell keresnem. Egy kard... egy jókora kardot... csupán ez lebegett az íriszeim előtt. - Egy üveg whisky-t szeretnék, pohárral, na meg némi jéggel. - Magyarázom, miközben ellopok egy szalvétát a pult másik feléről, ahogy finoman áthajolok felette. S amint megszereztem azt magamnak, felállva a falapnak támaszkodom, ekként várva meg a rendelésemet. - Köszönöm szépen. - Félig biccentek a számára, ekként felé csúsztatva az összeget, majdan egyetlen lezser, ám sietősebb mozdulattal eltűnök a boxok irányában. Valami egészen távol eső helyre sétálok, ahol senki sem figyelhet, avagy kifejezhetném ezt úgy is, miszerint nem szeretnék feltűnőséget okozni. Hetykén helyet foglalok az újonnan zsákmányolt italom és az elcsórt kis szalvétám társaságában. Aztán mindent lepakolva; előkeresem a tollamat a táskából. Nem sokkal később felbontva az üveget pedig töltök az aranysárga nedűből, hogy ezt követően finoman ízlelgetve elfogyasszam a maró folyadékot. Fogalmam sincs mennyi perc telik el, avagy, miként mióta is dekkolok a bőrfotelen, viszont az tisztán kivehetővé válik, hogy egy óriási - ötökre emlékeztető - kardot rajzolgatok. Eközben bezzeg azon elmélkedve, hogy vajon mikor is kerülök a közelükbe. Nem ártana némileg több információ róluk, avagy magáról a testvéremről, aki immáron az ellenségemnek minősül. S ha valaki e pillanat nyomán mellém szegődne, akkor épp' azt láthatja, miszerint a kard fölé egy 'Ötök' szócskát firkantok, ami egyszerre lehetne sokatmondó, s egyenértékűen túlzottan is gyanús.
Outfit ℘ 483 ℘ Wreak Havoc ℘ note: Elnézést kérek tőled a hosszabb kiesés miatt, de még szoknom kell a női karaktert - ℘ kredit
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Dec. 01, 2018 8:37 pm
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
