To: Tatia Petrova

Valamiért megmosolyogtatott a magyarázkodásra arról, hogy igazából nem érti, miért magyarázkodik nekem. Bár a további szavait hallva a mosolyom el is tűnt. Igen, sosem találkoztunk volna újra… bár én naivan hittem az ellenkezőjét, hisz nem véletlenül kértem el a telefonszámát, valamint nem véletlenül örültem meg annyira, mikor megláttam a suliban – valaki mást, aki kiköpött mása volt Tatiának.
- Igen, valóban… így volt. Vagy így kellett volna lennie, de tudod, valamiért ez most nagyon is bántja az önérzetemet. – Ejtettem ki halkan a szavakat, majd gyengén megráztam a fejemet. Túlságosan örültem annak, hogy újra láthatom őt, még ha ilyen furcsa, váratlan körülmények között is történt ez. A szemeim kissé keserűen csillogtak, ahogy tekintetünk eggyé olvadt, majd végül elszakítottam róla, hogy valami egészen mást nézzek, miközben a szavait hallgattam tovább.
- Ne vádold magad… megtudtam, akárhogyan is, de a tudomásomra jutott. Inkább nekem kellene lehiggadnom. – Vettem egy mély levegőt, ahogy visszapillantottam rá. Azon gondolkoztam, Tom honnan tudhatta meg. Sőt, egyáltalán… Tatiáról honnan tudott. Lenne valami kémje a Whitemore-on is? Másrészt, kezdett olyan érzésem támadni, hogy Tom készakarva tart a figyelem középpontjában. Mintha azt várná, hogy „hibázzak”, vagy bármi ilyesmi. A válasza rosszul esett. Rosszabbul, mint az előbbi tőrdöfés, mikor arról beszélt, túl jól tudjuk, hogy sosem láttunk volna újra egymást. Összepréselt ajkakkal figyeltem, próbáltam lenyelni minden szót, amit ki akartam mondani. Igen, nálam a kaland egyetlen egy éjszakáról szól és nem többről, viszont… azt a tényt, vagyis lehetőséget sosem zártam ki, hogy a kaland után még találkozhatok az illetővel vagy netán barátság, vagy bármiféle kapcsolat kialakulhat. Bár való igaz, a szerelemtől és a komoly kapcsolatoktól valamiért elzárkóztam. Nem éreztem azt, hogy készen állnék rá, vagy egyáltalán bárki képes lehet engem igazán szeretni. Végighallgattam őt, de nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy ne vágjak a szavába. De végül mégis hangot adtam a véleményemnek, vagy gondolataimnak.
- Nekem nem egyszerűbb, ha elhallgatod az igazságot, csak hogy tudd. Sőt mi több, nehezebb elfogadni, hisz én… valamiért reménykedtem, hogy még újra látlak, Tatia. Ha nincs a gyermek, akkor pedig tényleg nem lett volna lehetőségem arra, hogy újra beszéljek veled…? – Félig kérdésként tettem fel. – Ez tényleg fáj. Ne hidd azt, hogy hirtelen szerelmes lettem vagy ilyesmi, de… szimpatikus voltál és úgy éreztem, jó lenne még találkozni. Nem tudtam, vagyis nem vártam semmit tőled, de… azt hiszem, jobb, ha nyílt lapokkal játszunk. Mondj ki mindent, ami a fejedben jár… - Kértem halkabban egy fokkal. Azonban amit ezután mondott, nos, eléggé meglepett.
- Négyféle verzió? Várjunk… visszahoztak? Lassíts egy kicsit, Tatia, semmit sem értek. – Pislogtam rá kérdőn, értetlenül, hisz tényleg nem értettem, miről is beszél pontosan. Viszont láthatólag nem akart erről túl sokat beszélni, sőt, talán csak véletlenül ejtette ki a száján ezeket a szavakat, gondolatokat.
- Mire mennél vele? Nyugodj meg, kérlek… - Nyugtatgattam szavakkal, majd ezután húztam magamhoz, zártam a karjaimba. Éreztem, ahogy a szíve hevesen ver és valamiért jó érzés töltött el miatta. Bár azt mondta, „rendben”, mégis kiéreztem a hangjából, hogy ha nem is most, de még fel fog jönni a téma. Talán egyszerűbb lett volna elmondanom neki, hogy ki mondta el nekem a titkát, de tényleg… úgy gondoltam, hogy én magam akarom lerendezni ezt Tommal.
Igyekeztem visszaterelni a gondolataimat oda, ahova igazán kellett. A gyerek téma. Mindent őszintén ejtettem ki a számon. A szívem fájdalmasat dobbant annak hallatán, miszerint egy gyermek már halott. Sajnáltam érte és ezt végül ki is mondtam.
- Sajnálom… bármi is történt vele pontosan. – Halk voltam, nem szándékoztam feltépni régi sebeket, vagy fájdalmas pontra tapintani, de tudatni akartam vele, hogy tényleg sajnálom. – Én is akarom őt. A gyermeket. – Tettem hozzá egy halványabb mosollyal, ahogy lepillantottam néhány másodpercre a lány hasára, majd onnan vissza. Megszorítottam a kezeit.
- Nem, ezen semmi köszönnivaló sincs. Azt hiszem, a Sors akarta, hogy így alakuljon ez az egész… az, hogy mi ketten összekerüljünk… az, hogy ez a gyermek megfoganjon. Valamiért így érzem. – Merengtem el néhány hosszabb pillanatra. Belegondolva, mindkettőnknek megvolt a maga múltja, sorsa. Neki az, hogy egyedül kellett nevelnie egy gyermeket, majd elveszítette. Nekem az, hogy apámat sosem ismertem és elhagyott, emiatt pedig sok bántás ért. A kettőnk története miatt mindketten tudtuk, hogy egy gyermeknek mire van szüksége. Vagyis kire. Ránk.
- Teher…? – Néztem rá kérdőn. – Nem vagy és nem is leszel teher, sem te, sem a gyermek. – Ráztam meg a fejemet, ezzel is nyomatékosítva a szavaimat. Elgondolkodtató volt igazából, amiket kiejtette a száján. Belegondoltam a gyermek helyzetébe is, abba, hogy hogyan élné meg azt, hogy ennyire… nos, külön életet élnek a szülei. Bár az igaz volt, hogy korai volt mélyebben belegondolni a helyzetbe, hisz még csak a harmadik hétben járt Tatia. Hagytam, hogy hátrébb lépjen, bár önkéntelenül a kezei után nyúltam, ám nem fogtam meg. A szemeit fürkésztem.
- Megígérem. Mindent megígérek azért, hogy ez a gyermek boldog legyen, Tatia. – Mosolyogtam rá, majd a hajamba túrtam egy nagyobb sóhajjal. – Amit az előbb mondtál, hogy nem avatkozol bele az életembe és a kalandjaimba… igazából az utóbbival nagyon is le kellene állnom. Ez az életmód, amit egészen idáig folytattam, nem vezetett soha jóra. Most viszont van valami, valaki, aki miatt érdemes változtatni. – Utaltam a gyermekre. – Úgy értem, nem az lenne a legjobb a gyermeknek, ha a szülei is rendben lennének? Normális család… ami nekem nem adatott meg… - Pillantottam félre. A gyermek mindenféle áldozatot megért, legalábbis így éreztem. Talán csak elragadtak a saját érzéseim és ezért mondtam ki ezeket a szavakat. Bár talán korai volt felhozni ezt, hisz semmi érzelmi kötelék nem volt köztünk. Csak a gyermek volt az, ami összekapcsolt minket.

To: Theodore Storm

Életemben először érzem azt, miszerint valamitől igazán félek, sőt kimondottan rettegek. Hisz' amióta csak visszatértem emberként, vagyis jobban mondva vadászként, nem éreztem még ilyet. Nem fogott el az a fajta aggodalom, amely most szinte birtoklón tölti ki a mellkasom. Sosem dobogott ily' heves módon a szívem, ahogy nem is töltötte ki a bensőmet a szorongás érzete. Valami megváltozott bennem, azt hiszem. De ez mégis hogyan lehetséges? Mily' elméletek alapján válhatott valóra? Mert az egy dolog, hogy terhes vagyok, de... nincs de, vagyis nem lehet! Egyszerűen nem hagyhatom, miként emberi érzelmek befolyásoltsága alá kerüljek. Egy kegyetlen, ízig-vérig bosszúszomjas, érzéketlen vadásznak kellene lennem, s ehelyett ez a fiú... az a bizonyos éjszaka... Többet jelentett, mintsem egy rutinszerű kikapcsolódás fogalma, s talán sokkal többet, mintsem, amellyel számolhattam, bár egyelőre nem nyilatkoztam, sőt nem ismertem be dolgokat, ahogy el sem tudtam volna viselni, ha visszautasít. Ha azt mondja, menjek innen, kotródjak a magzattal együtt a fenébe.. S jobban belegondolva ebbe az egészbe, avagy magába a találkozónkba, nos... számomra mit jelenthet ő? Miért érdekel a puszta véleménye, amely által felkavarhatja bennem az álló vizet? Miért kínzom magam előre? Miért..?
- Elhiheted nekem, miként ez lenne a legutolsó hely a földön, ahová jönni óhajtok, de mivel idevalósi vagy... - Mély sóhajt hallatok, ahogy elkapom róla a tekintettem. Enyhén lehajtva a fejemet pedig megrázom. - Nem is értem, sőt... nem akarom megérteni, miszerint miért magyarázkodom neked, hiszen.. csak egyetlen alkalom volt. A gyereken kívül sosem futottunk volna újra össze, ezt mindketten tudjuk. Túl jól tudjuk. - Ejtem ki a szavakat, ahogy újfent ránézek, ezáltal az íriszeit fürkészve. Talán, de csak talán... elvetettem a súlyt, s túl mélyre döftem azt a bizonyos kést. Bár... nem is érzünk egymás iránt semmit, szóval... - Csak közölni akartam veled a tényt, azt a pillanatot, hogy nekem... vagyis nekünk gyermekünk lesz, de még ezzel is elkéstem, mint minden mással az életben. Általában a szerencse elpártol az oldalamról, s íme... az a valaki.. - Teljesen kifordultam önmagamból, amiért elvette az az idióta akárki a lehetőséget előlem. Mégis miért kellett megfosztania attól, hogy összeszedjem a bátorságom, s én magam közöljem? - Én nem közöltem senkivel... - Nagyot nyelve vallom be, kétségbeesetten figyelve őt. Bár tudnám, mire gondol, máris annyival könnyebbé válna a dolgom..
- Mert nem akartam azt mondani, hogy nem találkozunk többet. Másabb magadban tudni valamit, avagy hangosan szóvá tenni. A kettő közt mérföldkövek vannak, hiszen... amiket nem mondunk ki, azokat egyszerűbb elfogadni, nem? - Próbáltam valami ésszerűt kiejteni az ajkaimon, de igazából az igazságot akartam árnyalni. Nem vallhattam be, hogy az az este... a pillanat maga, vagy csak ő... bármit is jelentett. - Nem gondoltam bele abba, hogy kereshetsz, vagy bármiféle értelemben is érdekelhetlek azok után.. hiszen te magad mondtad, nem emlékszel? A kalandban, akkor vagy benne, ha csak egyetlen alkalomról szól. S én tartottam magamat ehhez, hiszen akárkit megkaphatsz, elég csak körbe nézned a terepen, és kapásból tízből nyolcan téged óhajtanak. Ezzel pedig nem akartam versenyezni, s főként nem ezt akartam... mármint kellemetlenséget okozni neked. - Aggódva pislogok rá, ahogy beszélek. Miért vagyok ennyire nyílt hozzá, és mégis közvetlen? - Igazából... ez egy hosszú sztori. S körülbelül négyféle verzióm lehetséges, ezért is van rajtam tetkó, bár talán csak hárman élünk... passz, engem is visszahoztak. - Upsz... a kimondott szavakra csak későn jövök rá. S ha nem természetfeletti, ha... ha ember? Hogy lehetsz ekkora idióta, Tatia! De azok után, hogy a szabad kezével a karomra simított, majdan megfogta, nos nem úgy tűnt, mintha hátrálna... avagy őrültnek gondolna. Tehát...? Mi lehet ő? Boszorkány? Vérfarkas? Vadász, mint én?
- De ér annyit, kérlek, Theodore... - Szinte könyörgőn néztem a szemeibe. - ...ne csináld ezt, tudnom kell. - Halkabban tettem hozzá, ahogy mélyen legbelül kezdtem feladni. Nem fogja elárulni, hiszen miért is tenné? Nem bízik bennem, nem ismer engem, azt sem tudja, hogy... hogy ki vagyok. - Én... - Bennem ragadt a mondat, ahogy magához húzva a karjaiba zárt, pislogva tekintettem fel rá, de ennek ellenére talán kezdtem valamelyest megnyugodni. Mégis miért érzem ezt? Miért nem húzódom el? Miért engedem neki ezt a fajta közelséget? Némileg hevesebben vert a szívem a kelleténél, ahogy a kabátjában kapaszkodtam meg, az arcomat szinte a mellkasába fúrva.
- De... - Feladóan sóhajtok fel, ahogy némileg beletörődök a helyzetbe. Muszáj vagyok, hisz hiába erőlködöm, ha nem árulja el. - ...rendben. - Bólintottam rá lassan, nyomatékosan. Nem akartam ennyiben hagyni, valahogy kiderítem, és megfizet az a szemét, amiért utánam nyomoz. Aztán a téma terelődött, komolyabb hangvételt vett, igyekeztem nem idegeskedni, de nem tudtam lenyugodni, a feszültség keringett az ereimben. Miután eltolt, ránézek, némileg kérdőn. Túlságosan is közvetlen, amit nem tudok mire vélni. Talán.... nem, az nem. Nem érez irántam semmit, és én sem iránta, csak egy gyermek. Ezt le kellett szegeznem. - Nyilván megtartom, ez nem kérdéses. - Szólaltam meg halkan. - Egy gyermekem már halott, s ennek nem kéne annak lennie. Akarom őt. - Pillantottam le a hasamra, s a gondolat, hogy kaphatok egy esélyt.. megmosolyogtat. Lassan pillantottam fel rá, miként beszélt, míg a vállaimról a kezeimre csúsztatta a tenyereit, aztán megfogta azokat. Mintha... mintha egy pár lennénk. A gondolat... vagyis nem, semmi. - Köszönöm, Theodore.. Köszönöm, hogy támogatsz, hogy nem tűnsz el, hogy... itt vagy. - Szinte rebegtem, ahogy könnyektől csillogtak a szemeim. El sem hiszem, hogy belement, vagyis elfogad minket.. és nem ellenkezik. Ennél boldogabb igazából nem is lehetnék!
- Tudod, ezen egyelőre nincs mit beszélni... még csak a harmadik hét. Még van néhány hónapunk felkészülni. Ígérem, nem leszek teher a számodra. A kalandjaid, és az életed... semmibe sem avatkozom bele, de ugyanakkor minden egyéb fontos dologról értesítelek, rendben? - Léptem hátrébb tőle, elengedve a kezeit. - Csak azt ígérd meg, hogy... akármi legyen a gyerek nem szenved hiányt belőled. Nem akarom, hogy keveset lásson téged. Fontos vagy az életében, vagyis az leszel. Annak kell lenned. - Néztem őt, ahogy beszéltem. Felállítva egy remek tervet. Mindenki élheti az életét, de a gyerekről gondoskodni fogunk. Ő fontos lesz, bármi is történjen..

To: Tatia Petrova

A gondolataim most is, mint mindig, kicsit el-elkalandoztak. Amíg vártam, ezzel nem is volt gond. Az alakját, a haját, a gyönyörű szemeit, arcát fürkésztem, többször is végigfuttatva rajta a tekintetem. Visszaidéződött bennem az az este, mikor csak egymáséi voltunk. Aztán egy gyenge fejrázással inkább kiűztem mindenféle gondolatot, képet a fejemből.
Olyan volt, mintha nem akarna válaszolni. Kerülte a tekintetemet, nem reagált, valószínűleg kifogásokon, magyarázatokon törte a fejét. Nem hibáztathattam azért, ha nem akarta közölni velem a tényeket, hisz nem is ismertük egymást. Volt egy jó pár óránk együtt és ennyi, vége is szakadt mindennek. Mégis… mivel feltehetőleg én voltam a gyermek apja, így jogom volt tudni róla. Jó lett volna, ha ezt Tatia szájából hallom és nem Tom hülye üzenete által értesülök róla. De nem így lett. Minden máshogyan alakult, minden máshogyan zúdult a nyakamba. Viszont… legalább újra itt volt előttem ez a lány. Meg akartam ölelni, megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, megoldjuk ezt a gyerek kérdést, sőt, mellette állok, de valamiért nem mozdultam. Vártam arra, hogy végre megszólaljon. És végül megtette. Azonban továbbra sem nézett rám és ez zavart. A szavai viszont némi megnyugvást adtak.
- Bármiért eljöhettél ide, Mystic Fallsba, nem csak miattam. – Tekintve, hogy azt sem tudhatta, hol lakok. Mégis úgy éreztem, hogy őszinte velem. - De… hiszek neked. Tényleg hiszek. – Jegyeztem meg a szavaira, majd félrepillantottam. – Egy idióta küldött egy sms-t róla. Nem ismered, de jobb is így… Bár az érdekelne, honnan a fenéből tudott rólad vagy a terhességről. - Folytattam a magyarázatot, majd visszafordítottam felé a tekintetemet. Láttam azt a fura csillogást a szemében, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Érthető okokból volt kiborulva, nem róhattam fel neki.
- És miért hazudtál a fősuliról? Mi okod volt félrevezetni engem, Tatia? – Kicsit megemeltem a hangom, bár nem akartam veszekedni, csak egyszerűen kijött belőlem. - Tudod, mennyire borzasztóan kínos volt leszólítani azt a másik lányt és rádöbbenni, hogy Ő nem Te vagy? Azt sem tudom, miért néztek ki mindketten ugyan úgy… - Túrtam idegesen a hajamba, de ez volt most a legkisebb gondom. A gyerek témára kellett koncentrálnom, nem arra, mennyire átverve éreztem magam akkor, aznap a suliban. Ahogy megragadta a kabátomat, újra rá kezdtem figyelni. Szabad kezemmel a lány karjára simítottam, majd finoman megfogtam.
- Hagyd, nem ér annyit az egész. Nem az a fontos, ki mondta el, vagy ki sem… hanem az a fontos, hogy most itt vagy, Tatia. Eljöttél, hogy te magad mond el, ez nekem elég. Hisz… hiszek neked… – A suttogására egy fél pillanatra azért megállt bennem az ütő. Mi ez a vérszomj, amit érzékelek a hangjából? Sőt, tetteiből…? Nyeltem egy nagyobbat, ahogy végül magamhoz húztam a lányt, egyenesen a karjaimba zárva. Ösztönösen jött ez a cselekedet. Meg akartam nyugtatni, miszerint semmi baj, hisz ketten meg tudunk oldani mindent.
- Nyugodj meg, rendben? Kérlek. Ne törődj azzal, ki mondta el. Megkeresem, és én magam teszem helyre majd őt… szóval nincs okod mérgelődni miatta, a magzatnak sem tesz jót ez az idegeskedés. – Szavai egy része ekkor tudatosult bennem. Tudja, milyen érzés felnevelni egy gyereket apa nélkül? Volt már ilyen szituációban része? Szorosabban kezdtem ölelni. Túl fiatal még ahhoz, hogy ilyesmit át kelljen élnie. Sőt, semelyik lány sem érdemelné meg azt, hogy magára legyen hagyva egy gyerekkel. Ez felelősséggel jár, amit… amit muszáj mindkét félnek, mindkét szülőnek cipelnie. A gyerek nem… játék. A gyerek egy élet, akiről gondoskodni kell és nem félredobni, mint valami rongyot. – Muszáj átbeszélnünk, hogy hogyan tovább. Ha megtartod, akkor… melletted, mellettetek akarok maradni. – Ejtettem ki halkabban a szavakat, ahogy eltoltam magamtól és a vállaira simítottam. Az arcára, szemeibe pillantottam. Saját tekintetem őszinteséget sugárzott. Mély levegőt vettem, csak ezután folytattam. – Mindenben… mindenben támogatni foglak. Noha nem vagyok még elég érett erre a szerepre, de… nem fogok elsétálni. Nem fogom eldobni a saját véremet, pusztán azért, mert félek a felelősségtől. – A vállairól a kezeire csúsztattam a sajátjaimat, majd végül megfogtam azokat. Végig a szemeit fürkésztem. Valahol tartottam attól, hogy elutasít, hogy elzavar, azt mondván, egyedül akarja végigcsinálni ezt. A kezem kissé meg is remegett. Sőt, egész lényemben remegtem az idegességtől, hisz fogalmam sem volt, az életem ezek után hogyan alakul vagy milyen mederbe sodródik. Akárhonnan néztem, ez most egy fordulópont volt az életemben. A kezeinkre pillantottam, így vártam végül a válaszára, a reakciójára.

To: Theodore Storm

A kora reggeli órák kihaltsága némileg fusztrált érzést keltett bennem, tekintve, miszerint nem csak önös érdek kapcsán jelentem meg ebben a városban, amelynek területén egykoron születtem. Érdekes volt bejárni az utcák átfogó vonulatát, s megtapasztalni azt a rengeteg-féle, avagy fajta változást, amelyek az évek alatt alakították át a környéket. Nem beszélve a velem szemben lévő hatalmas óratoronyról, és a mellette huzamosabban feltűnő épületekről. Ám, egy nagy város zsúfoltságához képest csendesebb környéknek bizonyult, s bár hemzsegett a vámpíroktól, mégsem botlottam még bele egybe sem. Mintha csak óvakodva kerülnének engem azok a dögök, s féltenék a mocskos kis életük, amelytől igazán könnyedén megszabadulhatnának. Nem lenne több probléma, megtapasztalhatnák azt a kegyes túlvilági előnyt, amelyben voltaképpen nekem is részem volt. S azt kell mondjam, miként nem is annyira szörnyű megtapasztalni a magányt, bár kétségtelenül nem éppen a legmelengetőbb belső érzelem, de még mindig realisztikusabb, mintha csupán örökös fájdalmat éreznél, vagy jelentéktelenül semmit sem. A magányban az a jó, hogy megtanulhatod elfogadni, s együtt élhetsz vele évszázadokig, míg a teljes elzárkózás kapcsán csak őrületet tapasztalhatsz, s ha netán egyszer felélesztenek, nos nem igazán lennék az adott illető közelében. Apropó halál... milyen személyes kis érzelem, amelybe beletaszítva, megélhetem az ártatlanságom elvesztését. Se család, se élet, se álmok... csak a rideg valóság követése, amely évről évre változik, s amelyet egyre szörnyebbnek vélsz, hiszen nem élhetted meg, s nem lehettél a részese. Milyen fantasztikus olykor-olykor a rémálmok kereszttüzében ébredni meg, s azt tapasztalni, hogy azt sem tudod hol vagy, vagy, hogy egyáltalán tényleg élsz-e. Napról napra kínzóbb, szörnyebb, elviselhetetlenebb ez az érzelem, s minél inkább előrébb haladunk őrjítőbb. Ezért sem alszom, vagy legalábbis kevesebbet, mint, amennyit kellene. De lám... terhes vagyok, s minden egyéb tényezőt felülírva, azaz logikus elven haladva, el kellene vetetnem. Azt kellene mondanom, hogy számomra sokkal fontosabb, sőt jelentősebb a bosszúm, mintsem a szívem alatt megjelent gyermek gondolata. De nem teszem. Egyet már elvesztettem, egy már meghalt abban a tudatban, hogy nem nevelhettem fel, s hogy szörnyű szülő voltam. Még egy nem fogja megélni ezt.. Nem vagyok gyermek gyilkos, s nem vagyok olyan sem, aki magára hagyja őt. Így hát... joga van az apjához, s az apának ahhoz, hogy szembesüljön a gyermek tényével.. Még akkor is, ha képtelen elfogadni a tényt, vagy nem szeretné felnevelni őt, hisz' mindez kötelezettségekkel jár. Előnyökkel, és egyaránt hátrányokkal. Más-más párokkal jöhetünk össze, és ezek okozhatnak bonyodalmakat, vagy megnehezíthetik a hátralévő életünk.. Oké, ez már túlságosan előre haladott gondolatmenet, nem de?
Lépéseket teszek a terepen, miközben hangokat hallok a hátam mögül. Valaki sietősen követ, s erre nekem meg kell állnom. Tőlem nem messze egy pad hever, annak a háta mögött pedig egy terebélyes fa. Szóval, üdvözlök mindenkit Mystic Falls parkjában! A hülyeségemet félretéve fordulok felé, talán mondhatnám is rögtön a tényeket, de valamiféle ismeretlen ok kapcsán nem teszem. A neve kiejtéséig, bár eljutok, de itt meg is állok. Voltaképpen ennyi volna a fene nagy bátorságom? S ahogy győzködném magam a további beszédre, nos egyszer csak megszólal. A nevemet mondja, miközben közelebb jön, aztán gúnyosan mosolyog, míg tényeket közvetít, s kérdéseket szegez nekem. Nem értek az egészből semmit.. vagyis de, és mégsem. Rájött, hogy nem vagyok a Whitmore-on, gondolom összefuthatott a hasonmással, de.... de a gyerekről honnan tud? Senkinek sem mondtam, hiszen magam is alig hittem el! S bár szóra nyitom ajkaim, hangot még sem ejtek ki. Ledöbbenve állok előtte, s azelőtt a pillantás előtt, amelynek értelmében dühösen néz rám. Íriszeim tagadhatatlanul is értetlenkedést sugallnak, hiszen... hiszen ezt nem tudhatná még. Mégis honnan a fenéből? Ki volt az? Esküszöm, darabokra tépem szét az illetőt... Ajkaim apró vonallá préselődnek össze, ahogy mérhetetlen feszültség jelenik meg a szemeimben. Újabb kérdés, és most már ténylegesen is előttem áll meg -, közvetlenül közel. Idegesebben szívom magamba a levegőt, ahogy félrepillantok, ezáltal elfordítva tőle a fejemet. Gondolkoznom kell, töprengenem... Mit mondjak? Vajon hinni fog nekem? Hinnie kell... én... én...
- Ez nem az, aminek tűnik. - Rázom meg a fejem, ahogy valami egészen mást nézek. Akármit igazából, csak ne keljen őt bámulnom. - Sajnálom, vagyis... igaz, szólnom kellett volna előbb, még mielőtt ez az ismeretlen akárki elszúrta helyettem az egészet, de higgy nekem indok nélkül nem lennék itt. Azért jöttem, hogy elmondjam, hogy közöljem veled, s erre ez... ki volt az? - Tekintek rá őrült csillogással a szemeimben. - Ki mondta el? Ki volt az, aki nem bírta kivárni, míg eljövök, s közlöm veled? - Sziszegem gyilkos éllel, ahogy igyekszem lecsillapítani önmagam, de valamiért nem megy. - Tudom, hogy hazudtam, hisz' nem járok a fősulira, ahogy azzal is tisztában vagyok, miként milyen, ha egy gyereket apa nélkül kell nevelni. Nem igazán csodálatos érzés.. Ezért sem fosztottalak volna meg tőle, de az, hogy valaki... akárki szórakozni mer velem... VELEM, nos nem igazán van az ínyemre. - Szinte kifakadok, ordítok, és dühöngök. - Mond meg... - Tenyereimmel megragadom a fiú kabátját, kissé talán hevesebben is a kelleténél. - ..könyörgöm, áruld el... - Suttogom, ahogy igencsak közelről bámulok az íriszeibe. - ...apró darabkákra szagatom, hiszen én akartam elmondani... ÉN... - Sosem szoktam ennyire hisztérikus lenni, de valami most kiváltotta belőlem. Talán az, hogy a fiú meggyűlölhet emiatt, vagy, hogy a képembe vághatja, hogy vetessem el, mert mindez túl korai nekünk. Nem, nem, és nem! Mondja meg azt, miszerint ki volt, és kinyírom, megfojtom, felnyársalom azt a... a szemetet.. Szorosabban kezdem fogni a kabátját, miközben fürkészem őt, választ remélvén mielőbb.

To: Tatia Petrova

A késő estig tartó bulizások nem mindig tesznek jót – másnaposság, fejfájás, rosszullét. Vagy csak simán annyira kiüti magát az ember, hogy képes lenne akár 24 órán át is aludni. Talán ez következett volna most is, de a telefonom kopogó hangjára felfigyeltem. Ez a hang jelezte, hogy sms érkezett. Magamhoz húztam a telefont, kábán a kijelzőre pillantva. Tom. Nem lep meg senkit, ha azt mondom, Tom nem tartozott a kedvenceim közé. Egyszerűen utáltam őt és azt, hogy folyton Jeff körül van. Bár tudtam, hogy a barátságuk nem igazi, nem olyan mély, sőt… de attól még igenis zavart, mert tudtam, hogy ő rossz hatással van Jeffre. Viszont beleszólni nem szólhattam abba, kivel és hogyan barátkozzon, így legtöbbször csendben eltűrtem. Egyszer fakadtam ki Jeffnek, amikor rá is kérdeztem, mennyire szoros a kapcsolatuk, de máskor egy szót sem ejtettem Tomról. Most mégis az ő neve volt a kijelzőn. Ahogy feljebb siklott a tekintetem, láttam, hány óra van. Éjfél környékén járt az idő. Nem tudtam, mit akarhat ilyenkor, így végül megnyitottam az üzenetet. Nos, ami fogadott, az minden álmot kivert a szememből. A legújabb kaland eredménye az lett, hogy Tatia most gyermeket hord a szíve alatt. Terhes lett. Egyből felültem, sőt, a lendület hatására le is zúgtam az ágyról, egyenesen a földre, beütve mindenemet. Felszisszentem, majd felültem és a telefont úgy húztam újra magamhoz.
- Nem lehet… tévedés… - Suttogtam magam elé, majd újra elolvastam azt a pár szót. Egyszerre több dolog is kavarogni kezdett a fejemben. Ha tényleg terhes, miért nem szólt róla ő maga? Miért mástól kell megtudnom? Ha szándékosan nem szólt róla, akkor ennek mégis mi az oka?
Tatia. Három hete, hogy nem láttam ezt a lányt, aki túlságosan is beleitta magát a fejembe. Nem tudtam, miért, nem értettem semmit, de valamiért a gondolataim mindig visszataláltak hozzá. Néhány órát töltöttünk együtt, mikor elmentem megnézni magamnak a Whitmore fősulit, egy buli keretein belül és végül ennyi történt, nem több. Tagadhatatlan, hogy fantasztikus volt és ő maga csodálatos, de… kaland volt. Annak kellett volna maradnia, nem? Mégis, amikor a suli folyosóján megláttam őt újra, azonnal felcsillant bennem valami halvány remény. A társaságát akartam, hallani a hangját, beszélni vele. Aztán kiderült, hogy akit leszólítottam, az nem Tatia volt, hanem valami Elena. Átverve éreztem magam, nem is kicsit, de nem tehettem ellene. Sőt, azóta mindenféle reményemet elvesztettem arra vonatkozóan, hogy valaha újra látom őt. Bár felhívhattam volna, de ahhoz nem volt merszem.
- Terhes… ez kész őrület. De tőle kell hallanom. – Mormogtam magam elé, ahogy kiléptem az üzenetből. A telefont félredobva néztem magam elé.
Én magam apa nélkül nőttem fel. Mindig is hiányzott, hogy legyen egy apa figura az életemben, de ez nem adatott meg. Apám valószínűleg gyűlölt – mi másért ment volna el? A bátyám életében még jelen volt, míg az enyémben egyáltalán. Képeket láttam róla, néhány fotót, és hallottam néhány sztorit róla, de nem többet. Ha Tatia tényleg terhes és az a gyerek megszületik, nem nőhet fel apa nélkül.
Idegesen a hajamba túrtam. Nem akartam elköteleződni, vagyis nem így. Gyerek. Tudtam, hogy nem vagyok elég érett ehhez. Azt is tudtam, hogy így, félig még ittas állapotban nem szabadna végiggondolnom ezt az egészet. Így hát visszamásztam az ágyba és megpróbáltam aludni. Kora hajnalig forgolódtam, míg meguntam az egészet. Felöltöztem, ittam egy kávét és elindultam sétálni. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Újra és újra elolvastam az sms-t és a végén már kezdtem elhitetni magammal, hogy ez csak valami vicc. Tom bizonyára kavarni akart ezzel, megijeszteni vagy a fene tudja. Biztos, hogy semmiféle terhességről nincs szó. Győzködtem magam, miközben beléptem a parkba. Nem is tudtam, hogyan kerültem ide, annyira nem figyeltem, merre sétálgatok. Tovább sétáltam és ekkor szúrtam ki egy lányt. Barna, göndör fürtök… Tatia? Ha ő az, akkor végre beszélhetek vele. Ez járt a fejemben, ahogy sietősebbre vettem a lépteimet, követve őt. Hang viszont nem jött ki a torkomon, úgy éreztem, mintha teljesen kiszáradtam volna. Féltem feltenni a kérdéseimet, féltem szembenézni azzal, amit mondani fog. Amit mondhat. Megfordult, mire én megálltam. Volt köztünk néhány lépés távolság, ami most megtörhetetlennek látszott. Vajon tényleg ő az? Tatia? Vagy megint valaki más? Mondjuk Elena? Ám ahogy kiejtette a nevem a száján, tudtam, hogy ő az. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a tüdőmből. Legalább leégetni már nem fogom magam.
- Tatia. – Tettem felé egy, majd még egy lépést, mielőtt újra megálltam volna. – Tudod, épp téged kerestelek… vagyis, három hete téged kereslek. – Javítottam ki magam egy apró, gúnyos mosollyal. – Nem is jársz a fősulira. – Jegyeztem meg, de nem engedtem, hogy megszólaljon. – Bár nem ez a lényeg. Igaz az a tény, hogy terhes lettél… tőlem? Mégis mikor szándékoztad elmondani? – A tekintetem egyszerre volt dühös és szomorú. Aztán lepillantottam a lány bal csuklójára. Ott volt a tetoválás. Legalább erre jól emlékeztem. Visszapillantottam Tatia szemeibe, hosszan fürkészve őt. – Nem gondolod, hogy jogom lett volna tudni róla? – Újabb lépéseket tettem felé, míg végül közvetlenül előtte álltam meg.

To: Theodore Storm

Tisztán kivehető a cipőkopogás a járda felületén, amelyet a magassarkú okoz. A léptekből megállapítható a nyugtalanság, a feszültség vonulata, s egyféle módon a türelmetlenség maga. Sietősen igyekszik átvágni az utcák kellegén, ezáltal kilyukadva egészen máshova, bár igazából, tisztában sincs a környék szegleteivel. Nem ismeri úgy, mintsem egészen régen. S talán még a térkép sem segítene rajta, ha netán előtte lehetne. Az idő egészen kellemes, némileg hűvös és zord, de nincsen olyan hideg, mint a minap. A kora reggeli szakasz magától értetődően mutatja, hogy az utcák kihaltak, s miként néhányan még édesen alszanak. Gyengéd szellő mozgatja meg a fák lombjait, az apró fűszálakat, és magukat a hajtincseket, melyek egyébként sötétbarna tónusként omlanak a vállra. Olykor-olykor meg a szem elé kerülnek, takarva a látványt, s elfedve a mogyoróbarna íriszeket, amelyek a környéket fürkészik minduntalan. Talán megunhatóvá válhatna a táj képe, de a kétségbeesett pillantás, valami egészen mást keres, avagy valakit.. valakit, akit már egy ideje nem látott. De hát az a személy ilyenkor miért lenne kint, ha mindenki más is feltehetőleg alszik?
Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy egyetlen határozott fordulással térek el jobbra. Tekintettem a házak sokaságát keresi, méri, s tekinti. De őszintén szólva, fogalmam sincs hol lakik. Talán a telefonért nyúlhatnék, amely a zsebemben lapul, aztán felhívhatnám, de annyira korán van még, miszerint nem hiszem, miként jó néven venné, ha zaklatnám. Apró sóhaj keretében lépek be a park területére, ahogy nem sokkal később megállok. Körbetekintek felmérve a helyszínt, talán egy pillanatig el is ámulok, hiszen már rég nem jártam itt, s azóta rengeteg minden változott. Annyi év... annyi halotti év, s mostan ez... ez az ösztön, amely újabb és újabb ölésre késztet. Vámpírok meggyilkolása, térkép kirajzolódása, egy magam pedig kevés vagyok. Öten vagyunk, s ehelyett egyedül intézkedem, vagy legalábbis fogalmam sincs, merre lehetnek a többiek. Mit csinálhatnak, hol mászkálhatnak, kiket ölhetnek.. Nem érdekes, haladnom kell. Ugyanúgy lehetnek áldozataim, vannak bizonyos jelöltek e terepen is, kiket ezer örömmel átdöfhetnék egy karóval, s aztán vígan integethetnének a drága kis életüknek. Egykoron én estem bele a számomra kijelölt sírba, míg mostan ideje leszámolni minden kis nyomorult korccsal. Igazából, nem mindenkit gyűlölök, ahogy nem is minden fajt vetek meg. Egyedül csak a vámpíri vonatkoztatású lények irritálnak -, s őket boldogan szabdalom cafatokra.
Megrázom a fejem, ahogy tovább indulok. Lépteket teszek előre, beljebb kerülve a parkban. Érdekes, igazán érdekes itt tartózkodni, mintha csak ezer éve lett volna.. S oh minő' igaz! Ugyanis sikerült egykori választottamnak elvenni az életem, megfosztva a gyermekem felnevelésétől, s mindattól, ami várt még rám. De se baj... helyette ezer évvel később - azaz a jelenben - itt vagyok, készen állva a végső leszámolásra. Icike-picike Mikaelson-ok, ideje meghalni, s a saját kis máglyátokon elégni. Néhány kósza göndör szálat hátra simítok az ujjaimmal, ahogy feszülten harapok az alsó ajkamba. Egyáltalán mi történt velem? Sosem voltam még ennyire kegyetlen, s most, hogy gyermeket hordok a szívem alatt... az érzés még felfokozottabb lett. Nem akarom, hogy ennek a magzatnak bármiféle köze is legyen azokhoz a.... szörnyetegekhez. Ha tudtam volna, hogy Esther mire is használja fel a hasonmás véremet, sosem adok neki. Sosem. Ilyen sötét varázslathoz pláne nem, mert csak az önön halálomat pecsételtem meg vele..
Egy ideig csak sétáltam előre, elmenve néhány bokor mellett, s majdan a padnál... mintha valaki követne. Eddig nem éreztem ezt a fajta figyelmet, csak most. Mégis ki lenne oly' hülye, hogy velem kezdjen? Tettem néhány lépést, mire oldalra fordítva a fejemet, végül megfordultam balról. A pupilláim tágra nyíltak, s meglepetten pislogtam a tőlem nem messze lévő személyre. Szinte megmozdulni sem tudtam, miként felismertem őt. Három hete, hogy a színét sem láttam, s hogy egyetlen alkalomból összejött a dolog. Most pedig... elmondhatom neki, hogy íme apa lesz... vagyis gondolnám én -, de miért is volna ilyen egyszerű az eset?
- Theodore... - Ejtem ki halkan, mondanám is tovább, de valami nem stimmel... Valami van a háttérben, ami megállásra késztet.