2011.11.19 – Happy birthday Jane – Memória töredékek a múltból
Születésnap, az a nap bárki életében, mikor nyugodtan lustálkodhat az ágyban, mert senki sem fogja megszólni érte. Ez csupán a kezdete annak a bizonyos napnak, amit szerintem a többi hasonló korú lány legféltettebb vágya. Kell ennél jobb világ? Nem! Lehet ez fokozni? Naná! Vegyük hozzá, hogy a féltő anyádat megkéred arra, hogy ágyba kéred a reggelit, miközben hason fekve nézegeted a legújabb divatról szóló magazint. A legjobb időtöltés, az biztosan garantálom. Természetesen rohan az idő, s dél felé méltóztatsz az úrinői kényelemből felkelni. Ez minden szép és jó, de akkor élsz igazán jól, ha kócos hajjal, szexy fehérneműben ülsz le Tv-t nézni, miközben a kedvenc nasidat apránként töltöd magadba, hogy végre beinduljon a napod. Imádok ez a nő lenni, s ezen a szép napon a pasik le vannak ejtve! Délután négy óra, mikor végre hajlandó vagy normális ételt magadba szuszakolni, majd végezetül elkezdesz végre a bálba készülődni, hogy találkozz a legjobb barátnőddel, hogy legyen egy kurta csajos este! No Pasik, no limits! Mondanom sem kell, hogy ilyenkor rendesen kicicomázza magát az ember leánya, sőt alaposan megfürdik, hogy teljesen pompájában illatozzon, mint egy virágos rét. Óóh! Végre itt a nagyon nagy nap, s az esti buli! Jónak ígérkezik…de később teljesen másképp végződik, mint ahogy egy boldog végnek kellene:
~ Cicus! Cicus merre vagy? ~ ordít a fülembe a zene, miközben mindenféle fajta fazonú és kinézetű emberke táncol körülöttem, különböző alkohol szinttel rendelkezve. Homályosan látok, közben apránként furakszok előre, hogy megkeressem Larámat. Egyik pillanatban még ott vonaglott mellettem, aztán huss a következőben már a föld nyelte el. Haladásom közben nekem csapódik egy-egy selyemfiú, aki végül a kihívó dekoltázsom láttán, sűrű elnézésbe kezd, abban a hiszemben, hogy van esélyük nálam. ~ Kopjanak le rólam! ~ nos nem ilyen szavakkal adom tudtukra a vészterhes jelenlétüket, hiszen én egy jólnevelt, boszorkány családból származom. Summersök, vagyis nyáriak vagyunk! Ezért utálom a tél közeledtét. Hideg…brrrr. A tánctérről kijutva megállok, hogy levegőért kapkodjak. Sokan vannak idebent, s elég gyorsan elfogy a levegő. Szabadba vágyom, de előtte még a barátnőm szeretném megtalálni. Hová tűnhetett? Nem olyan egyszerű, hiszen érzem magamon, hogy alaposan becsiccsentettem. Az ajkaim minden további nélkül egyfajta pozíciót vesz fel: egy idétlen, hülye vigyort. Úgy festhetek, mint Esmeralda, csak annyi különbséggel hogy én marhára debil módon nézhetek ki. Megnézem végül a két mellékhelységet, mind a fölsőt, mind az alsó, azonban továbbra sem járok sikerrel. Kezdek morcos lenni. ~ Lara cicus! Bújj elő! ~ tanácsatalanul sétálok ki, ahol természetesen rögtön megcsap a dohány szaga. Rohadt bagósok! Ezek utálják a természetet! Próbálok távolabb osonni a füst áradattól, miközben arra leszek figyelmes, hogy meglátom a célpontom. Nem akarom elhinni, hogy egy fiú társaságában látom! Teljesen átjárja minden porcikáját, a kisebb fajta féltékenység és düh keveréke. ~ Ennyit ér az ígéreted, hercegnő? ~ csalódott vagyok, de mégsem adom fel olyan könnyedén. Lassan odamegyek, s hátulról átkarolom barátnőmet. Az ő finom illatát, sem a füst, sem pedig az alkohol nem bírja elnyomni. Számomra ez a legmegnyugtatóbb, s legkellemesebb érzés a világon. Őrülök annak, hogy ő lehet az én barátnőm. Puff, a francba, hát eddig tartott az én csalódottságom. Nehezen válok el tőle, s jó vele összeölelkezni. Fáradt vagyok, s nekem ennyi elég volt a buliból. - Lara! Lara. – szólítom meg, többször. Mikor rám néz, akkor én megjutalmazom azzal a debil mosolyommal, amit jelen pillanatban tudok neki adományozni. - Én hazamegyek, de te-te maradj nyugodtan! Egyedül is hazatalálok, hiszen nem lakok messze! – adom értésére, hogy nem kell pátyolgatnia. Végül is mindketten felnőtt korúak vagyunk, s tán tudunk magunkra vigyázni. - Nem! Tényleg nem. Légy jó! – lépek oda hozzá ujfent, s ölelem őt át. Nem igazán szoktam ölelkezni lányokkal, de ez közöttünk valamiként üdvözlési formává alakult, amit ha ő nem tenne, akkor megtenném helyette. A puszit viszont hanyagoljuk, mert egyikünk sem nyálgép. Elválok végül tőle, hogy aztán másodmagammal induljak haza. Szép este volt, s mit fognak az aggódó szüleim mondani? Kihalt a környék, ahogy kissé botladozva a járdán, sietek hazafelé. Magányomban, felerősödnek a legrosszabb félelmeim. Igen! Tartok a Vérfarkasoktól, s az ősi ellenségüktől a vámpíroktól. Nem hallottam túl jókat róluk. Megkapaszkodok egy-egy sövénykerítésben, hogy óvakodva nézzek hátra. Nehezen megérkezek az első kereszteződéshez, ahol óvatlanul lépek ki az úttestre. Jön az autó? Csupán egy nagy fényt érzékelek, később pedig azt érzem, hogy zuhanok s csupán a kemény beton fogja meg az esésem. Nyögök egyet, bár nem annyira fáj, hála az alkoholnak. Tompa káromkodásra leszek figyelmes, majd egy hangosabb puffanásra a távolban. Érzem, hogy minden erőm elhagyott. Valaki nyúlkál, aztán hatalmasat káromkodik. Felkap a földről, de én tiltakozni próbálok. Hamarosan az autójában vagyok, s mintha valaki magyarázna nekem előlről. ~ Nem értem! ~ gyorsabb tempóra vált, s én rég nem tudom, hogy hol vagyok. Egyik kanyarnál beverem a fejem, s minden sötétségbe borul…
…Sötétség az, ahol ébredek. Teljesen rémült vagyok, így próbálok felkelni a helyemről, azonban le vagyok kötve. Fejemmel nézek körbe, miközben megpillantom a legszebb férfi mellkast életemben. Markáns vonások, azonban egy dolog rögtön sikolyra késztet: A legvadabb vámpír tekintet. Áthatol törékeny testem korlátain, s rögtön a lelkem mélyébe furakszik. - Ne bántson! Engedjem el! – cincogom, mint egy csapdába jutott kisegér, mire csupán egy gúnyos vigyort kapok válaszul. Mivel nem szól hozzám, így próbálok rájönni, hogy miként kerültem ide? Homályos képek csupán, mire a férfi méltóztat válaszolni. - Csupán tíz perced van hátra, hogy eldöntsd. Élni szeretnél, vagy végleg meghalni? Ha élni szeretnél, akkor innod kell a véremből. – lép oda hozzám, s sebzi meg magát karján. Az egész lényem üvölt, hiszen ki akarna vérszívóvá válni? Egyáltalán nem jó. De viszont nem akarok meghalni! Túl fiatal vagyok. Ránézek a lassan bugyogó sebére, s bumm. Elfog a vágy, a túlélni akarás vad ösztöne, ami keveredik valami újjal. Mohón kapok a kezéért, s kéjesen nyalom le a vért. Többet akarnék, de ő viszont megállít, egy diadalittas mosollyal. - Látod, nem volt olyan nehéz! S mondanom sem kell, dögösen nézel ki, meztelenül! ~ Szemét! Szemét! Szemét! ~ szemérmesen kapok magam elé, miközben a legcifrább dolgok jutnak eszembe. Ez a pont az, mikor végérvényesen az elmémbe vésődik, hogy a férfiak, egy utolsó szarházi pondrók! Nyugodtan felöltözik, majd távozik. Én ott maradok, sőt elalszom, abban a tudatban, hogy ez csupán egy rossz álom. Mikor felébredek, akkor semmi sem változik. Ugyanazon a helyen vagyok, ahol vámpír lettem? Már magától a gondolattól is rosszul vagyok, s ezt mi tudja tetézni, ebben a pillanatban? Hogy nem árulhatom el senkinek, sőt az eddigi életem sosem lesz olyan, mint a régi. Felkelek, s magamra öltöm a ruháim. ~ Itt az ideje, hogy saját lábamra álljak. ~ Meg tudok bírkózni a vámpírsággal? Miként fognak fogadni a szüleim? Nem! Haza nem mehetek, tán egyszer, ha leküzdöttem magamban a késztetést, hogy most azonnal feladjam az élettel való küzdelmet.
Család:
Rendelkezem ilyennel, ám mondhatni cseppet sem örülnek a jelenlétemnek. Mind apám, s anyám kevésbé törődnek velem, mint a mikor teljes vérű boszorkány voltam. Nincsenek azok a meghitt beszélgetések, csupán a felszínen való kaparászás. Valójában én próbálom őket védeni, s keveset mutatkozni otthon. Én kötődöm hozzájuk, s ha lehet várom tőlük azt a támogatást, amit régen. Ám cseppet sincs így, egyfajta örök feszültség uralkodik a látszat családiság mögött. Egy nap tán elszakad a húr náluk, s azt mondják, hogy többet ne menjek haza. Kevesen tudják az én kis titkom, bár az okos és szemfülesek elől nem maradhatok rejtve. Nincsen testvérem, de lassan szépen nem érzem, hogy bárhová is tartoznék. Kénytelen leszek találni valakit, aki elfogad úgy, amivé váltam, s amivé még fogok fejlődni. Létezik-e olyan, vagy hiú ábránd marad?
Ez az én történetem
It's only been a lifetime
Törött lélek, s ő egy gyógyír a gondomra – Memória töredékek a múltból II.
Mindannyian megszületünk, s idővel, ki hamarabb, s ki később éri őt el a halál. Az előbbi nem kérdéses, mert Denverben születtem, egy jó hírű boszorkánycsalád egy szem lányaként. Szüleim nem akartak kistesót gyártani, s úgy vélték tán, hogy egy kölykök könnyebb megvédeni, mint kettőt. Pedig én tudom jól, hogy kicsiként vágytam egyre, akivel játszhatok az udvaron, vagy éppen segíthetek neki a felnőtté válás rögös útján. Ez már kiskoromban távoli álomnak tűnt, míg meg nem ismertem Larissa Blackwell-t. Első látásra egy szálon pendültünk, már akkor nagycsoportos óvodásként. Persze nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, mert olykor jól megcibáltuk egymás haját, vagy csupán az irigységtől dúlva és fúlva adtam neked egy taslit. Természetesen, te sem bántál velem könnyedén, sőt neked köszönhetem az első fogam elvesztését. Ekkor még olyan testvérnek gondoltalak, akivel felhőtlen lesz az életem, s boldogan halhatok meg, mikor eljön az ideje. Iskola! Szentséges ég! Mennyiszer kaptak minket el minket puskázásért, vagy csupán azért, mert egymásról lelestük a tuti megoldásokat? Igen, olyan elvetemült barátságunk volt, hogy te megtanultad a tananyag egyik felét, míg én a másikat. Dolgozat írásakor pedig egyszerűen összedobtuk a kettőt. Próbáltak minket megállítani, de mi lettünk a veszedelmes tanuló páros. Larán kívül különben nem volt olyan sok ismerősöm. Pár fiú, meg néhány lány, de ma már meg nem mondanám, hogy kik is voltak valójában. S elérkezünk végre egy olyan korhoz, ahol bennem kezdtek érni más érzések utánad. Középsuliban találtuk fel a nagy ölelkezést, ami engem egyre jobban meggyőzött arról, hogy én bizony a fiúkhoz nem úgy állok hozzá, mint a nőkhöz. Természetesen, még megtartottam a reményt, hogy egyszer betoppan életem kékszemű lovagja aranylovon, s elrabol a boldogság és mondjuk ki, a szex világába. Nesze nekem, ez nem történt meg sosem, menjek szomorúan locsolgatni a kornyadozó virágaim. Mondhatni időről időre, egyre inkább sikerült a férfi társadalomnak bebizonyítania, hogy kevesebb érzelmeket tápláljak, s megállapodjak velük egy szimpla barátságnál. Larissánál azonban repültem, akár egy repülőgép, fenn a magasban. Félve közeledtem felé, hogy aztán megrémüljek önnön érzelmeim viharától. Végül jött az a csodálatosnak nem nevezhető buli, ahol is vámpírrá váltam, s ezáltal eretnekké. A családom sokat tudott róluk, s féltve őriztek tőlük. Azonban teljesen más érzés vámpírként élni, mint csupán papírra vetett irományokat olvasni róla. Haza nem mehettem, így hát egy világ háta mögötti helyen kezdtem új életet. Esti munka, s hát nem túl szerencsés kimondani, de vérszívás is. Áldozataimon gyakoroltam, leginkább olyan embereken, akiket senki sem keresne, vagy ha véletlen folytán elmondanák a történetüket, akkor sem hinnének nekik. Mondanom sem kell, hogy a legtöbb csöves, vagy otthonát elvesztő, bűzös emberek. Találkoztam egy-egy boszorkánnyal, vagy vámpírral, de próbáltam elrejteni előlük, hogy én különb vagyok mindkettejüknél. Nem volt tanárom, hiszen aki átváltoztatott, az csupán addig létezett életemben, míg meg nem történt az a borzalmas rituálé. Lassú víz partot mos alapon, apránként fejlesztettem a vámpír, s a boszorkány tudományomat. Mire észbe kaptam, addig 28 éves lettem. A környezetem befogadott, mármint ott a világ háta mögötti helyen egymásra voltunk utalva. S ebbe a szép képbe kinek a drága képe villant be? Larissa Blackwellé, s egy rahedli kérdés és érzés, ami befejezetlen maradt közöttünk. Ez így évek alatt felgyülemlett bennem. S mit akarok én? Rendezni a számlát, rendezni a kapcsolatunk. Némi bűntudatot érzek, hogy halottnak híhetsz. Így költöztem Denver külvárosába, hogy aztán szembesítsem szüleim a leghihetetlenebb ténnyel…
but tonight you're a stranger or some silhouette
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szer. Jan. 23, 2019 7:29 pm
Gratulálunk, elfogadva
It's only been a lifetime
egyetlen Jane-em
Drága Jane! Elmondhatatlanul örülök, hogy végre megérkeztél, annak pedig szintén, hogy én köszönthetlek itt elsőként! Mielőtt belekezdenék az elfogadódba és hivatalosan is tovább engednélek, engedd meg, hogy utólag is bocsánatot kérjek a kivert fogad miatt! Habár, így legalább elmondhatod rólunk, hogy egyáltalán nem volt unalmas a barátságunk, sőt, már akkor is meglehetősen szenvedélyesek voltunk. Ezt az egy dolgot kifejezetten sajnálom (meg egyszer kölcsönvettem az egyik körömlakkod és sosem adtam vissza, amikor pedig rákérdeztél, nálam van-e, megijedtem és letagadtam - bocsi!), illetve azt is, hogy annak idején nem mentem veled haza a buli után. Ha tudom, hogy aznap látlak utoljára, esküszöm, annyi mindent máshogy csináltam volna! A bűneim viszont ezzel véget is érnek, és innentől inkább a te fejed kéne alaposabban átmosnom: hát hol voltál az elmúlt nyolc évben?! Miért hagytad, hogy halottnak higyjelek?! Csak kerülj a szemem elé ismét, lehet, hogy újabb fogad bánja! (Indulataim ellenére egy szavamat se hidd el, alig várom, hogy újra a karomba zárhassalak...) No, de némileg komolyabbra fordítva a szót: olyan különleges, egyedi stílusod van! A lapod teljes mértékben olvastatta magát, el-elhintettél bennük költői képeket, gyönyörű szócsokrokat, nem győztem ámulni. Nagyon sokféle játékossal játszottam már, nagyon sok írásképet láttam, és a tiédben van valami egyedi. Megfogtál vele (ráadásul sosem láttam még ilyen részletesen kifejtett átváltozást!). Úgyhogy nagyon örülök, hogy Jenn ennyire jó kezekbe került, és alig várom, hogy a játéktéren még többet olvashassak tőled, belőled, rólad. Csak remélni tudom, hogy te is annyira elégedett leszel velem, amennyire levettél a lábamról a lapoddal Magam alatt vágnám a fát, ha még hosszabbra nyújtanám az elfogadót és még tovább feltartanálak, úgyhogy tovább is engedlek, mert egy türelmetlen vadász lányka már epekedve vár rád. Foglald le a szépséges arcod, utána pedig irány a játéktér! Ott várlak! Jó játékokat kívánok!
Kezdőlap
