- És akkor? Most mi lesz? – kérdezte kissé félve az apját, aki még mindig képtelen volt levenni magáról az öltönyét. Látta az arcán a kialvatlanság jeleit, azt, hogy nem annyira fess, mint eddig volt. Hiszen a férfit nem lehetett soha megviseltnek látni, most pedig látszódott jó pár szarkaláb a szeme körül. Egyetlen éjszaka alatt teljes volt az átalakulás, ez pedig megrémítette.
- Mi lenne? Elköltözöl! A bank lefoglalta a házat még tegnap este, minden ingóságunk őket illeti. Én kapok egy apró lakást amolyan támogatásként a munkahelyemtől, mármint az újtól, mert a céget is bekebelezi a kurva bank… - húzta fel a szemöldökét, majd szinte már észrevétlenül nyúlt a mellette lévő asztalon elhelyezkedő alkoholos ital után.
- De mégis mi a faszt kezdjek magammal? Mi lesz az eddigi életemmel? A kocsimmal, a mindennel, ezzel itt? – tárta szét a karját teátrálisan, majd körbemutatott a hatalmas előcsarnokon, mely eddigi életének biztos pontját jelentette. Szemét a kétségbeesés könnyei mardosták, és már abban sem volt biztos, hogy ez valóban megtörténik! Hiszen lehet, hogy ez az egész csak egy kibaszott rossz álom, egy rémálom, ami kísérti egy átdorbézolt éjszaka után! Lehet, hogy nem valós ez az egész katasztrófa és még felébredhet, és dobogó szívvel, verejtékben úszva megbizonyosodhat arról, hogy semmi rossz nem történt, és hogy csak az agya játszott vele egy ilyen groteszk, és félelmetesen szörnyű játékot.
- Hát nem érted, fiam? Fogod a cuccod, a ruháid, és buszra szállsz! Mindent elvesztettünk, itt már semmi sem a miénk. Az utolsó garasunkból vettem meg azt a házat New Orleans-ban, te most fogod magad, odamész, beköltözöl, és próbálod tenni a dolgot! Most először tedd az istenverte dolgod, és hagyatkozz arra, amit az iskolában tanultál! Állj a saját lábadra és ne a bulizással törődj! Nincs visszaút, földönfutók lettünk, hát nem érted?! – mondta, majd közelebb lépve erősen belemarkolt Lex ruhájába. A hófehér inget ezzel a mozdulattal kissé kirántotta fia nadrágjából, hosszú gyűrődést okozva ezzel is az amúgy makulátlan megjelenésén.
Lucas pedig életében először nem ismert rá az apjára.
Nem ismert rá arra a férfira, aki vele szemben állt. Arca dühöt és kétségbeesést tükrözött, és még némi könnyfátylat is felfedezni vélt, ami mindennél abszurdabbnak hatott. Hiszen soha nem látott az apján semmilyen érzelmi labilitást és most a róla kialakult kép összetörni látszott, mintha egy tükröt apró darabokra zúznának.
Ez pedig teljesen megrémítette.
Szíve őrületesen kalapált, mintha csak lelökték volna egy szakadékba és most a mély felé zuhanna anélkül, hogy tudná túléli-e. Mert jelen pillanatban egyáltalán nem látta pozitívan a jövőjét. Mit is kezdhetne magával? Hogyan kell úgy élni, hogy senki sem lesi a kívánságait? Hogy lehet átlagos emberek módjára átlagos munkát végezni? Mivel jár egy ház fenntartása? És mit mondd majd ezek után a barátainak, akik a jómódhoz vannak szokva, nem pedig … ehhez a lecsúszott életvitelhez?
- Az egész a Te hibád! – mondta haragosan az apjának, majd válaszul ő is belemarkolt annak drága és hibátlan ruhájába. Keze rászorult a finom anyagra, ujjai görcsösen markolták a szövetet mind nagyobb gyűrődést létrehozva.
A szeme égett a könnyektől, melyeket nem akart kipislogni, azonban hiába igyekezett, nem tudta tartani magát.
Görcsös zokogással borult a férfi vállára, miközben keze ökölbe szorulva annak mellkasát ütötte.
- Tönkre tetted az életemet….