Dohos épületben ébredtem. Orromat facsarta a kellemetlen bűz, mely a mellettem fekvő férfiból áradt. Gyomrom fordult egyet és kibucskázott az ajkaimon, egyenesen az ölembe. Szám sírásra görbült, de egy könnycsepp sem gördült le arcomon. Egyik sem volt olyan bátor, hogy megismerje ezt a szörnyű helyet. Félhomály honolt az egész szobában és hunyorognom kellett ahhoz, hogy lássak valamit. Az üres helyiségben rajtam és a férfin kívül senkit nem láttam. Szerettem volna lábra állni, elfutni, vissza anyámhoz és a családomhoz, de képtelen voltam megmozdulni. Papír zsebkendők tömkelegét használtam el, hogy eltüntessem a gyomrom okozta nyomokat. Betuszkoltam őket a férfi alá és megrökönyödésemre meg sem moccant. Pedig mintha éreztem volna, ahogy ujjai végig szántanak csokoládébarna üstökömön vagy csak a képzeletem szüleménye volt. Ijedten ugrottam hátra egyet ültömben, ahogy a zár halkan kattant, a kilincs nyikorogva megszólalt és belépett rajta egy köpcös alak. Arca kisimult volt, öltözéke arról árulkodott, hogy kifinomult fickó, elbűvölő feleséggel és családdal. Tévedtem… lassan guggolt le elém, ujjbegyeit bőrömhöz érintette és akkor rájöttem. Nem a mellettem fekvő férfi érintett meg. Ugyan az az érzés kerítette hatalmába testemet, mint ezelőtt félálomban. Ugyan az a gyengéd érintés, ugyan az a féltő gondoskodás. Lelkem egy pillanatra megnyugodott, ahogy megláttam mosolyát ajkain, de abban a percben eltűnt, amikor a holdfényben megcsillant ujjai közt egy apró kés.
Mélyen húsomba vájt, a rémülettől mozdulni sem bírtam. Kiszolgáltatva ültem, hátamat a nedves falnak vetve. Könnyeim utat törtek maguknak, némán zokogtam, majd a fájdalom hirtelen elmúlt. Levegő után kapkodva próbáltam ébren maradni, de a sokktól elájultam. Nem ezt érdemeltem… naiv voltam.
Órákkal később tértem csak magamhoz, de akkor már tényleg elveszítettem a reményt. A férfit elvitték mellőlem, valószínűleg már azelőtt meghalt, hogy én ide kerültem. Szememet vakította a helyiség egyetlen fényforrása és mire összeszedhettem volna az erőmet, edzett kéz szorítását éreztem a karomon. Talpra állított és egyszerre vagy hat másik férfi vett körbe. Nézegettek, méregettek, valamelyikük már a száját nyaldosta, a másik komoly arckifejezéssel bámult rám barna szemeivel. Most már az is fájt, hogy rám néztek. Az is fájt, hogy méregetnek, hogy rólam fantáziálnak, hogy engem akarnak.
Borzalmas napok jöttek… a napokat felváltották a hetek, a heteket a hónapok. Végül arra eszméltem fel, hogy 3 év eltelt. 1939. december 8-a volt.


-Marcus, hozd ide a mi kis drágánkat. – Hallottam Derek reszelős hangját a folyosó végéről. Hat óra… a templom harangja erőset kondult, az én szívem pedig három év elteltével is megtelt félelemmel. Léptek zaja kongott a folyosón, egyre gyorsabban, ahogy a tömlöcöm felé közeledett. A fölre kuporodtam, felhúzott lábaimat átöleltem karjaimmal. Hamarosan megpillantottam az ismerős mogyoró barna szempárt és a hozzá tartozó férfit is. Kinyitotta a cellám ajtaját, leguggolt elém és lágy, bársonyos hangon szólalt meg.
-Ne félj Gwen, nem lesz semmi baj. Kiviszlek innen… - Marcus más, mint a többiek. Orvos volt, aki csak azért volt ezekkel a szörnyetegekkel, hogy véletlenül se öljenek meg a kínzások közepette. Akkor került ide, amikor már végleg feladtam a reményt. Semmi mást nem akartam, csak meghalni, ő azonban visszaadta az életkedvem. Bebizonyította, hogy létezik még jó ember ezen a világon. Amikor a közelemben volt, nem féltem. Amikor a mogyoróbarna szempár az enyémbe nézett, megszűnt a fájdalom. Erős voltam hát, pedig belül szenvedtem és kész voltam feladni az életemet.
Valahányszor kínoztak, ő mindig a falnak fordult, karjain az izmok megfeszültek. Egyszer sem nézett rám, pedig meleg, kedves szemei megnyugtattak volna. A szekta azonban kemény volt és könyörtelen. Így hívták magukat. Egyetlen egy alkalmam sem volt, hogy fényt derítsek kilétükre. Segítő szándékkal csatlakoztam hozzájuk, azt hittem, végre családra találtam. Óriásit tévedtem, istenem, de még mekkorát. Kihasználtak, kedvükre szórakoztak velem és kényszerítettek, hogy olyan dolgokra használjam az erőmet, amikre sosem lennék képes. Fiatal voltam, ácsingóztam a szeretetért és Marcus megadta nekem.
A szökést terveztük, azt akartam, hogy elvigyen innen, de erősebbnek bizonyultak. Pedig olyan közel voltunk ahhoz, hogy végleg eltűnjünk. De gyenge voltam, az utolsó napokban szinte csak hálni járt belém a lélek. Elkaptak... és nem tehettem semmit. Az agyam tompa volt, a bennem lakozó mágia csak pislákolt. Képtelen voltam segíteni Marcus-on. Az utolsó szavai belém égtek. 1942 március 11-e volt.


Ajkaimra gonosz mosoly telepedett. Szememben vágy csillogott. Nem az a fajta, amit egy férfi képes okozni egy nőnek. Nem, ez egészen más volt. Éreztem a vérét az orromban, a fémes, fanyar illat egészen a koponyámig kúszott. Erőtlenül, bágyadtan lógott a pajta gerendájának legfelső pontján. Épp csak érintették lábujjai a talajt, nem mozdult, szinte levegőt sem vett. Oldalra billentett fejjel mustráltam, élveztem tehetetlenségét, alig vártam, hogy végre magához térjen. Azt akartam, hogy mindent érezzen. Épp úgy, ahogy Marcus érezte. Csak a csodának köszönhető, hogy sikerült meglépnem, de ez egy másik történet.
A könnyen összetákolt asztalon edények és füvek hevernek, gyertyák fényét veri vissza a férfi sápadt arca.
Megmozdul, krákogva kapott levegő után, szemei szétpattantak, egyenesen rám meredt. Felismert. Hát hogyne ismert volna fel. Már akkor tudta a sorsát, amikor belenézett jégkék íriszeimbe. Álltam a tekintetét, egy pillanatra sem engedtem.
-Ne, kérlek, ne csináld ezt. Beszéljük meg. - Szánalmas, ahogy az ócska életét igyekszik védeni. A nyála fröcsögött minden kiejtett szónál, a légzése kapkodóvá vált, valahányszor szóra nyitotta száját.
-Volt időd gondolkodni Derek. - Féloldalas mosolyra húztam ajkaimat, mondhatni, a védjegyemmé vált grimasszal sétáltam az asztalhoz. - Te nunc invoco mortem, te in mea potestate defixi, nunc et in aeternum. - Elismételtem még kétszer, sikolyai lágy dallamként vertek visszhangot dobhártyáimon.
Fél órával később teste még meleg volt, mikor levágtam a kötélről. Otthagytam a porban, véresen, a saját nyálában feküdve. 1944. július 13-a volt.


-Vaúúúú!! - Vonyítottam az égnek, épp teliholdkor, miután éjfélt ütött az óra. A folyóparton álltam, kellően elrejtőzve, hogy meglepjem vele azt, akire már lassan negyven perce vártam. Azt reméltem, ha utánozom a fajtájának jellegzetes hangját, előbb megjelenik, de sajnos tévedtem. Mellesleg, gyűlölte az ostoba, pitiáner vicceimet, én meg imádtam minden egyes alkalommal elsütni őket. - Úúúúúúúúúúh - Visítottam utoljára, valaki vagy valami előjött a bozótból. - Harmadszor nem csináltam volna meg. - Összefűztem karjaimat mellkasom előtt, nyelvem végigsiklott alsó ajkamon. Isten tudja, melyik évet írtuk és azóta sem tudom.