Lefogadom, humorosnak hiszi magát a kéményes beszólásával, meg a többivel. De nekem cseppet sincs vicces kedvem. A következők után meg pláne nincs. Képtelenségnek tartom, amiket mond. Meggyőződésem, hogy az egészet csak kitalálta. Baromság. Az a célja, hogy összezavarja a fejemet, hogy összeugrasszon a húgommal, de ezzel nagyon melléfogott, mert mi az életünk árán is védenénk egymást. Persze vitázunk néha, de melyik családban nincsenek viták?
- Hazugság! Ezt az egészet csak most találtad ki – reflektálok heves fejrázással. Ám egy egészen kicsi részem már kezdi elhinni, kezdi látni az igazságot a szavaiban. A dühkitörések, az a sok feszültség, amit gyakran nem tudok kezelni... Még mindig a fejemet ingatom, de már nem olyan erős meggyőződéssel. De ez nem lehet igaz. Anyáék már mondták volna, ha így lenne. Nem tudok mit felelni neki, reagálni az utolsó szavaira, mert teljesen a gondolataimba süppedek. Próbálom feldolgozni a hallottakat, felfogni az értelmüket, végiggondolni, hogy ez mennyire lehet valóság, és... ha valóban az, biztos létezik valami kibúvó... Mert ennek így nagyon nincs értelme.

- Persze, hogyne, majd legközelebbre beszerzek egyet neked. Vagy legfeljebb magam vésem a mellkasodba egy tőrrel – vonok vállat lazának mutatkozva. De jelenleg nincs nagyobb vágyam, minthogy megszabaduljak tőle, és elhúzhassam a csíkot. Kár, hogy erre nem hagy semmi esélyt. Vasbilincskét fog satuba a keze. Aztán még el is vonszol a közeli sikátorhoz. Nem bánom, hogy egy kevésbé forgalmas helyen kötünk ki. Nem kell a feltűnés. Úgysem tudna segíteni senki, de ha mégis megpróbálna, esélyes, hogy az életével fizetne ezért a lovagiasságért, én pedig ezt nem szeretném. Épp elég, hogy a szeretteim állandó veszélyben vannak ez az őrült miatt.
- Pff – csúszik ki a számon az ingerült reakció a „csodálatos” szót hallva. Nincs abban semmi csodálatos, amit a családunkkal művelt. Továbbra sem akarom meghallgatni őt, de mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy nincs más választásom. A falhoz présel, közel hajol... Kívülről nézve olyan lehet, mintha ki akarna kezdeni velem. Vajon egy démon visszahőkölne egy ágyékon rúgástól? Talán ki kellene próbálnom. Ám mielőtt ezt kivitelezhetném, eljutnak hozzám a szavai, és értetlenséget rajzolnak az arcomra.
- Te meg miről beszélsz? - kerekednek el a szemeim, majd szalad ráncba a homlokom. - Josie sosem tenne ilyet. Sosem bántanánk egymást. Nem mindenki olyan beteges, mint te – rázom a fejemet hevesen, amennyire ebben a helyzetben ez lehetséges.

Igyekszem bátornak, rendíthetetlennek látszani. Nem szeretném ismét megadni neki azt az örömöt, hogy lásson rettegni, remegni, hogy lássa, milyen hatással van rám a puszta jelenléte is. Semmiképpen nem szeretnék ismét annyira kiszolgáltatott helyzetbe kerülni, mint legutóbb... amikor majdnem sikerült megölnie. Ezért a haragomra, az undoromra összpontosítok, illetve mindazokra, amiket tanultam, az óvintézkedésekre, amiket elvégeztem, a gyűrűre az ujjamon, ami megvéd. De persze legbelül még mindig félek, tartok tőle. Hülye lennék, ha nem így volna.
- Hát ez nagyon megható. Lassan ki is kiálthatnánk a világ legjobb nagybátyjának téged - ejtem ki gúnyosan a szavakat. Nem akarom tudni, mit akar, nem akarom megvárni, hogy bármit is tegyen, ezért teszek egy bátor lépést, és kikerülöm őt, majd tovább haladok, mintha mi sem történt volna. Persze várható volt, hogy ez nem fog tetszeni neki. A karomnál fogva ragad meg, és tart vissza.
- Eressz el! – szisszenek fel. - Vagy ha ismét megpróbálnál megölni, csak essünk túl rajta! Nem kell a körítés – teszem hozzá, amikor belekezd valami mesébe. - És nem vagyok kíváncsi a mondandódra. A Geminikről már tudom, amit tudnom kell: hogy rajtunk kívül mindenkivel végeztél – vetem oda dühösen, és igyekszem kiszabadítani a karomat.

Legfeljebb néhány métert tehettem meg csak az utcán, vállamra igazgatva a táskámat, nyújtózkodva, fél karommal a nyakam masszírozva, amely elgémberedett a több órányi fejtámasztástól, és épp magam mögött hagynám a főutcát, amikor egyik pillanatról a másikra egy alak jelenik meg mellettem. Nem is akármilyen alak: egy mocskos, undorító démon. Nevezetesen a nagybátyám, akit a hátam közepére sem kívánok. De a felbukkanása már nem hat rám úgy, mint legutóbb. Nem a félelemtől remegve állok már előtte, hanem magabiztosan kihúzva magam.
- Te... - Ejtem ki csupán ezt az egy szót, miután felismerem, elég megvetést sűrítve bele ahhoz, hogy nyilvánvalóak legyenek az érzéseim. - Nekem nem tűnt az annyira régnek. Csak nem így akarod közölni, hogy hiányoztam? - vonom fel a szemöldököm kétkedéssel, miközben kikerülöm őt, és tovább haladok az utcán.

A Kai-jal való találkozás óta nem vesztegettem sok időt. Tekintve, hogy az életem, az életünk a tét, hiszen bármikor ismét felbukkanhat, hogy ártson nekünk, bármilyen neki tetsző módon, nem sajnálom a szabad időmet arra áldozni, hogy a lehető legjobban felvértezzem magamat ellene. És erre minden alkalmat megragadok. Mindig tartok magamnál valamit, amiből mágiát nyerhetek, ha szükség lenne rá, és igyekszem gyakorolni is azokat a varázslatokat, amik segíthetnek, de ezen kívül készítettem is egy olyan gyűrűt, mint ami apáé volt, azzal a különbséggel, hogy ez nem a halandókat óvja meg, hanem a vérünket felhasználva konkrétan ránk, Josie-ra és rám van hatással. Valahogy úgy hat a dolog, hogy össze vagyunk kapcsolva, és amíg az egyikünk életben marad, addig a másik is visszatérhet a halálból. Aztán ott van Blair is, akivel amolyan íratlan szövetséget kötöttünk, és megígérte, hogy segít harcolni tanulni, hisz bármikor előfordulhat, hogy kifogyok a mágiából, de a vadászúr mostanában sajnos eléggé elfoglaltnak bizonyult, ezért kicsit magamra vagyok utalva ezen a téren. Illetve apára, akitől szintén lenne mit tanulni, csakhogy ő sem épp arról híres, hogy tengernyi ideje volna. És aztán még ott a sok írott tudás, amit magamba szippanthatok, a suli könyvei, vagy épp a városi könyvtár. Főleg a démonokról igyekszem minél többet megtudni. Egyesek számára talán kicsit meglepő is lehet, hogy ennyire stréber lettem mostanában, de nem érdekel, ki mit gondol. Az egyetlen, ami foglalkoztat az az, hogy Kai-t kiiktassam, megtaláljam a módját, hogy megszabaduljunk tőle. Ezért múlattam a ma délutánt is Mystic Falls könyvtárának dohos félhomályában; és az idő úgy elröppent, hogy szinte észre sem vettem. Végül nyúzottan hagyom el az épületet, hogy visszainduljak a Salvatore suli falai közé. Azt hiszem, a friss levegő még jót is fog tenni...