"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Állj-állj-állj... mégis, mit gondolsz, ki vagy te?
Végigmértem a nőt, hallgatva az értelmetlen szavait, majd megcsóváltam a fejemet. Valamiért az volt az első gondolatom, hogy a nőstényördög nyomába sem érhet. Ez a gondolat még engem is meglepett. Miken nem agyalok, huh? Megráztam a fejemet, de a gondolatok valahogy száguldoztak a fejemben. Köhintettem. - Pornépnek tartod magad? Ez tetszik. Ugyanis tényleg az vagy, egy kis alattvaló, aki egy szép napon még lejjebb kerül a ranglétrán… - Ha már ő gúnnyal és megvetéssel beszélt hozzám, akkor én sem terveztem kedves lenni. Oh, várjunk… én amúgy sem vagyok kedves. – Egyébként nem ezért jöttem. Nem azért, hogy szavakkal dobálózzunk; a szavak fájnak, súlya van – Bólogattam okoskodva, miközben eszembe jutott Zack is, és a legelső találkozásunk, mikor szövetséget akartam vele kötni. Ő jött ezzel a szavaknak súlya van dologgal… mármint valamire ezt reagálta és… oké, mi az ördögért nosztalgiázgatok én magamban? - Tehát… lássuk csak – Közelebb léptem a nőhöz, majd megigazítottam rajta a felsőt, leporolgattam a ruháját, aztán a tekintetébe véstem a magamét. – Csak egy kérdésem van – Komoly voltam, semmi mosoly nem díszelgett az arcomon. – Kinek az oldalán állsz, Lottie? – Elég démon dolgozott Kath ellen és őszintén szólva, egy részem a lázongók mellé állt volna, hogy én szerezhessem meg aztán a trónt, de… a másik részem meg tök jól elvolt úgy, ahogy jelen állapotban volt. Azt hiszem, valahol nem akartam a nőstényördög ellen mesterkedni, sokkal inkább azt akartam, hogy nekem is adjon teret. De erre várhattam. Ugyanolyan hataloméhes volt, mint én, s míg neki az ölébe hullott mindez, nekem nem volt ekkora szerencsém. De talán a fogadásunk kapcsán… van esélyem a győzelemre. Csak el kell buknia Elenának, ezzel felborítva K.P. terveit. Csupán ennyi. Le sem vettem a tekintetemet a nőről, s amíg a válaszára vártam, a kezemmel a nyakára simítottam. Oh, de kedvem lett volna kitörni vagy fojtogatni… nem mintha meghalt volna tőle, de a fájdalmat attól még érezte volna, nem igaz?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy békességben és jó pofával tűröm azt, hogy el lett kobozva tőlem a trón. Sosem törtem magam azért, hogy Arcadius mellett lehessek, nem adtam magamat oda csak úgy egy férfinak sem, ennél sokkal inkább fontosabb és nagyobb volt sajnos a saját büszkeségem. Mindazonáltal igenis engem illetne a trón, nem pedig Katherine Pierce-t. Nem szítok ellene felkelést, nem szövetkezek a többi alvilágival, pedig a nevem még így is ér valamit, hogy ő itt van. Talán még el is tudnám intézni azt, hogy elvegyük tőle azt ami engem illet, de inkább csak hátradőlve figyelem az eseményeket és azt ahogya Kai, mint Katherine kis pincsikutyája intézkedik.
Nem sokat szoktam máshol lenni, inkább meghúzom magamat itt, a pokolban. Itt nem kell rejtegetnem a valódi énemet, nem kell normálisan kinéznem, kimehetek Indra utcáira úgy, ahogy kedvem tartja. Ha a többieknek valami nem is tetszene, akkor is befognák a szájukat, mert nem húznának újat egy Fődémonnal, főleg nem azzal, aki közel állt valamennyire Arcadiushoz. Megvan még mindig a hatalmam és ezt vígan szeretem is felhasználni, ha arról lenne szó.
Úgy döntöttem, hogy ellátogatok a Pokol urának a sírjához. Viszonylag sokszor szoktam ide kisétálni. Nem megbánásból, nem fájdalomból, csupán csak itt magam lehetek. Nem szoktak mások itt lenni, nem zavarnak meg, csöndben és nyugalomban lehetek. Vagyis ezt hittem, mert ahogy közeledtem a sírhely felé, egy nagyon ismerős alakra lettem figyelmes. - Kai Parker... – felszegett állal sétálok oda. - Azt hittem jobb dolgod is van, mint ide a pornéphez lealacsonyodni. – hangom gunyoros és megvető.
Állj-állj-állj... mégis, mit gondolsz, ki vagy te?
Mondhatnám, hogy egyre nyugtalanabbul éreztem magamat a pokolban, vagy ilyesmi, de erről közel sem volt szó. Persze, temérdek dolog változott, amióta itt voltam, sőt, a kapcsolataim is változtak ezzel-azzal, még a méhkirálynővel is, bár arról fogalmam sem volt, miféle irányba. Benne lettem volna egy „oszd meg és uralkodj”féle felállásban, de az egyszerű út sosem az én asztalom volt. A fogadást illetően viszont szinte biztos voltam a győzelmemben és akkor… akkor mégis csak uralkodhatok a pokol felett. Félig. De az pont elég. Viszont, mivel régóta figyeltem már a démonokat magam és a királynő körül, így elkezdtem gyanakodni néhányukra. Nem volt kizárt, hogy nem csak én óhajtok „lázadni”, hanem mások is és ezt már a méhkirálynőnek is mondtam. Kételkedtem benne viszont, hogy komolyan vette, bár ez az ő sara volt, nem kellett volna, miként érdekeljen. Talán nem is érdekelt. De kedvem támadt még jobban felfedezni Indrát, mióta itt találtam rá Zackre, olyan állapotban, amilyenben és itt találtam rá a Liliomlányra is, aki… akit régebb óta ismertem, mintsem itt bárkit. Ő volt az egyetlen, aki látta, milyen voltam. Mindenesetre, Zack és Lily… fontosak lettek. Átkozott érzések. Mondtam már, mennyire imádom Zacket és a kötelékünket? Persze, van előnye és temérdek hátránya is. Hm, na, de nem is untatok senkit ezzel. Ahogy a birodalmat jártam, sok démonba botlottam, akik szemmel láthatóan halottnak láttak volna engem szívesen; mégsem volt lehetőségük rá, hogy elpusztítsanak. De még szembe sem szálltak velem, holott tudom, hogy ezt akarták. Még Zaltarishal is összefutottam, s volt képe kérdőre vonni, hogy hol van az ő fogvatartott hercegnője. Azaz Lily. Hát, sajnálattal kellett közölnöm vele, hogy a hercegnő az enyém. Nálam van és nem adom vissza. Most pedig… ez a sírhely. Nem is értem, kinek hiányzik az a kopasz vénember. A sírkövön szép, nagybetűkkel volt kiírva a neve: Arcadius. Született, meghalt, bla-bla-bla… Még egy idézet is volt hozzávésve, miszerint mekkora uralkodó volt, meg a fene tudja. A szemeimet forgattam. Hálás lehettem volna az öregnek, hogy démonná tett. Az is voltam valahol, de ez nem számított. Kölcsönösen megkaptuk, amit akartunk, ennyiről szól az alku. Leguggoltam a sírkő elé, majd elgondolkodtam. Ekkor hallottam lépteket mögülem, de nem egyenesedtem fel, sőt, hátra sem tekintettem, csak megszólaltam. - Lám-lám, ki tévedt ide… csak nem Arcadius egykori „királynője”? Na nem a szó legszorosabb értelmében, Lothrin – Ekkor egyenesedtem fel és lassan fordultam felé, majd ráemeltem a tekintetemet. Jó párszor találkoztunk már, mióta a pokol díszes tagja voltam, de csak az utóbbi időben kezdett el érdekelni, mégis kinek az oldalán áll.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
