Amióta Lizzie elment New Orleansba rengeteg időt töltök egyedül és ez sok mindent más megvilágításba helyez. Mondhatnám azt is, hogy egyegészen új világ nyílt meg előttem. Nagyon szeretem a testvéremet ez nem is kérdés, de talán nem mondok újdonságot, ha azt mondom, hogy egy kicsit túl sok időt töltünk együtt. Így most kifejezetten jólesik egy kicsit egyedül lenni.
Mivel már javában zajlik a nyáriszünet így rengeteg időt töltök a városban és lófrálok, új emberekkel ismerkedem és mindenféle rendezvényre ellátogatok amire csak tudok. Ma viszont semmi olyan dolog nincs a láthatáron, ami túl sok izgalommal kecsegtetne, úgyhogy csak kiültem a nagyi emlékére állított padra olvasni egy keveset. Ki akartam kapcsolni és valami nyálas tini regényt olvasni, mert már zsong a fejem a sok bűbájtól és mágiától, amit mostanában tanulmányoztam. Viszont amikor választanom kellett a kezeim automatikusan az egyik kedvenc könyvem felé indultak meg, ami nem más, mint Jojo Moyes - Me Before You kötete, amit szinte lehetetlen letenni. A könyvből készült filmet is láttam már vagy egy tucatszor, de megunhatatlan. Bármikor és bármilyen lelkiállapotomban képes vagyok megnézni.
Már éppen a tizenharmadik fejezetbe kezdtem bele amikor egy sárga és piros színben pompázó és kissé nyálas teniszlabda pattant bele az ölembe. A labdát pedig követte egy gyönyörű zsemleszínű Golden Retriever. Abban a pillanatban amikor az ölemben landolt nem tudtam eldönteni, hogy most sírjak e vagy nevessek, de végül csak a nevetés tört elő belőlem. Végtére is maga a szituáció annyira mulatságos volt, hogy máshogy nem is reagálhattam volna. Végül gyorsan megragadtam a nyakörvét, amin ott díszelgett egy csinos kis csont alakú bilétán, hogy Luna a kutyus neve. Így más könnyebb volt felvennem a kontaktot vele és a mellé eszközölt fülvakarás megtették a hatásukat.
- Szia Luna! Te meg hol hagytad a gazdidat, mi? - simogattam mosolyogva, miközben a szabad kezemmel letett az imádott könyvet a padra és utána minden figyelmem az új ismeretségemre fordítottam.
A parkban lézengő embereket figyeltem és azon morfondíroztam, hogy vajon ki is lehet Luna gazdája, de nem kellett sokat várnom és figyelnem ahhoz, hogy rájöjjek. Egy magas, jóképű srác tartott felénk és láthatóan nem tudta eldönteni, hogy mit is mondjon. Kezében egy pórázzal és zavart tekintettel lépett oda és kezdett bele a beszédbe.
- Ne haragudj. Remélem nem piszkolta össze ruhádat. Néha eléggé szertelen tud lenni. - hadarta el gyorsan, miközben ráakasztotta a pórázt Luna nyakörvére.
- Ugyan, semmi gond. Nem történt semmi és egyébként is nagyon kedves kutyusnak látszik. - mosolyogtam fel rá, miközben megsimogattam még egyszer a szóban forgó szőrcsomót.
Előtte nem volt alkalmam megfigyelni igazán, hogy kié is lehet ez a kis szeretet gombóc, de most, hogy jobban sikerült szemügyre vennem, sok parányi részletet megfigyeltem.
A bozontos barna haját, a zöld szemeit, amibe sugár alakban barna foltok látszottak és a karakteres, enyhén borostás arcát. Elsőre nem mondtam volna, hogy vonzó alkat lehet a számomra, de ha az ember észreveszi az apró kis részleteket és rádöbben, hogy az idegen, akivel szemben találta magát teljesen más, mint akikkel ez idáig összehozta a sors akkor rádöbbenhet arra is, hogy mégiscsak van valami abban a külsőben, ami képes megfogni. Ez ebben az esetben is helytálló, mivel ahogy egyre többet tanulmányoztam az arca minden milliméterét egyre jobban kezdett érdekelni ki is lehet Ő.
- Egyébként Josette Saltzman, de hívj csak Josie-nak. - mondtam mosolyogva, majd ahogy felálltam, felé nyújtottam a kezem.
Fogalmam sincs, hogy mi fog ebből a mai napból kisülni, de azt súgja a boszorkányos hatodik érzékem, hogy tartogat még meglepetéseket a délután.
- Igazán örülök a találkozásnak Josie. Lunát már ismered, én pedig Justin Foster vagyok. - lépett közelebb, majd kezet fogtunk.
- Ugye ti nem idevalósiak vagytok? Már csak azért, mert eddig még sosem láttalak. - tértem rá az általam leglényegesebbnek ítélt témára.
- Nem, tényleg nem. Munka ügyben vagyok itt és Lunát sem tudtam otthon hagyni. Nem igazán van New Orleans-ban senkim, aki szívesen vigyázna rá. - komorodott el egy pillanatra Justin hangja, miközben megsimizte a kutyusának a buksiját.
- Mit gondolsz, lenne kedved meginni velem egy kávét? Egy kicsit legalább kárpótolnálak a történtek miatt. - mosolygott rám kedvesen, én pedig mint egy elvarázsolt kamaszlány már ugrottam is.
- Szívesen. - mosolyogtam, majd összeszedtem a cuccaimat és elindultam mellettük sétálva,
A nap hátralévő részében végig beszélgettünk és egy csomó dolgot megtudtam róla és a munkájáról. Arról, hogy miért is van itt és arról, hogy mennyi mindent tudhat vajon a természetfelettiek létezéséről. Viszont legnagyobb megdöbbenésemre halvány lila gőze sincs semmiről és ez legalább annyira meglepetésként hatott rám, mint az, hogy úgy eltelt öt egész óra a társaságában, hogy észre sem vettük és már jócskán be is sötétedett. Így megkérdezte, hogy haza vihet e, ami számomra akkora meglepetést okozott, hogy hírtelen csak annyit tudtam mondani, hogy köszönöm.
Tudom, nem szabad vadidegen férfiak autójába beülni, főleg nem sötétedés után, de azt hiszem képes lennék megvédeni magam ellene, ha ne adj isten úgy alakulnának a dolgok. Meg egyébként is, ha már tőle nem tudnám magam megvédeni akkor inkább kössem fel magam, hiszen akkor Kai ellen mit is akarnánk. Viszont a nagy para mind hiába való volt, hiszen Justin pont olyan rendes srác, mint amilyennek látszik és nem volt semmiféle hátsó szándéka. Egész úton beszélgettünk és amikor végre megérkeztünk az iskolához, Justin kedvesen elköszönt tőlem.
- Köszönöm a mai napot Justin. - mondtam mosolyogva, majd közelebb hajoltam, hozzá és adtam egy puszit az arcára.
Ezután még elköszöntem egy kis buksi simivel Lunától is és elindultam az iskola irányába, majd félúton hátra fordultam és mosolyogva integettem még egyszer és onnantól meg se álltam a szobámig. Szinte madarat lehetett volna fogatni velem annyira jól éreztem magam. Ha lett volna rá lehetőőségem akkor repkedtem volna, de az biztos, hogy a mosolyomat most egy jó darabig nem lehet majd levakarni az arcomról. Viszont a másik dolog, amiben szintén biztos voltam, az egy telefonhívás volt, úgyhogy előkotortam a kis rosegold színben pompázó készüléket és már tárcsáztam is. Pár rövid csengés után kapcsolt a vonal és mielőtt beleszólhatott volna a telefonba a hívott fél, én belekezdtem a beszédbe.
- Annyi mindent akarok mesélni neked, Lizzie... - kezdtem bele lelkesen, majd tövéről hegyére elmeséltem neki a napomat és azt is mennyire várom már, hogy személyesen is elmondhassak neki mindent.