"Every saint has a past, and every sinner has a future."
— Oscar Wilde

Éreztem az esőcseppeket, ahogy arcomra hullva törtek utat maguknak lefelé s ahogy az esti, hűvös nyári szellő végig söpört az erdőn. A földön feküdtem s ruhám tiszta kosz volt. Kellett pár perc, amire összeszedtem magam. Mikor már úgy éreztem, minden a lehető legnagyobb rendben van, felálltam s átkoztam azokat az útonállókat. Miért pont reggel kellett rajtunk ütniük? Megfosztottak a jó kis lakomámtól, amiért bosszút kellett állnom, így tehát jó mélyet szippantottam a levegőbe, hogy kissé észhez térjek és követtem lábnyomaikat.
Nem tartott sokáig, amíg rájuk találtam. A közelben vertek tábort, gondolom sokáig tartott összegyűjteni az értékeket. Lenéztem bal kezemre, jól sejtettem, hogy a családi gyűrűm bánta ezt a találkozást. Elhúztam a szám és megráztam a fejem. Véres, koszos ruhám biztos elég ütős volt, hiszen egyből rám emelték tekintetüket azok a szerencsétlen emberek, akik nemrég még engem igyekeztek megölni.
- Hmm… ez volt a kedvenc ruhám – mondtam szomorkásan majd mintegy szemléltetésként végig néztem magamon.
- Ki a fene vagy te?! – Az egyik nagyokos férfi tette fel ezt a kérdést miközben fegyvert ragadva közeledett felém. Mikor megpillantott, valószínűleg felismert, hiszen eléggé megváltozott az arckifejezése. – Hogy lehet ez…
- Először is, neked is szép estét kívánok… - felé fordítottam a fejem, majd egy pillanattal később előtte termettem. – Másodszor pedig mivel elég nagy felfordulást kavartatok a vacsoravendégeimet illetően, nos, hát úgy tűnik itt kell egy kis rendet tennem, már ha értitek a célzást – kezeim kitárva érzékeltettem mondanivalóm. – Nos, ki lesz az a segítőkész ember, aki megmondja nekem, melyikőtök szúrt le majd vette el a gyűrűm és úgy minden vagyonom?
Egy percig még ugyanott álltam, majd a legközelebbi fa tetejére ugrottam. Kicsit jól esett kinyújtóztatni tagjaim. A fa ágai közül éppen azt számolgattam, kivel fogok végezni először, amikor az egyik végre visszanyerte hangját.
- Mit akarsz tőlünk? – Félelmet éreztem hangjából, ami csak még jobban feltüzelt.
- Ó, én csupán egy jó kis vacsorát szeretnék – kifejezéstelen arckifejezéssel néztem le rájuk s számoltam a másodperceket, hogy melyikük fog elfutni legelőször. Vajon mennyi ideig fog tartani nekik, mire rájönnek, hogy jobb lenne menekülniük?

 
"I'm selfish, impatient and a little insecure. I make mistakes, I am out of control and at times hard to handle. But if you can't handle me at my worst, then you sure as hell don't deserve me at my best."
— Marilyn Monroe

Egy átlagos ősznek indult. A falevelek már kezdtek lehullni a fákról, az időjárás is egyre rosszabbra fordult s az emberek már befűtöttek otthonukban, hogy ne fázzanak meg. Én épp a közeli szórakozóhelyre tartottam, amikor észrevettem, ahogy egy férfi épp egy fiatal nőt próbál meg levenni lábáról mondhatni nem igazán megválasztott kifejezésekkel. Láttam a nőn, hogy nem igazán szeretne vele menni, a férfi pedig már egyre inkább közeledett felé a sarokba szorítva kiszemeltjét. Először figyelmen kívül akartam hagyni, miért kellene foglalkoznom magam? Aztán meggondoltam magam és közelebb mentem hozzájuk.
- Nem hallottad a hölgyet? Nem érdekled őt, úgyhogy takarodj el öreg! – Hangom félig unottan csengett.
- Vagy különben felpofozol azokkal a finom kacsóiddal?
Közelebb érve csak még magasabbnak tűnt. Ha jól tippeltem, a 2 méterhez közeledett és nem volt egy keskeny alkat sem. Emberként az ilyenekkel biztosan nem álltam volna le vitatkozni, azonban már nem voltam ember. Jóval erősebb voltam már náluk, így nem volt félni valóm.
- Nem mondom el még egyszer! – Ezúttal határozottabb volt a hangom s kihúztam magam.
Mikor felnéztem rá, számítottam az ütésre, de abban reménykedtem, hogy legalább megmozgat majd a súlyával, de tévedtem. Jobb kezemmel simán satuba szorítottam a kezét és egy kicsit meg is szorítottam, aminek hatására térdre rogyott, pont ahogy arra számítottam is.
Most, hogy már változtak a magassági arányok, lenéztem rá és egy mozdulattal kiütöttem, vigyázva, nehogy a falba préseljem törékeny testét. Már majdnem el is felejtettem, hogy nem vagyok egyedül, azonban a következő percben a nő mellettem összecsuklott s nem volt mit tennem, megfogtam és biztonságos helyre vittem… 


"The only way out of the labyrinth of suffering is to forgive."
— John Green

Kezeim ökölbe szorítom miközben még mindig egyhelyben állok a holtteste fölött. Nem tudok elmozdulni tőle. Ahogy nézem sápadt testét elszomorít s egyben feldühít az, ami történt. Nem találok szavakat, csupán nézek rá, mintha csak azt várnám, hogy a következő percben felébred, mintha csak most változott volna át, holott tudom, hogy innen már senki sem hozhatja vissza őt nekem. Csak magamat okolhatom az miatt, hogy nem voltam ennél óvatosabb. Nem kellett volna találkoznom vele… nem…
Hallom, ahogy az emberek sietnek az utcán, ahogy a következő sarkon egy kutya éppen ugat vagy ahogy a szemben lévő zöldségesnél éppen a gyümölcsök származási helyéről kérdezgetik az eladót a vásárlók. Állok így egy percet, mire végre sikerül kiesnem az önkívületemből, majd egy jól irányzott ütéssel kiütöm a falat, odébb dobom a kávézóasztalt s a széket áthajítom a szoba másik végébe, ami ennek hatására darabokra törik. Dühöngve török-zúzok, mintha itt minden az enyém lenne. Nem érdekel, hogy ezek a bútorok nem az enyémek, az sem érdekel, hogy az épületben kárt teszek, csupán a bosszú foglalkoztat. Megfogadtam, hogy soha nem leszek szerelmes, hogy soha senkit nem fogok még egyszer elveszíteni, de bármit is teszek, mindig ugyan az a vége: mindenkit tönkreteszek vagy megölök csupán a létezésemmel…
- Hahó, van itt valaki? – Egy vékonyka női hangra leszek figyelmes a bejárat irányából. Érzem a szíve dobbanását, érzem, ahogy az ereiben lüktet a vér s ahogy szívja be a levegőt. Nem tudok ellenállni hívogatásának, muszáj tennem valamit.
Tisztában vagyok vele, minek tűnhet ez az egész egy kívülálló szemszögéből, de úgy döntöttem maradok. Úgy döntöttem, hogy elvarrom a szálakat magam mögött és odébb állok. Nem tehetek mást, ki kell derítenem mi történt és hogy ki tette ezt vele…