Behúzott függönyök, dugig pakolt könyvespolcok, óvatos mosolyok... Születésemtől fogva egy természetellenes kedvesség ölelt körbe, amit sokáig nem tudtam hova tenni. Ugyan furcsa volt, hogy mindig csak hozzánk jöttek át a gyerekek, de én sosem mehettem át, de élveztem, hogy játszhattam velük. Arról nem is beszélve, hogy mindig volt mellettem valaki, tanárok, dadus, a nővérem vagy az apám. Viszont ez az illúzió mindössze 15 éves koromig volt fenntartható. Mindössze ki akartam nézni az ablakon, gyermekded kíváncsiság volt. Akkor kaptam életemben először pofont, és akkor tudtam meg igazán, hogy ki is vagyok.

Sokáig visszacsengett a gondolataimban, áldozat, anya gyilkos... Az ezeket követő évek nehezebbek voltak mint eddig bármikor. Eddig egy gyermek kíváncsisága buzgolódott bennem, mostanra mindössze a bűntudat, és az önutálat. Lenyugodtam, soha többet nem vágytam rá, hogy tudjam, milyen is az ég kékje. A könyvekbe temetkeztem, tudni akartam, hogy mégis melyik démon is tehet róla, hogy idáig jutottunk. Mert a szívem mélyén tudtam, hogy nem a családom, és nem is az én hibám. A démon tehet róla. Viszont apámnak már soha többé nem mertem felhozni, hogy engedjen ki. A nővérem viszont ott volt, erős volt, és olyan hatalom birtokában van, amivel úgy éreztem, hogy minden megváltozhat, de az ő szemében sem voltam más, mint egy kisfiú.

Pedig nem volt szükségem védelemre. Nem vagyok a legerősebb, de azóta, hogy megtudtam, az életem mekkora veszélyben is van, edzettem. Soha nem érhettem a többi vadász nyomába, hiszen engem soha nem támogattak, engem nem edzett senki. Mindössze a könyvek voltak a számomra, de legalább az alapok elleshetőek belőle. Viszont, ha Lara hagyná, nekem is lehetne elég erőm. Viszont, amíg csak egy kölyökként tekint rám, esélyem sincs, hogy elérjem, hogy Beavatottá tegyen. Mindössze végső kétségbeesés volt, hogy megszöktem. Valamit lépnem kellett. Sarah eltűnt, talán a démon volt... Ki tudja? Ezek a démonok bármit kiszagolnak, ő meg elég sok időt töltött itt.

Azt pedig nem hagyhatom, hogy miattam haljon meg. Meg kell találnom, mielőtt még a démon teszi. Blair szerint még életben lehet, el kell jutnom egy boszorkányhoz, aki megkeresi nekem, hogy kiderüljön, mégis miért tűnt el minden szó nélkül. Ő nem az a típus, aki el se köszönne. Már gyerekkorunk óta ismerem, együtt nőttünk fel. Csak miattam lett vadász, megígérte, hogy együtt fogunk edzeni, amint végre kimehetek én is... Még akkor is tartotta bennem a lelket, amikor nem tudott meglátogatni. Mindig küldött egy vigasztaló üzenetet, vagy éppen képeket azokról a helyekről, ahol járt.

Mindig mellettem volt, mindig támogatott. Nem halhatott meg! Még nem sikerült elérnem, hogy együtt harcolhassunk, még mindig a saját sorsom áldozata vagyok. Ötletem sincs, mihez kezdhetnék akkor, ha még őt is elveszíteném. Az utolsó üzenete az, ami tartja bennem a lelket:


Még csak két hét telt el, az nem olyan furcsa, ha azóta nem tudott írni... Ugye? Simán lehet, hogy csak valami nyomra lelt, vagy elveszett a telefonja. Add istenem, hogy csak ennyi legyen!