To: Arielle Scott

Az állkapcsomat fájlalva hallgattam a lányt és nem értettem, miért nem tűnik el innen. Semmi köze ehhez az egészhez, a történtekhez vagy épp hozzám. Nincs szükségem arra, hogy megvédjen, ezáltal magát bajba keverve. Egyszerűen el kellett volna sétálnia, mégsem tette és ez bizonyos értelemben nagyon is zavart. Az, hogy én magam egy tapodtat sem mozdultam, az csakis azért volt, mert tudtam, hogy a srác haragja teljesen jogos és… amúgy sem éreztem azt, hogy megérné küzdenem. Az életem kilátástalan volt és belefáradtam. S most itt volt az ok arra, hogy teljesen feladjak mindent és magam mögött hagyjak mindent. Célponttá váltam, egy levadászható ordassá és… hagytam, hogy a srác legyen a vadász. Nem érdekelt, mit tesz velem. Nem érdekelt semmi sem.
- Menj már el innen… - Sziszegtem újra a lányt figyelve. Oh, mellesleg a srác nem, hogy nem ijedt meg, de a rövid meglepettsége után még a lány arcába is nevetett. Úgy tűnt, nem riad vissza a rendőrségtől, s ha kell, öl a barátnője emlékéért.
- Hogy ezt? Mégis mi a pokolért raknám el?! Ő tán eltakarodott a barátnőm közeléből?! Nem. Pedig nyilvánvalóan könyörgött az életéért, azért, hogy békén hagyja, mégsem tette. Nem érdekelt, mit mondasz, sem az, ha könyörögni kezdesz, cicám. – Vágta idegesen a lány fejéhez a szavakat, majd végül ténylegesen felém lépett, hogy a kést belém vágja. Habár nem ért nagy sérülés, a nyakamat mégis csak sikerült megkarcolnia. Nagyot nyelve szorítottam a sebre a kezemet, hátrálva. Tűrtem a tekintetét, a szemkontaktust. Láthatta rajtam, hogy nem érdekel. Ez a fájdalom, amit ebben a pillanatban éreztem, nos, elenyésző volt ahhoz képest, amit a szívemben éreztem hónapok óta. Ahogy lendítette a kezét, úgy tettem még egy lépést hátra. Aztán a lány közénk ugrott és két pillanattal később már jó pár méterre voltunk a bosszúálló sráctól.
A lányra szegeztem a tekintetemet, majd elléptem tőle, felvéve köztünk némi távolságot.
- Nem kértem, hogy megments. – Mondtam szárazon, nem reagálva egyetlen kérdésére sem elsőként, aztán… vettem egy mély levegőt. – Megöltem a barátnőjét. Ez nem elég indok arra, hogy bosszút akarjon? Még akkor is, ha nem akartam neki ártani… - Elnéztem a srác felé, aki nem mellesleg úton volt felénk. Egyetlen egy dolgot tudtam leszűrni a dolgokból: méghozzá azt, hogy ember volt. Nem voltak természetfeletti képességei, tehát ilyen szempontból védettek voltunk mindketten, ugyanakkor…
Megragadtam a lány vállait és magam felé fordítottam, ahogy komolyan kezdtem figyelni őt.
- Nézd, muszáj eltűnnöd. Ezt én lerendezem, mert… ez csakis rám tartozik. Én hibáztam és mint tudjuk, a tetteinknek következményei vannak. Illetve… ára. És nem érdekel, ha megöl. – Tettem hozzá meglepően nyugodt hangszínnel, mint aki tényleg, teljességgel beletörődött. Finoman taszítottam a lányon, hogy eltávolodjon tőlem néhány lépést. Ezekben a pillanatokban ért oda a közelünkbe a srác, aki mindenféle szitokszóval illetett minket, a késsel hadonászva. Ezúttal a lányt akarta megölni, vagy legalábbis kiiktatni, hogy ne szóljon többé bele a dolgok alakulásába, így… közéjük álltam.

472 words || before i fall || note: béna, teljesen kiestem Theoból, sajnálom :(( || kredit || inspirate by

To: Theodore Storm

Talán az ismeretlen, már-már félholtra vert vérfarkas tényleg mond valamit azzal, hogy hagyjam az egészet a fenébe. Bár azt hiszem, kimondhatom, hogy az esetek nagy részében gyávának titulálom magam, de most szó sincs erről. Sőt azért gondolom úgy, hogy kár volt beleavatkoznom, mert nem akarok az lenni, aki miatt még jobban elfajulnak a dolgok. Már most érzem a srác vérének szagát, ami felgyülemlett a szájában az ütés következtében. Már ennyitől nagyokat kell nyelnem, nehogy rávessem magam, és én magam fejezzem be azt, amit ez a másik vadidegen fazon elkezdett. Nyilván egy számára nagyon fontos személy volt ez a halott nő, és a körülményeket mérlegelve arra jutottam, hogy a vérfarkasnak nagyon is sok köze van a lány halálához. Egyelőre ennyit sikerült leszűrnöm.
- Hűha, ezek aztán kemény szavak. Alaposan átgondoltad őket? Hatalmas bajba kerülhetsz kettős gyilkosságért. Nem zsaru vagyok. - Teszem hozzá gyorsan, ahogy meglátom az ijedt, mégis támadásra kész tekintetét a most már kést szorongató férfinek.
- Még életemben nem találkoztam egyikőtökkel sem, és szerintem ezután is jól meglettem volna az élmény nélkül, az élet mégis úgy hozta, hogy ide keveredtem, bele a kellős közepébe a balhétoknak. Ha már így alakult, szépen megkérlek, tedd el azt a kést, mielőtt megvágsz valakit...vagy esetleg saját magadat. Az is előfordulhat. - Azt hiszem, az máris egyértelművé vált, hogy stresszhelyzetben megered a nyelvem. Így vezetem le a feszkót. Bár ezentúl a veszélyes szitukat jobb lenne messziről elkerülnöm, és inkább mondjuk edzeni kéne járnom vagy valami értelmes tevékenységgel elfoglalni magam, hogy oldjam a bennem esetlegesen felgyülemlett stresszt, amit főleg Nathan okoz a nemtörődömségével. Na jó, Arielle, ezt most szépen engedjük el a következő pár percre vagy rosszabb esetben órára, amíg nem sikerül kezelnem ennek a két öldöklésre elszánt úriembernek az ügyét. Hátha összejön, és kibékítem őket. Aha, hogyne. Nem boszorkánnyá változtam, hanem vámpírrá, basszus. Várjunk csak...valamit olvastam arról, hogyan kell...megigézni valakit? Igen, azt hiszem, ez a helytálló kifejezés. Egyszer már megpróbáltam bevetni valakin, ám akkor nem működött. Pedig olyan magabiztosan vágtam neki, mégsem sikerült. Most mi garantálja, hogy beválik? Ráadásul ezúttal ketten is itt vannak. Kvázi túlerőben. Mármint oké, most épp egymást óhajtják kinyírni, legalábbis a vérfarkassal nagyon végezni akar a másik fickó, de mégis honnan tudjam, hogy mondjuk 5 perc múlva nem fordul mindkettő ellenem? Elvégre nem ismerem egyiküket sem. Mit kéne most tennem? Bár a vérfarkas a jelek szerint engem próbál védeni. Ez jó jel. Talán megpróbálhatnám megigézni az agresszívabbat, akinek az arckifejezése és ideges toporgása arra utal, hogy egyre elszántabb a bosszúállásban. És tessék, most támad. A rohadt életbe, a nyakából vérzik. Ez már túl sok. Nate, miért nem vagy itt? Mindjárt elveszítem a fejem. Nem, erősnek kell maradnom, muszáj. Mikor újra a vérfarkas felé lendíti a kést, közéjük ugrok, és a vámpírsebességet bevetve pár méterrel odébb viszem a kipécézett áldozatot. A nyaksérüléséről igyekszem tudomást sem venni. Még csak levegőt sem veszek, hogy addig se érezzem a csábító szagot.
- Te jó ég, mégis mit tettél, hogy ennyire a másvilágon akar tudni? Lemészároltad az egész pereputtyát nagyszülőkig visszamenőleg, háziállatokkal együtt? - Próbálom tovább oldani a feszültséget, noha ez a helyzet minden, csak nem humoros. Ötletem sincs, mihez kezdjek. Ám bárhogy nézem, valami azt súgja, ennek nem lesz jó vége. Már csak abból is kiindulva, hogy mindig mindent elszúrok.

¤¤¤ ❖ kis zene ❖ elnézést az elnézhetetlen késésért

❖

To: Arielle Scott

Egyszerűen nem éreztem magamat teljesnek, egésznek… nem éreztem magamat embernek sem talán. Bár, az igazat megvallva, sosem voltam az. A vérfarkas gén már születésemkor bennem volt, s mivel is váltottam ki? Oh, hát persze, egy gyilkossággal, amit élveztem. Egy gyilkosság, majd még egy… igen, pontosan most. Igazság szerint, mindig is tudtam, hogy az élet maga egy törékeny dolog. Nem is dolog. Egyszerűen múlandó és illékony. Ahogyan voltaképpen minden ebben az átkozott életben, s azt hiszem, sosem éreztem magamat még ennyire… ennyire egyedül és elhagyatottnak, és… istenem, van még számomra valami jó?
Ahogy a halott nőtől alig néhány méterre álltam, s megjelent a srác, valahogy a saját kérdésemet hamar meg tudtam válaszolni: semmi jó.
Az agyam folyton visszajátszotta az éjszakát, legalábbis azt, amire emlékeztem belőle. A sok vérre, a sikolyra… igen, már ezt is hallottam a fülemben. S felvillant a nő arca is előttem. Nyeltem egy nagyot, ahogy tettem hátrébb egy, majd még egy lépést. Tudtam, hogy ez a srác… nem hagy elmenni. Legalábbis élve nem. De egyszerűen a lábaim remegtek, rosszul voltam, össze akartam esni. Nem bírtam el egy gyilkosság terhét. Úgy értem, még egy gyilkosságért… nem tehettem, nem változhattam át egy vadállattá, nem fordulhattam ki önmagamból ennyire! De mégis… a bizonyíték ott hevert tőlem néhány méterre. A szemeim csillogtak. Hiába bántam a tettemet, mégsem volt rá mentség. Mivel lökött rajtam a tag egyet, így újabbat hátráltam, majd mély levegőt vettem.
- Nézd, tudom, hogy… erre semmi mentségem, én… - Kezdtem bele, de nem volt értelme beszélni. A tekintete szikrázott, s készen állt arra, hogy akár puszta kézzel tépjen darabokra.
- Fogd be a szádat! – Azzal felém lépett és állon vágott, minden erejét beleadva. Hallottam a reccsenést is, ami arra utalt, hogy lehetségesen eltört az állkapcsom. Fájt is, máris éreztem a fémes ízt a számban. Az öklömet húztam a szám elé és emeltem a tekintetemet a srácra. Ekkor ért oda egy ismeretlen lány. Nem, nem kell, hogy még valaki belekeveredjen! Körülbelül ez volt az első, ami megfordult a fejemben. Kétségbe voltam esve…
- Hagyd… - Suttogtam szinte, magam elé, remegő ajkakkal. Aztán intettem a lánynak, jelezve, hogy menjen. Tűnjön el innen. Ne akarja megállítani ezt az egészet, hiszen jogos a dühe ennek a srácnak… hogyne lenne jogos, nem? Hisz megöltem a barátnőjét. A srác tekintete is a lányra villant, főleg, mikor látta a kézmozdulatomat.
- Ismered ezt a korcsot? – Kérdezte egyből, figyelmen kívül hagyva a lány szavait. Vagy mégsem. – Jobban teszed, ha nem avatkozol bele, vagy a végén te is halottként végzed… vele együtt. – Bökött a fejével felém, majd előrántott a zsebéből egy kést. Én magam tettem egy lépést újra hátra.
- Nézd, őt hagyd ki ebből… neki semmi köze ehhez az egészhez. – Nem futhattam el gyáván. Vagyis, megtehettem volna, de akkor életem végéig gyűlölném magam, amiért magam mögött hagytam mindezt. A tetteinknek következménye van. Mindig. Még akkor is, ha nem vagy ura a tettednek… ára van.
- Amennyiben most elkotródik, talán elgondolkozom rajta, hogy szemet hunyok fölötte, ám… te… nem úszod meg. – Tett felém néhány lépést, majd ahogy a közelembe ért, a késsel támadt felém. Próbáltam kitérni előle, de a nyakamat ígyis eltalálta. Vékony csíkot húzott a pengével rajta, s a vérem azonnal kiserkent. Végigfolyt a nyakamon, egészen a ruhámra… Aztán nem hagyta, hogy túl messzire menjek. A karomnál fogva rántott közelebb magához, s a kést ezúttal a gyomrom felé lendítette.

552 words || before i fall || note: hajjajj... nagy a baj || kredit || inspirate by

To: Theodore Storm

Nate mostanában jobban kerül engem a szokásosnál. Pedig már hozzá kellett volna szoknom a távolságtartásához, hiszen az átváltozásom óta tartózkodóan viselkedik velem. Kérdés, ezt meddig tudom még elviselni. Talán mindkettőnknek jobb lenne, ha fognám magam és lelépnék. Ha külön utakon járnánk. Aha, csakhogy az ő pasis logikája másképp működik. Szerinte az normális, ha látótávolságon belül vagyok, így engem is meg tud óvni, na meg másokat is tőlem, ha esetleg rájuk akarnék támadni. Azonban hiába tesz rám képzeletbeli pórázt, ettől még azt is vallja, hogy az a jó, ha néma csendben bámuljuk a falat, ha egy helyiségben tartózkodunk. Igen, tök logikus. Értem, hogy szerencsétlen önmagát okolja az átváltozásom miatt, ami amúgy az én hülyeségem volt, de azért mindennek van határa. Ma megint vadászni ment, én meg egy kis felfedezőútra, különben odabent elmegy a maradék józan eszem is. Egyébként is unom, hogy a gondolataim 99%-át Nate teszi ki és az idióta viselkedése. Elég ebből. Várjunk csak, mi ez a szag? A fenébe, kezdem elveszíteni az önuralmam. Nyugi, Arielle, nem kell, hogy elfajuljanak a dolgok. Még a gondolatmenetem végére sem érek, de máris a helyszínen termek, ahonnan megcsapott a vér csábító szaga, ugyanakkor mást is éreztem. Igen, most már fix, hogy nem tévedtem: egy hulla. Nos, legalább megölni már nem tudom. Ez valahol jó hír. Jön valaki. Gyorsan elrejtőzöm egy fedett helyre, és onnan szemlélem az eseményeket. Egy férfi. A jelek szerint jól ismerte az áldozatot. Ez azért szomorú. Fontos lehetett neki a nő. Léptek zaját hallom, úgy néz ki, még valaki érkezik a "buliba". Valami azt súgja, el fognak szabadulni az indulatok. Hol van, Nathan, amikor szükség lenne rá? Korcs? Nahát, ilyen jelzőt sem sűrűn aggatnak az emberek egymásra. Vagy...jaj, mintha Nate említett volna nekem valamit a... vérfarkasokról? Igen, azt hiszem, így hívják őket. Szóval ez a fiatal férfi az lenne? Minden jel arra utal. Úristen, ez a fickó mindjárt nekiesik és végez vele. Valamit tennem kéne, és szeretnék is segíteni, de félek, ha beleavatkozom és vér folyik, nem tudok majd megálljt parancsolni magamnak, és akkor én okozok tragédiát. Azzal pedig nem tudnék együtt élni. Naná, hogy a mobilomat is a motelben hagytam, ergo ide sem tudom hívni a nagy, velem szemben néma vadászbarátomat. Kénytelen leszek csinálni valamit. A lábaim önkéntelenül a földbe gyökereztek, hiába próbálom megmozdítani őket. Veszek pár mély levegőt, aztán végül csak ráveszem magam, hogy csigatempóban, de meginduljak a kialakuló balhé irányába.
- Hé, srácok! Feltétlenül szükséges egymás torkának esni? Mármint... biztos el lehet ezt másképp is rendezni. Mondjuk terápiával? - Oké, ez talán nem a legmegfelelőbb alkalom viccelődni. - Ő sem akarná, hogy a holtteste mellé még egy kerüljön. - Mutatok a mozdulatlanul fekvő nőre. Basszus, azért nem mondanám, hogy az ilyen kijelentéseimmel túl sokat segítek a helyzeten. Maximum annyit érek el vele, hogy a nagydarab fazon engem is ki akar nyírni. Máris csúnyán néz rám. Ma is jobban tettem volna, ha a négy fal között maradok inkább. Valahogy folyton sikerül ilyen balhékba keverednem. Szerintem ez valamiféle különleges képesség lehet. Vonzom a veszélyt. Remek.

¤¤¤ ❖ kis zene ❖ note: bocsi, hogy csak most

❖

To: Arielle Scott

Az elmúlt időszakban teljesen szétestem. Nem taglalom. Jefferson eltűnt, miután elmondta, hogy szeret engem, majd pár hét után felhívtak a suliból azzal a hírrel, hogy Nathanielnek szívrohama volt és meghalt. Innentől nem kérdés, hogy miért is csúsztam szét, ugye? Nem érdekelt semmi és senki, csak a szórakozás, a piák, a drogok… igen, még Tomot is hajlandó voltam felkeresni és ő nagyon is készséges volt ez ügyben. Talán örült, hogy végre azt látja, mennyire szétestem. Tom mindig is utált. Talán amiatt, mert ő mindig is tudta, Jeff hogyan érez és látta, mit tesz vele a közelségem, avagy a jelenlétem maga. Talán igaza volt akkor és ott azon a bulin, amin megjelentem… amiket hozzám vágott. Hogy Jeffel csak rosszat teszek és nem kellene ott lennem, vele. Ha távolságot tartok tőle, mennyivel jártunk volna jobban? Jeff vajon még mindig itt lenne velem? Önző mód azt kívánom, bár velem lenne. Egy másik részem viszont azt súgja, jobb neki így, távol valahol tőlem.
Elegem volt mindenből. Idegesen vertem le az üveget a pultról, mire az szilánkokra tört, ahogy a földdel érintkezett. Én idegesen túrtam a hajamba, remegő ujjakkal, s borultam félig-meddig a pultra. A szívem meg akart szakadni a sok fájdalomtól, ami az elmúlt időszakban ért. Jeff és Nate… hogyan élhetnék nélkülük? Mindkettejüknek csak ártottam. Mindig. Sosem bocsátom meg magamnak. Még egyszer, utoljára látni akarom őket…
Nyeltem egy nagyot, majd felemeltem a fejem. Hagytam némi pénzt a pulton, majd lepillantottam az összetört üvegre. A fejem tele volt az itallal, szédültem, nem volt kedvem takarítani, másrészt… az egyik pultos lány már jött is ki. Ahogy elhaladt mellettem, megérintette a karom.
- Hagyd csak, majd megoldom. Te menj haza és aludd ki magad, nagyon rosszul festesz. – Mosolygott rám, mire én értetlenül megráztam a fejem. Victoria… mostanában ide jártam és ő nézte végig minden este, hogyan iszom le magam. Talán még panaszkodtam is neki, de őszintén szólva nem emlékszem rá. Késő volt már, 11 is elmúlt, mikor ránéztem az órámra.
Hazafelé indultam, köszönés nélkül. Egy valamit viszont nagyon is elfelejtettem. Aznap éjjel telihold volt és mivel kiment a fejemből ez a tény, így nem tettem meg a szükséges előkészületeket… sőt, semmit sem. Azt hiszem, ez okozta a vesztem.
Mikor az átváltozásom megkezdődött, a városban voltam. Kétségbeestem, de nem tudtam megállítani a bennem élő farkast…

Mikor magamhoz tértem, körülöttem mindenhol vér volt. Hirtelen ültem fel, s szakadt ruháim után nyúltam. Aztán ahogy körülnéztem, kiszúrtam egy nőt a földön. Nem mozdult és a vér… úgy látszott, hogy a legtöbb tőle származik.
- Nem… - A fejemet ráztam, miközben közelebb másztam hozzá. A hátára fordítottam, de ezután el is húzódtam tőle. Nem kellett megnéznem a pulzusát ahhoz, hogy lássam, halott. Harapás nyomok voltak rajta mindenhol… mintha egy vadállat próbálta volna széttépni. Aztán leesett. Én tettem. Nem véletlenül van itt, velem. Megrémültem, miközben elhátráltam a nőtől.
- Ez… ez csak valami rémálom… - Újra a fejemet ráztam, kétségbeesve. Nem ölhettem. Nem tehettem! El akartam felejteni ezt az egészet. Nem ölhettem. Nem vagyok szörnyeteg! Eltűntem a helyszínről, mintha ott sem lettem volna. De a vér szinte végigkövette az utamat, hiszen én is tiszta vér voltam.
Hazamentem – Jeff lakására. Igyekeztem lemosni magamról mindent, a történteket, a vért… de az agyam megpróbálta lejátszani előttem az éjszakát. Az átváltozásom utáni pillanatokat, eseményeket. Magát a gyilkosságot. Miért támadtam rá arra a nőre? Mi okom volt rá? Valószínűleg semmi. Semmi az ég világon, mégis megtettem. Ideges voltam, remegtem, és rettegtem is.
Visszaindultam a helyszínre. Tudni akartam, pontosan ki halt meg miattam… tenni akartam érte valamit. Kötelességem lenne szólni a hozzátartozóinak, vagy bárkinek, hiszen megérdemli. Ám ahogy a holttest közelébe értem, a nő már nem volt egyedül. Egy ideges, dühös szempárral találtam szembe magam.
- Te…?! Te korcs! – Megrezzentem. Mégis honnan tudja? Látta… biztosan látta. Nyeltem egy nagyot, ahogy hátrébb léptem.
- Nem akartam bántani. – Suttogtam elhaló hangon, mire a férfi közelebb lépett hozzám.
- Mégis megtetted. Láttam. Próbáltalak megállítani, de egy vadállattal igencsak nehéz bánni. – Morogta, majd lökött rajtam egy erőteljesen, mire én hátrálni kezdtem. – Ezért bűnhődni fogsz… megöllek, ahogy te őt!

664 words || before i fall || note: végre megírtam || kredit || inspirate by