702-3 éve egy roppantul idegesítő nyávogás törte meg a hideg, de nyugodt tavaszi estét. Nem tudom eldönteni, hogy én vagy az anyám ordibálása volt hangosabb de apám helyébe mindkettőnket leszúrtam volna. Vagy hagytam volna megdögleni.
Óriási buli keletkezett a birtokon. Mindenki örült, mindenki táncolt, mindenki mulatozott. Körberajongták anyámat és engem, a kis nemes úrfit. A megmentőt. Mert hát olyan rég próbálkoztak az ősök a gyermeknemzéssel, hogy már kezdték elveszteni a reményt. Aztán amikor édesanyám várandós lett velem akkor csak aztán imádkozni tudtak, hogy fiú legyek a földek  miatt. S lám az imáikat meghallgatták odafent.
Teljesen normális gyermekkorom volt nem történt semmi érdemleges. Megtanultam lovagolni, megtanultam úszni, elsajátítottam a kardforgatás és a küzdelem minden csínját-bínját, hogy egyszer elérkezhessen az a pillanat, amikor csatába vágtatok a királyunk mellett és győzelemre viszem címerünket vagy a hősi halálba. Úgy vártam ezt a pillanatot, mint egy idióta. Nem voltam komplett. Lobbanékonyságom és türelmetlenségem csak rontott a helyzeten és éjjelente mindig kiosontam, hogy az ivóba keressek ellenfeleket magamnak. Sorra győztem le az embereket, egyszer tudtak csak lenyomni. Egy valaki tudott csak legyőzni, Gregory.
De vicces a sors nem? Miután megéreztem erős ökleinek nyomását az arcomba szinte egy kötelék alakult ki köztünk. Mindig egymás mellett voltunk. Jóban-rosszban, örömben-boldogságban. Ott volt a legboldogabb percben is mellettem. Amikor megszületett a kishúgom, Zoé. Aki számomra a világot jelentette, akiért bármit megtettem volna, akiért tűzbe mentem volna. Ő volt a szememfénye, az a kislány volt a megvilágosodás számomra. Ő tartott egyben. Miatta akartam nyerni, miatta akartam túlélni a csatákat. S miatta változtam át vámpírrá.
Tisztán emlékszem még mindig arra a pillanatra. Sosem fogom elfelejteni. Egy kard állt ki a mellkasomból s csak hörögtem a földön. Próbáltam nem megfulladni a saját véremben, próbáltam harcolni. Erőtlenül megragadtam a fegyver pengéjét, hogy kirántsam magamból de olyan érzésem volt, mintha nem is a testembe hanem egy kősziklába lenne a kard. Folyt a könnyem. Tudtam itt a vég. Ekkor guggolt le mellém Gregory és rántotta ki belőlem az acélt s megragadta a kezem. Láttam, hogy ő is szenved. De nem értettem mitől, hisz neki nincs baja. Csak a sebebet nézte, ahogy bugyog ki belőle a vér. Mi bajod van, haver? Megkérdezni nem tudtam csak gondoltam rá.
- Vigyázz rá helyettem is, testvér! Nem kellett ki mondanom, hogy kire. Tudta, hogy csakis Zoén járt az eszem. Ekkor elsötétült minden és már csak arra emlékszem, hogy.... Greg eltörte a nyakam.


Vámpír lettem. Elmagyarázott mindent nekem a cimborám amit csak kellett. Ő azt tanácsolta, hogy hagyjam el a családomat mert félő, hogy bántani fogom őket. Nem tettem. Nem akartam. Tudtam ezt uralni kellő önkontrollal. Kitaláltuk, hogy Greghez költözöm így megtudtam magam védeni a kellemetlen kérdésektől, hogy miért nem mutatkozok napon. Minden este meglátogattam az életem értelmét és a közelébe úgy éreztem, hogy még mindig normális vagyok. Nem tudom megmagyarázni de neki soha nem akartam felszakítani a torkát, hogy aztán kiszívjam az utolsó csepp vérét. Hallottam egy állat diétáról így hát csak a vadak vérét szívtam. Undorító volt, hányni tudtam volna tőle. De így legalább nem keltek feltűnést és Zoé mellett maradhatok. Telt múlt az idő, elég hamar elérkezett a hetedik születésnapja. Felakartam vinni egy vízesés tetejére, felakartam vinni a legmagasabb hegy csúcsára, hogy érezze azt, hogy amíg én itt vagyok addig ő ennek a világnak a hercegnője és bármit megkaphat.
Alig vártam, hogy a nap nyugovóra térjen. Kiöltöztem, felvettem a legelegánsabb ruhámat csak azért, hogy ezzel is megtiszteljem őt. Siettem úgy, ahogy tudtam hozzá. Nem gondoltam volna, hogy az a nap lesz az ami mindent meg fog változtatni. Ha okosabb lettem volna akkor igen, de akkoriban még nem voltam az.
Beléptem az ajtón, minden úgy ment ahogy kellett. Nem volt semmi váratlan. Beszélgettünk, ettünk-ittunk nevetgéltünk. De aztán amint éjfélt ütött az óra, minden megváltozott.
- Hol van Zoé? Kérdeztem anyámat. Mindenki kiabált utána, keresgette. Nem találtuk. A vámpírérzékeim segítségével hallottam azt meg, ahogy reccsen egy faág és csak vérszag. Kiszaladtam, úgy ahogy tudtam. De amit ott láttam az teljesen összetört bennem mindent. Összecsuklottam, a hangom elhalt. Csak néztem ott a kis testét. A földön fekvő törékeny testét. A semmibenéző tekintetét, a kicsavart nyakát. Leesett a fáról. Leesett és kitörte a nyakát. De miért? Miért mászott fel? Mindig is utálta a fára mászást, akkor most miért? Miért tetted ezt Zoé? A gyász felemésztett. Csak sírtam és az ölembe fogtam és ringattam. Addig amíg tudtam, addig amíg ki nem szakították a kezemből. Fájt mindenem, egyszerre égetett és szénné fagyott az összes végtagom. A vámpírok minden érzelmet sokkal erősebben éreznek mint az emberek s ez volt ekkor a baj. Ekkor jelent meg Gregory.
- Kapcsold ki, Vilan! KAPCSOLD KI! És én megtettem.


Azóta is kikapcsolt érzelmekkel járok-kelek a világban. Falvakat pusztítottam el, most meg csak figyelek és csendben szórakozok. Gregory? Megöltem. Megtudtam, hogy ő ölte meg Zoét. Megigézte, hogy ugorjon le mert nem voltam jó bulipartner. Ó, de ne értsetek félre nem azért tettem, mert ezt tette. Próbált leállítani a buliban. Sad story. Jó tanács. Ne állj az utamba!