"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Egy kicsit már kezdem azt hinni, hogy lassan már a társaságot kellene keresnem ahhoz, hogy lehetőségem legyen elszakadni egy kicsit az emberektől. Más megoldást igazán nem látok arra, hogy mégis miként is tudhatnám elkerülni az embereket. Mivel minden egyes alkalommal, mikor a magányt keresem valahogy sikerül egy másik lélekre bukkannom úgy gondolom, hogyha ténylegesen keresnék valakit, akivel együtt tölthetném az időmet, akkor máris nem találnék egy lelket sem. Csak teljesen máshogyan kellene hozzáállnom az egészhez. - Hát azért mégis csak eléggé nagy fekete pontnak számít a jelentkezési lapodon, hogy már most olyan helyeken jársz, ahol nem kellene. Szóval én nem túl sok reményt fűznék hozzá. - Mondjuk nem tudom igazán, hogy mi is történik azokkal, akiket esetlegesen elutasítanak az iskolából. Persze a vérfarkasok, akik szándékosan váltják ki az átkukat általában automatikusan a kukába kerülnek, hiszen gyilkosokat nem szívesen fogadnak ide be. Tényleg csak az elveszett lelkeknek van lehetőségük bejutni ide. Vagy, akik tudják, hogyan adják ki magukat egynek. Mert azért elég nehéz az igazságot kihúzni egy vérfarkasból. Ha már mestere lett a hazugságnak itt könnyedén otthont lelhet magának még akkor is, ha ő választotta ezt a sorsot magának szándékosan. - Amúgy, ha egy random épületbe sétálsz, akkor mindig az alagsor felé veszed az irányt? Általában a többség körbenézne a földszinten és, ha ott nem talál senkit, akkor az emeltre tart, de téged valahogy a helynek a sötét titkai vonzottak, hogy ebbe az irányba terelődtél? - Egy ekkora házba azért én nem sétálnék be csak úgy az éjszaka közepén. Lehet, hogy egy iskolaként van számon tartva, de azért, ha mindenki elvonul a maga sarkába elég ijesztő tud lenni a hatalmas üres, tér. Bár én ki tudnám ezt élvezni, ha egy percig is adnának lehetőséget rá. - Az a jó, hogy ténylegesen nem érdekel engem, hogy mégis mit akarsz. Nem az én reszortom ez az egész, hanem az igazgató lányai szokták azt hiszem általában körbekísérni az újakat. Főleg a te esetedben biztos vagyok benne, hogy ez igaz. - Mivel nem vagyok vak tisztában vagyok vele, hogy eléggé jóképű. Így pedig biztos vagyok benne, hogy legalább ezer vagy annál is több jelentkező lenne arra, hogy körbevezessék. Pechjére én nagyon szívesen kihagynám ezt a nemes feladatot. - Ó, hogy az a.. - Egyszerre rettegtem és voltam rendkívül dühös, hogy tényleg egy pillanatra sem szabadulhatok a komplikációktól. Mintha azok folyamatosan követnének engem. De nem volt túl sok időm gondolkodni, hiszen a farkas már támadásba is lendült és csak egy hajszál híján múlott az életem. Mivel ettől egy pillanatra az agyam is lefagyott követni kezdtem őt, bár ahogy egy zsákutcához értem rájöttem, hogy mennyire ostoba ötlet is volt azt követni, aki még csak ide sem jár. Na, nem mintha én annyira ismertem volna ezt a területet, hiszen eddig nem tettem be ide a lábam. Zavartan néztem rá, amikor azt mondta menjek át a falon. Mégis minek néz engem? Azonban, ahogy a farkas egyre közelített nem volt más lehetőség. - Mennyei Harry Potter.. - Ha most beverem a fejemet a falba és jól kiröhög én nem tudom, hogy... De a gondolatmenet abban a pillanatban megszakad, hogy átlépek a falon és a szemeim elé tárul egy viszonylag sötét helyiség, amelynek a közepén egy koporsó helyezkedik el. Mégis mi a fene folyik itt? Honnan tudott erről a helyről, ami egyértelműen el van rejtve? A fal felé fordulva, amelyen átléptem várom, hogy ő is megjelenjen remélhetőleg a farkas nélkül, hogy számon kérhessem - a lehető legrosszabb pillanatban -, hogy mégis mi a fene folyik itt.
Hmm, nem. A legkevésbé sem kívánja a társaságomat. Szomorú, azonban ettől talán még izgalmasabbá vállhat ez a beszélgetés. Szóval mint akiről lepereg minden elutasító szó, mondat vagy szemforgatás, egyszerűen tudomást sem vettem róla, hogy nem kívántos személy vagyok számára jelenleg. Miképp megemlítette az ide nem tartozásom tényét, egyszerűen csak össze préseltem ajkaimat, s a plafonra pillantottam, mintha csak látnék valamit. Felvont szemöldökkel néztem, majd tekintetem a lány szemeire vándoroltak. Gyönyörű világos kék szemek néztek vissza rám. Bár vörösek voltak a kósza könnyektől, azonban volt valami vonzó ebben is. Talán a lelke, ami emberivé tette őt. - Arra azért ne vegyél mérget. -válaszoltam neki. Végülis nem hazudtam, hiszen sosem állítottam, hogy bármit is jelent az ide járok, rám is igaz volna. Ide járok... Valamiféle bordély? Nem. Ez a szőke szépség túl fiatalnak festett ahhoz, hogy bordély lehessen. Talán templom? Nem szeretem a templomokat. Fényűző csillogásba burkolt hazugságokkal és ellentmondásokkal teli bűnbarlang. Nem mintha az én lelkem tiszta volna. Legalább nem hirdetem az ellentétét. Őt körözve bemutatkoztam, ahogy ő is viszonozta ezt a gesztust. Azthiszem talán az első mérfölkövünk volt ebben a beszélgetésben, s persze a célomhoz vezető úton. Nem volt sok azonban jobb, mint amire számítottam. Jött is egy fogós kérdés, amit vagy elhallgathattam, vagy hazudhattam róla, esetleg kikerülhettem valamivel. - Azt hiszem már említettem...- halovány magabiztos mosolyra húztam ajakamat. - Mindössze némi útbaigazításért vágyom. - Amire persze jött is egy elutasító válasz. Oh nem-nem. Egyszerűen nem fogadhattam el nemleges választ. Még szerencse, hogy makacs és akaratos vagyok. Hát szívtam be mélyen tüdőmbe a levegőt fogaimon át, majd húztam el számat. - Jobban örülnék, ha te volnál az a valaki. - léptem közelebb hozzá, végig tartva vele a szemkontaktust, arcomon sejtelmes mosollyal fűszerezve a pillanatot. - Úgy sincs jobb egy esti, nyugodt sétánál. - jegyeztem meg, amire fülembe hasadt valami hirtelen csattanás. Azonnal a zaj forrásának irányába pillantottam, akárcsak a lány. A vicsorgó fogak villantak meg a gyenge lámpa fényeiben. Farkas? Értetlen néztem arra, amire normál esetben cseppet másképp reagálnék. Azonban ezúttal csak a lánynak volt félnivalója. Kapva kaptam az alkalmon, s pillantottam a lányra. - Ha túl akarod élni ezt, szükséges lesz a segítségemre, Daisy. - jelentettem ki, majd éritettem meg a lány karját. Bár ez nem volt a legkevésbé sem valós, a lány mégis érezte az érintésemet. Ugyan így késztettem arra, hogy odépp lépve, kerülje ki a rá támadó farkast. A lendületének hála csapódott neki a falnak. Pillanatnyilag új erőre kellett kapnia, s ez épp elég volt számunkra, hogy egérutat nyerjünk. - Gyere! - kérleltem, s ha követett úgy elvezettem őt a hely egyetlen zsákutcájának tűnő területéhez. A fal azonban nem volt más, mint egy álca. Fogalmam sincs miért és hogy működhetett, azonban eddig senki sem talált rá a koporsómra. Márpedig ez a "fal" választott el minden veszélyforrástól. Talán nem enged át akárkit. A folyosó végén fenyegetően jelent meg a potenciális veszélyforrás. Morgott, csaholt és vicsorgott. Egy pillanatra még az én gyomrom is görcsbe rándult volna, ha valóban itt állnék. -Daisy, menj át a falon! Egyszerre csak egy embert enged át. - jelentettem ki, majd pillantottam rá, miközben közé és a fakras közé léptem. Elég volt, ha csak ő látott és elhitte, hogy bármi védelmet is tudok nyújtani számára. Látnom kellett, hogy képes-e átlépni a falon túlra. Ha nem, és most meghal... Ebbe bele se akartam gondolni. Bíztam a legjobbakban.
Az utóbbi időben akármennyire próbáltam menekülni, vagy esetlegesen egyedül lenni sosem jött össze. Elmenekültem a saját testvéremtől, aki kis idő múltával megjelent az életemben és minden egyes pillanatban, amikor egy kis magányra vágyok valahogy mindig felbukkan valaki. Mintha csak arra lennék ítélve, hogy egy percig se juthassak levegőhöz, hogy feldolgozhassam mindazt, ami jelenleg körülöttem zajlik, vagy a múltban történt. Utálom, hogy egy szabad percem sincs, amit igazán önmagamra fordíthatnék anélkül, hogy bűntudatom lenne érte. - Hát amíg még én legalább elmondhatom, hogy ide járok nem hiszem, hogy ugyanez igaz lenne rád is. - Legalábbis eddig még egyszer sem láttam őt. Azért igazán egyedi arcvonásai vannak, ezzel egyáltalán nem olvadna bele a tömegbe olyan könnyedén, hogy ne vegyem észre. Akármennyire szokásom ignorálni a körülöttem élőket, de azért az még én is elismerem, hogy rajta egy kicsit nehezebb lenne átnézni. - Daisy. - Nem, mintha tartoztam volna neki a nevemmel, de ha már ő bemutatkozott a legkevesebb, hogy ezt a formaságot letudjuk. Bár ettől még egyáltalán nem bízom benne főleg azután nem, ahogyan végigmér, mintha csak a prédáját igyekezne felmérni. - Akkor mégis elárulnád, hogy mit akarsz tőlem? - Nem tudom, hogy mit keres itt, ha nem engem követett. Mármint nem lenne talán még egy épelméjű személy, aki csak úgy magától lejönne ide. Pont ezért jöttem ide, hogy itt biztosan egyedül leszek. De úgy tűnik, hogy ebben a városban nekem már esélyem sincs arra, hogy valaha is egyedül legyek. Ahogy körözni kezdett körülöttem a tekintetemet egy pillanatra se szakítottam el tőle. Végig követtem az alakját szinte rettegve attól, hogy az egyik pillanatban majd rám veti magát. - Ugye tisztában vagy, hogy az újakat általában reggel fogadják és akkor több lelkes kísérő is akad, aki elkísér az igazgatóhoz. Főleg mivel már az illetékes személy is ugye éppen alszik. Talán visszajöhetnél reggel, hogy valaki más lelkesen vállalja ezt a szerepet. - Nem szívesen mennék oda most Alaric-hoz. Azt pedig végképp nem szívesen magyaráznám, hogy hol is találkoztam az új diák jelölttel. Egy hatalmas csattanást követő morgó hang irányába kapom a tekintetem most először szakítva el azt Sebastian-tól. A szívem a torkomban kezd dobogni, miközben egyre jobban kezdek hátrálni, a tekintetemet az alagsor bejáratára szegezve.
Felhúzott szemöldökkel álltam a lány előtt, ahogy rám förmedt. Talán megijedt, bár kétség kivűl zaklatott volt valami miatt. Nem akadtam fenn ezen, egyszerűen halovány mosollyal arcomon álltam előtte. Felpillantottam a nyirkos- sötét plafonra, majd tettem néhány kósza léptet. Szóra nyitottam ajkaimat, majd megálltam, mint akiben felmerült egy gondolat. Végül rá pillantottam és elvigyorodtam magabiztos módon. - Ugyan ezt a kérdés feltehetném neked. -feleltem, ám némi szünetet tartva folytattam. - A nevem Sebastian... - hunyorgó pillantást vetettem rá, miközben szépen lassan, s a legkevésbé sem tartva pofátlanságomtól, végigmértem látványosan. Nem tudtam megállapítani mivel állok szeben. Nem volt vámpír. Nem volt túl barátságos, de egy farkas ettől jóval agresszívabb és fellengzőbb. Boszorkány vagy ember? Ez a további két lehetőséget láttam benne. Az idő persze megválaszolja, hogy melyik is. - Hogy én? Kémkedni? Ohh távol álljon tőlem. - szavatkoztam, ajkaimat harsány nevetést kieresztve álltam valamivel előtte. Próbálta takargatni a könnyeket. Próbálta elrejteni azt, ami nyilvánvaló volt. Hiszen a vöröslő szemek, és az könnycseppektől csillogó bársonyos arc több volt mint árulkodó. Elhátráltam tőle ismét, majd komótos léptekkel kezdem el körülötte végig sétálni. Vérhez kellett jutnom, méghozzá sürgősen. Kínzott az éhség. Kínzott a gondolat, hogy nyakán lüktető artériáját úgy hasítsam fel, mint csalódás egy hű szerelmet. - Új vagyok erre... - igazából nem volt hazugság, s akár város, akár intézmény... Bárhol is legyek, nem volt megkérdőjelezhető az állítás. - Egy kicsit eltévedtem. Megtennéd, hogy...- biccentettem oldalra fejemet, mellette megállva, felé fordítva fejemet mosolyogtam. - adsz némi útbaigazítást? Esetleg körbe vezethetnél...- kérleltem, s őszintén reménykedtem benne, hogy nem utasít vissza. Elég kellemetlen volna, ha itt kéne állnom, és feltenne olyan nemü kérdést, amire nem tudok választ adni a környezetem tudatának hiányában. De továbbra sem volt ötletem, miképp juthatnék minnél hamarabb vérhez. A tehetetlenség több volt, mint szimplán frusztráló.
Nem számít, hogy hányszor próbálok menekülni a problémáim elől azok valahogy mindig megtalálnak és ez ellen még csak semmit sem tehetek. Olyan ez az egész, mintha a bukásom valahol már előre meg lenne írva és akkor sem menekülhetnék a keserűség ellen, ha legerősebben küzdenék. Még akkor is, amikor szeretnék menekülni, egy kicsit kiszellőztetni a gondolataimat úgy érzem, hogy szinte minden egyes út csak egy újabb, mélyebb gödörbe vezetne, ahonnét esélyem sincs menekülni. Éreztem, szinte tapintható volt a levegőben, hogy nem kellene most ott lennem, de akármennyire is siettem vissza az iskola épületébe ez az érzés nem akart teljes egészében megszűnni sokkalta inkább csak tompítva lett. A koszos földre ülve próbáltam megállítani a könnyeimet, amelyek már így is akaratlanul is utat törtek maguknak. Szerettem volna, ha nem vagyok ennyire gyenge, ha nem hullok minden egyes pillanatban darabokra, amikor valami nem úgy alakul, ahogyan én azt szeretném. Persze most úgy tűnik, hogy minden összedől körülöttem így, hogy itt van a testvérem, de az igazság az, hogy a végtelenségig nem menekülhettem volna a múltamtól és a tettemtől, bármennyire is szerettem volna, ha ez lehetséges lenne. De bárcsak ez lenne az egyetlen, amely elől úgy érzem, hogy szüntelenül menekülnöm kellene. Megriadok, ahogy meghallok egy hangot a könnyeim, mintha ők is megijedtek volna az ismeretlen hang jelenlétére. Szinte abban a pillanatban megszűntek potyogni, de az arcomon még továbbra is ott pihentek. A felsőm ujjába törölve az arcomat pattanok fel a helyemről és emelem tekintetem a hang tulajdonosára. - Ki vagy te és, hogy kerülsz ide? - Technikailag nekem sem lenne szabad itt tartózkodnom, de még csak ismerősnek sem mondhatnám az alakot. Egyáltalán ide jár, vagy egyszerűen csak követett idáig? Vajon neki köszönhető az a furcsa érzés az erdőben? Nem szeretem, ha szórakoznak velem. Nagyon nem. - Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok, vagy mit nem. Amúgy meg, nem szép dolog mások után kémkedni.. - Még szipogtam párat és elfordulva tőle próbáltam minden nyomát eltüntetni annak, hogy valaha is sírtam. Nem szeretem, ha valaki más gyengének lát. Gyűlölöm.
Egy csepp vér és egy tompa szívdobbanás. Ennyi kellett ahhoz, hogy kilökve magamat a testemből a szemeim elé táruljon a világ. De ami fogadott az a változás. Egy olyan változás amire nem lehet felkészülni. Kezdetben csak hunyorogva mértem fel környezetetemet, majd tudatosult bennem, hogy valahogy képes voltam kapcsolatot létesíteni a külvilággal. Ekkor pillantottam meg a szőke lányt. A szemei könnyekkel teltek, s úgy zihált mintha csak kergették volna. Tétováztam, hisz magam sem tudtam hol vagyok, s úgy tűnt, a dolgok sűrüjébe cseppentem. Óvatos lépteket tettem előre. Zavartan hunyorogtam, miközben lassan közelítettem felé. Éreztem az éhséget és ahogy kimeredező fogaim alsó ajkamat szúrják. Fekete erek húzódtak szemeim alatt, s hálózták át szemfehéremet. Mögé érve nyúltam át rajta, azonban korántsem volt olyan erős a jelenlétem, hogy meg tudjam érinteni. Egyszerűen átlegyintettem rajta, mint egy szellemen. Azonban nem ő volt a szellem, hanem én. Értetlen néztem a tenyeremre, majd a földöt heverő törött üvegdarabra, ahol nem láttam magamat. A fejében vagyok... Azonnal vissza húzódott fogam, s eltűntek a fekete erek is. Hát távolabb lépve tőle kerültem meg és léptem elé. Sejtem pillantást vetettem rá, s egy apró mosollyal illettem. - Túl sötét hely egy ilyen szépségnek...- jegyeztem meg magabiztosan, majd ahogy-amennyiben rám pillantott felemeltem államat és oldalra biccentettem fejemet. Arcához nyúlva mutató ujjam első ujjperceivel álltam meg valamivel bőre érintése előtt. Mint aki letörölné lecsorduló könnyeit, elhúztam végül kezemet. - Ugyan mi oka volna egy ilyen gyönyörűségnek, hogy sírjon? - mintha érdekelt volna, azonban csak egy valami izgatott akkor pillanatnyilag... Ki akarok jutni a roskadozó koporsómból. Bár meg kellett hagyni, szemrevaló szépség állt velem szemben. Érezem általa a bőrömön a szelet, ami meglibbentette haját. Idáig is lefújt. Mintha láttam volna már ilyet. Képtelen voltam hova rakni, és őszintén kiváncsivá tett, mi olyan ismerős. Hiszen az istenverte szél lefúlyt egy feltőtelezhetően mélyen elhelyezkedő, sötét területen. Talán valami pincében vagyunk?
Szinte már nevetségessé vált a helyzetem. Azért jöttem ide, hogy összegyűjtsem a gondolataimat, hogy elmeneküljek a tetteim elől, de valamilyen módon még megpróbáljam aztán tisztázni a fejemben a történteket és megpróbáljak továbblépni mindazon, amit magam mögött kell hagynom annak érdekében, hogy újra képes legyek a testvérem szemébe nézni anélkül, hogy a mellkasom lángolni kezdene. Az éjszakai kis kiruccanásaimra most még jobban szükségem volt. Nem is figyeltem, hogy merre is rohanok, de a lehető legtávolabb akartam kerülni az épülettől, amelyben immáron már a testvérem is beköltözött. Nem akartam látni a fényeit, nem akartam tudomásul venni a létezését egyszerűen csak szerettem volna a lehető legtávolabb kerülni tőle és ezzel együtt remélhetőleg a problémáimtól. Az éjszaka sötétjének békés csendjét a sikolyom törte meg, amelybe annyi energiát fektettem, hogy a végére már a földön térdeltem, miközben könnyeim áztatták az arcomat. Mégis, mintha ezután feltámadt volna a szél, de amit magával hozott az nem egyszerű hűvös szellő volt. Szinte azonnal felálltam, ahogy a karomon végig felállt a szőr és a belsőmben is éreztem, hogy valami nagyon rossz közelít. Nem is figyeltem, hogy hova is rohanok egyetlen egy dolog számított csak igazán, hogy a lehető legtávolabb kerüljek ettől a kellemetlen érzéstől, amitől a hideg futkosott a hátamon. Nem is néztem vissza egy percig sem, hogy üldöz-e bármi is egyszerűen csak belopakodtam a Salvatore iskolába. Viszont még koránt sem álltam készen arra, hogy újra a szobámba térjek nyugovóra. Szükségem volt egy helyre, ahol senki és semmi sem zavarhat meg. Persze napközben sosem mernék az alagsor irányába menni, hiszen valószínűleg azelőtt elkapnának, hogy lemehetnék, de most ez tűnt számomra a legbiztonságosabb helynek, ahol egyedül lehetek a gondolataimmal. Leérve mély levegőt vettem és egy grimasz után végül helyet foglaltam a koszos padlón kezeimet pedig az arcomba temetve próbáltam lenyugtatni magamat. De bármennyire is próbálkoztam azt a kísérteties érzést nem tudtam teljesen elkergetni, mintha csak kicsit távolabbra került volna, de teljesen nem szűnt meg létezni.
Ahová a diákokat sem engedik le igazán... Sebastian koporsója is itt található.
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Egy kicsit már kezdem azt hinni, hogy lassan már a társaságot kellene keresnem ahhoz, hogy lehetőségem legyen elszakadni egy kicsit az emberektől. Más megoldást igazán nem látok arra, hogy mégis miként is tudhatnám elkerülni az embereket. Mivel minden egyes alkalommal, mikor a magányt keresem valahogy sikerül egy másik lélekre bukkannom úgy gondolom, hogyha ténylegesen keresnék valakit, akivel együtt tölthetném az időmet, akkor máris nem találnék egy lelket sem. Csak teljesen máshogyan kellene hozzáállnom az egészhez. 
Hmm, nem. A legkevésbé sem kívánja a társaságomat. Szomorú, azonban ettől talán még izgalmasabbá vállhat ez a beszélgetés. Szóval mint akiről lepereg minden elutasító szó, mondat vagy szemforgatás, egyszerűen tudomást sem vettem róla, hogy nem kívántos személy vagyok számára jelenleg. Miképp megemlítette az ide nem tartozásom tényét, egyszerűen csak össze préseltem ajkaimat, s a plafonra pillantottam, mintha csak látnék valamit. Felvont szemöldökkel néztem, majd tekintetem a lány szemeire vándoroltak. Gyönyörű világos kék szemek néztek vissza rám. Bár vörösek voltak a kósza könnyektől, azonban volt valami vonzó ebben is. Talán a lelke, ami emberivé tette őt. 
┃
Felhúzott szemöldökkel álltam a lány előtt, ahogy rám förmedt. Talán megijedt, bár kétség kivűl zaklatott volt valami miatt. Nem akadtam fenn ezen, egyszerűen halovány mosollyal arcomon álltam előtte. Felpillantottam a nyirkos- sötét plafonra, majd tettem néhány kósza léptet. Szóra nyitottam ajkaimat, majd megálltam, mint akiben felmerült egy gondolat. Végül rá pillantottam és elvigyorodtam magabiztos módon.