+16

- Azt hiszem minden akkor vált komollyá, amikor apám megerőszakolta a legjobb barátnőmet…
- Mi… micsoda? Miért tett volna ilyet?!
- Mert bosszúállófajta volt.
- M-mégis miért kellett volna bosszút állnia, ami szerinte ilyen büntetést érdemel?!
- Apám nem volt éppen a szerető családapa. Leginkább a piát szerette. És a farmját. Semmi mással nem szeretett foglalkozni, szóval egy lánygyermek, aki egy volt barátnő elhalálozása után maradt rá nem éppen dobta fel a napjait. Elég nehezen kezelte az indulatait is… leginkább semennyire. Mivel nem tudta semmilyen szinten hasznomat venni a farm kisegítésében – túl kicsi voltam még mindenhez – sokszor szerette rajtam levezetni a stresszt.
- Azaz… téged is… Veled is…?
- Amikor idősebb lettem, igen, a szex is csatlakozott a mindennapi borzalmak közé, amit el kellett viselnem.
- Mi mást még?
- Az ökleit… Szeretett összeverni. Még egyet kérek!
- Jézusom…
- Ő nem segít már senkin.
- Nem vicces.
- Nekem mondod? Mostanra viszont… olyan messzinek tűnik… emlékszem mindig olyan volt, mintha kiléptem volna a testemből és külső szemlélőként tekintettem volna végig, ahogy szétrugdossa a bordáimat… az arcomat mindig érintetlenül hagyta! A suliban gáz lett volna, ha feltűnik a tanárnak. Na, persze, így is becsúszott egy-két monokli. De azt meg kellett magyaráznom mindig valami ostoba dumával, hogy a farmon lévő állatokkal volt baleset. Egyedül Ellie-
- Ellie a legjobb barátnő…?
- Ő bíz ám! Szóval Ellie volt egyedül, aki észrevette milyen foltokat hagy apám szeretete a bőrömön.
- Mondott valamit?
- Először nagyon kiakadt… Megfenyegetett, hogy most azonnal megy és elmondja egy felnőttnek. Megakadályoztam.
- Miért?!
- Mert már akkor sem voltam hülye! Bár túlságosan okos sem, sajnos… Mindenesetre a fő szabállyal már tisztában voltam.
- És az mi lenne?
- SOHA nem számíthatsz senkire, ha azon múlik… mindig csak magadra.
- Ez elég szomorú...
- Az élet szívás. A világ is az. De leginkább az emberek. Mind romlott egytől egy-
- Szóval lebeszélted Ellie-t, hogy elmondja bárkinek is.
- Úgy van, viszont megesketett, hogy ha megint megtörténik, akkor én magam elmegyek és szólok valakinek. Természetesen nem telt el pár nap, és kaptam egy újabb verést. Talán eltörtem egy régi vázát, nem is tudom…
- És szóltál?
- Másnak? Dehogy! Viszont Ellie elszánt arca lebegett végig a szemem előtt és arra gondoltam, hogy miért ne tehetnék én valamit? Úgyhogy visszapofáztam apámnak. Kinevettem, hogy szánalmas alak…
- Jézusom, Ryen… Nem tudom akarom-e tudni mi történt ezután…
- Mi történt volna? Még egyet! Természetesen, addig vert, míg ki nem nyögtem, hogy Ellie hozta meg a kedvem az ellenálláshoz. Emlékszem a mai napig, ahogy kimondta a nevét… mintha ízlelgetné a nyelvén. Emlékszem, már akkor is valahogy kirázott a hideg az egésztől, de akkor még nem tudtam miért. Nem tudtam, hogy apám nagyon is megjegyezte a nevét, és bosszút tervezett az egyetlen személy ellen, aki… kedvelt engem a világon. Talán…
- Talán? Nem vagy benne biztos, hogy Ellie kedvelt? Biztosan nem töltött volna annyi időt veled, ha nem így lett volna.
- Ne légy ilyen ostoba! Már mondtam, hogy az emberekben nem lehet bízni. Fogalmad nincs, hogy egyesek mit miért csinálnak valójában. Még akkor sem lehetsz benne biztos, ha már jó ideje ismersz valakit. Bármikor hazudhatnak neked és nagyon jók abban, hogy saját maguknak is hazudjanak. Az érzelmeik megtévesztőek és túl szövevényesek, bonyolultak, hogy azon bármilyen értelmes logika végigfuthasson. Nem mellesleg pillanatról pillanatra megtudják azt változtatni. Lehet valaki szeret még ma, de holnapra már túl sok leszel neki. Valaki ki nem állhat, de meg tud rólad valamit, amitől szimpatizálni kezd és már rád tud köszönni az utcán, ahelyett, hogy szemmel verne. Lehet Ellie-nek is csak egy voltam a sok közül.
- Hogy érted ezt?
- Ki tudja? Lehet nem talált más barátot, így megelégedett az én kis nyomorék énemmel is, a szerencsétlen farmer lánya, aki nem egy különleges szépség, nem kiemelkedően okos… tulajdonképpen semmiben nem kiemelkedő, vézna, és béna és nem is népszerű… tekintve, hogy semmilyen gyakorlata nincsen abban hogyan is kell kommunikálni a másikkal.
- Így látod magad?
- Így látTAM…
- Már nem?
- Már nem vagyok vézna. Hé!... Nem poén volt!
- Érdekes nő vagy, Ryen…
- Nem vagyok nő. Még egyet!
- Hát akkor?
- Szóval ott tartottam, hogy apám bosszút forralt… Hetekig nem történt semmi és én már őszintén el is felejtkeztem a dologról. Minden ugyanúgy folyt, mint előtte. Elvesztem a mindennapok zavaros egymásutánjában. Ahogy egyre jobban belemásztam az okkult ismeretek után való kutatásba, úgy vesztettem el a kapcsolatomat egyre jobban a valósvilággal… Ellie volt az egyetlen kapocs, ami még fénypontja volt az életemnek és képes volt egy pillanatra levegőhöz juttatni az amúgy fejem felett összecsapó hullámoktól. De aztán ezt is elvesztettem…
- …Mi történt?
- Egyik délután hazamentünk hozzánk, mert akartam mutatni valami érdekeset Ellienek, amit találtam a kutatásaim során. Akartam vele beszélni arról mégis milyen következtetésre jutottam… kíváncsi voltam mi lenne a véleménye a dologról, de nem akartam, hogy ezt bárki kihallgassa, illetve tudtam, hogy apám nem örülne, ha esetleg sokáig kimaradnék. Emlékszem egész jól elvoltunk, nevetgéltünk az ágyamon, és már épp felvettem a bátorságot, hogy belekezdjek a mondandómba, de egyben mutatni is akartam a dolgot, így elmentem fel a padlásra, hogy lehozzam a könyvet, amit találtam… Éppen jöttem le a lépcsőn, amikor meghallottam az első sikolyt.
- Ryen…
- Majdnem leestem, a könyvet is majdnem leejtettem, de végül az volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodni tudtam. Innen már kissé hézagos a memóriám, valszeg mert pánikba estem. Szakadozva emlékszem, ahogy visszamegyek a szobámhoz és hallom a hangokat… Ahogy Ellie üvölt, mint akit… És apám hangját. Olyan hangokat adott ki, mint amit eddig még nem nagyon hallottam. Velem nagyrészt csöndben volt. Most viszont… Nyögések, hörgések… a mozgás, ahogy az ágy recseg…
- Ryen.
- Az ajtó résre nyitva volt, úgy néztem végig, ahogy megtörténik. Én… nem tudtam mit tegyek. Lefagytam. Félig nem is hittem el, azt hittem álmodom. Hogy csak ez is egy borzalom, amit ha elég sokáig kibírok, elmúlik és van egy kis időm pihenni a következőig. Vége is lett… Ellie egy olyan vinnyogó hangot hallatott, olyan tört zokogás szakadt fel belőle, mint egy haldokló kutyából. Azt hiszem ott feketedett meg a szívem teljesen…
- …Ryen?
- Apám végzett és csak úgy kilépett a szobából, mintha a vécét hagyta volna el. Még meg is torpant egy pillanatra és rám meredt, mintha nem tudná beazonosítani ki vagyok. ’Mit bámulsz?!’ morrant rám. Piaszaga volt – persze ez nem jelentett semmit, mert mindig így volt. Majd miután elment bementem a szobába és megláttam Elliet… az ágyon… mint egy törött baba, olyan volt. Olyan lélektelen szemeket még életemben nem láttam. Rám nézett, de mintha nem lett volna ott. Akkor kezdtem el zokogni. Mekkora nyomorék vagyok!
- Ne mond ezt! Természetes egy ilyen helyzetben.
- Nem tudtam segíteni rajta, de képes vagyok meghatódni? Micsoda segítség!
- Túl kemény vagy magadhoz, ebben a helyzetben-
- Akkor elpattant bennem valamit. Egyszerűen éreztem, hogy… megváltozom. Többé nem voltam Ryen a szerencsétlen lány a suliból, a farmról, Ellie nyomorék barátja. Én voltam Ryen…
- Igen?
- Ryen, a kambion.
- Öhm…. a micsoda?
- Ez is hasonló eset volt, mint bármelyik másik, amikor kiléptem a testemből, és kívülről szemléltem, ahogy apám szétveri a pofámat. Most is körülbelül így éreztem, de inkább, mint aki egy másik síkra lép. Ebben a világban voltam… de mégsem. Kiesett a könyv a kezemből. Odaléptem Elliehez, mintha csak transzban lennék, kezeimet két oldalt a halántékára helyeztem. Ellie összerezdült, mint aki attól fél én is bántani fogom, közben úgy remegett, mint a nyárfalevél. Kezdett elmúlni a sokk és a valóság beszivárogni a tudatába. Ezt nem hagyhattam annyiban! Úgyhogy összeszedtem magam és összehívva minden erőmet Ellie elméjére koncentráltam. Rávettem, hogy elfelejtse az egész esetet... Egy pillanatára se emlékezzen, de még arra sem, hogy elhívtam magunkhoz, sem arra, amit tudott apámról és az indulatairól. Csak erre volt erőm, meg arra, hogy beültessek egy hamis emléket.
- Egy hamisat? De hát… miért?
- Elhelyeztem egy emléket benne arról, hogy elárulom őt. Pletykálkodom róla, elmondom egy fontos titkát. Másnap a suliban közölte velem, hogy többé nem vagyunk barátnők.
- Ez… szörnyű. Mélységesen sajnálom! Apád…
- Apám sem úszta meg ilyen könnyen. Újonnan felfedezett képességeim szárnypróbálgatásai nem merültek ki ennyire egyszerűen. Másnap délután miután hazaértem a suliból, összetört szívvel, mindenféle idegesítő, ostoba érzéssel az Ellievel történtekkel kapcsolatban, megkerestem őt. A nyájjal volt odakint a mezőn. Felmasíroztam hozzá és emlékszem a fejéhez vágtam, hogy remélem, holnap nyakát töri a lépcsőn. Másnap reggel a konyhában ültem a teácskámat szürcsölgetve, amikor hallottam, hogy megcsúszik a lépcső tetején.
- Ah…
- Elkáromkodta magát, majd hallottam, ahogy robogva, csattogva végig zúg a lépcsőn. Befejeztem a teámat, majd hívtam a mentőket, akik törött nyakkal találtak rá.
- Úristen…
- Életem legszebb napja volt! Talán az utolsó mikor még őszintén tudtam mosolyogni.
- …Ezek után már minden jobbra fordult?
- Hahaha, ugyan, dehogy! Kisapám, nem nagyon figyeltél arra, amit mondok neked.
- Csak rád figyelek.
- Akkor lassú a felfogásod. Az embereket nem érdekli csak a saját maguk sikere. Mivel még nem voltam tizennyolc, árvaházba kerültem. A farmot elárverezték, de abból én már nem kaptam semmit. Árvaházból árvaházba küldtek, ahol nem volt jó sorom, de nagyrészt békén hagytak. Senkinek nem kellett már egy ilyen idős és fura szerzet, mint én voltam. Végre aztán kiszabadultam és magam feleltem az életemért…
- Az hogy alakult?
- Érdekesen… Voltam minden, amit eltudsz képzelni: felszolgáló, díler, eladó, szakács, bandatag, modell, színésznő, fotográfus, riporter, futóversenyző, csapos, kutyasétáltató, bűvész, akrobata. Loptam, csaltam, hazudtam és elárultam. Drogot és alkoholt fogyasztottam mindenféle formában és mennyiségben… Jut eszembe, még egyet!
- Azt el tudom képzelni…
- Hé! Ne ítélkezz!
- Mást nem tudok tenni.
- Huh?
- Nem érdekes.
- Kurva nem voltam! Azok után, amit apám művelt nem tudtam még egyszer olyasfajta kapcsolatot létesíteni senkivel. Na, EZT el tudod képzelni? Szinte még szűz vagyok! Oké, nem… nyilván, de majdnem! Vagy olyasmi. Asszem kicsit szédülök.
- Ezzel ne viccelj!
- Nem viccelek, tényleg széd-

***

-…en… Ryen… Ryen! Ébredj!
- Mi a… - felnyögtem, ahogy a lüktetés nem akart engedni vasmarkából.
Úgy éreztem mindenem olyan érzékeny és zsibbadt egyszerre. Nem mellesleg a gyomrom éppen hullámvasutasat játszott odabent, ami erősen arra késztetett, hogy irányba vegyem a vécét. Már ha pontosan be tudnám tájolni jelenlegi állapotomban és tudnék mozogni. Helyette csak egy újabb nyögés szakadt fel belőlem, ahogy a fejem fel akart robbanni.
- Ryen! – jött megint a kellemetlen hang nem mellettem.
- Urgghh… menj… innen! – Eldobtam egy párnát abba az irányba, amerre sejtettem az idegesítő hang forrását.
- Kelj fel! Beszélnünk kell.
- Menj a francba! Fasznak van kedve ehhez ilyen korán reggel… amúgy is mi a szart keresel a lakásomban?
Akárki legyen is, mert arra még nem volt erőm, hogy felemeljem a fejem és körül nézzek. De biztos tegnap felszedtem valami szerencsétlent, miközben szét voltam csapva. Kezdett az emlékezetembe szivárogni, hogy milyen jól összebarátkoztam a lakásom alatti kocsmában egy adag vodkával meg whiskey-vel… Asszem talán egy-két tequila is becsúszott. Sok minden más nem jött még vissza.
- Délután négy van.
- Oh…
A hang valahogy bosszantóan nyugodtnak tűnt. Mint akit a világ minden türelmével áldott meg a sors. Akkor pont az ellentétem. Viszont az ajánlat egészen kecsegtető volt, mert a rosszullét kezdett egészen a hatalmába keríteni. És semmit nem utáltam jobban, mint gyengének tűnni mások előtt. Még ha csak valami szerencsétlen emberről is volt szó, akinek fingja nem volt mire is vagyok képes… Az emberek a legrosszabbak, bármire képesek és semmi gátlásaik nincsenek – maximum csak pont a rosszak.
Nagy nehezen felkecmeregtem magam az ágyban és miután megtöröltem csipás szemeimet, kinyitottam azokat, hogy körül nézzek. Ez az én lakásom, az rendben van. Az ágyamban ültem, ahol a takaró úgy volt rám csavarodva, mintha valami akrobatikus mutatványokat gyakoroltam volna vele az este. Emellett tényleg délutáni fény sütött be a hátam mögött lévő hatalmas ablakokon. Előttem pedig egy széken az ágy mellett ült a legjóképűbb férfi, akit életemben láttam.
Huh. Ez új.
Ez igazából elég gáz, mert biztos vagyok benne, hogy ő semmilyen tekintetben nincs hasonló gondolatokkal rólam. Nem festhetek valami csodáson. A jókedvem, ami talán felütötte volna fejét a másnaposságom közepette, hogy egy ilyen szinte angyali teremtéssel sikerült szembe találnom magam és megáldanom szemeim világát hamar elpárolgott. Morcos Ryen 100%-ig visszatért.
- Mit akarsz? – vakkantottam rá, ahogy megborzoltam az amúgy minden irányba álló hajamat.
- Beszélni. Fontos lenne, de azt akarom, hogy a figyelmed teljes mértékben rajtam legyen. Ez élet-halál kérdése…
- Mi a szarról vakerálsz itt? – motyogtam, majd ásítottam egy nagyot. – Ó, köszönöm – bukott ki belőlem, ahogy elvettem a felém nyújtott gyógyszert és egy pohár vizet.
Nos, igen, reggel sebezhetőbb vagyok, mint mondtam. Hé, nem számít, hogy már lemenőben a nap!
Miután lekortyoltam az italt és a megmentő segítséget, szemeimet az idegen betolakodóra szegeztem. Ahhh, hogy lehet valaki ilyen szexi? Ez komolyan mondom már bűn… Mégis valahogy furcsa bizsergés futott végig rajtam, ahogy szemléltem. Mint egy fajta tudat… Hogy mivel kapcsolatban azt még nem sejtettem.
- Még nem mutatkoztam be… Azaz már tegnap megtettem – gondolom rájöttél, hogy én vagyok, aki a csaposnak adta ki magát tegnap, hogy találkozzon veled. – Nos, nemigazán… de nem mondanám, hogy teljes bedobással pörgök jelenleg. Legalább ő levonta nekem a következtetést előre. - De valószínűleg nem emlékszel, bár az csak egy álnév volt valójában, szóval-
- Bökd már ki, hogy mi a francot akarsz!
- Én-… engem azért küldtek… Azért vagyok itt, hogy veled- Neked- Ahhh, csak úgy kimondom!
- Végre…
- Ryen, én vagyok a Guardian, akit azért küldtek, hogy eltöröljön a földszínéről.
- Hogy az a kurva-