"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kifejezetten érdekelt, miért követ egy fiatal lány egy veszélyesnek tűnő alakot, mert nyilván azt azért ő is felismerte, hogy veszélyes a pasas. A szavaira emiatt kiszökik belőlem egy rövid nevetés. - Nézze, nem azt mondom, hogy maga idióta, de... oltári nagy baromság egy efféle alakot egyedül követnie. Ha látta, hogyan táplálkozott, bizonyára tudja, mit tenne magával is, ha tudná, hogy követi. Vagy talán már tudja is? - kérdeztem végül, elhalkulva, esélyt adva rá, hogy válaszokat adjon, megmagyarázza jobban ezt az esetet. Sőt, a további szavai miatt el is vártam a magyarázatot. Tudja, mibe vágta a fejszéjét, hm. Ez azt jelenti, okos ötlet volt elhozni őt ide, s kikérdezni, talán több mindent is megtudhatunk tőle. Nagyon reméltem, nem kell egyéb módszerekhez folyamodnunk, ma valahogy nem volt kedvem a kínzáshoz, egy kicsit leszívta az energiám ez a sok történés az utóbbi időben, a zsákutcák, a kudarcok. Nem beszélve arról a bizonyos lányról, akinek már gondolni sem akartam a nevére, csak összezavart, igaza volt ebben Raynek. - Ebben reménykedtünk. Mármint, hogy maga tudja, miről is van szó. Mert ezek szerint tud már egy pár dolgot erről a lényről, ha tudja, mibe vágta a fejszéjét, nemde? - kérdeztem, mert valahogy kételkedtem abban, hogy túl sok mindent tud erről a lényről. Különben nem követné, vagy... esetleg baj van az elméjével. Ezt sem zárhattam még ki, hiába tűnt okosnak, magabiztosnak. A legtöbb pszichopata is igen megnyerőnek tűnik, amíg le nem hull az álarcuk. - Nézze, azért hozattam ide, hogy maga beszéljen. Én tudom, amit tudok. Na és maga mennyit tud erről a lényről? - kérdésre kérdéssel, ez az első és legjobb taktika, ha terelni akarod a témát, bár nem mindenkinél jön be. Mindenesetre én nem akartam túl sokat elárulni, különben mi bizonyítja majd azt, hogy ő mennyit tud? Nem szabadott fecsegnem, azt neki kellett. Kezdett nagyon az agyamra menni, hogy a nők sosem képesek beszélni, csak akkor, mikor nagyon nem kéne, s csupa haszontalan dologról. - Ez így is van, részben. Mint kiderült, ez nem teljesen igaz. Valaki vagy valakik mozgatják még a szálakat rajtunk kívül, szinte biztos, hogy nem egyszerű halandó emberek. Elég csak körbekérdezni a városban. Beszélgetett már idősebb lakókkal? Rengeteg legendát tudnak, amiknek túlnyomó része talán nem is akkora őrültség, mint elsőre gondolná. - mosolyodtam el sejtelmesen, bár kifejezetten bosszantott ez a téma, mert nem jutottunk egyről a kettőre. Rengeteg mindenről még csak fogalmunk sem volt, pedig tényleg a markunkban volt a város nagy része.
Láttam a férfin, hogy megelégedésére szolgált a felismerése, ami annyira nem volt meglepő számomra, hiszen a legtöbb ember, és elsősorban azok, akik úgy gondolják okot adtak rá, hasonlóan viselkedtek. Valószínűleg a vámpír, akit követtem, szintén élvezte, ha tudott rólam, hogy követtem. Egyszerűen mindenki szerette, ha figyeltek rá vagy ismerték. – Nem, nem ismerem, de Baton Rouge-ban láttam először. Akkor egy klubban, nyilvánosan táplálkozott egy lányból. Azóta követem a vámpírunkat – válaszoltam a gyors egymásutánban feltett kérdéseire. Nem tudtam eldönteni, hogy rám akar-e ijeszteni vagy csupán tárgyilagosan közölte a veszélyeit a magánnyomozásomnak. – És köszönöm a figyelmeztetést és hogy aggódik értem, de tudom mibe vágtam bele – tettem hozzá egy fél mosollyal az arcomon, és hátra dőltem a kanapén, amire korábban leültettek. Az életösztön, amely kiskoromtól fogva erős volt bennem, most is dolgozott, legalábbis én így hívtam. Mindig ez hajtott előre, tulajdonképpen úgy éreztem, a vámpír kapcsán is ez mozgat igazán, bár nem tudtam volna pontosan megmagyarázni, hogyan is függött össze ez az ösztönöm egy veszélyes vérszívó lény követésével. Akkor villant be egy elég merész ötlet, amit úgy véltem, megkockáztathatok a maffiavezérrel szemben. – Örömmel segítek embereket menteni, és elmondom, amit tudok, ha Ön is segít nekem, Mr. Reynolds, és elmondja a vámpírról, amit eddig megtudott – ajánlottam fel a nem kifejezetten önzetlen segítségemet. – Ne értsen félre, de nyilvánvalóan több erőforrással rendelkezik mint én – tettem hozzá egy kissé oldalra billentve a fejemet. Őszintén érdekelt, hogy mégis miért kezdett el foglalkozni az emberek alvilágának feje a vámpírokkal, ám ezt a kérdést nem kellett feltennem a férfinak, ő maga válaszolta meg néhány pillanattal később. Ám amit mondott eléggé meglepett. Előrehajoltam ültömben. – Várjunk csak, a várost? Mármint értsem úgy, hogy egész New Orleans-t vámpírok uralják? – kérdeztem vissza értetlenül és döbbentem. Ez a hír eléggé felkavart. Mármint eddig is gondoltam, hogy nem az az egyetlen vérszívó létezett, akit követtem, és akit Mr. Reynolds is megfigyelt ma este, de a tudat, hogy elegen voltak ahhoz, hogy elfoglaljanak egy várost… Ez abszurdnak hangzott. – Én eddig abban a hitben éltem, hogy maga irányítja New Orleans-t – ráztam meg a fejemet és a kezeimet a szám elé tettem, a könyökeimet a térdeimen támasztottam meg.
Úgy tűnt, ver minket az Isten, vagy a Sors, vagy nevezzük bárminek is. Mostanában valahogy semmi sem úgy sült el, ahogy elterveztük, vagy ahogy jó lett volna, bár ezúttal némi hálát is éreztem. Legalább haladtunk az üggyel, legalábbis mertem remélni, hogy valamiféle nyomra bukkantunk. Volt egy áldozatunk, és talán egy szemtanúnk is. Attól függ, hogyan alakul a kikérdezés. Igyekeztem jó színben feltüntetni magamat, az egész csapatot, mert egyelőre még nem tudtam, mi lesz ennek a vége. Ha el kell engednünk, mégse haragban váljon el tőlünk, talán akkor nem szalad, és köp a zsaruknak. Ha pedig mégis... nos, ezért nem láthatta az útvonalat, hiszen akkor nincs miről beszámolnia,nem tud minket kötni az elrablásához. Látszott az arcán, tudja, ki vagyok, mit csinálok, mi ez az egész, legalább ő rájött, nem kellett elmagyaráznom semmit. Ez azért melengette az egómat, bár igencsak háttérbe szorult ez a kellemes érzés, hiszen fontosabb dologról volt itt szó, mint az emberi ego. Ami valljuk be, úgy ostobaság, ahogy van. Egy fölösleges érzés, úgy, mint a szerelem, vagy bármi hasonló nonszensz érzelem. - Erre rájöttünk magunktól is. De mégis mi köze a támadóhoz? Ismeri talán? Ha nem, akkor azt javaslom, hagyjon fel a kereséssel. Mégis mit érne el azzal, ha rátalál? Csak megöleti magát, s növeli az áldozatok számát, azaz megnehezíti a mi dolgunkat. Ám ha segít nekünk, talán túléli, ráadásként pedig megmenti számtalan ember életét. - Nem alku volt ez, nem is kérés, inkább csak... egy javaslat. Ha a kikérdezés végén azt kéri, engedjem el, megteszem. Reméltem viszont, hogy segítségünkre lesz, ami ez esetben nagyon is ránk fért volna. A lány okosnak tűnt, értelmesnek, ráadásul valahogy rábukkant a vámpírra, vagy az áldozatra. - Az elkövető. Hosszú hónapok óta vámpírok után kutatok, mióta rájöttem, hogy léteznek. S tulajdonképpen a várost is ők uralják, bár erre még nincs bizonyítékom. - sóhajtottam. Épp emiatt vágtam bele ebbe az egészbe, hogy bizonyítékot szerezzek, mert valami rohadtul nem stimmelt ezzel a várossal. A háttérben munkálkodó gonoszról mit sem sejtettek a turisták, akiket holtan találnak a hatóságok, az itt élő idősebb korosztály viszont mintha tudna valamit. Talán nem csak vámpírok, de boszorkányok, s vérfarkasok is léteznek, akikről a városi legendák szólnak. Ezen a ponton már szinte bármit el tudtam képzelni.
Eddig is tisztában voltam vele, hogy veszélyes játékot űztem, önmagában azzal, hogy egy olyan vámpírt követtem, aki lehet már régesrég kiszúrta, hogy a nyomában voltam, csak jót szórakozott magában rajtam, és a próbálkozásaimon. Ezt valójában nem tudhattam, ahogyan azt sem, hogy mit is akart pontosan tőlem a velem szemben ülő férfi. A veszélyességi faktort azt hiszem, teljesen kimaxoltam, méghozzá egyetlen éjszaka alatt, alig huszonhét évesen. Nem kívántam meghalni, mégis kísértettem a végzetet. Abban bíztam jelenleg, hogy ha megtudom mit akarnak tőlem, és jól játszom ki a lapjaimat, talán elengednek, és nem végzem majd egy fekete zsákban. Bármennyire is játszottam a laza kiscsajt, akit leginkább csak idegesített ez a helyzet, rohadtul el akartam pucolni ebből a házból, bárhol is voltam. A jelenlegi lelkiállapotomban az egyetlen, ami megtartott, az az életösztön volt. A továbbra is ismeretlen férfi, elővette a zsebéből az irataimat, majd elolvasta, és az asztalra tette. Meglephetett volna, de mivel elvették a fogdmeglegényei a táskámat, benne a pénztárcámmal és a telefonommal, annyira nem ütött szíven a dolog. Azon csodálkoztam volna inkább, ha nem tudták volna még a legjobb barátnőm nevét és telefonszámát is. Mély levegőt vettem, amikor a vezetéknevemen szólított, mondván, hogy a tisztelet kijár mindenki. Majdnem kicsúszott a számon, hogy ha ilyen nagyra tartja a jómodort, akkor nem kellett volna elhurcolnia szabad akaratom ellenére, de végül erőt vettem magamon és befogtam a számat. Életben akartam maradni. Azután bemutatkozott. Igazából gyanítottam, de mindvégig elnyomtam ezt a gondolatot, amely sajnos beigazolódni látszott most… igazán nagy szarban voltam. Nem kellett New Orleans-ban élni, hogy az ember tudja kicsoda Mr. R. A várost és az egész környéket irányítása alá vonta ez a férfi, és ha eddig el akartam tűnni innen, most már leginkább elpárologni szerettem volna. – Üdvözlöm, Mr. Reynolds – bólintottam továbbra is úgy téve, mintha minden rendben lenne, de valószínűnek tartottam, hogy levette, hogy összeraktam a képet és tisztában vagyok kicsoda is ő. Nagyobb szarban voltam, mint hittem. Az öcsémnek igaza volt, otthon kellett volna maradnom a seggemen. Ezután végre kaptam választ, bár… hogy is mondjam szépen: nem volt igazi válasz. – Nézze, arra rájöttem, hogy a vámpírtámadásnak köze van az ittlétemnek – jegyeztem meg kissé előrehajolva. – A gyilkossághoz semmi közöm. A történet természetfeletti szereplője érdekelt – mondtam végül, olyan egyszerűséggel, mintha az aznapi időjárást taglaltuk volna. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy továbbra is dolgozott bennem az a zsigeri ösztön, ami védekezés helyett mindig a támadást választja, másrészt pedig nem láttam okát, hogy kényelmetlenebb helyzetbe hozzam magamat és hazudjak. Abban bíztam, hogy a tiszta játék most az egyszer megmenti az életemet. – Magát az áldozat vagy az elkövető? – kérdeztem aztán rá nyíltan, hogy a férfinak mi a lényeges. Nem akartam kerülni azt a bizonyos forró kását, túl akartam lenni a kikérdezésen, hogy aztán leléphessek végre.
Végre volt valami nyom, amin elindulhattunk, ámbár kicsit sem tetszett, hogy ehhez egy idegen lánynak is köze van. Egyrészt azért, mert a női nemtől már a hideg futkosott a hátamon az utóbbi hónapokban, hiszen két nehéz természetű nővel is összehozott a sors. Másrészt viszont rossz volt belegondolni, hogy valaki veszélyezteti az ügyünket. Nem akartunk senkit sem belekeverni az egész vámpír mizériába, ráadásul az egészet úgy próbáltuk egészen eddig intézni, senki se tudjon róla. Az hiányzott már csak, miszerint a vámpírok megtudják, utánuk szaglászunk! Igyekeztem nyugodt maradni, ahogy a társalgó felé vettem az irányt, mert az ajtó mögött ott volt a lány, akit a helyszínen találtak az embereim. Legalább ők túlélték ezt a találkozást, nem úgy, mint Ms. Felcther esetében, aki... szépen kifejezve magam, három emberemet is kiiktatta. A sofőr családja azóta is neheztel ránk, a maffiát okolja, s vele együtt engem. Oké, kicsit talán tényleg hibás voltam, ám a fene gondolta volna, hogy egy fiatal lány ilyesmire képes. Alábecsültem őt, ezzel a lánnyal ez nem történhetett meg. Nem úgy tűnt, mintha rettegett volna tőlem, vagy azoktól, akik behozták, bár biztos segített neki, hogy itt tartózkodott, nem pedig az egyik raktárhelyiségben, vagy a pincében. Épp ezért is hozattam ide, az útvonalat úgysem ismerte. Az iratai a zsebemben voltak, amit a táskájából szereztünk, de még nem volt alkalmam arra, hogy átnézzem, plusz némileg oldani is akartam a feszültséget. A neve még egy viszonylag könnyű kérdés volt. - Remek, értem! - feleltem miközben szemügyre vettem a lányt, majd helyet foglaltam egy vele szemben lévő fotelben. Kihúztam a zsebemből az igazolványát, s miután szemügyre vettem, a köztünk lévő kis asztalra helyeztem. - Ms. Lachryme. Remélem nem bánja, a keresztneve túl bizalmas számomra. A tiszteletet mindenkinek meg kell adni, jól mondom? - apró mosoly, ami talán számára nem volt túl meggyőző, viszont én egyáltalán nem akartam ráhozni a frászt, vagy kényelmetlen helyzetbe hozni. Amíg együttműködik, addig semmiképp. - Patrick Reynolds, talán hallott, vagy olvasott már rólam. Mondhatjuk úgy is, elég híres vagyok a városban. Mr. R-ként is sokan emlegetnek. - Nem voltam benne biztos, hogy idevalósi, vagy egyáltalán tudja-e, ki vagyok, de igyekeztem segíteni neki ebben. Ha még így sem rémlett neki semmi... nos, az az ő baja volt. Elég okosnak tűnt ahhoz, hogy a többit kitalálja magától. - Egy holtest mellett találtak magára. Akivel egy vámpír végzett. Van okunk azt feltételezni, hogy köze van magához, vagy talán látott valamit. Ezért van most itt. - Válaszoltam neki, mert ha én őszinte vagyok hozzá, talán viszonozza a szívességet.
Rohadtul féltem, még ha próbáltam úgy tenni, mintha mindennapos lenne, hogy elrabolnak egy hulla mellől, amit szemmel láthatóan egy vámpír ölt meg, és éppen az a fickó, akit követtem már egy ideje. De persze sosem akartam egy ilyen házban kikötni. Mondjuk, ha azt veszem jól jártam, nem egy pincében voltam megkötözve. Azért még rohadtul féltem. A közeledő léptek egy férfihoz tartoztak, aki lazán és elegánsan besétált ugyanazon a kétszárnyú ajtón, amin a két fickó némán távozott az imént. Úgy festett, mintha éppen egy komoly eseményre tartott volna. Ritkán lehetett látni ilyen embereket az utcán, hacsak nem a munkahelyi dresscode követelte meg. Látszott a férfin, hogy feszült és nem örült a kényszerített látogatásomnak… No, nem mintha én itt akartam tölteni az estémet. A vámpírt kellett volna követnem, és most jó eséllyel teljesen elvesztettem a nyomot, amit eddig követtem. – Sofia – feleltem a férfi kérdésére, most először a szemébe nézve. Hazudhattam volna a nevemet illetően, de úgy éreztem, nincs semmi értelme. Egyrészt mert valószínűleg az elkobzott táskámat már átkutatták, másrészt úgy tűnt, hogy ez a fickó, bármilyen információt könnyű szerrel megszerzett volna rólam. – És magát? – kérdeztem vissza, hasonló határozottsággal, mint ahogy a velem szemben ülő tette. Nem akartam megadni neki a lehetőséget, hogy lássa rajtam a félelmemet. Ez volt jelenleg az egyetlen ütőkártyám, amiről tudtam, igencsak kevés lesz hosszútávon, de amíg lehetett ki akartam tartani. – Elmondaná, hogy a két néma masztiffja, miért rángatott el ide? – kérdeztem rá, s ujjammal az ajtó felé mutattam. Biztos voltam benne, hogy nem erre számított a velem szemben ülő férfi, de nem kifejezetten érdekelt. Ameddig lehetett, fenn akartam tartani a látszatot, és elhitetni vele, hogy nem félek tőle. Úgy éreztem, valami mélyen bennem, valóban nem fél, csak a túlélőösztönömnek engedelmeskedik mindezzel a testem, és az a valami éreztem, hogy támadni készül.
Az utóbbi időben túlságosan bonyolulttá vált az életem. Először Charlotte miatt, akit már egy ideje nem láttam, s nem is gondoltam, hogy mostanában találkoznék vele. Az sem lepett volna meg, ha elhagyja a várost, s vissza sem néz többé. Miután ő elment, szinte rögtön a nyakamba szakadt a Flecther lány, a megboldogult Estella nevelt lánya, akiről egyelőre nem tudtam, mit is gondoljak. Nem volt százas, abban biztos voltam, de abban már nem, miszerint mindez egy fal, amit felhúzott maga köré, vagy tényleg ennyire sérült, mint... én magam. Sokban hasonlított rám, s igazából a fiatal énemre nagyon is emlékeztetett. Mindezek ellenére az élet nem állt meg, még mindig ugyanaz a cél lebegett a szemem előtt, ahogyan az embereim szeme előtt is. Mindent ki akartunk deríteni a vámpírokról, avagy az összes természetfeletti lényről. Nem sok mindent tudtunk eddig, csupán anyit, léteznek, emberekből táplálkoznak, ölnek. Kíváncsi voltam, miként lehet védekezni ellenük, miképp lehet megölni őket, vagy egyáltalán tehetünk-e bármit is velük szemben. Aggódtam, s feszült voltam, mert ezidáig senki nem volt hajlandó beszélni, bizonyára féltek, s emiatt megerősítettek a gyanúmban. Vámpírok uralják a város egy részét, sőt... több beleszólásuk van a dolgokba, mint a szervezetemnek. Ezen változtatni akartam, ám egyelőre nem volt fogalmam sem arról, miként. Kissé meglepett, mikor két emberem telefonált a helyszínről, ahol egy harapásnyomokkal tarkított holttestet találtak, de ami ennél is érdekesebb volt, a lány, akire a közelben bukkantak rá. Rögtön megkapták az utasítást, miszerint hozzák el a lányt, a holtestről pedig készítsenek fotókat, de ne mozdítsák el. Gyanús lett volna, ha a kiérkező rendőrök elől lenyúltuk volna a testet, s nem akartam magamra se vonni a vámpír figyelmét. A lány azonban... morogtam az orrom alatt, ahogy a társalgó irányába sétáltam, ahol már várhatott rám. Egy újabb nő. Csak reménykedni tudtam benne, hogy ő végre az a beszédes fajta lesz, nem olyan, mint Orabella, vagy Charlotte. Benyitottam az ajtón, s egyenesen a kanapéval szemben lévő fotelbe vetettem magam, térdeimre támasztott karokkal. - Hello, kedves! - köszöntöttem finoman, bár hangom némileg mégis határozott volt. - Kezdjük valami egyszerűvel. Hogy hívják? - A megszokott magázással kezdtem, tisztelettel, érdeklődőn. Nehezen fogtam vissza magam, olyannyira belefáradtam már a kérdésekbe, az elhalgatott válaszokba, a titkokba. Szívem szerint a pincébe szállíttattam volna, megkötözve, megkínozva, de... még mindig tartottam magam a szabályaimhoz.
Kicsit félrecsúsztak ezen az estén a dolgaim. Nem volt belekalkulálva sem a halott fiú, sem az, hogy két fickó becipel egy autóba, megkötik a kezemet és eltakarják a szememet, hogy ne lássak semmit. Ennek ellenére mégis megtörtént. Az ismeretlen vámpírt persze most is elszalasztottam emiatt az egész miatt, és zötykölődhettem egy autóban, ami nem tudtam hová visz majd, egyáltalán New Orleansban maradok-e majd, vagy elkerülök esetleg máshová. Egyáltalán túl fogom-e élni ezt a kis kalandot… Idegesen fészkelődtem a kocsiban, a két fickó nem próbált meg elhallgattatni az út alatt, talán nem is hallottak, talán ott sem voltak. Féltem, bármennyire is próbáltam előadni, hogy nem, hiszen nem esik meg mindennap az ember lányával, hogy elrabolják egy tetthelyről. Igaz, ott sem kellett volna lennem. Bár sejtettem, hogy a két pasas sem a rendőrségtől vagy valami hasonló hatóságtól érkezett. Akkor talán nem vittek volna egy számomra ismeretlen helyre. Talán fél órát utazhattunk, mire végre megállt az autó és csapódtak az ajtók, majd kicincáltak a kocsiból. Próbáltam ellenállni, de hiába. Meg sem érezték. A talpam alatt szőnyeget éreztem, majd egy puha kanapét a fenekem alatt. Éreztem, hogy leveszik a béklyóimat, majd a kötést is a szememről. Sűrűn pislogtam és sokszor, mire visszanyertem a fókuszt a hirtelen érkező lámpafényben. – Elmondanák végre mit akarnak? – azonban szó nélkül elhagyták a szobát, és rám csukták a kétszárnyú ajtót. Ahogy körbepillantottam, megállapítottam, hogy valószínűleg olyasmibe keveredtem a kedves vámpírom miatt, amire nem voltam felkészülve. Ebben az egyben egészen biztos voltam. Nem tudtam, hol lehetek, vagy hogy mi fog történni velem. Egyre csak az járt a fejemben, hogy talán nem jutok ki innen élve. Az egyre sötétebb gondolataim közül közeledő léptek zaja hozott vissza. Legalább abban reménykedhettem, hogy gyorsan vége lesz, ha vége kell, hogy legyen.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Raymond véleménye egy kicsit zavart. Már napok teltek el azóta, hogy leültünk beszélni, de azóta sem tudtam kiverni a fejemből a szavait. Bosszantott, mert igaza volt, és leginkább azért, mert nem tehettem ellene semmit. Sosem gondoltam volna, hogy épp az én elmémet forgatja fel egy nő, hogy ennyire az uralma alá von, de megtörtént... a lehetetlen. Ray nagyon jól látta külső szemlélőként, hogy ez mennyire nem jó, de mivel ő nem volt a részese, így azt már nem tudhatta, mennyire nehéz is. Valódi érzéseket nem tápláltam Charlotte iránt, de volt valami kapocs köztünk, amit ha bármi módon megszakíthatok, éltem volna vele. Akkor is, ha ezzel egy olyan személyt engedek el innen, akit fogvatartottam, aki ezáltal árthat az üzletnek, mert... az, hogy itt volt, még többet ártott nekünk. Erre azonban nem volt lehetőségem, így maradt az állandó idegesség, a zavaros gondolatok, és a figyelemzavar, mert egyszerűen semmire sem tudtam úgy koncentrálni, mint azelőtt. Viszont - borzalmasan hangozhat-, amióta meghaltak a szülei, és kevesebb kontaktom van vele, nem megy úgy az agyamra, így kicsit rendeződtek a dolgok. Sokkal higgadtabb vagyok, újra tudok fókuszálni az üzletre. A társalgó ajtaja előtt, még a folyosón megtorpantam, a lépcsőhöz közel, s néhány másodpercig gondolkodtam, de aztán nem indultam felfelé. Nem akartam bemenni hozzá, látni őt, az esetleges bosszantó, mégis szórakoztató megjegyzéseit hallgatni, hiszen akkor megint oda a koncentráció. Így hát visszafordultam, s bementem a társalgóba, ahová eredetileg is tartottam. A többiek már ott vártak rám, Ray az egyik szék mellett állt háttal, de ahogy meghallotta a lépteimet, rögtön felém fordult, majd biccentett. Helyet foglaltam a széken, és gyorsan átgondoltam, mit is kell nekik mondanom. - A szállítmány holnap érkezik. Raymond lesz a főnök, ő majd utasít benneteket, de előtte szerettem volna tisztázni, hogy mennyire fontos, hogy épségben érkezzen meg a bárba. Ez az első szállítmány ebben a hónapban, és ha a bárban nem tudunk alkoholt felszolgálni, valamint nem jut el az ügyfeleinkhez a rendelésük, baszhatjuk. - jelentettem ki egyszerűen, szárazon, hiszen ez nem az első ilyen volt. Az egyértelmű volt mindenki számára, hogy ha elveszítem a tömérdek mennyiségű szeszes italt miattuk, akkor őrajtuk csattan minden. Alighogy fejeztem be a mondandóm, cipősarkak kopogása csapta meg a füleim, amire először meghökkenés, majd bosszúság volt a reakcióm, mert az illető nyilvánvalóan nem közülünk való, aztán riadtság költözött az arcomra, és az első gondolatom az volt, Ms. Grey mégis hogy a búbánatba szabadult ki, de aztán... még ennél is jobban meglepődtem. A vörös hajzuhatag, az ismerős arc nosztalgikus hangulatba kergetett, arcomra kiült a mosoly, a gondolataim pedig csak úgy csapongtak. Örültem annak, hogy látom őt, de volt bennem egy kis félsz Paulo halála miatt. Rosszul bánt vele, de az érzéseiről jóformán nem tudtam semmit. Nyilván kötődött a férfihez, ha együtt voltak, de vajon mennyire? - Ursula! - köszöntöttem a székből felállva, de nem tettem felé egyelőre egy lépést sem. - Nem tudtam, hogy kiengedtek. Mikor szabadultál? - a hangom barátságos volt, kicsit sem ellenséges, hiszen annak idején jó viszonyt ápoltam a nővel. Ügyesen elrejtettem az aggodalmam, és abban bíztam, hogy örülni fog az új vezetőnek a személyemben, nem pedig a bosszú miatt tért vissza. Bármelyik elképzelhető volt, hiszen Ursula sosem volt egy buta liba, sőt, véleményem szerint mindig is több sütnivalója volt, mint magának Paulónál.
533 szó kezdésnek ●béna, de szeretettel íródott többnyire ●
Úgy távozom, ahogy érkeztem – a senki fiaként lányaként. Ugyanabban a mocskos, véráztatta és méregdrága ruhakölteményben, valamint márkás cipőben hagyom el a börtönt. Három évet töltöttem el itt. Három évet vettek el az életemből, mégis mintha csak tegnap lett volna, hogy elkaptak… Azon tűnődöm, hogy vajon készen állok-e rá? A visszatérésre. Vagy a csomó a torkomban valami egészen másról árulkodik? A nő, aki úgy távozik, akár egy díva… felszegett fejjel, dacolva a világgal, mintha semmitől sem félne. Csakhogy a szemeim elárulnak. A tekintetemben megcsillanó közöny, a fásultság… és azok a fekete karikák alatta – mutatja, hogy valójában mennyire belefáradtam. Más volt az élet ott. Olyasfajta, amit sokan még csak elképzelni sem tudnak. Mégis… úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok. És most, hogy végre szabaddá lettem; mivé leszek majd? Visszatérhetek-e ahhoz az élethez, amit azelőtt a magaménak tudhattam? Visszatérhetek-e úgy, hogy a férfi, akit szerettem – és aki elől menekülnöm kellett –, immár halott? Folytathatom-e ugyanott az életet, ahol annak idején megrekedt? Nem hinném, hogy ez lehetséges. Nélküle én is senki vagyok. Ezért engedtek el. Paulo halálával én magam is semmissé lettem. Egy volt maffiavezér ex-nője; talán már el is felejtettek. Túlléptek a zsarnokon, és mivel én voltam a zsarnok kedvenc játékszere, valószínűleg rajtam is túlléptek. Mégis felszegett fejjel, és izgatottsággal teli szívvel lépdelek a sikátor macskakövein – azzal sem törődök, hogy a cipőm sarka néhol beleakad, és ezért meg-megbotlok. Szinte észre sem veszem. Történt itt bármi is? Hazamegyek. Jelenleg csakis ez a cél lebeg lelki szemeim előtt. És a kérdés, mely veszettül tép bele az elmémbe (…) a kérdés, hogy létezik-e még az otthon egyáltalán? Annyira szeretném elhinni, hogy létezik. Annyira szeretném tudni, hogy azok, akiket egykoron családomként szerettem, nem mondtak le rólam, nem feledtek el. Hogy mindeddig vártak rám, hogy egyszer majd csak hazatérek. És mindenekelőtt, hogy visszafogadnak majd maguk közé… Hinnem kell benne, különben elveszek. De nem mutathatom ki; nem adhatom meg a világnak azt a kiváltságot, hogy fogást találjon rajtam. A szívem, akár egy elszenesedett húscafat. Nem érez. Nem dobban. És fáradhatatlan mosoly feszül a szám szegletébe… Mert örülök, hogy itthon lehetek. Még ha nincs is többé már számomra olyan, hogy otthon. Emlékezz, hogy itt hagytad őket, amikor a világ a darabjaira szakadt. Én leléptem, amikor a legnagyobb szükség lett volna rám. Azt hittem, hogy ezzel segítek a legtöbbet – nekik és egyúttal önmagamnak is. De tévedtem. Vagy sokkal inkább hazudtam… Mindenkinek hazudok. Üres kezekkel és bőröndök nélkül, akár egy nincstelen senki, lépek be az egykori otthonom ajtaján. Egyetlen holmit sem vittem magammal a börtönbe; és amikor küldeni akartak sem kellett. Ugyanabban a ruhában vagyok, amelyben láthattak három évvel ezelőtt, mielőtt a rendőrök letartóztattak volna. Nem kell engedély, hogy bejöhessek, és nem vár fogadóbizottság sem, hiszen ismerem ennek a háznak minden kis zegzugát, s minden titkos rejtekét. Alattomosan, kígyó módjára tekergek hát be az épületbe. Észrevétlenül. Nesztelenül. (…) hogy aztán hirtelen és váratlanul a társalgóban leledző gengszterbagázs minden egyes tagja rám emelhesse a tekintetét fegyverét. Mire csak vidáman kitárom a karjaimat és hanyag eleganciával elrikkantom magam. - Hello fiúk! Visszatértem… Ugye hiányoztam?
Kezdőlap
● 
