- Kérlek! Kérlek ne tedd! - sikította a nő vele szemben, miközben vértől átázott tincsei az arcához tapadtak. Próbálta megsajnálni, tényleg, de akkor, abban a pillanatban képtelen volt rá. Szánalmat érzett, na meg a bosszú édes ízét a szájában, hiszen annyi éven át elviselte a piszkálódást, a gonoszságot és azt, hogy teljes egészében kiközösítik. Nem vágyott másra, csak arra, hogy végre valaki figyeljen rá! Hogy legyen egy barátja, legalább egyetlen ember mellette, aki foglalkozik vele, a lelkével, a gondjaival, akinek elmondhatta volna a félelmeit, vagy éppen azt, hogy milyen traumaként élte meg gyerekként apjának távozását.
Ehelyett mit kapott?
Lenéző pillantásokat, lúzer feliratot a szekrényére, és örökös kitaszítottságot! Hogy a háta mögött fogadtak arról, hogy mikor és kivel veszíti el a szüzességét, hogy vajon vannak - e mellei a bő pulóver alatt, és hogy képes lenne - e túlélni jó pár megalázást egy elzárt helyen, mint amilyen ez az erdei házikó is volt.
Mert hát meghívták!
Kibaszottul nem tudták, hogy mire is vállalkoztak, de meghívták és ezzel szabadjára engedték a démont, aki benne tombolt már évek óta.
Eldugták a ruháit, megalázták, bensőjében pedig a szörnyeteg most tépte el a láncait, és kezdett bele az őrült futamba, ami elől senkinek sem volt menekvés.
Heten voltak...
Heten, mint a gonoszok!

Annyira nem volt nehéz levadászni mindegyiket.
Hisz mint mindig, most is képtelenek voltak arra, hogy mással is foglalkozzanak saját magukon kívül.
Egymást árulták el ha kellett, és szinte bármire kaphatóak voltak, bármit megtettek azért, hogy egy másodperccel tovább kapaszkodhassanak a létezés csodás érzésébe!
Élvezettel nézte a fényt a szemükben, ahogy egy másodpercig elhitték azt, hogy van menekvés, hogy lehet még életük ezután az este után, de a legjobban az tette boldoggá, mikor az az aprócska fény, - a remény -, pont úgy kialudt, mint egy szentjánosbogár lángja a derengő napkeltében.
Nem érdekelte, hogy mivel jár ez az egész, nem érdekelte a jövő, hogy esetleg életének minden percét börtönben fogja tölteni, még a halálbüntetés gondolata sem foglalkoztatta.
Csak az, ahogyan kezei alatt csontok törnek, a vér fémes illata és az elvágott torkok, vagy épp átlőtt szemgödrök tátongó üressége.
Mert ez mind ő volt!
Sok-sok év elnyomott és elfeledett érzése, mely most őrjöngő vadállatként szedte áldozatait.

- Ugyan, miért kellene életben hagynom, Mandy? - mondta, miközben egy lépéssel közelebb került a földön kúszó lányhoz. Annak nadrágját már fél órával ezelőtt átszúrta eltört sípcsontjának kiálló darabja, azonban ahhoz képest, hogy mennyire nagy fájdalmai lehettek, egészen jól küzdött az életéért.
Kár hogy ez sem érdekelte!
Egyszerűen nem hatotta meg! Nem hathatta meg, hiszen az ő részükről sem kapott könyörületet soha, sem pedig együttérzést!
- Elvettetek négy évet az életemből! Négy évet, amikor annyira szükségem lett volna barátokra, egy családra! Itt mindenkinek megadatott, de ti ezt pont leszartátok! Leszartátok, hogy vajon engem megbántotok - e! - szűrte a fogai között a szavait, majd a lány mellé lépett, majd leguggolt, kezében a kalapáccsal, amit azért szorongatott már egy ideje, hogy a kis Mandyt ezzel segítse át a túlvilágra. Ujjaival finoman kisimított egy véres tincset a lány arcából, azzal is vöröslő csíkot festve annak porcelánszín bőrére, majd határozottan belemarkolt a hosszú loboncba, és hátra rántotta a fejét.
- Miért kellett ezt tenned? Miért kellett..? - szegezte neki a kérdést, majd a reakció még őt is meglepte.
A lány hangosan felnevetett, és még utolsó pillanataiban sem tudta visszafogni magát. Ha már ez életének utolsó pillanata, akkor nem könyörgött tovább, akkor felemelt fejjel várta a végét ennek a nyomorúságos helyzetnek.
- Mert egy ribanc vagy! - mondta ki kerek perec egyenesen Felicity szemébe nézve.
Még látta ahogy felemelkedik a kalapács, még volt ideje lehunynia a szemét, mielőtt az utolsó, mindent eldöntő ütés megérkezik, azonban az elmaradt...
Lövés dörrent, majd az arcába valami meleg és ragacsos  csapódott...
A golyó a fején érte...
Nem szenvedett, egyszerűen csak kiejtette kezéből a kalapácsot, majd az ólom nehéz test a földre zuhant.
A vér mindent elborított, pont úgy, ahogy Mandy sikolya, és kínkeserves fájdalma...