Roman&&Finn

share a single bed and tell each other what we dream about

Kicsit csalódott vagyok. Ritkán érzem ezt és határozottan nem tetszik. Általában mindent megkapok, amit csak szeretnék, mindössze ki kell nyitnom a számat, ám most minden teljesen más. Nem realizálódott bennem annyira régen, hogy nem férek hozzá a számlámhoz és hogy apám elvette a bankkártyámat is. Augusztus nagy részében emiatt otthon voltam és a kutya szobrot bámultam a Jóbarátokból, hogy mennyire örülök neki, hogy az enyém lehet, de mennyire utálom, mert most miatta a csórók életét kell élnem huszonöt éves koromig. Jelenleg meg itt van ez a srác, Roman, mint első csapás szobatárs képében. Inkább a halál angyala csapott volna le, mint a Bibliában. Azzal is jobban meglennék.
- Ha akadálymentesített szobát igényeltem volna, akkor egyedül lennék? Tudod tolószékben nehezebb közlekedni – esek gondolkozóba. Még érhet gyorsan egy baleset, ami által félig lebénulok. Képes lennék az egyetemtől a koliig tolószékben jönni, míg fel nem érek a lakosztályba a látszat kedvéért. Van egy haverom, aki orvos és jó pénzért szokott papírokat hamisítani. Talán olcsóbban is megtenné nekem, ha megzsarolom. – Itt nem azzal van a gond, hogy szeretsz rendet rakni vagy sem. Szimplán igénytelen. A szüleimmel sem vagyok hajlandó ugyanabban a zuhanyban lefürdeni – tárom szét a karomat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Otthon D.C.-ben összesen három fürdőszobánk van a házban. Egy nekem, egy a szüleimnek és egy az esetleges vendégeknek, amit mi sosem használunk.
- Hát ez volt az első a weboldalon, van több is? – húzom össze a szemöldököm. Nem görgettem lentebb, megnéztem a koli nevét és beírtam a jelentkezési felületre. Azt hittem, ha tovább megyek az oldalon, akkor csak leírást találok a helyről, olvasgatni meg nem igazán szeretek. – Már nem fért a szekrénybe. Úgy gondoltam azon az ágyon fogom tárolni, mivel még annyira sem voltak képesek, hogy rendesen bebútorozzák a lakosztályt. Két egyszemélyes ágy, ez volt leértékelve, mi? Nyilván nem volt pénzük franciaágyra – forgatom meg a szemeimet. – Amúgy ideiglenesen rakd nyugodtan a fejed felett lévő polcok egyikére. Majd keríthetsz neki helyet, ha tényleg itt maradsz – előveszem a telefonom és gyorsan írok egy sms-t apámnak, hogy ne hagyjon meghalni. Ezt ő sem gondolhatta komolyan.
- Egy lányt, egy fiút, mikor mihez van kedvem – közlöm vigyorogva. Nagyon nevetnék, ha homofób lenne a srác. Az őrületbe tudnám kergetni és élvezném. Talán egy idő után már nem bírna velem együtt élni és lelépne egy másik szobába. Egy ennél is putribb helyre, de egy percig sem érdekelne. – Cserébe te is felhozhatsz bárkit, bármikor – engedem meg neki. Azt mondja ne csináljak belőle rendszert. Tudja ez, hogy kivel beszél?
- Nagyon jó – sóhajtok fel idegesen. Még sosem kellett magam után takarítanom vagy éppen főznöm magamra. Ez nem is lesz így, mert képtelen vagyok ezeket megcsinálni. Ez a cselédek dolga.
- Bárcsak Ritz vagy Hilton lenne – bámulok a plafonra, mint aki imádkozni készül. Ugyan ez a kettő is csak túlértékelt hotel, de legalább megadja a megfelelő szolgáltatásokat. – Jó, akkor heti egyszer azért takaríts ki. Nem vagyok tisztaságmániás, többször nem kell – az ujjaimmal kezdek játszadozni, s közben minden pillanatban azt figyelem, hogy apám reagált-e már, de semmi. Leszarja vagy meetingen van. Remélem az utóbbi. Nem kell a pénz csak keressen nekem egy másik albit, amit fizet.
- Washington D.C. – válaszolok. – Már voltam párszor Manchesterben meccsen apámmal meg haverokkal is. Szeretem a bárjait – bólintok. Nem igazán vagyok a nagy városnézős típus. Többnyire csak kivitetem magam a legfőbb nevezetességhez, lefotózkodom vele, feltöltöm instára, hogy lássák hol vagyok. Amúgy meg általában a kocsmákat és az éttermeket járom.
- Politikusok – mosolyodom el, mert végre feljött a kedvenc témám. – Anyám a jelenlegi Dél koreai elnök testvérének a lánya, míg apám a Roosevelt dinasztia sarja – rántom meg a vállam, mintha ez tök természetes lenne. Belül ilyenkor mindig vigyorgok és figyelem a másik ember reakcióját, mert valami csodálatos tud lenni, ahogy elképednek rajta. Általában elsőre el szokták hinni, nem kell a győzködés. – A te családod? – kérdezek vissza.
- Akkor nézz utána a dolgoknak, jó lenne, ha értenél hozzá – közlöm vele tárgyilagosan. Ha tényleg el kell viselnem egész évben, akkor muszáj, hogy hasznom legyen belőle, különben megőrülök.
- Akkor te okos vagy – csillan fel a szemem. – Van már terved a szakosodásra? – Remélem, hogy nem valami hülye ágazatra akar majd menni, mint a plasztika. Annak mi értelme? Van, aki szépnek születik és van, aki nem. Hozzá kell szokni.
- Fürdünk? – összekulcsolom magam előtt a kezeimet és felvigyorgok rá. Nyilván csak poénkodom vele, de muszáj letesztelnem, hogy mennyire bírja a nyomást. Hiába orvosnak készül, magát nem fogja tudni megmenteni. - Elég szépen neki vetkőztél - mérem végig feltűnően. Azért tetszik, amit látok.

Sosem volt ekkora rumli a szobában. Az volt a kedvencem Jake-ben, hogy nagyon egy húron pendültünk. Mindketten ugyan azt gondoltunk a körülöttünk lévő rendről és tiszteletben tartottunk, hogy a másik nem csak bulizni jött az egyetemre. Azt hiszem én kevésbé lettem volna jó szobatárs, ha nem vár rám otthon Rosie és nem fulladok majdnem bele a tanulmányaimba. Néha igazán igényeltem volna egy kikapcsolós, bebaszós estét, de mióta egyetemre járok ezt csak háromszor sikerült összehozni.
Nem igazán tudok mit kezdeni ezzel a fiúval. Ha lenne erőm sem biztos, hogy magamra akarnám vállalni a feladatot, hogy megismertetem a világgal. El sem tudom képzelni mekkora buborékban nőhetett fel. Ha kevésbé fenyegetne a végelgyengülés megkérdőjelezném, hogy milyen döntések vezethették éppen ebbe a koliba, de annyira nem vagyok most vevő egy gazdag fiúcska szomorú meséjére. Nincs se kedvem, de energiám letörni a lelkesedését. Még életemben nem hallottam, hogy itt valaki egyedül kapott volna szobát. Jó, persze, vannak azok az egyetemi kolik, ahol vannak egyszemélyes szobák, de hát azt neki is tudnia kell, hogy sikerült a legolcsóbbat és leg lepukkantabbat választania. Annyira kilóg a ronda sárga falak és a koszos linóleum mellől, mint amennyire valószínűleg én kilógnék az ő otthonából.
A megjegyzéshez olyanokat szoktak írni, ha esetleg akadálymentesített szobára van szükséged, vagy szobatársat igényelsz, satöbbi… El tudom képzelni, amikor a felvételi bizottság a jelentkezési lapját olvasta milyen jól szórakozhatott. Hogy miért pont velem rakták egy szobába már kérdéses… Egyetértek, a közös fürdő tud igénytelen lenni, de én szeretek rendet tartani magam körül, ne aggódj. Lehet azt hiszi, hogy azok, akik nem tehetik meg, hogy designer ruhákban járjanak automatikusan a személyes higiéniával sem foglalkoznak vagy ilyesmi.
De miért pont ebbe a koliba jelentkeztél? Ez azért elég nagy ugrás az albi után. Elég értetlenül nézhetek rá. A két oldalamon az ő ruhái vannak, de nem valami igényes kupacokba hajtva. Lehet, hogy ő is nemrégen érkezett meg és még nem volt ideje kipakolni. Remélem ez a helyzet, nem az, hogy egy mániákus trehánnyal kell együtt élnem. Kicsit bunkóság lenne, csak úgy leseperni az ágyról. Ezeket hova tehetem? kérdem, óvatosan jelezve, hogy szeretném visszakapni az ágyam.
A következő mondatra a szemöldököm valahol a homlokom közepén köt ki. Jaj ne, csak az hiányzik még, hogy mindennek a tetejében még egy fuckboy is legyen. Ha kell, lecserélem a zárakat, de nagyon remélem, nem akar minden este mást lányt felhozni.
Jobban jártál volna haver, ha az albiban maradsz. Engem nem zavar, ha néha felhozol egy lányt, de azért ne csináljunk belőle rendszert, jó? Minden vészjelzés ellenére még reménykedem benne, hogy tudunk majd normálisan egymás mellett élni. Ha ő nem teszi pokollá az életem, én sem az övét, ez ilyen egyszerű.
Hát igen, hiányzik belőle az inas meg a szobaszervíz meg ilyenek. Ezt nem gondolja teljesen komolyan. Azt hiszem. Remélem. Lehajolok, hogy kicipzározzam az egyik bőröndöm. Előveszek egy pólót meg a fürdéshez kötelező cuccaimat. Már alig várom, hogy lemossam magamról a repterek mocskát. Éppen hajolnék fel, amikor rákérdez a takarítószolgálatra, és annyira meglep a dolog, hogy a fejem hatalmasat koppan az ágy fém keretében. Kifut a számon egy káromkodás és a fájós pontot simogatva egyenesedek fel.
Félévente egyszer asszem csinálnak nagytakarítást vagy ilyenek, de amúgy mindenki a saját szobáját takarítja. Figyelj, te tényleg jó helyen jársz? Ez nem a Ritz vagy a Hilton. Életemben nem láttam még ennyire zavarodott embert. Egyfelől egészen szórakoztató, de ha vele kell élnem egész évben valószínűleg hamar megőrülök majd. Nem is annyira titokban abban reménykedem, hogy hamar megunja a kollégiumi életet és visszarohan az albérletbe. Akkor az enyém lenne az egész szoba, ha esetleg nincsen évközben új beköltöző. Milyen jó is lenne…
Milyen gáláns tőle, hogy megengedi, hogy a saját szobámban aludjak ma este. Inkább nem mondok semmit neki, mert nem vagyok benne biztos, hogy kedves lenne.
Manchesterből jöttem, és te? Állítólag az amerikaiak ugyanúgy meg tudják különböztetni az akcentusuk alapjáén ki melyik régióból származik, mint mi britek, de nekem ez még mindig nem megy. Mindenki úgy hangzik, mint egy hollywoodi film. Ez a srác még egy kicsit úgy is néz ki.
Leesik, hogy én egyébként már tudtam, hogy ő politológiát tanul, de sebaj. Ráfogom a fáradtságra, meg amúgy sem kell neki tudnia. Mivel foglalkozik a családod? Ez a válasza legalább tényleg érdekel. Biztos valami jól menő ügyvédek vagy ilyesmi. A srác úgy néz ki, mint akinek a bőre alatt is pénz van. Nem mondhatnám, hogy különösebben értek hozzá. Elég furcsa a kérdése, remélem nem hiszi azt, hogy majd megírom helyette a beadandóit vagy ilyenek.
Én orvosin vagyok, de még nem szakosodtam. Ezzel a lendülettel nekiállok vetkőzni és nem zavar különösebben, hogy ott van. Törölközőt csavarok a derekam köré és magamhoz veszem a tusfürdőm. Csak imádkozni tudok, hogy a fürdőben ne legyen akkora kupi, mint a szobában, de van egy olyan érzésem, hogy nincs olyan isten, aki most hallgat.

some words ••• boys keep swinging. ••• with love ••• kredit

Roman&&Finn

share a single bed and tell each other what we dream about

A döbbenetem még nem múlt, hogy egy másik srác is betévedt a szobámba. Valami hatalmas félreértés lehet ebből. Határozottan kijelentettem megjegyzésben azon a formulán, amit ki kellett tölteni a koli igénylésről, hogy nem szeretnék senkivel osztozkodni és lakosztályt kérek. Nem tudom, hogy kinek a lapjával keverték össze az enyémet, de muszáj lesz utána járnom minél hamarabb, mert ez így nem folytatódhat. Egy éjszakát sem vagyok képes úgy eltölteni, hogy a mellettem lévő tárolónak kijelölt ágyon valaki más szuszog vagy Isten ments, de horkol mellettem. Ott jönne el az a pillanat a jelenlegi nyomorúságos életemben, hogy azon gondolkoznék hány évet kapnék azért, ha megfojtom.
- Akkor fizetnek érte vagy mit tudom én itt hogyan működik – rántom meg a vállam. A meglepettségéből kiindulva ő tényleg nem takarító. Tudtam én, hogy ilyen kinézettel nem lenne az. Mármint nem szabad senkit diszkriminálni, ezt azt hiszem én tudom a legjobban félvér létemre, de ha az lenne, akkor legalább valami más öltözék lenne rajta. Valami olyan, amiből egyből le lehet vonni, hogy mi a munkája.
- Mindjárt elintézzük a kavarodást. Egyet se félj, haver – biztatóan mosolygok rá. Igazából nekem már mindegy, hogy itt fogok lakni vagy egy másik helyiségben. Ha valóban ez a szobája már harmadik éve, akkor legyen. Valószínűleg ebben az esetben engem küldtek ide tévesen. Nem örülök neki, hogy újra pakolnom kell majd, de valamelyik kis csíra gólyát megkérem majd a folyosón, hogy csinálja meg helyettem. Nemet nem ismerek. – Nem, nem, nem! Odaírtam a megjegyzés rovatba, hogy mellém ne rakjanak be senkit. A fürdőn meg pláne nem osztozok, az kurvára igénytelen – húzom el a számat. Még otthon is van külön a szobámhoz, hogy ne kelljen a szüleimmel közöset használnunk.
- Eddig albiban voltam és idén jöttem először koliba. Gondoltam kipróbálom milyen az a híres kollégiumi élet, amiről mindenki ódákat zeng – mosolyodom el. Természetesen hazugság, amit mondok, de neki semmi köze ahhoz, hogy apám megfosztott a pénzemhez való hozzáféréstől, mert nem éppen úgy bántam vele, mint ahogy ő azt gondolta. – Szerintem valamit félreértesz. Én nem lakhatok egy szobában valakivel! Hogy fogok akkor embereket felhozni dugni? – kérdezem aggódva. Remélem nem ilyen homofób fajta a srác és nem ítéli el, hogy nem válogatok, mert ha tényleg együtt kell majd élnünk, ehhez muszáj lesz hozzászoknia.
- Hát elég gyász lakosztálynak – sóhajtok fel és leülök az ágyra. Kezdek kétségbeesni. Ezt egyáltalán nem így terveztem. Apám vajon tudott arról, hogy ilyen egy koli? Honnan is tudná? Sosem kellett ennyire lealacsonyodnia. Ha megtudja, akkor biztosan kivesz majd innen.
Figyelem, ahogy Roman leül az ágyra a cuccaim közé. Megakadályozom magam abban, hogy vérszemet kapjak. Nincsen semmi gond. Lehet, hogy szegény fiú, mert itt kell élnie, de az nem jelenti azt, hogy igénytelen is. Nyugalom.
- A takarítószolgálat hogyan működik? – érdeklődöm. Azzal tisztában vagyok, hogy szakácsom itt nem lesz, de azt azért minél hamarabb meg szeretném tudni, hogy hogyan működnek itt a dolgok. Nekem amúgy az is elég, ha csak heti egy alkalommal jönnek takarítani. Amúgy sem vagyk a világ legnagyobb tisztaságmániása.
- Jó, de csak azért, hogy lásd milyen jófej vagyok – rázom meg a fejem lemondóan. Holnapig tudok várni vagy majd lemegyek a portára miután kidőlt. Úgyis úgy néz ki, mint aki nyomban elalszik. – Húsz órát? Honnan jöttél pontosan? – Az akcentusából nem nehéz kideríteni, hogy brit, de egy napig lehet együtt kell laknunk, legalább ennyit tudjak meg róla.
- Politológiát. Többnyire a családom miatt, de félúton rájöttem, hogy érdekel – dőlök végig az ágyamon. – Te mennyire értesz hozzá? – érdeklődöm. Nem árt, ha van egy ember a koliban, akivel le tudom egyeztetni a házi és beadandó leadásokat. Úgy értem, hogy valaki, aki megcsinálja helyettem őket. – Te mit tanulsz? – kérdezek vissza, pedig amúgy kurvára nem érdekel.

Nem sok választ el attól, hogy sírógörcsben összeboruljak a padlón, és feladjam az életem – vagy fülem-farkam behúzva meneküljek vissza Manchesterbe. Kimerült vagyok, nyűgös, az egész életem hátra hagytam, hogy fél évet megint mérföldek ezreire töltsek mindenkitől, aki fontos számomra, és nem utolsó sorban attól is stresszes vagyok, hogy az első hetemet az egyetemen jet-laggel kell majd végig nyomnom.
És akkor megjelenik ő, ez a srác, és tényleg nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek a helyzettől.
Bambán pislogok rá, beletelik pár másodpercbe, mire eljut az agyamig, hogy mit is mond. Mintha egy kicsi szűrőn át hallanám a szavait, és csak akkor kapnának értelmet, amikor az automatizált mozdulatsorom végére értem. Elengedem a bőröndöm és az nagyot koppan a padlón.
Tartanak? Micsoda? Hogy tessék? Megpördülök a tengelyem körül, hogy hitetlenkedve bámuljak rá. Ő most komolyan azt hiszi, hogy én vagyok a takarító személyzet, vagy csak valami nagyon hülye viccet próbál elsütni, amihez túl fáradt vagyok, hogy megértsem.
Mire bármit tudnék reagálni már kinn is van az ágyból – jelenleg halálosan irigylem az energiáját – és elkezd beszélni. Tátott szájjal nézek rá. Őt melyik bolygóról pottyantották ide? Be van szívva? Valami kínja biztos van, mert embert ekkora sületlenségeket összehordani még nem hallottam. Felnevetek. Amolyan gyomorból jövő, erőteljes nevetéssel, talán még a könnyem is kicsordul, annyira jól szórakozom. A hasamat fogva röhögök, ki tudja meddig, és keresem a kamerát. Ez csak valami átverés lehet, ilyen ember egyszerűen nem létezik.
Ez a lakosztály már harmadik éve lesz a szobám, szóval ha valakinek innen mennie kellene, az te lennél. mondom, amikor végre kinevettem magam. Letörlök a szemem sarkából egy könnycseppet és ledobom a dzsekim az ágyra. Nem tudom, mire számítottál, amikor jelentkeztél, de ez egy koli, ahol bizony mindenki osztozik a szobáján. Képzeld, még a fürdőn is!
Megütögeti a vállam, amitől kicsi olyan érzésem támad, mint amikor a papa magyaráz valamit és elkönyveli magában, hogy hülye vagyok hozzá. Mint például a keresztrejtvények…
Nézd, rendes srácnak tűnsz meg minden, de ezt ugye nem gondolod komolyan? Hol laktál eddig, vagy elsős vagy? Nem tűnik annak, ha tippelnem kellene nagyjából velem egyidős lehet. Ha nem hiszel nekem, nyugodtan lemehetsz a portára, de ugyan ezt fogják mondani. Ebben a tanévben velem kell együtt laknod – vagy ha nem is velem, de valakivel tuti. hitetlenül bámulok rá. Te komolyan azt hitted, hogy ez egy lakosztály? és megint rákezdek a nevetésre.
Annyira őszintének tűnik, és egy kicsit az jut róla az eszembe, amikor a gyerekeket először hagyják az óvodában és nem találják a helyüket. Otthon megszokták, hogy minden Lego az övék, de hirtelen osztozkodni kell rajta másokkal. Egészen aranyos lenne ez a gyermeki naivitás, ha mondjuk nem több mint huszonnégy órája lennék ébren. És nem lennének szanaszét a cuccai az ágyamon.
Felugrok az ágyra, a bőröndjeimet a földön hagyva. Hülye amerikai ágyak, nem tudom ki találta ki, hogy legyenek ennyire irreálisan magason, de ahogy lógatom a lábam, éppen csak súrolja a földet. Ahogy elnézem a srácot, neki valószínűleg nincsenek ilyen gondjai. Nem mintha én törpe lennék vagy ilyenek, de ő határozottan magasabb nálam.
Figyelj, fáradt vagyok, húsz órát repültem, holnap nyolctól laborom van, nem lehet, hogy ezt a költözködős dolgot jegeljük holnapig? Ha tényleg tiéd egyedül a szoba és valami gubanc volt a rendszerben, majd holnap megoldjuk.Ez igazából egy baromi jó kifogás, hogy miért ne kezdjek nekiállni most azonnal pakolni.
Azonnal, zuhany nélkül el tudnék aludni az ágyon ülve, de azért próbálok még ébren lenni, hogy a jófej szobatárs képét mutassam. Mert hát, az szinte kizárt, hogy kavarodás legyen a rendszerben, és inkább nem utáltatnám meg magam az emberrel, akivel hónapokid egy légtérben kell aludnom. Mit tanulsz egyébként? Biztosan lennének innovatívabb kérdések is, amiket feltehetnék, de hát ez a kézenfekvő, nem igaz?

some words ••• boys keep swinging. ••• with love ••• kredit

Roman&&Finn

share a single bed and tell each other what we dream about

Van egy nagyon lényeges dolog, ami miatt a teljes nyaramat otthon kellett töltenem. Augusztus elején kaptam egy hívást a főbérlőmtől, hogy a lakbér nem érkezett meg júliusra a  kiszabott határidőig. Felháborodva mentem apámhoz, aki csak széttárta a karját és ment tovább a dolgára. Ezt én annak vettem, hogy a bank csúszik, így visszahívtam a negyvenes évei közepén járó férfit, hogy egyet se féljen, pár napon belül meg kell érkeznie a pénznek. Egy hét múlva újra megkeresett ugyanazzal a problémával, ami már kezdett kicsit gyanús lenni, de azért még tettem egy kört apámnál, hogy ideje felhívnia a bankot, mert valami nagyon nincs rendben.
Ekkor kiderült, hogy a pár héttel ezelőtti fenyegetése, miszerint nem fog pluszban pénzt adni és a bankszámlámhoz sem férek hozzá, nem volt poén. Azt hiszem körülbelül két napig megállás nélkül üvöltöttem vele, hogy mégis mit képzel magáról. Anyámhoz próbáltam segítségül fordulni, de ő többnyire szart bele az egészbe és mindig elhessegetett annyival, hogy dolga van. A harmadik nap már csak azért nem kiabáltam, mert megfájdult a torkom és nem akartam még nagyobb kárt tenni a hangszálaimban.
A hónap utolsó hetében mentem csak vissza New Orleansba, mivel kénytelen voltam kipakolni az albérletből még mielőtt beköltözne az új lakó. Már bánom, hogy nem vettünk anno magamnak egy saját lakást. Én voltam az a jófej, aki visszautasította apának ezt a feltevését azzal a mondattal, hogy úgysem fogok New Orleansban maradni. Valószínűnek tartom, hogy hazaköltözök majd. Na nem a szüleim házába, de a városba biztosan.
Az egyik srác, akivel tavaly kavartam segített áthozni az összes cuccomat a koliba. Az én kocsim és az övé is tele volt dobozokkal. Elég sok időbe telt mire mindent felvittünk a szobába. Kipakolni már nem segített, mert mennie kellett tovább. Sosem fogom elfelejteni azt az érzést, amit akkor éreztem, mikor először megláttam a kollégiumi szobámat. Mégis hogyan várják el az emberektől, hogy egy ilyen pici helyen éljenek? Ennél csak nagyobb volt az összes szobám. Ráadásul a szekrénybe és a polcokon alig férnek el a cuccaim. Az pedig már tényleg a legnagyobb smucigságra vall, hogy két egyszemélyes ággyal rendezték be franciaágy helyett. Gondolom ez volt leértékelve. Mivel nem volt elég hely a szekrényekben, így arra az elhatározásra kellett jutnom, hogy nem tolom össze a két ágyat. Az egyiket tárolóként fogom használni. Sürgősen meg kell győznöm apámat arról, hogy képes vagyok felnőtt ember módjára bánni a pénzzel, mert ezt nem fogom hosszútávon kibírni.
Ennek fényében elég morcosan telik augusztus utolsó hete a számomra. Már minden létező ismerősömnek elújságoltam, hogy utálok koliban lakni, mert minden olyan pici és még rendes hely sincs, hogyha úgy adódna, hogy dolog van az egész szobát kihasználni. Többnyire olyan srácokkal haverkodom, akik ugyanolyan pénzesek, mint én, így teljesen meg tudják érteni a helyzetemet. Rengeteg vállveregetést és együttérző pillantást kaptam már a többiektől. Kösz, sokat érek vele!
Most is éppen az ágyon fekszem és azon gondolkozom, hogy hogyan lehetne legegyszerűbben rávenni a kollégium igazgatóját, hogy üssön ki egy falat és duplaszobám legyen, mikor kinyílik az ajtó és elég furcsa tekintettel ülök fel az ágyon. Még nem kértem takarítást. Már most jönnek is? Úgy terveztem, hogy ilyenkor nem leszek itt, mert nem szeretem nézni, ahogy nekem dolgoznak.
- Én pakoljam össze a cuccaimat? – nézek a srácra. Nem így képzeltem el az itteni takarítókat. Azt hittem idősebbek és nők. Ah csak megint a fránya sztereotípia! – Nem azért tartanak téged, hogy én pakoljam el a cuccaimat, mielőtt feltakarítanál – közlöm vele, mire feltűnik egy olyan dolog, ami nagyon nem tetszik.
- Miért van nálad bőrönd? – ijedten nézek rá és hirtelen felpattanok az ágyról. Ez az a pillanat, amikor bemutatkozik és mond egy olyan dolgot, amitől most azonnal ki akarok ugrani az ablakon. – Na nem! Menj innen, keress másik szobát! Mikor megigényeltem ezt a lakosztályt nem gondoltam, hogy ilyen pici lesz és még osztozkodnom is kell rajta. Valami félreértés lehet, de ne aggódj haver, lemegyünk a portára és megoldjuk. Addig nyugodtan itt maradhatnak a cuccaid – ütögetem meg a vállát egy barátságos mosoly kíséretében és kezet rázok vele. – Egyébként én Finn vagyok – mutatkozom be én is, mielőtt még azt hinné, hogy én ilyen bunkó alak vagyok.

Igyekeztem a nyári szünet minden percét kihasználni, és ez azt jelentette, hogy az utolsó utáni pillanatig nem mentem vissza az USA-ba. Az angol nyár utolsó langyos napjait a nagyi kertjében töltöttem, a begóniák között kapirgálva, még ő nagy gonddal, teával a kezében felügyelte, hogy nehogy valami gyom helyett egy értékes hajtást tépjek ki. Nagyi szeretett azzal büszkélkedni, hogy a begóniái hajdanán díjakat nyertek és minden szomszéd irigyelte az előkertjében burjánzó hortikultúrát. Kicsit sajnálta, hogy én nem örököltem ezt a tehetségét, de akkor papa mindig közbe szólt, hogy sokkal jobban jártam, hogy az ő precíz kezeit örököltem – egy sebésznek elvégre arra van a legnagyobb szüksége.
Mindketten nagyon lelkesek voltak, amikor érdeklődést mutattam az idegsebészet felé, és azóta is abban a hitben élnek, hogy a jövő Yasargil-ja nevelkedik a vidéki kis tetőjük alatt. Meghagyom őket ebben a hitben. Bár igazából még fogalmam sincsen milyen fakultációt választok és milyen szakterület érdekel. De a nagyszülők már csak ilyenek, egy elejtett mondatból képesek egész jövőket kreálni.
Amikor nem a nagyiszüleimnek segédkeztem, igyekeztem minden pillanatomat a barátnőmmel tölteni. Siralmas, hogy milyen ritkán látjuk egymást. Egyikőnk sem engedheti meg magának, hogy szemeszter közben ide-oda repkedjen a két kontinens között, így maradtak a FaceTime randevúk és az a pár hónap, amit az ünnepekkor és nyáron együtt tölthetünk. Valójában azt hiszem, talán egész jót tesz a kapcsolatunknak, hogy nem lógunk nulla huszonnégyben egymás nyakán. Igen, ha valaki megkérdezné, azt mondanám ez a titka. Nekem pedig tudnom kell, hiszen lassan hét éve vagyunk együtt.
Ezek az emlékek tartják bennem a lelket, amikor a gépen földet ér New Orleansban. Összesen több mint húsz órája vagyok úton, a kelleténél több átszállással és várakozási idővel. A legolcsóbb transzatlanti repülőjáratok luxusa. Szinte több időt töltesz a reptereken, mint a levegőben. És még mindig előttem áll egy másfél órás buszút, mire elérem a kollégiumot.
A buszon zötykölődve elgondolkozom, vajon kit kapok idén szobatársamnak. Gondolom ő már régen beköltözött, nem mindenki hagyja az ilyesmi huszonnégy órával a szemszeterkezdés előttre. A kollégium online felületén annyit sikerült kinyomoznom, hogy egy politológus hallagatóval kell egy évig osztozkodnom szűk tíz négyzetméteren. Remek, bölcsész, ami azt jelenti, hogy éjjel nappal bulikba fog járni, hajnalban hazaérni és magasról le fogja szarni, hogy nekem egy hét alatt kell annyit tanulnom, mint neki egész félévben. Ezért szerettem Jake-t, ő gyógyszerésznek tanult és mindketten ugyan annyira voltunk antiszociálisak. Kár, hogy tavaly lediplomázott.
Mikor megérkezek az épülethez, kitöltöm a szokásos papírokat, kicsit csúnyán néznek rám, amiért ilyen későn érkeztem, de az éjszakai repülőre fogom az egészet. Nagy nehezen felcipelem mindkét bőröndömet a másodikra – nem vagyok hajlandó liftet hívni, amilyen szerencsém van benn ragadok és órák telhetnek el, mire kiszabadítanak.
A szobába belépve két dolog tűnik fel azonnal. Az egyik az a végtelenül irritáló férfiparfüm illat, ami azokat a srácokat lengi körbe, akik éppen éjszakai vadászatra indulnak. A másik pedig az, hogy egy tenyérnyi üres hely sincsen a szobában. Tényleg semmi. Akárki legyen a srác, aki az ágyán fetreng, minden cuccát szanaszét dobálta a polcokon, a szekrényajtók tárva nyitva, és még az én ágyamon is halmokban tornyosulnak a ruhái.
Ehm. Megtennéd, hogy kicsit összepakolod a cuccaidat? pislogok rá. Szánalmas látványt nyújthatok, melegítőben, szemüvegben, húszórányi úttól leharcolva, fáradtan. Semmi kedvem nincsen azzal kezdeni az első éjszakámat, hogy a szobatársammal veszekszem. Roman vagyok egyébként, én leszek a szobatársad. kezet nyújtok neki. Azt már meg sem jegyzem, hogy úgy tűnik azt az ágyat foglalta el magának, ami eddig minden évben az enyém volt.
Végig nézek a srácon; félvér, de úgy tűnik mindkét szülőjétől csak az előnyös részeket kapta, a lazaság és a kupleráj, ami körül veszi, azt az elméletemet látszik beigazolni, hogy végtelenül rendszertelen életet és. És a Gucci. Mit keres egy olyan srácon Gucci, aki ebben a kollégiumban lakik? Az ilyen fiúknak valami flancos penthouseban a helyük.
Ahogy szétnézek a szerte dobált cuccai között, minden hasonló árkategóriában mozog. Csak a személyes tárgyai elegek lennének, hogy fedezzék a félévi tandíjam. Szinte ordít róla, hogy nem illik ide, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy erre rákérdezzek.

some words ••• boys keep swinging. ••• with love ••• kredit