- Mondd, Kevin, te elégedett vagy ezzel az élettel? – kérdezte Tom érdeklődve felém pillantva, mire én csak egy szórakozott mosollyal az ajkaimon rántottam egy aprót a vállamon.
- Nem vagyok különösebben elégedett, sem elégedetlen. Ez az élet jutott ki nekem, lehetne rosszabb is, szóval nem panaszkodom – válaszoltam barátomnak, igazából nem véve komolyan a kérdését. Sejtettem, hogy hova akart kilyukadni, nekem pedig nem volt sok kedvem megint lefolytatni ezt a beszélgetést. Tommal ellentétben én egyáltalán nem voltam nagyravágyó, elfogadtam, ami és aki voltam. Lehet, hogy a birtok körüli munkában nem volt semmi izgalmas vagy dicső, de hát hogy is érthették volna meg az ilyesfajta „piszkos munka” szépségét azok, akiknek soha nem kellett a kisujjukat sem megmozdítani? A nemesek soha nem becsülték meg azt, amit mi tettünk értük, lenéztek minket, pedig nélkülünk nekik sem lett volna meleg fürdővizük, bevetett ágyuk vagy főtt étel az asztalukon.
- Tudom, hogy te így gondolod, de Kev, nézz már magadra! Fiatal vagy, jóképű és erős. Az emberek kedvelnek téged, sokkal inkább mint Lord Buckleyt, vagy akármelyik sarját. Te meg még ráadásul az ő vére is vagy…
- Thomas, kérlek, fejezd be, mielőtt valaki meghall. Tudod, hogy Lord Buckley mennyire nem szereti az ilyesfajta beszédet, még a végén megkorbácsoltat mindkettőnket.
- Nekem nincs félni valóm Lord Buckleytól, és neked sem kellene meghúznod magadat. Az öreg már így is féllábbal a sírban van, könnyedén megszerezhetnéd a címét, ha a megfelelő időben lépsz fel, és senki sem állna az utadba, sőt! Az emberek még a talpad nyomát is megcsókolnák azért, amiért végre egy valamire való urat kaptak, hidd el nekem. – Thomas hevesen beszélt mindig is a meggyőződéseiről, már évek óta igyekezett meggyőzni arról, hogy jobb lenne mindenkinek, ha én lennék a családfő, a ház ura, én mégsem éreztem úgy, hogy ezt kellene tennem. Nem vágytam én semmi címre, csicsás ruhára vagy nagy házra. Nekem elég volt az egyszerű kis életem, fattyúként meg még ennyinek is örülnöm kellett volna, nem még többre vágynom. Thomas azonban mintha soha meg sem hallott volna. Mindig, amikor már úgy éreztem, hogy leakadt erről a témáról, ismét felhozta.
- Nem arról van szó, hogy nem hiszek neked, Tom, egyszerűen csak nem vágyom én a nemesi címre. Amennyire belelátok az életükbe, mindig rájövök, hogy az nem az én világom. Átlagos ember vagyok én, Tom, nem vagyok képes ilyesmire – sóhajtottam fel, majd hátradőltem a fűbe, tekintetemmel a felhőket fürkészve, mivel tudtam, hogy a fiú nem fogja ilyen könnyedén feladni.
- Kevin, a te érdekedben mondom, nem azért, mert én akarnék feljebb jutni rajtad keresztül. Lord Buckley is tudja, hogy potenciális veszélyforrás vagy a fiaira nézve. Lehet, hogy öreg és kissé szenilis már, de nem bolond. Látja, hogy mennyire odáig van érted mindenki, és én mondom, mielőtt meghal, az életedre fog törni. Te pedig, ha nem lépsz időben, még azelőtt halott leszel, hogy egyáltalán felocsúdnál a történésekből – magyarázta Tom olyan komoly hangnemben, hogy egy pillanatig tényleg hittem neki. Végül aztán a nevetés tört ki belőlem, mintha most hallottam volna a legszórakoztatóbb történetet egész életemben.
- Tom, ugyan, ne légy már nevetséges. Lord Buckleynak semmi oka utánam jönnie, ő is tudja, hogy egyáltalán nincs bennem semmi becsvágy. Ha annyira félne tőlem, már rég eltetetett volna láb alól, vagy egyáltalán magához se vett volna. Túlreagálod. – De bármennyire is próbáltam félvállról venni, amit Tom mondott, nem sikerült. Mert a szívem mélyén tudtam, hogy könnyedén sor kerülhet arra a forgatókönyvre, amit épp most írt le a barátom. Én azonban elutasítottam, hogy higgyek neki, mire Tom azzal a már oly sokszor látott kifürkészhetetlen tekintetével nézett rám. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy a fiú valójában nem 20 éves volt, hanem sokkal, sokkal több. A hideg futott végig a hátamon.
- Ahogy gondolod, Kevin, de én figyelmeztettelek, ezt ne felejtsd – felelte végül búcsúzóul, majd felkelve mellőlem úgy sétált el, hogy hátra sem nézett.


Még éreztem a vér fémes ízét az ajkamban, a késszúrást a hasamban, ami újra és újra megismétlődött, még akkor is, amikor én már szinte élettelenül hevertem a koszos földön. Az értetlenséget és meglepettséget, amikor megláttam a holdfényében gyilkosom arcát. A dühöt, a féktelen dühöt, és az árulás érzését. Igen, elárultak engem, a saját családom, a saját vérem. Thomasnak igaza volt, végig igaza volt, csak vak voltam, és nem hittem neki. Nem akartam hinni. Gyenge voltam, és megpróbáltak eltaposni, félreállítani az útból.
Már félúton jártam a birtok felé, amikor igazán ráeszméltem arra, hogy nekem halottnak kellett volna lennem. Élénken emlékeztem még a halál pillanatára, ahogy lassan elhagyott az erő, ahogy szemhéjaim elnehezedtek, én pedig már nem éreztem semmit. Én mégis életben voltam. Talán a régi Kevin megijedt volna ettől, és még órákon át agyalt volna azon, mégis hogyan lehetséges ez, én azonban többé már nem ez a fiú voltam. Az a Kevin meghalt, én pedig már erős voltam. Tudtam, hogy mit kellett tennem. A dühvel átitatott bosszúszomj heves lánggal égett bennem, tagjaim olyan erőtől duzzadtak, amelyhez hasonlót soha nem éreztem még. Már semmi sem állhatott az utamba.
Aznap éjszaka a föld karmazsin színben pompázott, míg az ég alját vörösre festették a tűz lángjai. S mindennek a közepén ott álltam én, vérben fürödve, miközben valami teljesen mássá váltam át. Egy szörnyeteg lettem.


- Sophie, drágám, itt vagy? Bejöhetek? – kiáltottam be a barátnőmnek, miközben a bejárati ajtó előtt toporogtam. Megígértem neki, hogy előtte nem fogok vámpíroskodni, és én tényleg igyekeztem minél emberibben viselkedni, éppen ezért ácsorogtam már vagy egy tíz perce az ajtaja előtt, ahelyett, hogy rég feltéptem volna azt. Végül aztán nem bírtam tovább, muszáj volt berontanom hozzá. Válasz nem érkezett tőle, én pedig rettentően féltem attól, hogy tenni fog magával valamit, amit én meg tudnék akadályozni akkor, ha ott vagyok mellette. Innen kintről azonban…
Így végül nem vártam meg, hogy megadja az engedélyt, hanem erőszakosan betörtem a kulcsra zárt lakásába, és egyből hálószobája felé vettem az irányt. Nem most jártam itt először, így a sötétben is könnyűszerrel elmanővereztem. Arra számítottam, hogy Sophie az ágyban fog feküdni, nyakig betakarózva, mint ahogyan mostanában egyre gyakrabban láttam, ezúttal azonban nem a paplan között találtam rá. A nyitott ablakban állt, lehunyt szemekkel élvezve az éjszakai szellőt, mely arcát simogatta. Ilyenkor olyan békésnek és összeszedettnek tűnt, ám én tudtam, az elméje mennyire tébolyult volt már. Sokszor kívántam, bár soha ne találkoztam vele, bár soha ne szerettem volna belé, vagy bár lettem volna elég erős ahhoz, hogy még időben elhagyjam. Mert ha velem nem találkozott volna, még mindig normális lenne, még mindig életvidám és mosolygós lány lenne. Összeszorult a szívem ennyire összetörten látva. Tudva, hogy mindez az én hibám. Talán, ha akkor azon az éjszakán nem látja meg a valódi arcom, vagy ha én nem mentem volna utána, hogy megmagyarázzak neki mindent, akkor talán… De már túl késő volt. Őt is megjavíthatatlanul elrontottam, s habár nem ő volt az első, akit tönkretettem, mégis ő volt az, akinél megbántam.
- Édesem, jól érzed magadat? – szólítottam meg óvatosan őt, miközben lassú léptekkel megindultam felé. Nem akartam megijeszteni, mert könnyedén kieshetett volna az ablakon, a zuhanást pedig nem élte volna túl.
Hangom hallattán Sophie szemei hirtelen pattantak fel, s ijedt tekintettel kapta fejét felém. Láttam, ahogy a másodperc törtrésze alatt eluralkodik rajta az őrület, ahogy nem engem lát itt, hanem valaki mást, aki részben én voltam, részben pedig csak az ő agyának a szüleménye. Megtorpantam, reakciójára várva.
- Kevin…?
- Igen, én vagyok, Sophie. Aggódtam érted, ne haragudj, amiért így berontottam… - A szemei hirtelen elkerekedtek félelmében, majd egy hatalmas sikoly szökött ki torkán.
- Ne, ne kérlek, ne bánts, nem akarok még meghalni! – Fájt így látnom őt, zokogva, visítozva, ahogy az életéért könyörgött, holott soha, de soha egy ujjal sem értem volna hozzá.
- Soph, tudod, hogy soha nem bántanálak… - próbáltam gyengéden beszélni hozzá, hogy megnyugodjon, és eljöjjön az ablakból, látszólag azonban ő nem akart tágítani. Egyre csak az arcomat és a köztünk levő távolságot fürkészte, miután abbahagyta a folyamatos visítozást. Levert a víz és a szám is teljesen kiszáradt a félelemtől. Tettem egy apró, hangyányi lépést felé, amikor úgy ítéltem meg, hogy nem fog meggondolatlanul cselekedni, ám rosszul becsültem fel a fejében élő szörnyeket.
- Nee! Szörnyeteg! – sikított fel, majd ezzel egy időben hátat fordítva nekem kivetette magát az ablakon. A vámpírsebességemet kihasználva suhantam felé már akkor, amikor láttam, hogy mit tervez, de így is elkéstem… Pár milliméternyivel vétettem el a karját, ő pedig csak zuhant és zuhant, míg nem csontot törő sebességgel neki nem csapódott a betonnak. Én pedig csak álltam ott, teljesen lefagyva, miközben Sophie utolsó szavai csengtek a fülemben.
Szörnyeteg. Valóban az voltam.