Tanácstalanul állok a Pinky kisállat bolt macskás részlegének polcai közt két konzervet tartva a kezemben. Teljes tudatlanságom árán már vagy fél órája, ha nem több. És még csak ezt a két ízesítést vettem magamhoz, mint lehetőség, mert ugye tudjuk jól, hogyha kedvencünk táplálásáról van szó, választható finomságok tárháza vár minket itt. Az egyiken az áll, hogy csirkés - vagy tyúkhús, van különbség?! - míg a másik halas. Na de milyen? Márkának számít egyáltalán, ahol meg nem nevezett tengeri lényeket darálnak bele egy fém dobozkába? Tudni akarom egyáltalán, mi áll az összetevőkben?
Hogy mire fel ez a felkészületlen kisállat üzlet látogatás?
Hát nem most értem el a magány azon szakaszát, hogy macskás sráccá váljak. Már ha létezik egyáltalán ilyen... Nem, nem erről van szó. Egyszerűen... vagy nem is olyan egyszerűen, de megsajnáltam valamit, amit nem szabadott volna. Hogy mi okán, abban én sem vagyok biztos. Talán, mert elveszettségében magam láttam benne. Kiszolgáltatottságában pedig bárki eltaposhatta volna. Vagy szimplán csak megőrültem és egyre nagyobb hülyeségeknek teszem ki magam, míg ki nem nyírnak. Mióta tudom, hogy a mumus az ágyam alatt igazi és, hogy a vérfarkasok még brutálisabbak, mint a filmekben - a maiakban, nem a régi fekete-fehérekben -, úgy érzem egyre ingatagabb lábakon állok a realitás talaján, s ha már a hasonlatoknál tartunk, elég sokszor pofára is esem. Hogy mégis miként érhettem ezt el, miközben vadászként tiszta sor, hogy mi volna a dolgom? Magamhoz vettem egy rókadémont. Nos, én sem állítom, hogy ez lenne életem legremekebb ötlete, de mit mondhatnék... fura egy fickó vagyok, ha úgy vesszük. De megvallom igazán, én sem tudtam mibe kevertem magam, avagy, hogy is gondoltam mindezt...

 - Segíthetek? - kérdezte egyik oldalamon egy talán már percek óta ott álló korombeli - egészen jóképű - srác. Megszeppenve pillogok rá vissza. Egyrészt ijedtemben, mert fel sem tűnt, hogy nem vagyok egyedül. Másrészt, mert nem nagyon tudnám szavakba önteni miféle problémával állok szembe. Azaz, éppenséggel tudnám, de van az a vékony határ, mely elválaszt minket halandó vadászokat a mit sem sejtő halandóktól. Ha pedig félrevezetem, talán pocsék döntést hozok. Újabb hosszadalmas másodpercek vesztek némaságba, ahogy legbelül ezen gondon merengtem. A lassan mosolyra húzódó ajkaira téved hirtelen tekintetem. Zavarba hoz vele, s ő mit sem tud erről. Menekülésbe torkollik a kellemetlen pillanat. Megrázom a fejem, s mint aki szellemet látott volna - mármint nem vadászként, hisz az szinte mindennapos - sietve lépek ki a sorból ott hagyva a két egyáltalán nem szimpatikus konzervvel a kezemben.
Bár nem kéne, hogy érdekeljen az a valami a ruhásszekrényem mélyén a ruhákból készült fészekben, de nem tudom magam meggyőzni róla, hogy valóban csak azért állok a bundás virslis standnál egyik kezemben egy pink színű kis tasakkal a kezemben a macska kajákkal, mert éhes vagyok és kell valami hazafelére. Kettőt veszek, de egyiket sem eszem meg. Ez már kóros, ugye? Tényleg kezdek meghibbanni. Az sem biztos, hogy nem szívódott e már fel. Valahol mégis örülnék neki, ha ott várna rám.
Bár eszem tudja, hogy amit tettem elítélendő és veszélyes, szívem mélyén reszketve fordítom el a kulcsot a zárban izgatottságomban, gyomromban kellemetlen görcs, mert félek, már nem lesz ott. De ott volt. Vagy is hát...
 - Helló... - torpanok meg első sorban leginkább összezavartságomban. Hiába találtam a zárt lakásomban egy teljesen idegen srácot, elmarad a felháborodás. Róla pedig a szétgyúrt ruhakupacra nézek a szekrényem alján, ahol a kilencfarkú négylábúnak hűlt helye. Nem jutottam el a kiköveztetésig, ellenben a heves pánikolást. Egyik kezemben még mindig a zacsival, másikban a bundás finomsággal emelem őket magam elé, mint aki csupán ezzel is képes volna távol tartani a sötét göndör fürtökkel megáldott srácot, akivel más esetben, más heyzetben, biztosan egészen másként viszonyulnék.
 - O-oké, oké, hogy jutottál be és... mit csináltál vele? - mert, hogy az értékrendszerem már akkor különös fordulatot vett, mikor magamhoz vettem a bundást. Ha a pénzem akarja sem érdekelt, de valahogy úgy éreztem, ha egy kóbor vadász is, szembeszállok én vele azért, akinek - vagy aminek - védelmet ígértem.