Aprót bólintottam, kissé szégyellve magam, hogy „már megint”… persze tudtam, hogy nem szidásnak szánja. De mégis. Talán túl sok időt töltöttem azzal, hogy megértsem, mi történik – könyvekből. Talán a tettek mezejére kellett volna lépnem és… öhm, megkérdeznem egy démont? Nem, ez ostobaság lett volna, a leghatározottabban.
- Ne is kutass, nem tudni, mibe futhatsz bele… és nem akarom, hogy bajod essen, Chloe – Suttogtam szelíden a szavaira. Értékeltem, hogy segíteni akart, de féltettem őt. Fiatal volt még és védtelen, ártatlan… erős, bátor, de akkor is védtelen. A pszichikai ereje koránt sem lett volna elég egy komolyabb veszély elhárításához. De nem ám. Még nekem is kevés volt a mágiám hozzá. Chris megmentése pusztán a… a szerencsén múlt. Nem volt csoda, hogy napokra kiütött az egész procedúra. Aztán… aztán mintha nem is önmagamként tértem volna észhez. Nagyot nyeltem.
Az, amit mondott, szinte felháborított. Nem akartam én sem, hogy a családunk apró darabjaira essen. Habár Chloe is elég idős volt már ahhoz, hogy elfogadja az esetleges válást, de nem akartam, hogy odáig fajuljon a helyzet. Nem. A családunk így volt egész. Együtt.
- Neeem, inkább velem élnél… elköltöznénk innét. Kivennék egy albérletet, vagy… oh, odaköltözhetnénk Chrishez! Biztos nem bánná – Nem, dehogy! Két koloncot a nyakába venne. Nem, valójában csak egyet. És nem, nem a húgomra gondoltam. Hanem magamra. Én lennék a kolonc, akit el kell látnia napi szinten… jó, talán a házimunkába néha besegítenék. Meg elmennék bevásárolni.
A „szeretem Christ” kijelentésére csak pislogtam. Néha úgy tudta kimondani a nevét, hogy el kellett gondolkodnom, mire gondol vele kapcsolatban. Mármint… vagyis… hogy… én? Mindegy. Aztán felnevettem.
- Jó, hát… lehetett volna nagy baj, de nem lett. Balszerencsétekre a nyakatokon maradtam – Ezt már akkor tettem hozzá, mikor megöleltem. Imádtam a húgomat. Furcsa volt, hogy vele alakult ki ez a bensőségesebb viszony, de nem bántam egyáltalán.
Meglepett a szavaival. Reméltem ugyanis, hogy nincs semmi baj, de ahogy megszólalt, kezdtem aggódni érte. Miről maradtam vajon le?
- Oké, de megijesztesz. Remélem, minden rendben van, Chloe… - Nagyot nyeltem, de tettem, amit kért. Csendben hallgatni kezdtem, a kérdésre is csak egy halk „ühhü”t mormoltam el. Emlékeztem, hogyne emlékeztem volna? Meglepődtem, hogy felvételizett, hisz nekem egy szóval sem mondta és kicsit bántott. De az, hogy felvételt nyert, megmosolyogtatott. Már mondtam volna, hogy nagyon helyes, meg hogy gratulálok, de tartottam a szavamat és nem szólaltam meg. Hagytam, hogy folytassa. Ledöbbentem. Ekkor vágtam közbe.
- Miért ne mennél? Chloe, ez… nagyszerű lehetőség – Nyögtem ki értetlenül a szavakat, miközben szorosabban öleltem. Nem értettem. Egészen addig nem, míg meg nem tudtam, mi az indoka. Ismét csak meglepődtem. – Szóval az én kicsi húgom szerelmes…? – Az oldalára csúsztak a kezeim és meg is csikiztem volna, ha nem kapok egy félreérthető mondatot. Nagyot kellett nyelnem, zavartan felnevettem. – A legjobb barátom… fura lenne, ha nem mosolyognék mellette állandóan – Vagy ez fura? Megráztam gyengén a fejemet, majd eltöprengtem. – Szóval… a szerelem szép dolog, de biztos megéri lemondanod az egyetemet? A művészeti suli… a te tehetséged, Chloe… én annyira imádom a festményeidet, rajzaidat… kiállítást érdemelnél – Nyomtam egy puszit a fejére, majd lassan elengedtem, csak hogy mell húzódva rá tudjak újra nézni. – Úgy hozz döntést, hogy ne bánd meg, húgi – Csillogó szemekkel néztem őt. Csodáltam a tehetségéért. Én még egy pálcika embert is el tudtam rontani, de az ő keze aranyból volt. – Oh, apropó. Ha Nick összetöri a szíved, az orrát én töröm be – Tettem hozzá komolyan.

555 words ❖ i've got you ❖ note:  

❖

Szégyellem magam. Mar a bűntudat. Képtelen vagyok bárki szemébe is nézni, mert tudom, most pontosan azt csinálom, amit elítélek. És tudom azt is, ez az állapot nem tart sokáig, meg fogok törni, és borulni fog a bili. Természetesen pont abban a pillanatban, amelyiknél rosszabb nem is lehetne. A családom meg szétszakad. És nem akarom. Nem is hallom szinte Caleb szavait, amint vége a vacsorának, úgy pattanok fel, mintha ágyúból lőttek volna ki, pedig én szoktam maradni segíteni anyunak elpakolni.

Tudom, hogy színt kell vallanom, még most. Amíg még csak a vihar előtti csend van. És ahogy keresem a bátyám, egyre jobban körvonalazódik a fejemben, hogy mondhatom el neki az igazat, anélkül, hogy bármi probléma lépne a mi kapcsolatunkban. Mert nekem édes mindegy minden, jöhet a világvége, elnyelhet a föld, csak ő maradjon meg nekem.
- Már megint az a könyv? - mosolygok szelíden, és le is huppanok szépen mellé, középre téve a csórt kekszet.
- Annyiszor megfogadtam már magamnak, hogy segítek. Kutatok neked, meg minden, csak... képtelen vagyok rávenni magam. Tiszta ijesztő a tudat, hogy démonok nem csak a bibliában vannak - és az én racionális elmém egyszerűen máig képtelen ezt feldolgozni. Imádtam átlag ember lenni, kicsi plusszal, amit könnyen el tudok rejteni mások elől. Imádom az életem, és tényleg az a típus vagyok, aki mindenben képes meglátni a jót, aki képes vitábaszállni, és lecövekelni a saját nézete mellett, akit nem lehet megingatni. Erre egyszer belátok a bátyám fejébe, és a kilyukad a léggömb. Tudom, hogy vadásznak állt, de nem kérdezem róla. Magam miatt. Annyi mindent tudok akaratomon kívül, hogy ezt a fajta tudatlanságot meg akarom magamnak őrizni. Más nekem már úgysincs.
- Nem tudom, még ő is bizonytalan, ezért kell gyorsan kitalálni valamit. Nem akarok szétszakadni. Nem akarok egy hetet itt, egy hetet ott tölteni - sóhajtok, mert természetesem szívügyemmé vált a családom helyrerázása. Valahol viszont érzem, csak naiv vagyok, valami itt már rég eltört, és egy camping hétvége kevés lesz.
- Szeretem Christ - pislogok rá mosolyogva. Ezt sem firtatom, noha nyilván látom rajta azt, amit ő saját magán nem, és tudom, hogy egyszer eljut arra a pontra, hogy beismeri.. ő is, és akkor majd nagyon büszke leszek rá.
- Igen, értékeltük, hogy nem kell egyből a sürgősségire vinni - ezen a ponton már csak húzom az agyát, hogy aztán elbújjak a karjai közt. Mert most is azt érzem, amit mindig. Kit érdekel, mi van odakint... amíg mi ketten együtt vagyunk, megbirkózunk bármilyen fenevaddal, vagy hurrikánnal. Tényleg naiv vagyok.
- Oké... elmondom, de hallgass végig, ne vágj közbe, mert el fogok futni - igen, teljesen komoly a hangom, kicsit meg is feszülök, amit ő így érezhet is.
- Emlékszel? Meséltem az LA egyetemről, hogy milyen király a műv.képzésük. Jött egy sugallat, és felvételiztem.... felvettek - elmosolyodok, mert mindennek ellenére én ezt akkor is nagy dolognak tartom.
- De nem megyek el. Úgy döntöttem, hogy most az egyszer, önző kishúg leszek... sikerült véletlenül elkapnom Nick egyik gondolatfoszlányát, tudod... amikor a múltkor leszaladtam hozzá, odaadni az esernyőm.... azt hiszem, bejövök neki - vigyorgok fel rá teli szájjal. Igen, ez a hazugság része. Caleb viszont nagyon jól tudja, hogy a Nickel való kapcsolatom már három éve prímán működik, mióta oda szembe költözött... főleg, mert Nick nem tud arról, hogy kapcsolatban lennénk. De kell ez... így talán még büszke is lesz rám, ahelyett, hogy magát okolná.
- És nem érdekel az LAU... most boldog akarok lenni, és úgy mosolygni, mint te amikor Chrissel vagy - és leszokni a hazudozásról, mert kezd egyre jobban menni. De ez csak kegyes... ezért engem nem vonhatnak felelősségre. Ugye?

❀ kredit ❀

Lehangolóak voltak a családi összejövetelek. Nem is vágytam rá túlzottan, hiába próbáltam néha elbohóckodni a dolgokat, az utóbbi időben, mintha ennek sem lett volna foganatja. S akárhányszor a húgomra néztem, láttam rajta, hogy tud valamit, amit én nem. De… tulajdonképpen már nem is voltam kíváncsi arra, mit tud. Valahogy rossz érzésem volt. Apa kérdésére én is elnéztem Chloe felé, aki köhögésben tört ki.
- Hé, jól vagy, húgi? – Mellette ültem, így nem volt nehéz hátaveregetnem, amíg össze nem szedte magát. Azonban nem igazán értettem ezt a szóváltást. Milyen levél? És miért reagált Chloe ilyen furcsán? De nem kérdeztem rá. Felesleges lett volna itt, mindenki előtt… talán majd privátban. Úgy amúgy is nagyobb esélye volt annak, hogy beszél. Legalábbis bíztam benne, hogy ezúttal sem hagy ki semmiből. Én mindent elmondtam neki. Nehéz is lett volna titkolóznom előtte, de… de előtte nem akartam rejtegetni semmit. Még azt sem, hogy minden kétséget kizáróan vonzódtam Chrishez, ami mindenféle értelemben abszurd.

Vacsora után a tetőtérbe költöztem és egy démonokról szóló könyvet tanulmányoztam az ablaknál ülve. Az utóbbi két napban nem voltam rosszul és kezdtem azt hinni, jobban vagyok, de mindenképp utána akartam járni annak, ami történt. Valami nem stimmelt velem és tudni akartam, mi. Talán valami démoni fertőzés? Igazítottam a szemüvegemen. Utáltam, hogy olvasáshoz fel kellett vennem. De nem volt mit tennem, hordani kellett. Ahogy a húgom megjelent egy kekszes dobozzal, elmosolyodtam. Basszus, annyira belemerültem a könyvbe, hogy fel sem tűnt, ahogyan besétált ide.
- Oh, naná! – A könyvet egy laza mozdulattal becsuktam és a földre csúsztattam, a szemüvegemet pedig a fejem tetejére toltam.  A kezdeti mosolyom lassan eltűnt a további kérdésekre. A húgomat figyeltem és furcsának találtam, hogy most nem nézett rám. Aztán folytatta. Nagyot nyeltem.
- Chloe, ez komoly? Néha átok az a képesség, amivel megáldott a sors – Morogtam szinte, majd mély levegőt vettem. – Egyébként igen, még szép, hogy érzem, hogy valami nincs rendben. A családi vacsorák már szinte felérnek egy kínzókamrával – A fejemet csóváltam.
Kipillantottam az ablakon, miközben csendbe burkolóztam, így hallgattam a húgomat, aki mosolyt csalt az arcomra a hirtelen jött jókedvével.
- Jó ötlet, bár meg kell terveznünk, pontosan hova megyünk és… ha nem bánod, elhívnám Christ is – Nyeltem egy nagyot, majd ahogy nosztalgiában tört ki, felnevettem.
- Hány éves is voltam? 13? De legalább értékelendő volt, hogy segítek… vagyis akarok – Nevettem, majd közelebb csúsztam Chloehoz és átkaroltam a vállait, így húztam magamhoz, válaszul a játékos oldalba bökésére. Aztán a nevetésem elcsitult és államat a feje tetejének támasztottam. Hosszú pillanatok teltek el, mire megszólaltam.
- Veled minden rendben van? Ha van valami, ami a szívedet nyomja… tudod – Nem fejeztem be, tudta. Nekem bármit elmondhatott. – Ha valaki bántott, szét rúgom a hátsóját – Egy pillanatra szorosabban öleltem, éreztetve, hogy mennyire szeretem. Tűzbe mennék érte.

452 words ❖ i've got you ❖ note:  

❖

Már nem szeretem. Pedig imádtam. A közös vacsorák voltak a kedvenceim. Azok, amikor Cynthia beszélt az új pácienseiről, azok amikor apu a tőzsde romlásán fortyogott. Azok, amiken az anyám ecsetelte, hogy csak másodszor sikerült úgy összehozni a rántottát, ahogy Caleb szereti, mert elsőre összekeverte a fűszereket.
Ezek nem ilyenek. Már nem. Mindenki csak eszik. Ha el is hangzik a mi történt kérdés, a válasz csupán annyi, semmi különös... közben meg majd' összeroskadnak amiatt, amit nem mernek megosztani. Én meg ülök csak itt, pislogok és fogalmam sincs, hogy juthattunk el idáig.
- Megjött a levél, amit vártál? - nyelem félre a falatot,és éktelenül köhögni kezdek apám nekem szegezett kérdésének hallatán.
- Igen, meg... Kyoko túlélte a földrengést, csak sok idő, mire visszakötik náluk a netet - esküszöm, nem hazudok... azt nem tudok, és valóban ez történt... egészen egy héttel ezelőttig. Jött az email, hogy abbahagyhatom az aggódást. És azért jó egy cserediákból lett barát, mert lehet vele terelni. Nincs itt, így közbevágni se tud. Amit pedig nem tud, az nem fáj neki. Anyám lehajtja a fejét, nekem meg kedvem támad megnyitni alattam a földet, de bezzeg ilyen képesség nekem nem jutott....

- Loptam, kérsz? - rakom középre a kekszes dobozt. A vacsora lezajlott, mindenki fellélegzett, aztán ment a dolgára. Tudtam, ha Caleb nincs a szobájában, akkor itt találom, így először szó nélkül ültem le mellé, csak pár pillanat múlva nyitottam ki a szám. Mert egyszerűen nem szeretném, ha elszaladnának előle a gondolatai.
- Te is látod, ugye? Hogy valami nincs rendben? - hajtom le a fejem, majd felhúzom a térdeim, hogy átkaroljam azokat.
- Aput bekörnyékezte az új recepciós nő, ahogy sikerült kivennem... nem akarom, hogy szétessen ez a család, Cal... nem tökéletes, tudom, de így imádom - annyira könnyen, annyira könnyen megy ránézni, pislogni nagyokat, várni arra, hogy mondjon valami bíztatót. Mondja, hogy minden rendben lesz. Most mégse vagyok képes rajta tartani a tekintetem, pedig ez tiszta lelkiismerettel soha nem okozna gondot. A csillagokat nézem inkább, megkeresem a kedvenc csillagképem.
- El kéne mennünk... campingezni egyet, mint régen... mikor kicsik voltunk. Jujjjjjjjjj - kezdek el röhögni hirtelen. Jobb kedvem lesz.
- Eszembe jutott, mikor segíteni akartál apunak fát cipelni a tűzhöz, és azt hitted, elbírod azt a nagy rönköt... emlékszel? - lököm meg játékosan a vállammal. Igen, van mikor már csak ez segít. Kapaszkodni a szép pillanatokba, és nem törődni azzal, hogy szép lassan minden szétesik körülötted....

❀ kredit ❀