"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Egy részemet érdekelte ez a lány, különösen a belőle áradó „mindenkit kinyírok, aki a közelembe akar férkőzni” aura… de lehet, hogy csak én érzékeltem ezt, mert leginkább a felém irányult ez a fajta ellenszenve. Bár mindez annyira nem is lett volna meglepő. A szavaival egyet kellett értenem, habár nem reagáltam rá már igazán. De arra, hogy nem fog velem lelki fröccsözni, felnevettem. - Oh, hát nem is kérte senki, kislány – Valamiért tényleg szórakoztatott ez a lány, de meg nem tudtam volna mondani, pontosan miért. Azonban nem úgy sült el az egész, ahogyan akartam, így másfelől kezdett unalmassá is válni ez az eszmecsere. Még a fordított pszichológiai trükköm sem vált be, bár már meg sem lepődtem rajta igazán. - Különös egy lány vagy – Jegyeztem meg végül ennyit, majd hátrébb léptem, aztán sarkon fordultam. Nem volt már maradásom itt, sőt, már talán azt sem tudtam, eredetileg mi volt a célom, annyira elterelte a gondolataimat az, ahogyan a szöszke viselkedett. Mármint, azt tudtam, hogy a suliban a híremet akartam vinni, de már nem is volt annyira fontos. Tudtam, hogy ezt másképp is elintézhetem, nem kell hozzá egy újabb személyt bevonni. Nem hittem, hogy megállítana, szóval minden további nélkül tűntem el, úgy, ahogyan jöttem: észrevétlenül.
the defective twin that nobody wanted
201 words ◆ black sheep ◆ note: köszönöm a kört, Daisy-mézi! ◆ credit
Még mindig kicsit rossz érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy mondhatni a semmiből bukkant fel és az erdő kellős közepét gondolta tökéletes beszélgetőhelynek az éjszaka közepén. Mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy menekülni jöttem ide és nem pedig társaságot keresve. - Egy diák véleményére csak kétségek bukkannak fel. Az egésznek csak akkor lesz és van igazi hatása, ha nem csak azaz egy van azon a véleményen, hanem többen is. - Megpróbálnák kinyomozni, hogy mégis mi is az igazság. Így pedig egyetlen egy ember szava már nem lenne elég. Hiába indíthatná meg a lavinát mégis megmenthető lenne a pusztítás, amit az okozna, ha pontosan tudják, hogy mégis miként is hárítsák. - De úgy tűnik, hogy koránt sem olyan hatásos, mint azt szeretném. - Persze a legtöbb esetben tényleg elkerülnek az emberek, mert azt hiszem lerí rólam, hogy nem vágyom a társaságukra. Most sem rejtem el ezen vágyamat, de úgy tűnik, hogy ez őt koránt sem érdekli. Bár miért is érdekelné az erdő közepén, a sötétben szólított le, mintha minden nap idejárna kávéért vagy tudjam is én. - Nem fogok lelki fröccsözni veled. - Semmi köze ahhoz, hogy miként nevelkedtem, hogy milyen teher nyomta a lelkemet minden egyes nap. Arról nem is beszélve, hogy a felszabadulásom napja lett az, amikor egy sokkal nagyobb teher költözött be az életembe, előreláthatólag örökre. - Ahogy akarod, nekem aztán annyira mindegy, mert tökre nem érdekel. - Rántottam meg a vállamat, mert tényleg egyáltalán nem érdekelt, hogy mit akart. Valószínűleg akkor sem szóltam volna semmit, ha azt mondja szeretné, ha tudnának róla. Azzal a kelleténél több figyelmet vonnék magamra, amiből már így is van bőven elég. Én vagyok az őrült csaj, aki teljesen magába van fordulva. Ténylegesen sosem hallottam másokat rólam beszélni, de úgy gondolom, hogy valami ilyesmiről lehet szó a hátam mögött. A gond csak az, hogy annyira nem érdekelnek, hogy a véleményükre sem adok. Így nincs hatalma felettem, hogy hányan hívnak őrültnek, főleg mivel talán igazuk van.
Igaza volt, az én véleményem senkinek sem számított, legalábbis ami a Salvatore sulit illette, biztosan. Pedig Rick határozottan nem vezette jól a helyet, már csak azért sem, mert… róla volt szó. Neki a két förmedvényen kívül más nem számított, ezt pedig már csak önmagának kellett volna bevallania. A diákokkal mit sem törődött, másodlagosak voltak… én ezt külső szemlélőként szűrtem le, az igaz, de az, hogy ez a szöszke itt egymaga idekint kóborolt, nagyjából alá is támasztotta a teóriámat. - Egy diák véleményére már adnának – Jegyeztem meg egy apró vállvonással, mint akit nem is érdekel az egész. Végül is ő jár oda, nem én. Őt hagyják magára a bajban, nem engem. - Annyira nehéz elhinni, hogy üdítő a társaságod? Jaj már, ennyire ne utáld magad – Képedtem el egy pillanatra, majd oldalra billentettem a fejem néhány másodpercre. – Bár van egy fura kisugárzásod, azt meg kell hagyni. Nagyjából azt sugallja: „Ne gyere a közelembe, különben kinyírlak” – Még idézőjelet is mutattam az ujjaimmal. Nem zavart, hogy nem fél, így könnyebb volt a kommunikáció. Nem mintha jeleskedtem volna benne, de ezúttal igyekeztem! - Téged így neveltek? Kínok között? – Felvontam a szemöldökömet. – Hát engem is – Tettem hozzá. Nem volt újdonság a kín, vagy a rossz családi háttér, de ő mégis normálisnak tűnt. Igen, az auráját leszámítva. – Nem, jobb volna, ha senkinek sem említenéd, hogy itt jártam – Mit is szoktak mondani? Fordított pszichológia? Ja, valami ilyesmi. Bár kíváncsi volta, a szöszkénél beválik-e, avagy sem.
- Hát de nem a te véleményedre adnak vele kapcsolatban. Az emberek nagy részének szerintem fogalma nincs arról, hogy mi zajlik az iskola falain belül és nem is nagyon érdekli őket. - Vannak azért néhányan, akik egyszerűen csak lepasszolták a gyerekeiket, mint valami terhet és azóta se csekkoltak be, hogy minden rendben van-e. Különben rájönnének, hogy semmi sem az, aminek látszik és koránt sem megy olyan jól itt minden, mint azt be akarják állítani. De amíg meg nem hal valaki, vagy életveszélybe nem kerül addig úgy sem foglalkoznak vele. - Akkor már csak az furdalja az oldalam, hogy mégis miért is jöttél ide hozzám? Biztosan volt valami szándékod azon kívül, hogy üdítőnek tűnt a társaságom.. - Bár ez meg sem közelíti a valóságot, mert koránt sem vagyok olyan kellemes társaság. Szinte már tökéletesre fejlesztettem az aurámat, amit könnyedén terjesztettem ki magam köré, hogy senki ne akarjon feleslegesen a közelembe jönni, mert nem azért vagyok itt, hogy barátkozzak, vagy támaszra leljek. Mindenkiről lehet szóbeszédeket hallani és történeteket, de igazán akkor láthatjuk a teljes történetet, ha mindegyik féltől hallottuk, ahogyan ő megélte azt a pillanatot. Az egyoldalú történetek mindig képesek eldőlni egy kicsit hol az egyik, hol a másik irányba. Talán remegnem kellene, mint egy kocsonya, de úgy érzem, ha ártani akarna nekem, akkor azon már régen túl lennénk. Meg amúgy sem tudnék sok mindent tenni ellene. Talán még meg is köszönném, ha megszabadítana a létezés keserűségétől. - Néha jobb, ha eldobnak, mintsem kínok között nevelnek. - Én örültem volna, ha apa képes lett volna ott hagyni a nőt, aki világra hozott minket, vagy egyszerűen Ő lépett volna ki az életünkből, mert megunta a saját hülyeségét, de valahogy sosem tudott elengedni minket. - Ezt szeretnéd? - Koránt sincs senki, akinek elújságolhatnám. Maximum Rick-nek, de akkor nagy valószínűséggel ugorna az egész éjszakai kiruccanás lehetőségem. Mert utána már biztos, hogy figyelemmel követné minden egyes lépésemet.
- Oh, nem… hidd el, mindenki leváltható. Még Rick papa is simán elűzhető az igazgatói székből. És ha engem kérdezel, mindenki jobban járna, ha ez tényleg így volna – Már csak az én szemszögemből is. Túlságosan az ikrek körül forgott a pasasnak az élete és túlságosan védte őket, habár nem eléggé. Nem is tudom mit érzett volna, ha annak idején Lizzienek csak a szívét küldöm vissza egy gondosan becsomagolt dobozban. Sőt, miért is nem tettem meg? Ja, mert hosszasan akarom őket kínozni. Az a legjobb móka! - Mindenkire veszélyt jelentek. Még magamra is – Motyogtam a szavakra elrévedve a semmibe, majd a kérdésre rápillantottam, élettel teli ábrázattal. - Barákozni? Oh, valójában én sehol nem szoktam. Egy kezemen meg tudom számolni, hány barátom van – Mutattam neki; egy. Vagy kettő. Bizonytalankodtam, majd vállat vontam. – Több, mint a semmi, szokták mondani – Felnevettem röviden. Nem tudom, örültem-e neki, hogy mégis csak hallott rólam valamit. Mondjuk így sem keltettem benne félelmet, ami fura volt. Igazából én pont azt élveztem a legjobban, már nagyon-nagyon régóta, ha féltek tőlem. Szomorú volt, mikor ez nem teljesült. - Azért nem látnak pozitívan, mert… nem ismernek – Vállat vontam. – Nem vagyok olyan szörnyeteg, mint aminek beállítanak. A család… eldobott magától engem, tudod? – Szomorkás tekintettel figyeltem a lányt, majd a földre néztem. Persze, ez a sajnáltatós szöveg csak vicc volt a részemről. – Szóval… lefogadom, hogy ha visszamész,első dolgod lesz elmesélni, kivel futottál össze – Nyugtáztam magamban a dolgot. Igazából pont jó is lett volna, ha elújságolja, hisz Rick akkor tisztában lett volna a ténnyel, hogy a veszély nem csak a lányaira leselkedik, hanem bárkit elkaphatok és megölhetek. Bármelyik diákját…
- Biztosan megtalálná a módot arra, hogy megtartsa az állásást. Egy percig sem aggódom igazán emiatt. - Még azt is kinézem belőle, hogy végső soron engem dob a busz alá mondván, hogy én voltam az, aki engedély nélkül kiszökött és egyenesen az erdő sötétjébe rohant, vagy éppen valaki másra keni az egészet annak érdekében, hogy a lányai közelében maradhasson. Mondjuk talán, egy kis esélyt látok arra is, hogy a lelkiismerete nem engedné és akár magától, önként és dalolva mondana le az igazgatói posztról, amit azért valljuk be, hogy koránt sem olyan lelkesedéssel vezet, mint azt kellene. Legalábbis elég sok minden kicsúszik a radarjáról. - De nem úgy terveztem, hogy bajba keveredek, szóval ha csak te nem jelentesz veszélyt a számomra emiatt nem kell aggódnom. - Fogalmam nincs, hogy mégis milyen céllal szólított le, vagy mégis mik a tervei, mit kereshetett itt az erdőben. Mert én a magányt kergettem és, ha még láttam is volna magamon kívül valakit, inkább a másik irányba mentem volna, mintsem keresztezzem az utamat valaki máséval. Viszont úgy tűnik neki ez koránt sem számít annyira. - Mindig egy sötét erdőben barátkozol? - Egy bárban szerintem azért nagyobb esélye lett volna arra, hogy barátokat szerezzen magának. Igazából azzal sem vagyok biztos, hogy mégis milyen barátokat is keres mert az alapján, hogy felvetette az erdőbe szervezett különleges találkákat nem hiszem, hogy pont nekem kellene a célkeresztjében lennem az érdeklődésének. A neve még annyira koránt sem ismerős, mint a két lánynak a neve, akikkel habár nem tartom a kapcsolatot, mint ahogy senki mással sem. De azért már én is hallottam fél füllel néhány apróbb szóbeszédet, amiben az őrült nagybácsit említik. - Hát Kai.. Nem mondhatom, hogy túlságosan pozitív véleménnyel lennének rólad.. Úgy igazából bárki. Szóval most már tisztán értem, hogy miért nem barátkoznál saját magaddal. - Eszem ágában nincs feldühíteni, de nem is fogom összecsinálni magam a jelenlétében. Bár lefogadom annak nagyon örülne.
Hanyagul vontam vállat a megjegyzésére, miszerint ennyire alacsonyra nem tenné a mércét. Nekem voltaképpen mindegy volt ez, csupán jó gondolatébresztő volt, hogy ezzel a témával kezdjek beszélgetést. Mármint, na… végül is a célomat elértem, nem? Szóba állt velem! Méghozzá önként. Nem kellett túlságosan megerőltetnem magamat. A továbbiakra érdeklődő pillantást vetettem rá, majd megcsóváltam a fejemet. - Nos, ha igazgató lévén nem figyel egy új diákra… és az a diák ebből kifolyólag megsérül, talán még a munkáját is elveszítheti. Ejnye, Ric bácsi! Gondol vajon a saját jövőjére? A karrierjét szépen derékba törheti egy hiba – Újfent megcsóváltam a fejemet, majd röviden felnevettem. – De végül is az ő dolga. Az ő problémája. Legfeljebb nem lehet a lányai közelében, ha eltiltják a sulitól – Simán intézhettem volna úgy a dolgokat, hogy Alaricot eltávolítsam az egész suliból. Könnyebb lett volna Lizzie és Josie közelébe mennem, ártanom nekik, Ric felügyelete nélkül. Bár így sem volt annyira nehéz. Elvégre Lizziet már meggyötörtem egyszer és senki sem sietett a megmentésére. Az, hogy életben van… csak annak köszönhető, hogy azt akartam, éljen. Még. Újra meg újra végigmértem a kis szőkét, azon gondolkozva, mi járhat valójában a fejében. - Ouch, ezzel komolyan megbántasz… én csak barátkozni jöttem ide… hozzád. – Böktem a fejemmel a lány irányába, majd sóhajtottam egy nagyot. – De persze, érthető. Nem tudod, ki vagyok és csak úgy a semmiből bukkantam elő. Én sem barátkoznék magammal – Elgondolkozó fejet vágtam, továbbra is a fatörzsnek dőlve. - Kai vagyok. Lizzie és Josie nagybácsija, nem tudom, mennyire ismered őket… - Közöltem végül, bár magam sem tudtam, miért az igazat mondtam. Talán csak kíváncsivá tett, hogy a hírem eljut-e a lányokhoz. Az, hogy a közelben vagyok és bárkivel összefuthatok. Bárkinek árthatok. Ennek a lánynak nem állt szándékomban. Jobban szerettem volna, ha netán elkotyogja a suliban, kivel futott össze. Elképzeltem Alaric arcát is, miközben meghallja a nevemet. Nos, biztos a szívinfarktus kerülgetné.
A világ azért elég kegyetlen tud lenni, hiszen még egy sötét erdőben, ahol igazából általában a madár sem jár, mert szinte tapintani lehet a levegőben, hogy koránt sem a legbiztonságosabb hely sem lehetek egyedül. Persze idefelé nem is vettem észre, hogy milyen furcsa aurája van a helynek, hiszen annyira a gondolataimba temetkeztem. Elég sokszor előfordul az, hogy sajnos túlságosan a saját világomba száműzöm magam és nem figyelek arra, hogy mi is zajlik igazán körülöttem. Így egyszer majd egy nagyon nagy bajba keverem magam, de remélhetőleg nem ma jött el ez a pillanat. Habár már tudtam, hogy nem kaphatom vissza a szabadságom, hiszen nem kíván távozni, sem pedig magamra hagyni. Mondjuk nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki a figyelmét, de nagyon szívesen ajándékoznám ezt át másnak. Tényleg senki társaságát nem kerestem most azzal, hogy kijöttem ide. - Azért én ilyen alacsonyra sosem tenném a mércét.. - Mármint egy sötét, koszos erdő kellős közepén zavarjak le egy numerát.. Azért távol áll tőlem. Nagyon át kell mossák az agyamat ahhoz, hogy ilyesmibe belemenjek. Főleg, ha nem spontán az egész. Mégis ki a fene tervezné ide ténylegesen a randevúját? Totál lehangoló, vagy egyszerűen csak a többi embernek nincs egy kicsi tartása sem. - Nem hiszem, hogy pont az én üres ágyam fog feltűnni neki. Van elég gondja azon kívül, hogy egy új diákot kergessen. - Habár igazgatóként kellene viselkednie és mindenkire egyaránt odafigyelnie azért könnyedén észrevehető, hogy némelyik diák jobban leköti a figyelmét, vagy egyszerűen csak jobban kiérdemelte. Mondjuk nem, mintha annyira bánnám, hogy nem vagyok folyamatosan mikroszkóp alatt megfigyelve. Ahogy a fa törzsének dőlt, ellépve attól hátráltam pár lépést és összefont karokkal a mellkasom előtt mértem fel most igazán először. Bár a holdfény nem világította meg tökéletesen alakját még így is valamennyire azért elraktároztam az elmém hátsó részében. - Nem mindenkinek van szüksége mások társaságára. Ide sem azért jöttem, mert azt keresgéltem. - Persze néha egyszerűbbek lennének a napjaim, ha lenne kivel megosztani a gondolataimat, ha a titkomat nem is. De ugyanakkor egy emberi kapcsolat is képes annyi energiát elszívni belőlem, amitől úgy érzem, hogy napokra lebénulok.
Valahogy a háttérből irányítani a dolgokat mókásabbnak tűnt, mint időről-időre felbukkanni Lizzie és Josie életében, aztán felbolygatni. Persze, annak is megvolt a maga szépsége, de valahol király volt belegondolni, miféle rettegésben élhetnek, mikor ki csap le rájuk. Tekintve, hogy legutóbb Josiera Jackie-t küldtem rá, míg Lizziere Sera-t állítottam rá. Bár ez utóbbi még folyamatban volt, viszont érdekelt, hová fajul a dolog. Hisz Seranak sokkal több munkát adtam ezzel kapcsolatban… azt akartam, hogy a törpe bizalmába férkőzzön és akkor szúrja hátba, mikor a legkevésbé számít rá. Mindezek ellenére most itt ólálkodtam a Salvatore flancos suli körül. Felvehettem volna bárki alakját, eljátszhattam volna bárkit, bármit… mégsem tettem. Főleg azért, mert kiszúrtam egy védtelen és túlontúl ártatlannak tűnő lányt. Nem is haboztam sokat, csatlakoztam a társaságához, bár nagyon úgy tűnt, nem kér belőlem. Vagy csak fél. Oh, de még mennyire… szinte tapintottam a félelmet a levegőben. Finom illata volt, mindenesetre. Aztán megráztam gyengén a fejemet. - Hát, ezek szerint máris kiismertél, kislány. Tényleg nem mennék el… - Közöltem szórakozottan, majd még közelebb léptem hozzá, de még ígyis volt köztünk némi távolság. - Jól van, na, csak egy ártatlan kérdés volt. A te korodban a sok kis tinédzser a legextrémebb helyeket próbálja ki… kalandozik, meg ilyesmi – Úgy mondtam, mintha bármi fogalmam lett volna az efféle dolgokról. - De amúgy viccet félretéve… miért vagy idekint? Lefogadom, hogy a Salvatore suliban tanulsz. Nem fognak megdicsérni a kilógásodért… főleg nem Ric bácsi – Közöltem egy vállrándítással, majd elléptem a fa mellett és körülnéztem, mintha annyira érdekes lenne az erdő. Egyrészt az volt, hisz fontos emlékek kötöttek ehhez a helyhez, másrészt viszont… a lány tényleg eléggé elkószált a sulitól. Magányosnak tűnt, védtelennek, olyannak, akinek nem voltak barátai sem. Ez pedig kicsit felkeltette az érdeklődésemet, habár tudtam, hogy ő nem örül ennek túlzottan. Visszafordultam felé, majd lazán a fa törzsének dőltem a vállammal, miközben összefontam magam előtt a karjaimat. - Magányos vagy ott, ugye? Nyilvánvalóan új diák vagy – Jegyeztem meg mindentudóan.
Az elmémben tomboló sötét viharnak köszönhetően, a szüntelenül kísértő gondolatoknak köszönhetően nem is figyeltem, hogy mennyire eltávolodtam az iskolától. Az éjszaka sötét égboltja, mintha itt még egyfajta bajjósló árnyat öltene magára, bár ez lehet pusztán a hatalmas fák lombjainak hatása, amely szinte elrejti az eget az arra vágyakozó szemek elől. De valahogy még a tény maga, hogy a veszély körülölelt sem tudta elüldözni a fejemből a gondolataimat, amelyek kegyetlenül ostromolták a koponyámat, mintha csak ki akarnának törni és az egész világ előtt feltárni, hogy mennyire megtört elmével is rendelkezem. Mégis békésen lehunytam a szemeimet, mindent ki akartam szorítani magamból, mintha csak kilökhetném magamból a kegyetlen gondolatokat, érzéseket anélkül, hogy azt bárkinek is a tudtára kellene adnom. Mégis a békém nem tartott túlságosan sokáig, mert hiába nem hallottam a közeledő lépteket egy hang rögtön kiszakított a koncentrációmból és, ha tudtam volna még tovább hátrálni valószínűleg megteszem, de mivel a fának a törzséhez simult a hátam nem igazán volt menekülési útvonalam. Zavartan pislogtam fel az előttem álló alakra, majd mikor egy lépést tett még az irányomba a fának a törzse mellett talpra küzdöttem magam, hogy legalább ne a földön kuporogva kelljen szembenéznem, akármit is akarjon tőlem. Egy azért biztos, hogy semmi jó nem sülhet ki ebből. A belső kis vészharangjaim szüntelenül kongatnak, de nem vagyok olyan könnyű áldozat, mint elsőre tűnök. Habár eszem ágában nincs még egyszer elveszíteni az irányítást. Nem mellesleg itt elég kevés dolog van, amiből erőt meríthetek. - Miért van azaz érzésem, ha azt is mondanám, hogy zavarsz, akkor sem lépnél le? - Ha így lenne, akkor valószínűleg le sem szólít egyszerűen csak tovább sétál, mintha nem is léteznék. De nem az a helyzet. S pontosan látom, hogy méreget engem. Csak ki akarja deríteni, hogy egyedül vagyok-e, hogy számítok-e valakinek. De talán pont ez az. Senkinek nem tűnne fel, ha nem lennék. Ha pedig így lenne, akkor sosem kellene elmondanom az igazságot, ami egyfajta mézédes madzag a lelkemnek. - Szóval az előbb azt mondod, hogy elkaphat egy farkas.. De azért úgy gondolod, hogy ide szerveznék le egy gyors légyottot. Teljesen logikus. - Azért egy erdő kellős közepén nem hiszem, hogy bárkinek is nekiesnék. Mármint mindennek megvan a maga helye és ideje, de ha már arról van szó, hogy előre tervezett.. Akkor az erdő kellős közepe nem szerepel a top tízes listámon.
Voltaképpen elég rég jártam Mystic Fallsban ahhoz képest, hogy a picike unokahúgaim itt tanulnak ebben a flancos Salvatore suliban. Bár a legjobb tudomásom szerint most egyikük sem tartózkodott itt – Lizzie legalábbis tutira New Orleansban nyaralt, de szerencsére rá tudtam állítania Scamandert. Mégis valami ide vonzott és eleinte meg sem tudtam mondani, mi… ez a város. Persze, nyilván rengeteg emlék kötött ide, jó-rossz egyaránt, bár kinek mi a jó és kinek mi a rossz… de egyébként nem volt a szívem csücske ez a hely. Főként nem ez az erdő… meg is torpantam, ahogy realizáltam magamban, hol is vagyok pontosan. Jól emlékeztem rá, hogy ebben az erdőben temették el Zacket – itt éledt újjá, majd hullt is alá a szövetségünk. Jobban mondva akkor inkább csak az utóbbi. Azóta viszont rengeteg minden történt. Zackkel az oldalamon más lettem – még az érzelmeket is kezdtem elviselni. Ugyanakkor az őrült gondolataim sem hagytak alább… érdekes volt. Néha már bosszantottam önmagamat a felesleges agyalásokkal – mint most is! Tettem néhány lépést beljebb, az erdő sűrűjébe, aztán megcsapott egy különös energia. Fájdalom? Kétségbeesés? Kilátástalanság? Vagy… valami olyasmi? Szinte hallottam, ahogy megkordul a gyomrom. A lábaim szinte odavezettek a lányhoz, aki egy fa törzsének volt támasztva. Felvontam a szemöldökömet. - Tudtad, hogy veszélyes idekint? Még a végén elkapnak a farkasok, grr – Rávicsorogtam játékosan, aztán közelebb léptem hozzá. Volt benne valami különös… szinte éhesen figyeltem őt. Idejét sem tudom már, mikor ettem utoljára azt, amit voltaképpen kellett volna: mikor is táplálkoztam fájdalomból és érzésekből… most nagyon is akartam ezeket a dolgokat. Nagyot nyeltem, majd gondoltam egyet és leültem a lány elé a földre. - Szóval? Bújócskázol valamelyik barátnőddel? Vagy kiküldtek büntiből? Vagy szerelmi légyottra vársz épp? Ha zavarok, szólj és itt sem vagyok – Meg a fenéket. Érdeklődve fürkésztem a kis szőkeséget. Egy Barbie babára emlékeztetett, de talán még bóknak vette volna, ha ezt közlöm vele. Így végül semmi egyebet nem mondtam.
Kezdőlap
Egy részemet érdekelte ez a lány, különösen a belőle áradó „mindenkit kinyírok, aki a közelembe akar férkőzni” aura… de lehet, hogy csak én érzékeltem ezt, mert leginkább a felém irányult ez a fajta ellenszenve. Bár mindez annyira nem is lett volna meglepő. A szavaival egyet kellett értenem, habár nem reagáltam rá már igazán.
◆ 
Még mindig kicsit rossz érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy mondhatni a semmiből bukkant fel és az erdő kellős közepét gondolta tökéletes beszélgetőhelynek az éjszaka közepén. Mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy menekülni jöttem ide és nem pedig társaságot keresve. 
◆ 