- Tippelj! Szerinted mennyi sült krumpli fér bele a számba, anélkül, hogy megfulladnék? - Először nem is gondolom azt, hogy a srác hozzám beszélne, de mikor véletlenül találkozik a pillantásunk, akkor tudatosul bennem, hogy bizony az én válaszomra vár.
- Nem tudom... húsz? - Tippelek, bár őszintén szólva teljesen hidegen hagy a gyerekes próbálkozása. Különben is, miért akarja tudni, mennyi sült krumpli fér a szájába? Ha nem a Guiness rekordok könyvébe óhajt bekerülni, akkor az egész huzavona egy baromság. Amint elkezdi beletömni a szájába a krumplikat, úgy meg is lógok az asztalától, hogy önthessek még egy pohárka kávét az egyik tulajnak, aki épp a számlákat rendezgeti egy hátsóbb boxban. Szemem önkénytelenül is az órára les, körülbelül minden egyes másodpercben. Az idő olyan lassan telik, mintha valaki lefagyasztotta volna, de aztán csak elérkezik az a pillanat, mikor levehetem a kötényemet és befejezhetem ezt a műszakot.
Anyával nem vagyunk rászorulva, hogy állást vállaljak, mivel apa jócskán küldi még mindig a "gyerektartást", de nem tudnék tétlenül otthon ücsörögni. Kell valamivel foglalatoskodjak, míg anya korrepetálja a gyerekeket, arról nem is beszélve, hogy sose árt gyűjteni és takarékoskodni. Talán sok fiatal örül, ha eltartják a szülei, de én a főiskolán nem szándékozom apám pénzét herdálni, így hát dolgozom. Heti négyszer, részmunkaidőben az egyik aprócska vendéglőben. Nincs akkora forgalma, mint a Grill-nek, kisebb is, kevesebbet is fizet, de zsebpénznek tökéletesen megfelel, amit kapok, így nem panaszkodom.
Ma azonban péntek van, így az utam nem hazafelé vezet a munkából, hanem a legjobb barátomhoz. A gyomrom pedig szokatlanul jobban összeszorul, ahogy egyre közelebb és közelebb érek a házához. Nem, nem azóta vagyunk barátok, mióta az eszünket tudjuk. A mi barátságunk eléggé máshogy alakult ki. Ő volt a menő srác a suliban én meg a szürke kisegér. Én korrepetítor voltam, neki szüksége volt jobb jegyekre, így hát hozzám osztották be és akkor beszéltünk életünkben először. Ennek ugyan még egy éve sincs, mégis eléggé elmélyítettük a barátságunknak. Én titokban mindig is odáig voltam érte, hisz ki nem, de a gondolata annak, hogy talán én is tetszem neki, nos... ez eléggé nevetségesen hatott.
Aztán meghívott egy házibuliba, ott pedig olyannyira felgyorsultak az események, hogy mire észbe kaptam, már a fürdőszobában csókolóztunk. Az eset után napokig kerültük egymást, majd mikor véletlenül egymásba botlottunk kiderült, hogy annyira részeg volt, hogy semmire sem emlékszik az akkor történtekből. Én meg ahelyett, hogy végre felvállaltam volna az érzelmeimet (vagy egyszerűen csak kiálltam volna magamért), mélyen hallgattam.
Most pedig itt vagyunk. Alig egy héttel az ominózus buli után, az ajtaja előtt állva, mintha semmi sem történt volna. Néha tényleg azt kívánom, bárcsak én se emlékeznék semmire... Hisz mennyivel egyszerűbb volna!